Az AFS „Őszi kihívás” című pályázatára készült novella

"Az az ember, aki csakis önmagát szereti, semmit sem gyűlöl annyira, mint egyedül maradni önmagával." - Pascal

Julia Moonlight:

Nárcisz és Liliom

- A következő összecsapás két résztvevője pedig – harsogta a kikiáltó –: Lord Randolp Bright és Lord William Celdric!
A lelátón ülők felett halk mormogás hullámzott végig, amint nevek elhangzottak. Egyként fordították fejüket elsőként balra, ahonnan fekete lován, teljes vértbe öltözve, beléptetett a tavalyi év vesztese: Lord Celdric. Taps hangzott fel a lovag biztatására, azonban a férfi nem sokáig élvezhette a rá irányuló figyelmet, a másik oldalon ugyanis megjelent örök riválisa, Lord Randolp Bright.
Az újonnan jött lovag integetve haladt a királyi páholy felé, miközben táncoltatta palomino(1) csataménjét. Aranysárga palástja alatt díszes páncélt viselt. Sisakját még nem vette fel, így látni lehetett magas homlokát, elégedettséget sugárzó markáns arcát, sötétbarna, vállig érő haját. Határozott vonalú ajka mosolyra húzódott, ahogy elhaladt a lelátón ülő hölgyek mellett, kik epekedő sóhajjal néztek rá.

Az ellenfelek rövid biccentéssel üdvözölték egymást, majd meghajtották magukat királyuk felé.
- Bármi is lesz a torna végkimenetele, mindkettőtöket várlak az esti mulatságra – intézte hozzájuk szavait az uralkodó, majd hangosan, hogy mindenki hallja hozzátette – Győzzön a jobbik!
A két lovag megfordult, hogy visszatérjen a számukra kijelölt indulási helyre. Lord Bright kutató tekintettel fürkészte a megjelentek sokaságát. Szeme felcsillant, ahogy megpillantotta a keresett személyt, és nyomban közelebb léptetett lovával.
A pódiumon ülő nők kipirult arccal figyelték a tavalyi nyertes közeledését. Sokan kendőjüket morzsolgatták, mások csábosan remegő pillákkal próbálták felhívni magukra a figyelmét. A csoportban csupán egyetlen fiatal nő volt, ki közönyösen pillantott a lovagra. Vörösesszőke hosszú haját vastag fonatban tűzte feje tetejére, melybe zöld szalagot font. Lágy vonású arcát apró szeplők varázsolták bájossá. Oly mereven ült a többi nő között, mint aki legszívesebben felugrana és elszaladna. Erre azonban már nem volt lehetősége.
- Aileen! – kiáltotta Randolp, mire a nő lemondóan felsóhajtott.
- Igen, Lord Bright?
- Adja ide a hajszalagját! – kérte a lovag.
- A szalagot? – kérdezte Aileen értetlenkedve.
- Igen, jól hallotta – türelmetlenkedett. – Kell szerencsehozónak.
- Kérjen mástól talizmánt, Lord Bright – javasolta halkan, miközben tekintetével gondosan kerülte a körülötte ülőkét. Szinte érezte a mellette lévők megrökönyödését, amiért visszautasított egy olyan elismert lovag kérését, mint a lord. – Itt bárki örömmel adja oda valamelyik ruhadarabját – ajánlotta fel kedvesen.
Randolp megnyerő mosolyt küldött a nők felé, és Aileenra sem pillantva folytatta.
- A magáé kell. – Nyújtotta felé a kezét. – Gyerünk!
Aileen megadva magát bontotta ki a haját, és a férfi markába nyomta a szalagot. Ha ez kell neki, akkor megkapja, de nem többet! Miután az átadás megtörtént, szó nélkül felállt, hogy távozzon.
- Hová megy? – kérdezte a férfi.
- Vissza – érkezett a dacos válasz. – Nagyon jól tudja, Lord Bright, hogy nem kedvelem az efféle kakaskodást. Ezt már az indulás előtt közöltem önnel.
- Itt marad! – parancsolta Randolp ellentmondást nem tűrő hangon. – Azért hoztam magammal, hogy szurkoljon nekem és lássa, miként nyerem meg ezt a tornát. Úgyhogy, üljön le!
Aileen szeme bosszúsan villant, de mivel nem volt mersze tovább ellenkezni a férfival, inkább lehuppant a székre.
A lord elégedetten biccentett, majd sietve ellovagolt, otthagyva Aileent a forrongó indulatok közepében. A nő nem akarta látni a két egymásnak rontó lovagot, sem hallani a körülötte meginduló pusmogást. Azonban egyiket se zárhatta ki az elméjéből.
- Inkább örülne, hogy a szalagját viseli – hallotta maga mögött a felháborodás első hangos megnyilvánulását.
- Mégis, mit képzel magáról ez a fruska, ki ő?
- Úgy tudom – suttogta valaki más -, Lord Bright szolgálója.
Döbbent csönd telepedett a pódiumra, majd egy méltatlankodó megjegyzés darabokra törte.
- És volt képe így viselkedni! – károgta az, ki elsőként szólalt fel. - Milyen szánalmas!

A rosszmájú megjegyzéseknek a kürtök harsonája vetett véget, amelyek az összecsapás kezdetét jelezték. Mindenki elhallgatott. A feszültség szinte tapinthatóan vibrált a lelátón. Egytől egyig arra voltak kíváncsiak, Lord Celdric képes lesz-e megnyerni a viadalt, vagy újra alul marad, ahogy tavaly.
Lord Bright lova felágaskodott, ezzel magukra terelve az összegyűltek figyelmét. A férfi meglengette tompa végű lándzsáját, melyen már ott lengedezett a kapott szalag.
Lord Celdric elfintorodott csukott sisakrostélya mögött. Micsoda egy piperkőc! Most majd megtudja, milyen érzés a porba hullani! – gondolta, azzal megrántotta lova zabláját, és a mén dühösen felhorkantott.
Mindketten egyszerre indultak meg. A lovak patái dübörögtek, felszakítva a megviselt küzdőtér talaját, s egyre közelebb hozva a várva várt összecsapást.
A két fegyver ugyanabban a pillanatban találta el a feleket. Az erőteljes ütközés, amely a felsőtestüket védő mellvértet érte, megingatta őket. A lovak tovább száguldottak, Lord Celdric azonban elvesztette egyensúlyát, minek következtében hangos csörömpöléssel zuhant a porba. Egyetlen, csontig hatoló szisszenés hallatszott a pódium felől, mi rövidesen örömteli hangzavarrá erősödött. Lord Bright magasra emelt lándzsával peckesen vonult végig rajongói előtt, és tiszteletköre végén megállapodott a szolgák segítségével felkecmergő ellenfele előtt. Felcsapta sisakrostélyát, s lováról nézett le Williamre.
- Minden rendben? – kérdezte megjátszott aggodalommal hangjában.
Dühös szitkozódást kapott válaszképpen, amire Randolp vállat vont, majd a verhetetlenek mosolyával, lándzsáját lengetve vonult vissza a felállított sátrához. Amint odaért, fiatal apródja és fegyvernöke izgatottan kezdtek el tüsténkedni mellette. Elvették fegyverét és segítettek leszállni lováról. Uruk, ahogy földet ért, az alig tízéves apródjához fordult.
- Hol van Aileen?
A fiú már válaszolni akart, de az aranysárga és vörös színben pompázó sátor bejárata felemelkedett és előlépett a fiatal nő az alkalomra kapott, zöld bársonyból készült előkelő ruhájában.
- Itt vagyok, Lord Bright.
- Látta a küzdelmet? – kérdezte le nem véve róla tekintetét, miközben sisakját apródja kezébe nyomta.
- Mivel rám parancsolt – bólintott Aileen, kerülve ura pillantását.
- Még egy kicsit sem élvezte? - tudakolta Bright a sátorba lépve, de amikor az apródja segíteni akart neki a páncél levételében, egy intéssel elhessegette. – Majd Aileen – pillantott a még mindig a nyílásban álló teremtésre.
- Talán élveznem kellett volna? – tudakolta a lány, miközben dühös mozdulattal lazítani kezdte a vértezet darabjait összekötő bőröket és kapcsokat. Egymás után kerültek le a férfiról a darabok, majd a láncing, s végül a fehér gyolcsing, valamint a barna szövetnadrág. Végül ott állt a lord egyetlen ágyékkötőben, mire Aileen elfordította a szemét, úgy hajtogatta össze a ruhákat és tette el az utazóládába. Hallotta, ahogy a lord halk, elégedett sóhajjal merült el a számára készített dézsányi forró vízben.
- Nem akar csatlakozni? – hangzott fel a kérdés.
Aileen úgy pördült meg, mintha valami kellemetlen darázs csípte volna fenékbe.
- Eltalálta, uram!
A férfi titokzatos mosolya elrejtette a válasz keltette érzéseket, de Aileen bizonyos volt benne, hogy élvezte minden percét a pillanatnak. Végül meglátta az elégedettséget a szemben, amely éhesen mérte végig vékony derekát, kecses vállát, formás keblét, mit a ruha tökéletesen kiadott.
- Mondtam már, hogy jól áll magán ez a viselet? – jegyezte meg Bright olyan természetesen, mintha csak egy udvari dámának tenné a szépet.
- Nem – válaszolt zavartan Aileen, és most először nem találta a szavakat. Egy dicséretet illetlenség volt visszautasítani, bárkitől is érkezzen, mégis jól tudta, ura csak szórakozott vele, a kimondottak mögött hiányzott a valódi érzés.
- Pedig igen – folytatta a bókok özönét a lord. - Jól megy a szeme színéhez. Remek választás, el kell ismernem.
- Öntől kaptam – emlékeztette karba font kézzel. Valamit el akart érni nála Randolp, csak azt nem tudta még, hogy mit. Úgy döntött kivárja, mi lesz a vége ennek a játszmának.
- Valóban – döntötte hátra fejét a dézsa szélének, majd félig lehunyt szemhéja alól a nő felé lesett. – Jó az ízlésem.
Aileen szó nélkül hagyta ezt a megjegyzést. Kutató pillantással nézte a férfi arcát, mintha arról akarná leolvasni, valójában mit is gondol. Látta, ahogy a közönségnek fenntartott mosoly úgy olvad le róla, mint ablakról a jégvirág a tavaszi napsugár egyetlen érintésére, helyet adva a töprengő komolyságnak.
- Hivatalos vagyok a király estélyére.
- Ez esetben előkészítem a ruháját, uram – fordult sietve Aileen a ládához, de mozdulata megakadt, mikor Bright újra megszólalt.
- Szeretném, ha elkísérne – hallotta a mélysötét hangot, mely úgy burkolta be, mint valami meleg prémtakaró.
A lány csendben nézett maga elé, majd a ruhásládához lépett, és felnyitotta a nehéz fedelet.
- Igazán kedves meghívás, de nem – bökte ki végül, azzal kiterítette az ágyra az időközben elővett díszes öltözetet.
- Már megint visszautasít? – rótta meg Bright játékosan. – Immár másodszor, mióta elmerültem a vízben! Talán jobb lenne, ha kiszállnék. Akkor talán nem tenné – elmélkedett hangosan, melyet hangos loccsanások kísértek, ahogy felállt.
Legközelebb akkor szólalt meg, mikor már lehelete a nő tarkóját borzolta.
– Miért is nem?
Aileen sarkon fordult, és nagy levegőt vett a magyarázathoz. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, elakadt a lélegzete. Nem mintha, nem látta volna már meztelenül az urat, de akkor mindig legalább törülközőt csavart maga köré. Most azonban teljesen meztelenül állt előtte. A férfi testéről apró patakokban lefolyó víz tócsává gyűlt a talpánál. Aileen remegő kézzel nyújtotta át a törülközőt.
- Azért, Lord Bright – kezdett bele nagy nehezen -, mert én csupán a szolgálója vagyok, nem pedig nemes kisasszony. Hiába a díszes ruha, az ott lévők tudni fogják, ki vagyok. Talán nem azonnal, de pár óra után biztosan. Akárcsak a lelátón – fejezte be gyorsan, mielőtt a férfi megakasztotta volna mondandóját. – Már biztos így is megrökönyödtek azon, mennyire kiöltöztetett, és ráadásul a nemesek részlegére ültetett.
Randolp tekintete elsötétült.
- Nem érdekelnek azok a vén csoroszlyák, el fog kísérni! – dörrent a lányra. - Ha pedig tovább makacskodik, parancsba adom, ami ellen nem emelhet szót – vázolta fel a helyzetet, majd törülközni kezdett. – Amennyiben pedig úgy érezné nincs váltás ruhája, közlöm: ez, tökéletesen megfelel.
- Ha így óhajtja, Lord Bright – pukedlizott mereven Aileen, visszavonulót fújva.
 

Aileen mindvégig reménykedett abban, hogy a lord meggondolja magát és mégis egyedül megy el a mulatságra, azonban csalódnia kellett. Így most próbált láthatatlanná válni, de erre irányuló kísérletei állandóan kudarcba fulladtak. A férfi minduntalan megakadályozta, hogy eltűnjön. Végig kellett néznie, amint a lord nemes kisasszonyoknak bókolt, vagy éppen felkérte őket egy-egy tánc erejéig. Neki eközben, ott kellett gubbasztania az ablakmélyedésben, mint valami ázott verébnek – csak azért, hogy ura láthassa -, és eltűrnie a jelenlévő nők lenéző pillantását, sértéssel felérő megvetésüket. Egyre kisebbre húzta össze magát. Ó, bárcsak ne halt volna meg az apja! Akkor most nem lenne ágrólszakadt. Ő is ott pompázhatna, az elismerő pillantások kereszttüzében. Senki nem kérdőjelezné meg a jelenlétét e bálon. Miért is nem örökölhettek a nők vagyont és címet? Akkor nem kellett volna átélnie, ahogy az unokabátyja megkaparintotta a birtokot és őt egyszerűen kisemmizte, majd eltaszította. Még most is hallani vélte a várkapu hangos döndülését, amint végérvényesen rázáródik. Egyetlen rézpénz nélkül indult útnak. Abban nem is reménykedhetett, hogy eljut a királyhoz, és vádat emelhet rokona ellen. Az éhség elől munkát keresett, s végül hosszú őrlődést követően Lord Bright szolgálatába szegődött. Ezzel sutba dobta minden büszkeségét. Szerencséjére a lord eleddig mit sem sejtett a múltjáról.

Elnézte Randolpot a körülötte kialakult hölgykoszorúban. Megnyerő mosollyal magyarázott nekik valamit, amit kacagással jutalmaztak. Úgy látszott, nagyon jól szórakozott, s figyelmét teljesen lekötötték a kacér érintések és a dekoltázsokból elővillanó fehér domborulatok.
Aileen lesütötte a szemét, s a padló szürke köveit tanulmányozta. Itt volt őfelsége közelében, de semmi esélyét nem látta, hogy közelebb kerüljön hozzá, és ez szó szerint megőrjítette. A kertbe vezető ajtó felé pillantott, majd vissza a lordra. „Itt a lehetőség, hogy eltűnjek” – jött rá, majd óvatosan ellökte magát a faltól, és lassú, alig észrevehető lépésekkel araszolni kezdett a bejárat irányába.
Hatalmas sóhajjal engedte ki az észrevétlenül benntartott levegőt, ahogy kilépett a kertbe. A bentről kiszüremlő mulatozás hangja volt az egyetlen, amely megtörte a köré folyó éjsötét csendet. Összefonta maga előtt karját, és elgondolkodva lépkedett végig a kaviccsal felszórt kanyargós ösvényen.
- Te meg, mit keresel itt? – hallotta maga mögül felzengeni a kérdést.
Aileen lassan megfordult. Lord William Celdric, alig kétlépésnyire állt tőle, sejtelmes sötétségbe burkolódzva. A nő arcán akaratlanul is megvető fintor suhant át.
- Lord Bright kísérője vagyok – húzta ki magát büszkén, mintha nem is szolgáló lenne, hanem újra nemeskisasszony.
A férfi kuncogott.
- Igen? – szólt, és egyetlen, becsmérlő pillantással végigmérte Aileent. – Gondolom, mit kellett tenned ezért…
- Semmi olyat, amire gondolsz – vágta rá felháborodottan a lány.
- Na persze…
Aileen lelki szemével látta felvillanni a férfi gúnyos mosolyát.
- Különben, honnan tudod, mire is gondoltam? – kérdezte Lord Celdric, miközben közelebb lépett a nőhöz. – Hacsak…
- Nem volt nehéz kitalálni – vágott szavába Aileen. - Oly egyszerű vagy, mint nádtető a pajtán.
A férfi szeme összeszűkült egy pillanatra csak azért, hogy a mélyén lángnyelvként lobbanjon fel a kegyetlenség.
- Mondd, Aileen, megérte? – érdeklődött, és érdes kezével végigsimított a nő arcán, aki el akarta hessenteni, de csak annyit ért el, hogy az ujjak megragadták az állkapcsát, fájdalmas satuba fogva.
A férfi leplezetlen undorral pillantott rá.
- A feleségem lehetnél, ha nem utasítasz el – suttogta.
Aileen válaszolni akart, de a férfi megelőzte, torkára forrasztva a ki nem mondott szavakat.
- Mindegy, most látni akarom, hogy mit rejtegetsz a szoknyád alatt! – mondta a férfi, majd a földre lökte a nőt, hogy ott élje ki vágyait. Épp a nadrágját gombolta, mikor hűvös penge érintését érezte a hátában.
- Én nem tenném, William – figyelmeztette Randolp a helyzet komolysága ellenére is lágy hangon.
- Randolp – köpte a nevet Lord Celdric, miközben megfordult. – Könnyen fenyegeted a fegyvertelent, igaz? – Szája lefitymálóan görbült meg, ahogy folytatta: - Igazán lovagias cselekedet.
Lord Bright a meglepettségtől még mindig földön ülő nőhöz lépett. Gáláns mozdulattal nyújtotta felé a kezét, hogy felsegítse, mintha nem is a szolgája, hanem az úrnője lenne.
- Ugyanannyira – válaszolt a másik felé sem fordulva -, mint amennyire a tiéd volt.
- Ha valaki most látna téged, Randolp – hajolt meg felé gúnyosan William-, azt hinné, szerelmes vagy ebbe a szolgálóba.
- Ebben az esetben, talán jobb lenne, ha mielőbb távoznál – javasolta hidegen. – Ha ugyanis tovább sértegetnéd a hölgyet, akkor ki kell, hogy hívjalak párbajra, amit viszont lehet, nem élnél túl.
Lord Bright a rémült Aileenhez fordult, és most már hozzá intézte szavait:
– Minden rendben?
A nő csak bólintani tudott.
- Visszakísérlek, gyere – hívta a Randolp, majd gyengéden megfogta Aileen kezét, és a továbbiakban ügyet sem vetve az egyre vörösebbé váló Lord Celdricre elindultak visszafelé. Ezért nem láthatták, amint a bukott lovag a csizmájába nyúlt, és lassan előhúzta vékony pengéjű tőrét.

William kezében megremegett a fegyver, miközben elindult utánuk. Ó, mennyire gyűlölte ezt a pökhendi lovagot! Tudta, szemtől szemben soha nem tudná legyőzni. Most viszont lehetősége lenne oly sebet ejteni a lelkén, melytől úgy megrendülne, hogy könnyűszerrel legyőzné még egy apród is. Észrevétlenül váltott fogást a fegyveren, aztán egy gyors mozdulattal hátra rántotta a karját és eldobta. A tőr láthatatlan gyilkosként surrant át a levegőn. Útja végeztét fájdalmas sikoly jelezte. Aileen lába összecsuklott, s csak Randolp gyors reagálásának köszönhette, hogy nem esett orra.
- Aileen! – kiáltott fel kétségbeesve Randolp. Érezte az ujjain végigcsorgó meleg vért. Lila harag és fekete rémület: ez a két érzés kavargott benne színes forgatagként. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy felugorjon és kardját Williambe mártsa így bosszulva meg Aileent, vagy inkább maradjon a nővel. Végül az utóbbi mellett döntött. – Minden rendben lesz – biztatta és felnyalábolta. Ilyen gyorsan még soha nem jutott el sehova sem, mint most a vár egyik vendégszobájába.
A szolgák nesztelenül sürgölődtek. Begyújtottak a kandallóba, vizet forraltak, javasasszonyért szaladtak, ahogy a lovag utasította őket.
Randolp gyengéden a vastag prémekkel letakart ágyra fektette a nőt. Minden figyelmeztetés nélkül, remegő kézzel rántotta ki a tőrt a nő hátából. Aileen felordított, hangja később zokogásba fulladt. Egész teste reszketett.
- Aileen – szólongatta a nőt a lord félelemmel átitatott hangon, miközben megnyugtatóan végigsimított a vállán. – Össze kell varrnom a sebet. Nem várhatunk a javasasszonyra – Az utolsó mondatot halkan, bocsánatkérően ejtette ki.
Aileennak még bólintani sem volt ideje, Randolp már hozzá is látott. Hűvös folyadék csöppent a hátára, majd belemart az égető fájdalom. Szürke köd ereszkedett rá, amin csak tompán szűrődött át a tű és cérna szúró-húzó érintése. Nem tudta volna megmondani mikor keveredett ki ebből a homályból, csak arra eszmélt, hogy a lovag átkarolja, s a testük összeér. A férfi gyógynövényszappan illata beburkolta, s ő egy pillanatra úgy érezte, révbe ért. Tekintete megmentője arcára esett, aki ekkor vette észre, hogy ébren van. Aileen zavarában elvörösödött, s már valami bocsánatfélét akart hebegni, de Randolp megelőzte.
- Úgy látom, jól vagy – hangjából megkönnyebbülés hallatszott. – Ennek igazán örülök. – Simított végig a nő homlokán és arcán. – Pihenj – súgta és óvatosan felkelt az ágyból. – Most el kell mennem. – Kapta fel kardját a földről és az ajtó felé indult. – Ha visszatértem, majd beszélünk – tette hozzá.
- Nem akarom, hogy megöld Lord Celdricet.
Randolp megállt, szemében harag lobbant.
- Miért? – kérdezte összeszorított fogakkal. – Rád támadt. Egy nőre. Az unokahúgára.
Aileen szeme kerekre tágult, és még levegőt venni is elfelejtett.
- Ho… honnan tudod? – dadogta elképedve.
Randolp arcán halovány mosoly futott át. Lemondóan sóhajtva lépett közelebb az ágyhoz.
- Emlékszel, mikor szolgának jelentkeztél hozzám? Nos, úgy vélem, az álcázás nem az erősséged. Picit túljátszottad.
- De… a ruházatom.
Randolp most már elvigyorodott.
- A ruha egy dolog. A testtartásod, a szemedben égő tűz, a bársonyos bőröd, kecses ujjaid, mind árulkodó jelek voltak. Ha akarod, még folytathatom a listát.
Aileen hevesen megrázta a fejét. A férfi szavai már így is inkább tűntek bókoknak, mint tényszerű felsorolásnak.
- Akkor én… - kezdett bele a nő, és lassú mozdulatokkal lekászálódott az ágyról. – Elmegyek. Máshova.
Randolp kíváncsian felhúzott szemöldökkel nézett rá.
- Igen? És ha nem engedem? – lépett olyan közel Aileenhoz, hogy alig pár hüvelyk választotta el őket egymástól. A nő, hogy fenntartsa a köztük lévő távolságot hátrált egy lépést, de a férfi követte.
- Mi az, hogy nem engedsz?
- Úgy, ahogy mondtam. Különben pedig nem válaszoltál a kérdésemre. Miért? Miért ne öljem meg azt a… - kereste a megfelelően lekicsinylő szót, ám nem talált. – Celdricet?
- Mert… mert megölhet – pillantott oldalra Aileen, kerülve Randolp pillantását, mivel már képtelen volt tovább hátrálni.
A férfi tenyere a falba csapódott, közvetlenül a nő füle mellett.
- Ennyire alábecsülsz engem, Aileen? – Majd arca ellágyult, és szinte incselkedőn folytatta: - Vagy ennyire szeretsz, hogy nem akarsz elveszíteni? Melyik, Aileen? – Olyan gyengéden ejtette ki a nevét, hogy a nő szíve kihagyott egy ütemet.
- Nem… - rázta meg tagadólag a fejét. Ugyanakkor érezte, ahogy fülig pirult. – Nem úgy értem… Én… Nem akarom, hogy elveszítsd miattam a címedet – hadarta gondosan kerülve a férfi tekintetét. – Hiszen csak…
- Elég – fojtotta belé a szót. – Számomra soha nem voltál szolgáló.
- Elég jól titkoltad – dörmögte Aileen az orra alatt, de nem elég halkan ahhoz, hogy Randolp ne hallja meg.
- Emlékezz csak vissza, mindig olyan munkát kaptál, amit kizárólag a ház úrnője láthatott el – súgta a fülébe, miközben ajkával megérintette a bársonyos bőrt.
Aileen csodálkozó, hatalmas szemmel pillantott rá, de a férfi folytatta:
- Mostantól pedig hivatalosan is az leszel, mert szükségem van rád.
- Találsz majd mást, akinek van hozománya.
- Nem. Nekem te kellesz – hajolt közelebb Randolp, hogy az ajkuk már majdnem összeért. - Nem akarlak elveszíteni, Aileen. Téged nem – suttogta és lágyan megcsókolta. – Mondd, hogy a feleségem leszel! – kérte. – Hisz nélküled nem vagyok teljes.
Aileen végigsimított a férfi arcán, hogy utána ujjai belevesszenek a sűrű tincsekbe.

(1) Színkombináció: arany rövidszőrzet, fehér hosszúszőrzet. Bármely lófajtánál előfordulhat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés