Aitarosz:

A Névelő, avagy nyelv-tan-mese a semmiről

Réges-rég, egy messzi-messzi dialektusban, volt egy szóvirágzó b-irodalom, Grammatika, ahol egy öreg királyi többes uralkodott. A b-irodalomban mindenki vidám felkiáltó mondatokban beszélt, csak a királyi többes volt egy szenvedő szerkezet.
Az volt a nagy bánata, hogy nem tudta, három leányvállalata vajon jól használja-e rajta a szeretni igét.
Volt egy gondolata, ami hirtelen öt lett, és úgy döntött, ezt az ötletét meg is valósítja.
Az est éj lett, s egy estélyen a király magához felszólította mindhárom leányvállalatát.
Amikor mindnyájan a szinonimája előtt álltak, ezt mondat-a:
- Kedves leányvállalataim! Rokon értelmű szavaim vagytok, sőt, kicsinyítő képzőim!
Mióta édesanyanyelvetek kihalt, tudom, hogy ti fogjátok örökölni Grammatika trónját. Viszont azelőtt egy kérdőmondatot intézek hozzátok! Alkossatok hasonlatot! Mennyire szerettek engem?
Először a legidősebb lépett elő, akit Felsőfoknak hívtak.
- Édesapám, mindig is te voltál a példaszóképem, és a nyelvcsaládfő! Én szeretlek téged a legjobban, annyira, mint a szenvedő szerkezetet!
Az öreg királyi többes bólintott, és becéző szavakat intézett Felsőfokhoz.
Ekkor a második kicsinyítő képző transzlokálódott oda, akit Középfoknak hívtak, és így névszólt:
- Atyám, én jobban szeretlek téged, mint bővér nővérem, épp annyira, mint a terpeszkedő szerkezetet!
Az öreg király őt is jól megcirógatta verbálisan.
A legkisebb pedig, akinek Alapfok volt a tulajdonneve, csak ennyit mondott halkan, mint egy halkan:
- Én is nagyon szeretlek téged, oly’ kedves vagy nekem, mint a névelő…
Döbbent csendélet szállta meg a helyiséget. A sok nemes főnév, igenév, de még a kis becenevek is csak bámultak, mint borjú az új traktorra.
Az öreg királyi többes először szótaghoz sem jutott, majd politikai semlegessége ellenére teljesen elvörösödött, és felkiáltott:
- Mint a névelő? Hogy mondhatsz ilyet? Azok után, hogy, tisztességesen főneveltelek, ilyet kell hallanom? A névelő? Hisz az csak egy-két betű, egy darab szótag! Egyetlen! Te kegyetlen…
Azzal a királyi többes számnévűzte a leányvállalatát egy messzi tájszólásra. Nagy szomorúság szállta meg a hajadont. Csak sírt, rítt, zokogott, pityergett, bőgött és itatta az egereket három napon és hét éjszakán át, mikor is aztán egy ifjú értelmiségi talált rá.
Tapintatosan megkérdőjelezte:
- Na mi van, eltört a mécses?
- Dehogy is, azért nem sírnék…
- Akkor miért lógatod az orrod, mint egy szomorúfűz, te szomorú szűz?
A leányvállalat pedig elmesélte neki az egész történetet, a negyedik bekezdéstől.
- Ó, egyet se búsulj, burzsuj nősténygyermek! Kettőt pedig főleg ne! – szólt a titokzatos jövevényszó. – Én ugyanis egy csapásra megoldhatom minden problémádat!
- Csapás? Nem vers-heted agyon az apámat!
- Jaj, ne légy stró-fafejű! Ez mágia!
- Te valamiféle mágikus paripa vagy? Talán garabonciás gebe? Vagy varázsló?
- Hatalmasabb annál… nyelvészprofesszor.
- Processzor?
- Nem. Bölcsész.
- És nem vagy éhes?
- Nem.
Így hát azonnal neki is vágtak az útnak a főnévváros felé. Szép hosszú litera-túra volt, hiszen a székhelyhatározó több napi nyelvjárásra volt tőlük. Csak vándoroltak nyughatatlanul, keresztülvágva Allegórián és Transzcendencián, míg el nem érték célhatározójukat. Ott pedig az ifjú megjelentette a Magyar Helyesírás Szabályainak új kiadását.
Másnap reggel a királyi többes felkelt, és csöngetett inasának.
- Kérem, hozza be reggelimet, Béla!
- Hány cukorral kéri kávét, uram?
- Legyen vagy három csésze mellé rakódva, aztán majd általam bele lesz téve…
Miközben az inas elinalt, valami szöget ütött az uralkodó fejébe. Miután a hegyes fémdarabot eltávolította, azon kezdett gondolkodni, mi lehet olyan furcsa és szokatlan. Azután inkább elkezdte olvasni az újságot. Ez állt benne:

El lett kezdve hatvanhetedik nyári nyelvolimpia. Versenyszámok között feltüntetésre került sportágakt például tollbamondás 200 méteren, kétkedve fogadott női szövegértés, és persze közönség kedvence, fedett pályás ki-néz-magasabbra. Győztesek megkapják legújabb…

A királyi többes indulatszavak kíséretében csapta össze a napilapot. Rájött, hogy valami megváltozott, és most már azt is tudta, hogy maga a nyelv.
Hirtelen két idősebbik bánya rohant be hozzá, egymást túlzófok-kiabálva:
- Édesapám, valami változás lett észrevéve beszédünkben!
- Neked tudomásodban áll, mi hiba?!
De Senki sem jött rá, pedig ő aztán nagyon okos volt. Számos számtalan, és sok számos napon keresztül csak törték a fejüket, a nép pedig szenvedni kezdett.
Aztán folytatta.
És azután sem hagyott fel vele, pedig nem volt jó neki.
Végül, mikor egy napon a királyi többes levett a polcról egy könyvet, hogy kedvenc novelláját olvassa, döbbenten ejtette el. A novella címe ez volt: „Gólyakalifa”.
- Hát persze! Névelők! Hogy ez eddig hogy nem lett kiderülve! Azonnal keressétek meg lányomat, és legyen elém hozódva!
De a legkisebb leányvállalat már ott volt. Mosolyogva mondat-a apjának:
- Értem küldettél? Csak nem rájöttél, hogy mennyire is szeretjük a névelőt?
(Igen, így mondta, mivel közben a nyelv a helyére állt.)
- Nem, igazából tudtam, hogy a te kezed lehet eme szemtelen cselekedetben, és fel akartalak köttetni az első faviccre…
- Ez hamis – ragozta fejét Alapfok.
- Hát persze, csak afféle akasztófahumor – mondta a királyi többes, és főnev-etett.
Jól megölelgették egymást, és a király megtette legkisebb utódját utódjává, még szókincstárát is megnyittatta. A nyelvész pedig csak ennyit mondott Alapfoknak:
- Látod, sohasem szabad feladni, hiszen a regény hal meg utoljára! – azzal feleségül vette a lányt, nem csak társadalmi pozíciója miatt. És boldogan éltek, míg a sok szenvedés miatt feldühödött nép ki nem kiáltotta a köztársaságot.
És hogy mi ebből a tanulság?

Mit tudom én!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés