AJÁNLOM AZ OLDALT
„Az emberi döntések megalapozhatják, hogy valaki a poklot vagy a mennyországot választja lakóhelyeként. Belesüllyedhet a saját útvesztőibe, parttalan illúziókba futhat, járatlan utakra tévedhet, belesüppedhet az értelmetlen önsajnáltatás vagy tiszavirág életű megváltószerepbe. Mind egy célt szolgálnak. Elkanyarodva a fő csapásról, újabb dolgokkal ismerkedhessenek meg, melyeket aztán maguk mögött hagyva visszakanyarodhassanak a saját lényegükhöz. Amíg egy lélek visszatalál a saját életéhez, ezzel talán, nincs is baj. Akkor veszik el a világegyetem masszájában, ha már nem látja önmagát és a feladatait.
Ha mások akaratának kíván megfelelni, és szem elől téveszti, hogy a saját életét csak ő maga élheti, menthetetlenül elveszik az útvesztőkben.
Azonban mindig ott van az esély, hogy a saját ösvényükön haladva megtalálják életük célját. Nem holmi szemfényvesztéssel, varázslattal és hókuszpókusszal.
Ha valaki megkérdezne arról, hogy mi az ember, ezt mondanám: Az ember az, aki soha nem felejtheti el, hosszú útja során bármily magasra emelkedik, mennyire törékeny és esendő. Azonban ez a gyengeség látszat. Erősek vagyunk, hiszen világokat teremthetünk. Ha pedig körülöttünk minden romba dől, kreativitásunk segítségével megtalálhatjuk a kiutat. Az emberi nemet mindig is az emelte ki a mítoszok ködéből, hogy a szabad akaratát mozgósítva saját maga dönthetett a sorsa felől.
Egyetlen döntése felülírhatta a felette lebegő végzetet. Ez, az ember."
Részlet, G. Atsushi gyászbeszédéből, a 2038-as „mozaik" bombázást követően.
Ő választotta a sírkőbe vésett idézetet. Azt kérték tőle, hogy az apjára legjellemzőbb mondatokat és gondolatokat szedje össze. Megtette. Azt a beszédet választotta, amelyről úgy vélte, a nagyapja gondolataira adott válaszok összességének tekinthető. Teljesen kiegészítették egymást, és pont ettől volt bravúros az Aito mellett felállított sírkő mondanivalója. - Milyen érdekes, hogy nagyapa sokkal inkább az elkerülhetetlenről, míg apa a saját döntésekről és a szabad akaratról beszélt. Vajon, ha én meghalok, mi fog állni a sírkövemen? Mi fogja jellemezni az életemet? Megláthatja egyáltalán bárki is valaki más életének a lényegét?
Felpillantott a magas, szürke márványból megfaragott oszlopra. Tenyere rásimult a hideg kőre, és mosolyogva megsimogatta.
- Szia, apa! - suttogta szeretettel. - Hoztam mécsest és füstölőt. - Elővette táskájából a hosszú dobozt és az apró zacskót. Kivette a zörgő szatyorból a gyertyát, és beletette a neki felállított tartóba; a füstölőt beletűzte a plafonra függesztett tálba. Meggyújtotta a gyógynövényekből összetört, és sodort rudat, majd alázatosan letérdelt a síremlék elé. A nyitott szentély, amit a NEF vezetőjének és a tábornoknak az emlékére emeltek, a temető egyik legmagasabb pontján nyugodott. Innen csodálatos kilátás nyílt a tengerre és kikötőre. - Nagyapánál már tegnap jártam, de a mai napot csak neked szentelem - magyarázta kedvesen. - Most lesz a béke tízéves évfordulója. Azért jöttem, hogy elmondjam, el fogok menni az ünnepélyre. Gondolom, örülnétek nagyapával, ha látnátok mekkora változások történtek ebben az országban. Amiért dolgoztatok, most megvalósulni látszik. - Rövid szünetet tartva vett egy mély lélegzetet, orrába belekúszott a csípős eukaliptusz illat. - Szomorú vagyok, hogy mindezt én vittem véghez - folytatta csendesen. - Teljesen kilógok a sorból. Nem áldoztam fel annyit a célért, mint ti ketten. A saját életeteket. - Felnézett a szövegre, majd a tenger felé fordította pillantását. - Boldognak kellene lennem, ugye? Akkor miért nem érzek így? - A folyamatosan hullámzó tömeg zöld szalagként futott bele az ég kéklő horizontjába, hogy ott végül összeolvadhassanak. - Azt hiszem, te megtaláltad az életed lényegét. Én még nem büszkélkedhetek ezzel a tettel. Lehet, emiatt vagyok szomorú - állapította meg szelíden, és ismét a kőre nézett. - Nem baj, dolgozom ezen - kacsintott rá, és ujjait rásimította a hűvös márványtömbre. Néma csendben megvárta, amíg a füstölő leég, és balzsamos illatát teljesen kisodorja a szentélyből a fürge nyári szél.
Élvezte a tengerről érkező langyos levegő simogatását, a nyári hőség forró perzselését. Felemelkedett, és elfújta a mécsest. Búcsúja és tisztelete jeleként meghajolt apja sírja előtt, és elindult a hegyoldalból levezető lépcsőfokokon. Még egyszer visszafordult, és mosolyogva intett a fák takarásában megbúvó épület felé. - Ez a hely valóban megszentelt földön áll - gondolta mosolyogva. - Olyan helyen, ahol a még élők újra reménykedni, és hinni kezdtek önmagukban. - Megszállta a mindent átfogó béke és nyugalom. Hitt magában, és abban, amiben egykor apja is. - Minden ember rálel egyszer a saját útjára. - Ezért kellett vennie a bátorságot, és abban a reményben, hogy találkozhatnak; merésznek lenni annyira, hogy elindulhasson arra, amerre a lába vitte. Teljesen őrült, minden racionális megfontolással ellenkezett célnélküli terve, de valahogy pont ez szabadította fel. Járatlan ösvényre tévedt, ami nem kecsegtetett előre látható célokkal, biztonságos ismeretekkel. A semmibe ugrott, nem látva a túlpartot, a szilárd kapaszkodót. Ment, mert így látta jónak.
Amikor Shikivel elváltak, nem jelöltek ki pontos találkahelyet. Ez régebben félelemmel és kételyekkel töltötte volna el. Azonban az elmúlt két évben megtanulta, hogyan hallgasson a szívére akkor is, amikor teljesen egyedül marad. Olyan sokáig élt félelemben, és mérgezte magát a kétségeivel. Változnia kellett! Bármilyen hajmeresztőnek tűnt a sugallata, akkor is követte. Leért a dombról, és a kövezett úton folytatta tovább sétáját. Felpillantott a feje felett hajlongó dús lombú fákra, a vakítóan kék égre.
- Jó reggelt, Ayaka-sama! Ön is részt vesz az ünnepélyen? - A temetőt gondozó férfival találta magát szemben.
- Jó reggelt! Igen. - Udvariasan meghajolt az öreg felé. Hosszú kimonója a földet seperte magával húzva az apró kődarabokat. - Látni fogom esetleg önt is az ünnepélyen? - kérdezte kedvesen.
- Amint tudok, megyek - biccentett felé a férfi.
- Rendben. További szép napot!
- Önnek is! - Kényelmes sétatempóban folytatta útját, miközben megigazította a ruháját. Mint minden ember, ő is tradicionális viseletet öltött magára, ezzel is tisztelegve az egykori Japán emléke előtt. - A háború tíz éve véget ért, de a sebek csak most kezdtek el összeforrni. Azt hiszem, ez nem jelenti azt, hogy máról holnapra minden megoldódik, de legalább már megindultunk azon az úton, ami a lezárását adhatja ennek a csúfos korszaknak. - Ez az éve a lezárások és a befejezések ideje volt. Mintha minden apró kocka a helyére csúszott volna anélkül, hogy bármilyen nagyobb erőfeszítést tett volna. Egyszerűen csak hagyta magát sodorni az árral, élte az életét. Reggel felkelt, megitta a kávéját, munkába ment, és hazaért. Rövid távú célok, melyek kitűzése és megvalósítása mégis magasabb felismerésekhez vezette.
Már nem kellett orvosi vizsgálatokra sem járnia, a Nano által belé adagolt gyógyszerek szépen kiürültek a szervezetéből. Kicsit kisebb keretek között, mint a háborús hős nagyapja vagy az új korszakot nyitó apja, de kezdett rátalálni arra a kincsre, amit nagyon kevés ember volt képes felfedezni az életében. - Kezembe vettem az életem irányítását. - Túlélve Nanót és Toshimát, mindez teljesen más színben tűnt fel előtte. Lehet, hogy voltak olyan helyzetek, amiken nem változtathatott, de megtanulhatott együtt élni velük úgy, másképpen tekintett rájuk. Amikor mocskolódó cikkek jelentek meg róla, ezt tette. Elfogadta a véleményeket, de megszűrte, hogy melyikből tanulhat igazán? Melyik az, amelyik valóban róla szól, és melyik, amelyik csak bántani akarja csekélynyi hírértékével növelve újságja népszerűségét?
Ezt tanulta Toshimában és az otthonában is. Milyen embernek lenni. Vállalva a szabad akarattal járó óriási lehetőségeket és felelősséget. Hiszen, ő maga döntött úgy, hogy elhagyja az otthonát, és egy új életet épít ki magának. Lehet, hogy Nano belé tudta plántálni a gondolat magvát, de valaminek kellett lennie a szívében, ami miatt ezt megtehette. - Bizonytalanság, félelmek. - Mára felismerte ezeket a dolgokat, és ehhez nem kellett mást tennie, mint folytatnia az életét, és kicsit átrendeznie a dolgokról alkotott elgondolását, a nézőpontját.
Hol volt már az a gyógyszerfüggő lány? Mondhatná, hogy sehol, de ez így nem lenne igaz. Ő is a részét alkotta, de most már nem volt szüksége az általa nyújtott védelemre, a valakitől vagy valamitől való függésre. Tulajdonképpen elérte azt, amire mindig is törekedett, ráadásul ugyanott, ahonnan elindult. Szabad lett. - A szabadság nem mindig az, aminek hisszük - kanyarodott rá a tengerpartra vezető útra. Már hallotta a hullámok moraját, ahogy megtörve a magas sziklafalakon nekicsapódtak a kemény kőnek, majd visszapattantak medrükbe. - A teljes szabadságot bárhol elérhetem. Nem kell ehhez sehová sem mennem. - Mosolyogva sétáló emberek jöttek vele szemben, mind az ünnepélyre siettek. Tiszteletteljesen biccentettek felé, míg mások bizalmatlanul és gyanakodva méricskélték.
Lehet, hogy ez az általános béke csak a mai napnak szólt. Lehet, hogy holnap már mindenki úgy ébred, hogy a taposókerékbe visszaszállva elfeledkezik ezekről a boldog percekről, visszahozhatatlan pillanatokról. - Lehet, de az holnap lesz. A ma pedig most van. - Leért most kihalt partra, és lehúzta cipőit. A homokszemek csiklandozták a talpát, átmelegítették bőrét. Megállt a habok előtt, és az egyszerű kendővel megkötött övét kioldotta. Kibújt kimonójából, és letelepedett a partra. Várta, hogy megérkezzen. - Ha még él.
***
Kezét feje alá csúsztatta, és felpillantott a csillagokkal telehintett égboltra. Az erkélyén aludt, ami pont az erdőre nyújtott gyönyörű kilátást. Megkedvelte ezt a kis hegyi házikót. Szerette az itt lebegő magányos csendet.
Két évvel ezelőtt motoron távozott Toshimából. Hosszú kardját a Múzeumban hagyta, a többi értékesnek vélt lom között. Nem szólt senkinek a távozásáról. Először nem tudta, hogy merre is indulhatna, ezért hagyta, hogy az út vigye magával. Volt elegendő pénze, hogy megéljen, munkát nem vállalt. Ha tehette, a szabad ég alatt aludt, csak nagyon ritkán tért be az útszéli motelekbe. A városokat kerülte. Mindenütt megbámulták vörös szemét és fenyegető alakját, de nem foglalkozott a belékötő alakokkal, a félelemtől megdermedő emberekkel.
Toshimát elhagyni sokkal könnyebbnek bizonyult, mint gondolta. Arra számított, nem fog tudni megválni attól a várostól, amelyet megteremtett, és utána kiskirályként uralkodott benne. Nem így történt. Az Aya távozását követő egy évben végleg kiforrt benne az, amit a Nanóval megejtett utolsó összecsapásnál csak sejtett. Már nem okozott örömet neki az öldöklés, a folyamatos készenlét, hogy Nanót egyszer majd legyőzze. Értelmetlen időpazarlásnak és nevetséges dolognak tartotta kakaskodásukat. Megvetendő emberi oldala, talán nem is volt annyira borzalmas dolog. Újabb felismerésekre vezette, mozgásba hozta lelke mozdulatlan óceánját.
„Ahhoz, hogy az állóvizet felkavard, elég egy pihekönnyű rózsaszirom, ami rátelepszik a szelíden ringó tóra. Máris megváltoztatta a természet kialakult mozaikját, és új alkotóként lépett be a teremtésbe. Pedig nem más, csak egy rózsaszirom."
Az ő életébe is belibegett ez a rózsaszirom. Ahogyan azt sejtette, nem tudott semmiről maga körül, és tulajdonképpen befolyásolni sem akarta az életét. - Mégis megtette, pusztán a létezésével. - Vajon mi indította el őt a változás útján? Mindig is benne volt ez az emberi vonás, amit Nano akkora megvetéssel emlegetett?
„- Bánod, hogy kidöntötték azt a fát?
- Bánom.
- Helyes."
Akkor még nem értette, most már kapizsgálta mi lehetett annak a régi beszélgetésnek a lényege. Pár röpke mondat, ami megmutatja az ember igazi arcát. Addig azt hitte, Aito is meg akarja fosztani őt az emberségétől, valójában az a paradoxon állt elő, hogy mégsem. Hiszen a sajnálat, emberi dolog. Ő pedig azt helyeselte. - Úgy tűnik, több volt a mesterben, mint hittem.
Tehát mi is indította el a változás útján? Tulajdonképpen semmi. A változás mindig is benne volt, csak megdermesztette, és nem hagyta érvényesülni, mert úgy látta kifizetődőnek.
Mivel az Igura számára elveszítette eddigi lényegét, öldökölni pedig nem volt kedve, az idejét edzéssel és olvasással töltötte. Hatalmas könyvtárában volt ideje átböngészni az ott összegyűjtött könyveket. Érdekes, hogy mindig ott dolgozott közöttük, mégsem vette a fáradtságot, hogy akárcsak egyet is leemeljen a polcról, ami nem stratégiai vagy harcászati témákat ölelt fel. Nem lett szelídebb vagy kedvesebb a hatásukra, de rá kellett jönnie, hogy az élet háború és gyilkolás nélkül is folytatható. Kiszállhatott a maga teremtette pokolból, az illúzióként kergetett vágyálmokból, az egész csak rajta múlt. Azon sohasem változtathatott, hogy katonának és gyilkosnak nevelték, de azon, hogy az élete innentől milyen mederben csordogáljon tovább, talán igen. - Mint ahogyan egy gyenge, törékeny lány is képes volt magát összekaparni a semmiből, és nekiindulva a világnak új életet találni.
Órákon keresztül bámulta a kiművelt kertet, amit már kezdett újra birtokába venni a rengeteg gyom. Hiába takarta a hó, tavasszal láthatóvá vált, mennyire elvadult a gondos kéz hiányában. - Saját döntés. Hiszen a saját döntésem miatt vagyok Toshimában. Én hoztam létre ezt a várost - állapította meg. - Ugyanúgy megtehetem, hogy elmegyek innen. Már csak az a kérdés, miért tenném? - Ehhez már nem írt senki útmutatót. Ha tanácstalan volt, nyakába vette a várost, hogy felejtsen. Próbált visszatérni ahhoz a régi életminőséghez, amit egykor folytatott, de már nem sikerült. Nem tudta ugyanúgy megélni, megismételni az eseményeket, mint mielőtt elkezdett azon töprengeni, mennyiben éri meg neki egyáltalán ez az egész? - Nanót sohasem fogom tudni megölni. Mindig el fog menekülni, mert az egész életét arra tette fel, hogy én üldözzem. Nem akar végső összecsapást, sem semmit. Pusztán az örök harcot, ami értelmet adhat az életének. Miért? Mert nem képes önmagának értelmet adni. Ehhez asszisztáljak? - Kimerülne ennyiben az ő létezése?
Lágy szellő suhant el a rommá vert épületek, vértől szennyes utcák között.
Hosszú hónapok álltak rendelkezésére, hogy eltöprenghessen ezen. Saját magát minősítené, ha a továbbiakban is kiszolgálná Nano igényeit. Dölyf vagy gőg lenne, ami miatt úgy döntött, nem hajlandó tovább Nano színjátékában bohócot játszani? Lehetséges. Tudta, hogy nem érez megbánást vagy sajnálatot a rengeteg feláldozott életért, úgyhogy nem lelkiismereti okokból hagyta el a várost. Azok, akik Toshimába érkeztek, és részt akartak venni az Igurán, mind tudták, hogy a biztos halálba futnak. - Az ő döntésük - húzta gonosz mosolyra száját. - Neki nem kellett értük felelősséget vállalnia.
Elmerült az éjszaka árnyaiban, de a sötétség nem hozott megnyugvást, többé nem találta meg benne önmagát. Kivetette testének bársonyszövetéből, ő pedig magára maradt a Múzeum poros emlékművei között, melyek egy régen letűnt kor értékeit és megfakult szépségeit hordozták magukban.
Toshima többé nem az ő városa volt. Kilökte magából, mint az élőszervezet a belé ágyazódott idegen testet. Hiába hadakozott ellene, elveszett a küzdelem hevében. Nem maradt más, minthogy valóban feladja ezt a kilátás harcot. Távoznia kellett Toshimából, nem harcolhatott többé önmaga ellen. Magára maradt a saját világában, ami ellene fordult.
A változás szele fújt, neki pedig meg kellett lovagolnia az örvénylő légtömeget, ha ki akart törni Toshimából.
Keze elgémberedett, és kihúzta feje alól. - Akkor hol van a helyem? - tette fel magának a kérdést. A második éve kimondatlanul is arról szólt, hogy ráleljen arra a vezérfonalra, amihez innentől rendelhette az életét. Eleinte úgy tűnt, belebukott a keresésbe. Már nem is emlékezett, mi volt az a pont, ami miatt rájött, hogy nem a célon, hanem a célhoz való hozzáállásán kell változtatnia. Egy elcsípett beszélgetés foszlány? Régi olvasmányélmény, ami akkor vált tudatossá? Mindez mellékesnek számított, amikor kipattant fejéből a mentőötlet. - Mihez kezdhetne? Talán ahhoz, ami éppen az orra előtt van.
Vándorolni egy új cél reményében.
Végigszáguldott az ország testét erekként behálózó utakon, és általuk újabb területeket és embereket ismerhetett meg. Magányos remeteként kószált felfedezve az erdők szépségét, a hegyek tiszta levegőjében szárnyaló sólymokat, a mezőn futkározó üregi nyulakat. Az országút mellett táborozó bandákat, akik mindig szívesen látták őt, pedig nem is szólt hozzájuk. Akkor jött rá, hogy az emberek szeretnek beszélni, és szeretik az olyan személyeket, akik tudnak hallgatni.
Kóborolni a találkozás öröméért.
Az emberek, bár roppant különbözőek voltak, nagyon érdekes lényeknek bizonyultak. Mindegy volt, kit hallgatott, egy valami közös volt bennük. Tele voltak reményekkel és vágyakkal, aljassággal és fondorlattal. Rengeteg árnyalattal, amitől még színesebbé válhatott ez a világ. Rátalált-e arra, amit keresett? Talán, nem is keresett semmit, csak valamilyen célt kellett adnia önmagának, hogy nekifoghasson hosszú vándorlásának.
Megállapodni a hosszú út végén.
Mozdulatlanul várta, hogy megérkezzen a hajnal. A Nap első sugarai arany fénnyel burkolták be a magasra nyújtózó fákat és a kopasz szirteket. Felült a fapadon, és felemelkedve kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Ideje volt indulnia, ha időben az ünnepélyre akart érni. Igazából, nem beszélték meg, hogy hol fognak találkozni, ezért úgy döntött arra megy, amerre az ösztönei és a lába viszik. Igazából igent sem mondott neki. - Vajon várni fog?
***
Az óceánról fújó szél lehűtötte átforrósodott bőrét. Órák óta ült a parton, és a fodrozódó hullámokat bámulta. Megtámaszkodott a tenyerén, és kinyújtóztatta a lábát. Egy teremtett lélek nem volt a tengerparton, mindenki a belvárosban megrendezett ünnepségen vett részt. A NEF egykori központját semleges területté nyilvánították, akárcsak az NTF-ét. Körbekémlelt, de senkit sem látott közeledni. Próbálta elhessegetni a rátörő kétségeket, amik folyamatosan arra emlékeztették, hogy hiába vár. - Vajon el fog jönni? Lehet, hogy nem. - Számított egyáltalán valamit, ha Shiki nem jön el? Az volt a fontos, hogy ő itt volt, és várta. Nyitott felé. Shikin múlt, hogy élni akar-e a lehetőséggel, avagy sem. Szemét lehunyta, és arcát a Nap felé fordította. Már nem perzselt annyira, mint délelőtt vagy kora délután, amikor a temetőben tartózkodott.
Léptek tompa puffanása, sötét árnyék, ami eltakarta előle a ragyogó Napot. Szeme lassan felnyílt, és felpillantott az előtte álló férfira.
***
Ott ült, haja aranypalástként omlott hátára. Kimonója mellette hevert a homokban, és egyszerű, fehér ruhájában sütkérezett a parton. Szemét lehunyta, arcvonásai kisimultak. Más volt. Nem olyan, mint az a megtört kislány, akit egykor maga mögött hagyott. Nyugodtnak tűnt. Ösztönösen mozdult felé, lépteit elnyelte a puha homok. Egyenesen elé sétált, és csípőre tett kézzel lepillantott a nőre. A hosszú szempillák megrebbentek. A következő másodpercben egy csokoládébarna szempárral nézett farkasszemet.
- Üdvözlöm, Ayaka-sama! - köszöntötte őt udvariasan.
- Üdvözlöm, Shiki-san! - válaszolt vissza kedvesen. Hosszú pillanatokig hallgattak, valójában fogalmuk sem volt róla, hogyan tovább. Az elmúlt két év áthidalhatatlan szakadékként nyílt meg kettejük között. Mit mondhatna neki? - Hát eljött - fűzte hozzá Aya, és térdét felhúzva előredőlt. Karját megtámasztotta lábán, és érdeklődve nézett fel rá. Ajka szélén egy apró mosoly bujkált.
- Ahogyan ön is. - Újabb elnéző mosolyt kapott. Nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg. - Min mosolyog? - Aya halkan felkuncogott.
- Tudom, hogy szinte a lehetetlennel volt egyenlő, hogy idejöjjön ma, és megtaláljon. Mégis azon nevetek, hogy szürke pólót visel - csilingelt hangja.
- Hm. - Nem értette, mitől olyan nevetséges, hogy szürke a pólója. - A fekete túl meleg - dörmögte halkan, mire Aya abbahagyta a nevetést.
- Bocsásson meg! - suttogta halkan, és megpaskolta maga mellett a homokot. - Nem akar leülni? - Szoborrá dermedve állt, és a közvetlen lányt bámulta. Ugyanaz a furcsa, megfoghatatlan másság sugárzott belőle, mint régen, de most sokkal erősebben érezte a belőle áradó vonzást. Mellé lépett, és letelepedett. Pillantását a tengerre emelte. - Nagyon boldog vagyok, hogy itt van - fordult vele szembe a lány.
***
Egyetlen szó jutott az eszébe, amikor rápillantott. - Más. - A férfi teljesen megváltozott. Nemcsak a hosszú bőrkabátra és a fekete garbó elhagyására, hanem valami lényegi dolog megváltozására értette. Nem tűnt közvetlenebbnek, de annyira elutasítónak sem. Nem nézett rá olyan gyűlölettel, mint az utolsó időszakban, amit még Toshimában töltött. Akkor szabályosan rettegett tőle, annyira veszélyesnek és fenyegetőnek tűnt. A fekete farmer és a szürke póló egészen emberi külsőt kölcsönöztek a kapitánynak. Kifejezetten tetszett neki ez a változás. Már nem tűnt annyira félelmetesnek, ami múltjuk fényében eléggé hajmeresztő megállapításnak tűnhetett. Mégis a ragyogó napsugarak, a tenger közelsége már-már elhitette vele azt, hogy csak egy egyszerű baráti találkozásról volt szó. - Mi újság Toshimában? - kérdezte váratlanul. A lehető legtiszteletteljesebb hangot igyekezett megütni, nehogy véletlenül még jobban megsértse a férfit. - Biztosan nem repkedett örömében, hogy az előbb kinevettem. - Egy vállrándítást kapott válaszul.
- Már nem élek ott, úgyhogy fogalmam sincs. - Shiki ránézett, ő pedig meglepetten tapasztalta, hogy kissé elpirult az őt vizslató szempár miatt. - Miért hívott ide? - kérdezte halkan.
- Ez nagyon egyszerű. Látni akartam.
- Minek? Elfelejtette, hogy fogva tartottam? - kérdezte halkan. Erre nem tudott mit válaszolni. Igazából fogalma sem volt róla, miért akarta újra látni? Miért ragaszkodott hozzá, még ezek után is? Ha higgadtan végiggondolta, nem talált logikus magyarázatot arra, miért kérte, hogy találkozzanak. Mintha nem is ő beszélt volna aznap a férfihoz, hanem valamilyen ismeretlen erő, amely nem engedte, hogy elszakadjanak. Ki kellett mondania a szavakat, bármennyire is ostobán hangzott ráadásul pont az ő szájából.
- Elhiszi, hogy ez már nem érdekel? - mosolygott rá. - Persze, ha így állunk a dologhoz, akkor szeretném tudni, miért jött el? Hiszen ön már nem Toshima elöljárója. Én pedig csak egy rab voltam, egy túsz, akitől mindenáron meg akart szabadulni. Esetleg elfelejtette?
***
A kérdés elevenébe talált, mégis olyan sugárzó mosollyal tette fel, hogy nem tudott rá haragudni. Nem érzékelte támadásnak, inkább úgy tűnt, valóban érdeklődik iránta.
- Hm. - Nem tudott mit válaszolni rá. Szótlanul ültek, és egymást figyelték. Aya végül megnyalta ajkát, és megköszörülte a torkát.
- Megkérdezhetem, hogy miért jött el Toshimából? - puhatolózott óvatosan. Kíváncsian nézte őt, arcán semmilyen hátsó szándékot nem látott.
- Egyszerűen, már nem illettem oda - felelte egyenesen.
- Mi lesz Nanóval?
- Mi lenne? - emelte meg szemöldökét értetlenül.
- Nem fog utánamenni?
- Már nem érdekel. - Aya szeme hitetlenkedve nyílt tágra.
- Ó? Hát, ez érdekes fordulat - jegyezte meg, de így is látszott, mennyire meg van lepve.
- Meglepődött? - kérdezte halkan.
- Ami azt illeti, igen - bólintott. - nekem úgy tűnt, önnek fontos az, hogy legyőzze őt - mondta bizonytalanul.
- Nano, csak addig tényező egy ember életében, amíg hagyja - emelte vörös szemét a hullámzó kék víztömegre. Egyik térdét hanyagul felhúzta, és karját megtámasztotta rajta. A keresztek halkan megcsendültek pólója alatt. Milyen érdekes, hogy Toshimában is sok időt töltött el a tengerparton. Most pedig egy másik tengerparton beszélget ugyanazzal a személlyel, aki miatt önkéntes száműzetésre ítélve magát a toshimai fövenyen húzta meg magát.
- Ebben igaza van - szólalt meg váratlanul Aya. Újra felé fordult, ujjai a puha homokba vájtak. - Már megint. - Vett egy mély lélegzetet, hogy ellazítsa izmait. - Megint az a furcsa érzés, amit mindig akkor éreztem, amikor őt néztem. - Vándorlásai során rengeteg nővel találkozott, de egyikük sem váltotta ki belőle azt a bizsergő, nyugtalanító érzést, ami elfogta Aya közelében. - Gunzi? - Megrázta a fejét.
- Vele sem találkoztam egy éve - válaszolta.
***
Pillantása elkalandozott a félhosszú fekete tincseken, a sápadt arcon és a nyakában felvillanó ezüstláncokon. Karján megfeszültek az izmok, ujjai a homokba vájtak. Rubint szemében apró szikrák villantak. Gyomra görcsbe rándult, és arcára ismét zavart pír kúszott. Értetlenül pillantott a hullámzó tengerre. - Miért érzem magam így a közelében? - Már nem kellett félnie a kapitánytól, de testének reakcióit nem is a félelem váltotta ki. Sokkal inkább a vonzalom. Teljesen letaglózta a felismerés. - Vonzódom hozzá? - hűlt el, amint ráeszmélt, Gunzinak két évvel azelőtt teljesen igaza volt. Minden racionális megfontolást sutba vágva kötődött Shikihez. - Na, nem! - Csak az ostoba, romantikus ponyvában testet öltött libuskák képesek erre, ő nem. - Akkor mégis minek hívtad ide? Ő pedig minek jött? Elképzelhető, hogy azért, mert akar tőlem valamit?
„A tetteim beszélnek helyettem." - Emlékezett vissza szavaira. Lehet, hogy most követi el élete második legnagyobb baklövését azután, hogy Nanót a bizalmába fogadta, de akkor is meg kellett kérdeznie.
- Miért csókolt meg? - A sötét szemöldök meglepetten rándult meg. Nem kapott választ. A férfi csendben ült, pillantása újra a tengerre és a távolban lebukó Napra siklott. Narancsos fények színezték bronzzá a fekete tincseket. - Ha elmondom, miért nem viszonoztam, akkor válaszolni fog? - kérdezte halkan. Dermedt, fagyos csend ereszkedett közéjük. Zavarban voltak mind a ketten, de akármennyire is kínos volt a szituáció, meg kellett beszélniük. - Felindulásból tette? Ha igen, itt az esély, hogy kimondja.
***
Mit válaszolhatna? Azért csókolta meg, mert minden porcikája sóvárgott utána? Mert érinteni akarta? Pillantását elfordította a nőről. - Ha elmondom, miért nem viszonoztam, akkor válaszolni fog? - Bár nem látszott, érdeklődve várta, hogy mit fog neki mondani. - Akkor annyi minden történt egyszerre. Az apám halála, Nano átverése... Arra vágytam, hogy minél hamarabb elmenekülhessek, és elrejtőzhessek a világ elől - kezdte halkan. - Kiábrándultam mindenből és mindenkiből. Az árult el, akiben a legjobban bíztam, és ezek vezettek ahhoz, hogy emberek haljanak meg az én rossz döntésem miatt. - Szeme sarkából a nőt fürkészte. Arca nem tükrözött felindultságot, sem haragot. Úgy tűnt, megbékélt a múlttal. Szelíden és kedvesen beszélt. Hangja megnyugtatta, és elringatta. - Utána arra jutottam, ki kell javítanom azt a rengeteg hibát, amit elkövettem. Ezért azoknak a szolgálatába állítottam a munkámat, akiktől elvettem a békét. - Szóval ezért lépett a hivatalba - gondolta Shiki, és pillantása a vérvörös Napkorongra vándorolt. Pontosan olyan színe volt, mint a szemének. - De akkor, aznap este... Menekülni akartam. Annyira zavarodott voltam, és ön is annyira dühös volt rám, annyira gyűlölt...
- Nem gyűlöltem! - vágott közbe halkan. - Ezt akkor is elmondtam.
- Tudom - suttogta görcsösen, és az eget kémlelte. A vérvörös és narancsszínek elenyésztek, helyüket az alkony fátyolszürke leple vette át. A lány idegesen lehunyta szemét, majd egy mély sóhajt eleresztve szaggatottan folytatta. - Tudom - mondta még egyszer. - De értsen meg Shiki... Ön ott tartott. Ugyanakkor védett, ha szükséges volt, de ezt mind csak azért tette, mert az érdeke így diktálta. Nem így volt? - Minek tagadja? Mindig is megvolt benne ez a kettősség. Ha visszatekintett azokra a hónapokra, amíg Aya vele volt, nem magyarázhatta azzal a viselkedését, hogy mindent csak elleplezett nyers modorával, fullasztó dühével. Nem. Valóban túszként tekintett rá, valóban egy értékes árunak tartotta, amiből profitálhat. Mivel Aito unokája is volt, a kíváncsiság is hajtotta, de semmi több. Az, hogy később ez megváltozott, teljesen más lapra tartozott. Az, hogy ebben Nano keze is benne volt, végképp nem számított.
- Így volt - jelentette ki.
- Akkor mit várt? - kérdezte sürgetően.
- Tulajdonképpen semmit.
***
Hallgatta a hullámok moraját, amik újra és újra megtáltosodva magasra emelkedtek, hogy aztán a parti homokra kifutva elerőtlenedjenek. Amikor a tajtékok még nem csendesedtek el, és a távolban csaptak össze, annyira félelmetesen festettek. Úgy tűnt, bármikor elnyelhetik, és megfoszthatják az életétől. Azonban mire kiértek a lábához, megszelídültek, és eltűnt belőlük a fenyegetés. Semmivé foszlott a félelem, és csak a fenséges felemelő érzése maradt. Tudta, hogy nem fenyegethetik a hullámok, ugyanakkor mégis ott volt benne az a feszítő lüktetés, ami arra késztette ösztöneit, hogy veszélyt jelezzenek. - Shiki is ilyen. Mintha csak a végtelenül háborgó, szeszélyes tengert nézném.
- Tulajdonképpen semmit. - Megint annyira távoli és elérhetetlen lett. Az a finom vonzalom, ami közöttük lebegett, nem élhetett meg a múlt táptalaján. Arra semmit sem alapozhattak, mert ott csak fájdalmat, csalódottságot, szenvedést és öldöklést találtak. Ez nem lehetett semmilyen emberi kapcsolatnak az alapja. Főleg nem olyannak, ami esetleg tovább mutatott a felszínes ismeretségen. - A mi kapcsolatunk sohasem volt felszínes. Összekuszált érzelemfoszlányok halmaza, amik látszólag kibogozhatatlanok, de hihetetlenül értékesek. Ha valaki lebukik a tenger mélyére, elképesztően sűrű sötétségen kell keresztülmennie ahhoz, hogy a lent található csodákból részesülhessen. Ragadozókba botlik, belegabalyodhat a moszatok és hínárok egyvelegébe. Azonban, ha kitartó és nem adja fel, akkor rátalálhat a tenger csodálatos kincsére. - Miután elengedtem, megpróbáltam visszatérni az életemhez - kezdte halkan. - Küzdöttem azért, hogy az lehessek, aki voltam. Nem találtam más alternatívát, pedig már régen érzékeltem, hogy a múlt visszahozhatatlan. Nem mondhatom, hogy aki egykor voltam, többé nincs, mert ez nem igaz. Bennem van a múltam, hordozom magamban, de nem köt béklyóba. Utána azt láttam, hogy ami éppen körülvesz, már nem én vagyok. - Hangjában nem hallott egy cseppnyi érzelmet sem. Üresen és határozottan csengett. - Új útra kellett lépnem, amibe Toshima nem tartozott bele. - A szürke fátyol szétfoszlott, az eget az éjszaka úrnője foglalta el. Magányosan tündöklő királynőként felterítette palástját, és leült trónusára. A hullámok elveszítették eddigi kékes-zöld, majd a lebukó Nap fényeitől narancsos árnyalatukat, és feketévé sötétültek a csillagok ragyogásában. Hiába volt sötét, többé nem riasztották az árnyak, az éjszaka leple alatt suhanó szellemek rémképe.
Némaságba burkolózva hallgatta a férfit. Még sohasem hallotta ilyen sokat beszélni. Főleg nem saját magáról. Élvezte hangjának bizsergető mélységét.
- Szóval, azt állítja, hogy képes lesz túllépni Toshimán és Nanón? - kérdezte óvatosan. Kicsit tartott attól, hogy esetleg érzékeny pontot érint.
- Ugyanúgy, ahogy ön - válaszolta halkan. Érdeklődve nézte a mellette ülő kapitányt. A sötétben nem tudta egészen kivenni arcának vonásait, a feljövő Hold és a csillagok halvány fénnyel világítottak. Arcára egy apró mosoly kúszott, ahogy visszaismételte magában az elhangzottakat. Igen, Shiki megváltozott. Olyan dolgok bukkantak fel benne, amelyek addig nem jellemezték őt. - A mélyen eltemetett emberi oldala. - Egyszer Gunzi mesélt neki arról, hogy minden toshimai ember eltemeti a szívét azért, hogy túléljen. Persze, akkor azt is hozzátette, hogy Shiki más. Speciális eset.
- Akkor, azt hiszem, mind a ketten győztünk önmagunk felett - állapította meg, és fázósan megborzongott. Lehet, hogy nyár volt, de a tenger felől kifejezetten hűvös levegő áramlott feléjük.
- Fázik? - kérdezte a kapitány, mire szégyenlősen lepillantott a lábujjaira.
- Felveszem a kimonómat, és jobb lesz - mosolygott rá, bár tudta, hogy a férfi úgysem látja. Gyorsan belebújt az ezüstszállal áttört zöld selyembe, és lábát felhúzva összekucorodott. Nem lett jobb. A selyem, nem éppen az az anyag volt, ami kiválóan megtartotta teste melegét.
- Jöjjön ide! - utasította érdes hangon, ő pedig szó nélkül engedelmeskedett neki. Belemehetett volna abba a problémázásba, hogy te jó ég mi lesz? Mit művel? De, ez most egyáltalán nem érdekelte. Hozzásimult a férfi oldalához, hagyta, hogy karja a vállára nehezedjen. Tapasztalatból tudta, hogy a férfi bőre melegebb, mint az átlagos embereké. Először, alig mert hozzáérni, de végül szégyenlősségét sutba vágva fázósan vackolódott még közelebb a férfihoz.
- Csodálom önt, Shiki - suttogta elérzékenyülve. - Sok mindenen ment keresztül, és azt hiszem, nagyon jól döntött, amikor maga mögött hagyta Toshimát.
- Csodál? Egy gyilkost? - Érezte, hogy mosolyog. Annyira emberi lett ettől.
- Ezek szerint. - Fényévek választották el attól a lélektől, akit Toshimában megismert. Szerette volna hinni, hogy ez a változás valódi. Shiki valóban ilyen, és nemcsak egy múló szeszély vagy fellángolás a részéről a Toshima és Nano nélküli élet. - Kicsit félek attól, hogy esetleg meggondolja magát - kezdte bizonytalanul. - Természetesen, nem akarom megsérteni - tette hozzá kapkodva.
- Nem sértett meg. Jogos a felvetés - kezdte vontatottan. - Azonban valamit kifelejtett a képletből.
- Mit? - kapta fel fejét kíváncsian.
- Magát.
***
Kimondta. Nem is tűnt annyira vészesnek kiejtenie azt a szót, amivel kifejezheti, hogy szüksége van rá, és a változás igenis hozzákapcsolódik.
- Magamat? - kérdezett vissza, és idegesen megmozdult karja alatt. Most, hogy magához szoríthatta, a furcsa, bizsergető érzés még tovább növekedett benne. Jó volt így ülni a csillagok alatt, és a tengert bámulni. Kicsit úgy érezte, mintha a hosszú, fárasztó út végén valóban hazatért volna. Szüksége volt arra a két évre, amit egyedül tölthetett, így most igazán értékelni tudta ezt a találkozást.
- Igen – válaszolta.
- Valóban ennyire hatottam volna önre? Nem lehet, hogy csak a nagyapám emléke miatt ragaszkodott hozzám? - kérdezte lágyan.
- Eleinte így volt - ismerte be. - Azonban nem vagyok ostoba ember. Külön tudom választani a két dolgot.
- Akkor most nem a nagyapám emléke miatt van itt?
- Nem.
- Miattam van itt?
- Igen.
Valahogy életre kelt a lány közelében. Megújult, és elkezdett hinni abban, hogy lehet másképpen is. Utazása arról győzte meg, hogy az emberi létezés egyáltalán nem rossz. Nem valami megvetendő dolog érezni, és még egy olyan halott lélek is életre kelthető, mint amilyen az ő volt. Furcsa, hogy most egyáltalán nem zavarta a lány közelsége. Finomság, kecsesség és gyengeség áradt belőle, mégsem dühítette ez a törékeny melegség, sokkal inkább vonzotta. Eddig is tudta, hogyan néz ki Aya, de most teljesen másnak látta. Nem egy féregnek, egy korcsnak, akit el akar taposni. Nem valakinek az unokája, aki az egykori nagyság érdemeit hordozza. Nem egy gyógyszerrel teletömött túsznak. Őt látta. Tudta milyen, amikor elesett, amikor sír. Látta már nevetni, és elszántan hadakozni egy gyomnövénnyel. Halálosan rettegni, és megtörten menedéket keresni a karjaiban. Ismerte őt, és ezért többé nem akarta eltaszítani magától. A rés megnyílt a körülötte szorosra tekeredett háló szövetén, de sohasem gondolta volna, hogy ezt egy olyan érzelem válthatja ki belőle, ami Ayához fűzi.
***
Lehet, hogy nem adott konkrét választ arra, hogy miért csókolta meg, de az előző szavakból ítélve tudta, hogy miért tette. Gyengéden elmosolyodott, és kicsit elhúzódva felpillantott a férfi markáns arcára. - Nem. Ő valóban nemcsak fellángolásból gondolja ezt az egészet. Elhagyta Toshimát azért, hogy megtalálhassa saját magát. Ehhez óriási bátorság kell. - Igen, a világ legabszurdabb dolgát fogja megtenni. Természetesen, minden ember céltáblájának használhatja azért, mert Toshima legaljasabb gyilkosát engedi a bizalmába. Két évvel ezelőtt még hamarabb ugrott volna egy feneketlen kútba, minthogy Shikinek, és ennek az egész kilátástalan helyzetnek esélyt adhasson, most mégis megteszi. - Miattam változott meg. Lehet, hogy nem az volt a célja, hogy a továbbiakban is velem maradjon - erre a gondolatra összeszorult a szíve -, de akkor is megtette.
- Azt hiszem, meg tudjuk csinálni - suttogta izgatottan, de Shiki egyáltalán nem értette a reakcióit. Váratlanul kihúzta magát ültében, és egy kedves mosollyal felé nyújtotta a kezét. - Üdvözlöm, Ayaka vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. - A férfi először tétovázva nézte kinyújtott kezét, majd óvatosan kezébe fogta a pici ujjakat.
- Üdvözlöm. A nevem Shiki. Örülök, hogy megismerhetem. - Shikivel az élet, nem lesz egy mézes-mázos tündérmese. Lehet, hogy megváltozott egy bizonyos fokig, de nem tűntek el belőle azok a jellemzők, amik a részei voltak, és amiket nem akart megtagadni. - Jól tette. - Mégis, mesébe illően alakult a halott kert és a rózsaszirom balladája. A nagyapjának igaza volt. Egy rózsaszirom is képes mozgásba hozni a feszített víztükröt. A férfi felemelkedett, és kezét az övében tartva felsegítette.
- Jöjjön! - utasította lágyan, hangja már nem csengett annyira jegesen, mint egykor.
Lassan sétáltak a homokban, némán hallgatva a mellettük duruzsoló tenger morajlását, a szél halk susogását. Emberek jöttek és mentek az életükben, eltűntek és letűntek számtalan szerepben tündökölve. Rengeteg tapasztalat, amelyeken keresztül képesek lehettek kilépni saját világuk határai közül. - Shiki is megtette. Túlszárnyalta önmagát, és emberré vált. - Kiszakadtak abból a világból, amelybe mindenki más tartozott, és egy olyan újba léptek, ahol a többi ember a saját tükörképükké válhatott. Nem léteztek Nanók, akik beletaszíthatták volna őket az ösvényük mellett futó útvesztőkbe, nem volt már örök harc vagy bizonytalanság, amiben kiszolgálhatták volna mások érdekeit. Az idő mágiája elhozta a változást, azt a világot, ahol minden illúzió és béklyó nélkül létezhettek. Ezt választották, ez volt a saját mennyországuk.
***
Létezik egy hely, egy köztes átjáró a régi Japán területén, amit Toshimának neveznek. Toshima, pusztán a létezésével képes rést nyitni az emberek gondolathálóján azáltal, hogy felajánlja az összes létminőséget, amit csak megtapasztalhatnak. Lehettek gyilkosok és kurvák. Mesterek és katonák. Hajléktalanok, utcai árusok és gondoskodó szülők. Végigjárhatták az emberi lét összes fokozatát, megtapasztalhatták a mennyet és a poklot. Az élet felkínálta az esélyeket, rajtuk múlt, hogy élnek-e vele vagy sem? Felismerhették a világ valótlanszerűségét, ha képesek voltak átlátni annak álcáján. Az egykori főváros ragyogása és a mostani megkopott maszkja mögött, csak az illúzió díszleteinek végtelen váltakozása forgott. Egyszer újjáépítik, majd lerombolják azok, akik képtelenek kilépni az örök körforgásból.
Létezik egy hely, egy köztes átjáró, ami tükröt mutat az ébredő embereknek. Ha torz a kép, torz az arc, mely belenéz. A tükör maga a szemlélő, aki a világ képévé válva feloldódik a mindenségben. Toshima csak egy város, egy füstölgő romhalmaz. A pokol szépen cizellált kapuja, mégis új dimenziókat nyithat azok előtt, akik belépnek, és nyitott szemmel járnak. Megtisztulhatnak az égető lángokban, és főnixként emelkedhetnek ki belőle. Esélyt kaptak arra, hogy harcolhassanak az élet csodájáért.
***
- Shiki? - torpant meg váratlanul Aya, és megszorította a kezét. Az óceán morajlása sokkal hangosabbnak tűnt az éjszaka sötétjében.
- Hm? - fordult felé, és várakozóan rápillantott. A csillagok és a Hold fénye ezüstössé színezte az apró homokszemeket, a szalagként hullámzó víztömeget.
- Nem lehetne, hogy tegeződjünk? - kérdezte ártatlanul, és a nő arcán bujkáló kíváncsiságot látva nagyon halványan elmosolyodott.
- De. Lehetne.
Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
Súgó