Kae Westu:

Kazamaták

Kazamaták.
Zindon Berintea beleborzongott a kifejezésbe. Jól fejlett képzelőereje még mindig penésztől bűzlő, nyirkos falakat, a simára döngölt aljzaton végigsurranó patkányokat, gigantikusra nőtt pókokat vetített a szemei elé, valahányszor leóvakodott a lépcsőn. Pedig ki tudta volna nála jobban, hogy a saját otthonában nem kell ilyesmitől tartania. Nem, a pinceszint száraz és kellemesen hűvös, élősködőknek nyilván se híre, se hamva odalent, sötétsége pedig most egyenesen létszükséglet. Az eszével tudta, hogy ideális helyet választott. És mégis, nem tehetett róla, de borzongnia kellett, ha csak az eszébe jutott.
Akármi történjék is, az embernek sosem lenne szabad rákényszerülnie, hogy a kazamatákba zárja a saját vérét.

Csend uralkodott odalent, hátborzongató, kísérteties csend. Zindon örült neki. A fülébe csengett így is folyton az az elviselhetetlen hang, ami oly sokáig visszhangzotta be a sötét folyosókat: Casta tébolyodott, eszelős üvöltése, ami napok múltán hallgatott csak el, amikor bevérzett a torka. A legpokolibb kín tombolt abban az üvöltésben, olyan mértékű gyötrelem és szenvedés, ami megindította volna a legkegyetlenebb hóhért, könnyet facsart volna még a sziklából is. Felhallatszott a kazamatákból, végigzengett az épület minden szintjén, messze űzve mindenkit még a közelből is. Zindon számlálatlan órán keresztül hallgatta, és zokogott közben a fájdalomtól és a borzadálytól, hogy nem tud segíteni az öccse elviselhetetlen kínjain.
Haladt lefelé lassan, tapogatózva. Nem akart még világot gyújtani. Casta ugyan elviseli már a fényt, ha muszáj, de még bántja a szemét. Zindon nem akarta tetézni a szenvedéseit mégoly csekélységgel sem. Inkább botorkált ő maga.
Nyugtalan volt. Ezt meg sem próbálta letagadni. Saját maga előtt legalábbis nem. Az öccse előtt igyekszik minél kevesebbet mutatni belőle, ez nyilvánvaló. Persze, ha éppen eszén van, Casta úgyis tudni fogja, hogy fél tőle. És hogy meg is van rá minden oka. A legutóbbi alkalommal már nem próbált ugyan rátámadni, de ez még messze nem garantálta, hogy most sem fog. Zindon még csak nem is hibáztatta: Casta egész egyszerűen nem tehetett róla, hogy képtelen ellenállni a késztetésnek.
Most már legalább jobban van. A kínok, amelyeket átélt, testben és lélekben egyaránt megbélyegezték, de most már legalább a tébolyból magához tért. Nem kell már a saját érdekében megkötözve tartani: most már nem próbál ártani magának és mindenki másnak is, aki a szeme elé kerül.

Leért a lépcső aljára. Kinyitotta a súlyos vasajtót, és előreszólt a csendben, hogy ne ijesszen rá az öccsére.
– Casta, én vagyok…
Hallotta, hogy a két kéz megmarkolja a rácsokat, és összeszorult a szíve megint. De nem lett volna biztonságos úgy beszélniük, hogy nincs közöttük semmiféle barikád. Tudta ezt Casta is. Már napokkal ezelőtt felhagyott a könyörgéssel, hogy eresszék szabadon.
Zindon hunyorgott. Mágiával erősítette fel a látását. Most jutott csak eszébe, hogy már korábban is megtehette volna, és akkor nem kellett volna végigbotladoznia az egész utat. Lépett még kettőt, odaért a cellához, és szembefordult vele.
Casta jó színben volt. Legalábbis kevésbé festett borzalmasan, mint az utóbbi hetek során bármikor. Az arca még mindig halottfehér volt, a bőre csupa ocsmány heg, alattuk pedig valósággal színtelen, még az erek is zölden futottak alatta. A két szeme hirtelen pattant fel: csupa pupilla, fekete tekintettel erőlködött, hogy kivegye a bátyjának legalább a körvonalait. A szája széle és a két csuklója sebes, nyilván megint összevissza verte magát a rácson, és azt sem tanulta még meg, hogy ne harapja szét az ajkát.
De most már legalább nem volt csontsovány, és Zindon ettől is megkönnyebbült. Tisztán emlékezett arra, amikor először megpillantotta, összeégve, eltorzulva, gennyedző bőrrel, vörösen örvénylő szemekkel. Már akkor is a véznasága ütötte szíven leginkább. A kiálló bordái, a beesett arca, a zörgő csontjai. Nyilvánvaló volt, hogy az éhhalál küszöbén áll.
De sokáig állott azon a küszöbön. Adorea szent földje halhatatlanként életben tartotta ugyan, de a kínjait szemernyivel sem enyhítette, ahogyan nem tudta csillapítani őket maga Zindon sem. Casta üvöltött, hörgött, visított, tisztább pillanataiban a bátyja nevét sikoltozta, és a segítségéért esdekelt. Olykor ki lehetett hámozni a vér szót a szűköléséből, de Zindon el sem tudta képzelni, miért emlegeti. Hogy az öccse vért akar magához venni, az a legkétségbeesettebb pillanatban sem jutott eszébe. Nem gondolt rá egészen addig, amíg Casta el nem szakította valahogyan a láncot, amivel a falhoz béklyózták, nehogy még több kárt tegyen magában, és fogaival nem tépte fel a saját csuklóját, hogy kétségbeesésében a saját vérével próbálja csillapítani elviselhetetlen szomjúságát. Zindon tanúja volt éppen az iszonyatos jelenetnek, már nem először peregtek akkor szapora könnyek az arcán. Hirtelen megértve, mi gyötri így a testvérét, azonnal vért hozatott, az ajkához tartotta, Casta pedig mohón itta. Szája két sarkán patakokban folyt kifelé, de le is nyelt, amennyit csak bírt belőle, borzalmas sebei pedig Zindon ámuló szeme láttára kezdtek behegedni.
A legrosszabb azonban még csak ezután következett.
Mivel Casta még két összefüggő szót sem igen tudott kipréselni magából, nemhogy felvilágosíthatta volna a bátyját arról, ami történt vele, Zindonnak nem maradt más választása, mint hogy támpontok híján magától próbálja kideríteni. Visszataszítóan hangzott már a kifejezés is, de sajnos igaz volt: kísérletezett az öccsén. A szomján, az állapotán, a tűrőképességén. Próbára tette minden módon, amit ismert. A legtöbbször sírt közben, Casta pedig üvöltött kínjában, de a titkok lassan feltárultak, és a lény állapota, aki a testvéréből lett, hamarosan javulásnak indult. Mostanra úgy tűnt, az ép eszéből is visszanyert annyit, hogy beszélni lehessen vele. Amit elmondott, amire emlékezett, az nagyban alátámasztotta Zindon vizsgálódásának eredményeit, és most, hogy az utolsó kérdésekre is megkerültek a válaszok, Zindon eljött, hogy megossza őket a fivérével.

Nézte Castát, és fájt a szíve. Rámosolygott, Casta pedig erőtlenül és üresen, de viszonozta. Két vékony keze még mindig a rácsokat markolta.
– Casta.
Casta nem válaszolt. Kerek szemekkel nézte, amelyekből most valami állati ravaszság tükröződött. Aztán pislogott egyet, és eltűnt az eszelős fény a tekintetéből. Zindon szerette volna biztosan tudni, hogy készakarva tüntette el belőle, vagy valóban kijózanította az ő érkezése.
– Hallod, hogy beszélek hozzád, igaz? Érted, amit mondok?
Casta bólintott, lassan, bizonytalanul. Hatalmas volt a két szeme a beesett arcában. Most meg is szólalt, rekedt, alig hallható hangon. Kisebesedett torka még mindig nem gyógyult meg teljesen.
– Hallgatlak.
Zindon megkönnyebbülten sóhajtott.
– Ki foglak engedni. Meg tudod állni, hogy rám vesd magad?
Casta leszegte a fejét. Minden ízében remegett. A szája szélén friss vérpatak indult el lefelé. Megint elharapta. Zindonnak ellepték a szemét a könnyek.
– Minden rendben, Casta, bent maradhatsz, ha akarsz.
Várt egy kicsit. Várta, hogy megnyugodjon. Hogy megnyugodjanak mindketten. Akkor folytatta csak, amikor Casta ránézett megint.
– Hogy érzed magad?
– Éhes vagyok.
Mindig éhes volt. Pedig mostanra már literszám döntötte magába a vért hatszor-nyolcszor is napjában. Emberek vérét minden esetben: az állatokétól még az utóbbi napokban is rosszul lett. Zindon, aki kísérletképpen a magáéval is megitatta egyszer, nagyon jól tudta, hogy őt szomjazza a leginkább. Casta még a minap is megkísérelte rávetni magát a rácson keresztül. Alaposan megütötte magát, végigzokogta a nap hátralevő részét, Zindon pedig semmivel sem tudta enyhíteni a szenvedését.
– Enni akarsz?
Casta megrázta a fejét. Megint fénylettek a szemei.
– Beszélhetünk?
– De ne engedj ki.
– Nem engedlek ki, ne félj.
Casta bekuporodott a sarokba, onnan nézte. Az arca fásult volt és törődött. Ráejtette az állát a vékony kezére. Figyelt.
Zindon közel ment a rácshoz, hogy fenntarthassa vele a szemkontaktust. Mindvégig, amíg beszélt, figyelte a reakcióit. Tudnia kellett, hogy Casta megérti, amit elmond neki, és látni akarta, hogy mikor fárad bele.
– A vérmágia az oka – kezdte. – A szertartás, amiről meséltél. A halhatatlan véredet megfertőzte a varázslat, amit végrehajtottatok. A folyamat visszafordíthatatlan. Soha többé nem leszel az, aki voltál. De a nehezén már túl vagy.
Casta rezzenetlenül figyelt. Zindon csak feltételezte, hogy a megrázkódtatás miatt nem ül ki az arcára semmilyen érzelem. Remélte legalábbis, hogy az öccse nincs még túl a megrázkódtatáson, hogy nem süllyedt tökéletes apátiába. Mindenesetre folytatta:
– Olyan tulajdonságaid vannak, amilyenre még soha nem volt példa a világtörténelemben. Sem az Ősök Földjén, sem az ismert univerzumban.
Keserves nevetés. Még a vért is megfagyasztotta az ereiben.
– Szóval különleges vagyok.
Mindent ért. Az ég legyen irgalmas hozzá, mindent ért. Zindon nyelt egy nagyot, és figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
– A létezésed alapja a vér. Az emberi vér. Az állatokéval nem sokra mégy, és valami oknál fogva különösképpen szomjazod az Ősökét. Ezért támadsz meg engem is újra meg újra. Minél több vért fogyasztasz, annál erősebb leszel, és ez fordítva is igaz: ha nem… táplálkozol, akkor legyengülsz. Akár éhen is halhatsz vagy beleőrülhetsz. Nagyon fontos, hogy annyit igyál, amennyit csak tudsz, éspedig rendszeresen. Véleményem szerint a későbbiekben csökkenni fog az étvágyad, de egyelőre vért kell innod, amikor csak lehet.
Bólintás.
– A szemfogaid megnőttek, élesek és hegyesek. Ezért harapod el folyton az ajkadat. Ha máshogy nem megy, táplálkozhatsz a segítségükkel. – Nyelt megint. – A legcélszerűbb, ha átharapod a nyaki ütőeret. De ölnöd, hogy ehess, nem szükséges.
Remélte, hogy nem jól látta a pillanatnyi vonaglást az öccse ajkán, vagy ha mégis, hát nem jól értelmezi.
– Vannak korlátaid. Egyszer talán képes leszel magad mögött hagyni őket, de most még nagyon gyenge vagy. Árt neked a fény. Még a gyertyáé is, a déli napsütésbe pedig akár bele is halhatsz. Ez ellen egyébként már elkezdtél védekezni, ezért úgy gondolom, idővel akár teljesen immúnissá is válhatsz rá. Fokozottan képes kárt tenni a testedben a tűz és a mágia. De még ha teljes sötétségben vagy is, a tested egyelőre gyönge, a mozgásod bizonytalan és lassú. És Casta…
Most küzdött a szavakkal. Az öccse meg csak nézett rá nagy szemekkel, egykedvűen.
– Nemcsak a tested instabil, de a lelked, az elméd… és az ép eszed is. Nem vagy őrült, hiszem, hogy nem, de… kiegyensúlyozatlan lettél. Ez bizonyos szempontból a hasznodra is lehet, mert ha tombolsz, akkor hatalmas erő költözik beléd. De vigyáznod kell. Mert, és ha valamit, akkor ezt az egyet jegyezd meg: nem vagy többé ember, és soha nem is leszel az.
Elhallgatott. Befejezte. Lett volna még mondanivalója bőven, de tudta, hogy Casta most nem tud többet befogadni. Látta abból, ahogy lekókadt a feje, ahogy megereszkedtek a vállai. Szerette volna magához ölelni most, odatérdelni mellé, mint amikor kisfiúk voltak. De ha bemegy, Casta megtámadja.
– Sajnálom, Casta – mondta még esetlenül, és hamisnak érezte a szavai csengését a rács innenső oldaláról. Akkor a fivére felemelte a fejét, és halkan megismételte:
– Éhes vagyok.
Mennyit értett meg vajon? Az az egyetlen megjegyzés, amit tett, arra vallott, hogy nagyon is sokat. Talán csak a reakciói nem követik a gondolatait. Vagy a gondolatai nem követik egymást. Az ösztön nyomhatja el őket, vagy esetleg a kínok emléke. Zindon megtörölte a homlokát. Nem erőlködött.
– Hozatok enned.
Elindult felfelé, de még visszafordult, és olyan gyengédség ült vén arcán, hogy még Castának is észre kellett vennie.
– Bármeddig itt maradhatsz nálam. Gondoskodom rólad, ha kell, ameddig csak élsz.

Casta Djarr Montharnak még aznap éjjel nyoma veszett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés