Sren:

Nem szeretem

- Micsoda, hogy holnap? – Vállammal szorítom a telefont a fülemhez. Rágyújtok.
- Igen. – Kedves, rekedtes alt. Megnyugtat, mint mindig.
- Hát, nem tudom. Egy csomó munka, határidők…
- Ha nem, akkor nem, ezen ne izgasd magad.

Könyörtelen! No persze, nem tudhatja, mennyit dolgozom. Ahogy én sem, miért az utolsó pillanatban szól. Nyilván megvan az oka. De igaza van. Egy éve nem találkoztunk, pedig tán erre is van valamiféle határidő…
- Ott leszek.

Vannak fotói, amelyektől képtelen voltam megválni. Úgy nézem őt rajtuk, mintha először látnám.
Ugyanígy bámulom másnap, amikor leszáll a vonatról. Semmit sem változott, mégis más nő áll előttem, mint akit régen szerettem. Örülök, hogy látom.
Nem szeretem már. Akkor miért esik rosszul, hogy nem ölel meg?
Az állomás forgatagában megérinthetem: karjánál fogva terelgetem a tömegben.
- Mikor lesz az ünnepség?
- Ötkor.

Tehát ötig az enyém. Egek, mit kezdjek vele addig? Régebben tudtam volna mit kezdeni, persze. De az akkor volt. Már nem szeretem.

Metró, megint tömeg. Szédülök a mozgólépcsőn. Egy fokkal lejjebb áll, felém fordul, mosolyog. Az a mosoly, az a szempár betölti a látóteremet. Lehetetlenség rosszul érezni magam a közelében.

Odalent is millióan vannak. Talán ez tehet róla, hogy szeretnék inkább egyedül lenni vele. Az érkező szerelvény szele meglebbenti a haját. Állunk a metrón, nézzük egymást. Lassan közénk szivárog a régi hangulat. Állomások érkeznek, majd távolodnak gyorsan, cserélődnek az utasok, sötétség és fény váltakoznak, és mi állunk egymással szemben, rendületlenül.

Amikor megérkezünk, már nem a könyökét fogom: a derekát ölelem át. Lazán, barátságosan. Kényelmesebb így.

Fent a városnak egy csendesebb része vár. Hatalmasat csavargunk, és közben megjönnek a szavak is. Kiderül, hogy Maca vidékre költözött, Ildi negyedszer vált munkahelyet, Laci menthetetlen, Géza férfi létére pletykásabb, mint Zsófi néni, Jutka egyedül kínlódik három gyerekkel – és különben is, a mai oktatás, az borzalom! –, Évi se normális, amilyen pasival összeállt, a főnök komplett idióta – ne mondd, az enyém is! –, a munka gyalázatos, a pénz kevés, az élet egyre rövidebb, meg kell nézni, mire pazaroljuk.

Beszél hozzám, és én válaszolok – régi dolog köztünk, ritkaság ebben a világban. Csendes, szomorú vigasz: kettőnk között sosem dialógok mentek, hanem valódi kommunikáció. Elnézem, ahogy lassan feloldódik, ahogy halkan fel-felnevet. Zene a fülemnek az elegáns szóhasználata; elbűvölnek ismerős, szelíd mozdulatai, még az is, ahogy orrot fúj: az istenért, hogyan képesek a nők ezt ilyen gyermeki-kedvesen csinálni?

Később magáról mesél: halk, rövid mondatok következnek. A válás után is barátok maradtak az exével. Nem könnyű, de mikor volt az? Az ember végül is mindig egyedül van. Jól van ez így.

Sajnálom, hogy nem szeretem már. Most legalább átkarolhatnám. Ehelyett csak nézem. Látom, hogy nyomasztja a város: a forgalom, a tömeg, a zaj, a szmog. Kipirult az arca a hidegtől, dermedten mozdul a keze, ahogy cigarettára gyújt. De legalább van okom felvetni, hogy menjünk inkább hozzám. Ott meleg van.

Kétkedve néz rám, de aztán bólint. Tudom, megpróbálja majd más szemmel nézni a lakást. Idegenül.

Buszon zötyögünk. Amit nem tudok elmondani, elmondják a mozdulataim: ujjaim a kezére kulcsolódnak. Nem szeretem őt; nem kell szeretni ahhoz, hogy emberek maradjunk egymással. Miért ne foghatnám meg a kezét?

Szótlanul lépkedünk a töredezett betonjárdán a ház felé. Teljesen mindegy, kinek a szájából hangzik fel az első ugratós-bolondozós kérdés. Az ok számít csak: leküzdeni a hirtelen támadt feszültséget, ez pedig mindenképp sikerülni fog.

Nyikkan az ajtó, és máris bent vagyunk a melegben. Talán túlságosan fáradt, túlzottan fázik ahhoz, hogy fájjanak neki a falakból áradó emlékek. Remélem.
- Vesd le a kabátod – lépek közelebb.
- Kizárt – mondja vacogva, nevetve. – Nagyon átfáztam. 

Szótlanul magamhoz húzom. Átkozottul jólesik újra érezni a derekát a kezem alatt. Homlokát a kulcscsontomra fekteti, belenevet a nyakamba.

Talán nem is őt akarom megcsókolni. Talán csak azt az ingerlő, képtelenül bájos mosolyt a száján. Nem őt. Hiszen nem szeretem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés