Nagy csatában végeztél az ellenfeleddel, akit nem akartál megölni, de nem volt választásod. Mire gondolsz, mit érzel? És vajon mit érez ebben a helyzetben az univerzum leghatalmasabb mágusa?...

Kae Westu:

A harc után

Csend lett, ahogy kiszökött a tüdejéből a levegő, testéből az élet. Merev, néma csend. Rájuk zuhant súlyosan, végérvényesen, visszavonhatatlanul.
Rerynia lehunyta a szemét. Le kellett hunynia, ahogy megállott a holttest fölött. Nem azért, mert nem tudta volna elviselni a látványát. Nem is azért, mert bánta, hogy meghalt. Szokásos józanságával tudta, hogy ennek a drámának nem lehetett más a végkimenetele. Nem megadás, nem gyász volt az, ami miatt főt hajtott most csukott szemmel, hanem puszta tisztelgés. Tiszteletadás egy nagyszerű, bár elkárhozott léleknek, egy sötét, de csodálatra méltó személyiségnek.
Ott hevert a holttest a lábai előtt. Összetörve, kifacsarodva, és még így is határtalanul szép volt. Belesajdult a szíve már csak magába ebbe a szépségbe is, és abba a tudatba is, hogy szegényebb lett vele a világ. Szerette volna felravatalozni. Méltóképpen. Hogy megmutassa a világnak a szépségét még egyszer, utoljára, és visszaadja a talán soha nem volt méltóságát. Elrendezni a súlyos grafitszürke haját az arca körül, kihúzni egy-egy tincset a két vállára. A mellkasára fektetni a két kezét, vagy talán inkább formabontó módon a feje alá igazítani őket, mintha csak aludna, mintha éppen csak elszunnyadt volna, miközben az eget kémlelte.
Ugyan kémlelte-e az eget valaha is? Nézte-e áldott békességben a tovasodródó felhőket? Volt-e olyan pillanata az életének, amikor felnézett az égre, nyugalommal, elégedett vagy bölcs kis mosollyal a vékony ajkain? Szerette volna hinni, hogy igen. Hogy megadatott a békének legalább egyetlen pillanata ennek a sok századévesre nyúlt, tragikus, nagyszerű életnek.

Nem jutott el a tudatáig Riva zihálása. Betöltötte a lelkét a süket csönd. Az eszével tudta, hogy a társa megsebesült, méghozzá súlyosan, amikor kioltotta ezt az életet az ő védelmében. De még nem tett érte többet, mint amit éppen a halottól tanult – az ő mércéjükkel mérve – nem is olyan régen.
Megállította az időt.
Nem számított most, hogy mennyi energiát pazarol el a varázslatra. Az sem, hogy nem sok ereje maradt, amit erre fordíthatott. Itt és most, ennek a súlyos pillanatnak meg kellett állnia, ki kellett teljesednie. Befagyasztotta tehát az idő folyamát, és belefagyasztotta saját magát is, lezárt szemmel, mozdulatlanul. A szélbe lebbent a haja ebben az egy pillanatban, hosszan hátrafelé, és a tunikája ujja is, ahol elszakadt. Szoborként állt ott a halott felett, a múlhatatlan szépség szobraként a kihunyó szépségé felett. Belefagyott a szemébe a könnycsepp, amit ejtett volna a sorsán, ha nem dermed ki az időből, és amit már nem fog elhullajtani, ha meglódul vele újból a világ.
Arra az egyetlen pillanatra értelmét vesztette az idő. Az ő tudata működött egyedül a mozdulatlan testbe zárva.

Nem a szemével, hanem az elméjével nézte végig még egyszer az előtte fekvő alakot. Nézte anélkül, hogy érzések vagy gondolatok támadtak volna benne. Nézte a szemét, a megtört pillantását, és nem gondolta el, hogy vajon mit láthatott a halálba dermedőben. Nézte a kezét, amit a legszebbnek talált benne, ami kétszer érintette meg őt, egyszer barátként, és most, másodszorra már ártó szándékkal. A vértelen, keskeny száját, ami csókot sosem, halált annál gyakrabban osztott. A puha, hetyke bőrcsizmáját, ami sértetlen maradt a küzdelemben, és valósággal kérkedett már a puszta létével is, büszkén az élő és szánalmasan a halott lábán. Végignézte alaposan, elidőzött minden részleten. Az apró vércseppen a jobb orcáján, a karja természetellenes kicsavarodásán, a földre csúszott selyemmaszkon a bal térde mellett, és azon a szürke tincsen, ami beakadt a füle mögé, míg a többi szabadon röpdösött körülötte, miközben haláltusájában tombolt. Majdnem megölte Rivát akkor.

Riva.
Az első gondolat volt, ami behatolt a szemlélődő elmébe. Riva. Riva megsebesült, talán haldoklik. Riva megsebesítette és megölte. Az ő részéről nyilván ennyi a történet, és mindjárt, ha majd újraindítja maga körül a világ forgását, ennyivé kell, hogy váljon az ő számára is. Casta Djarr Monthar élt, tombolt, és meghalt. Kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után a világban. Sárkányszirt ura, az első vámpír, megannyi másiknak nemzője. Korokon és tereken áttomboló szélvihar az univerzumban, ami túl kicsinek bizonyult a számára. Ezerhétszáz év állott mögötte, majd kétszázzal több, mint amennyit ő, Rerynia eddig megért. És most vége. Itt hever előtte. Legyőzötten. Halottan.
Talán úgy kellene gondolnia rá, ahogy Riva teszi. Egy legyőzött ellenséggel több, egy megszállott fenevaddal kevesebb. Ők ma diadalt arattak, mehetnek tovább, és felesleges hátranézniük arra, aki ott maradt lenn a porban.
De hát nem is hátra nézett rá. Hanem fel. Fel még akkor is, ha ott feküdt a lábainál. És még utoljára, mielőtt visszalépett volna az idő sodrába, egy képtelen kérdés ötlött eszébe. Képtelen, mert annyi minden más volt, ami többet számított, ami eszébe juthatott volna. És képtelen, mert kisebbítette, emberibbé tette, és véglegesen a nemlétbe taszította át a halottat.
Mit fog szólni Valkhir?

Megrázta a fejét. Ezzel a mozdulattal indult útjára megint az idő, mit sem tudván arról, hogy az imént kibillentették megszokott medréből. Riva Rivera felnyögött a háttérben, ahogy talpra küzdötte magát, és Rerynia megkönnyebbült a tudattól, hogy ezek szerint mégsem olyan súlyos a sebesülése.
– Vége?
– Vége.
Riva már a sebét nézegette, higgadtan, tárgyilagosan. Ahogy az előre sejthető volt, egyáltalán nem törődött a legyőzött ellenféllel.
– Ki kell tisztítani – dörmögte. Aztán ránézett a nőre. – Megharapott?
– Nem.

De igen. Már nagyon régen.

Riva lépett egyet óvatosan, a lába teherbírását próbálgatta. Elégedett lehetett az eredménnyel: sántítva bár, de megindult az ajtó, a lefele vezető lépcső felé.
– Jössz? – szólt még hátra.
– Mindjárt.
Nem tudott csak úgy elfordulni, és elsétálni a halottól. Nem tudta otthagyni összetörten, méltatlanul. Túl nagy volt, túl különleges ahhoz, hogy ilyen legyen a végső búcsúja az élők világától.
De mihez kezdjen vele? Temesse el? Állítson számára örök emlékművet itt, a tornáccá faragott sziklaszirten? Faragja szoborrá, vésse márványba? Vagy ellenkezőleg, égesse porrá, hadd hordja szét a szél a hamvait? Vesse ki az időből újra, ezúttal mindörökre? Vagy épp a bukását tenné ezzel véglegessé az emléke helyett?
Állt fölötte. Halogatta a döntést. Nem az ő dolga lett volna ez semmiképpen.

A széllel érkezett melléje a szálas férfialak, fehérhajú, fehérköpenyes, vénségesen vén. Botot markolt a keze, embermagas varázsbotot, nyakában talizmán, szemében hatalom. És gyász.
Megállt ő is a halott felett, és lenézett rá. Rerynia meg most már őt nézte. Nem szólította meg, nem zavarta. Várt.
Végül a férfi feléje fordult, meghajtotta a fejét, és mélyen zengő hangján bemutatkozott neki:
– Zindon Berintea.
Rerynia belenézett a szemébe, helytelenítően, mintha sértő lenne a halottal szemben, hogy a választott nevén mutatkozik be. Ő maga tisztán ejtette ki éppen ezért úgy a sajátját, ahogyan már nagyon régen nem, és ahogyan nem is állt szándékában többé:
– Rerynia Cha Del Rao.
– Hallottam felőled. – Szomorúan mosolygott. – Ismertétek egymást.
– Valamikor, igen.
Zindon Berintea, egykoron Djarr Monthar, az öccsét nézte most megint.
– Rémült kislánynak látott téged, tudod?
Mosolygott örök álmában a halott. Nem békésen, nem is eszelősen többé. Üres volt a mosolya. De mosolygott.
– Nem tudtam. De nem lep meg. Rá vall.
Kemény vonás mélyült el a férfi szája sarkában. Kemény és keserű.
– Zinové Bordigen nem tudta, mit tesz vele – mondta, csak úgy magának. Rerynia pedig nem kérdezett, pedig tudni akarta, miről beszél. Nem a kérdések ideje volt ez. Vagy legalábbis nem a tolakodó, kíváncsi kérdéseké.
Megszánta most Zindon Berinteát, ahogy ott állt, mély gyászban az öccséért. Milyen kapocs lehetett köztük? Mit érzett, mit érezhetett a kiszámíthatatlan, végletes szenvedélyekben tobzódó Casta méltóságteljes, varázserejű bátyja iránt? Hogy legkisebb fivérüket megvetette, gyermekeit pedig a maga képére formálta, az nem volt újdonság Rerynia számára. Hogy Zindon, dacára mindennek, odaadóan szerette őt, az a jelen helyzetből megint csak nyilvánvalóvá vált. De vajon mennyit fogott fel, mennyit érzett át ebből a szeretetből Casta Djarr Monthar, és főleg mennyit viszonzott belőle? Volt egy olyan érzése, hogy ebben maga Zindon sem biztos teljesen.
– Megengeded, hogy elvigyem? – kérdezte közben Zindon. Pedig Reryniának eszébe sem jutott, hogy bármiféle joga vagy igénye lehetne az ellenfele tetemére csak azért, mert legyőzte. Ráadásul, ha precíz akart lenni, még csak nem is ő győzte le, hanem Riva. Nem tartotta a jussának sem a holttestet, sem semmit, ami hozzá tartozott.
– Állíts neki méltó emléket.
Zindon Berintea lehajolt, gyöngéden a karjába emelte az öccsét, és nem a kezével, hanem a varázserejével zárta le a szemét. Rerynia végignézte, ahogy homlokon csókolja, letörli a vért az arcáról, és köddé foszlik vele együtt, aztán elindult ő is, le a lépcsőn, Riva után. A sziklateraszon nem maradt más, csak egy tépett fekete selyemmaszk, néma mementó, lent a porban.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés