Kae Westu:

Az eljegyzés

Az eljegyzésre érkezett haza. Csak egy nappal jött korábban a nagy eseménynél, és akkor is csakis azért, mert nem mert nemet mondani a családfőnek. Ashra Dwimolren világossá tette, hogy senkinek nem ad felmentést a részvétel alól, és Iago süket fülekre talált nála még a „de nagymama, már így is kétszer meghúztak stratégiából” érvvel is. Iago eredményei így is, úgy is pocsékak, jelentette ki ellentmondást nem tűrően az öregasszony, de ő a maga részéről nem bánja azt sem, ha a szertartás másfél óráján és az azt követő fogadáson kívül szépen visszavonul magolni. Az „itthon képtelen vagyok tanulni” érvre meg csak annyit vágott vissza, hogy „te mindenhol képtelen vagy tanulni, kadét, és remélem, tudod, hogy már csak két éved van rá, hogy összeszedd magad”, és ezen a ponton Iago szokás szerint meghunyászkodott előtte, ahogyan annak már sokéves hagyományai voltak a Dwimolren családban.
Pedig meg tudta volna védeni magát, ha akarja, és ha nem tudja nagyon is jól, hogy a vén matrónáról rendszerint leperegnek az érvek. Megmondhatta volna neki, hogy igenis jók, sőt, kiválóak az eredményei. Rendben van, stratégiából bukdácsol, de a gyakorlati tárgyak mindegyikénél ott van az élbolyban, modern hadviselésből évfolyamelső, háborús technológiákból pedig akár máris könnyedén ledoktorálhatna. De inkább ki sem nyitotta a száját. Csak a fogai között préselte ki, hogy „majd jobban igyekszem, nagymama”, és már tisztult is Ashra hátborzongató színe elől.
Most tehát, amíg a család többi tagja az ünnepségre készülődött, ő a hóna alá csapta a XVII. század legnagyobb stratégáit, és magában morogva elindult, hogy keressen egy nyugodt helyet, ahol beletemetkezhet.
Mi a halálnak nősül meg egyáltalán a nagybátyja? Érti ő, hogyne, biztos megint valami kereskedelmi egyezmény lesz a háttérben. A nagyanyja meg persze kapva kap az alkalmon, hogy megszilárdítsa a család pozícióját. A menyasszony végül is con Dehjanar lány, méghozzá elég közeli fokon rokona a nagykirálynak, úgyhogy nem jár vele rosszul sem az a vén kujon, sem a família. Az már csak a magánvéleménye volt Iagónak, hogy bezzeg a con Dehjanarok már korántsem ütik meg a főnyereményt Derderon Dwimolrennel. A családfői tiszt nem azon az ágán öröklődik a famíliának, hogy a következő admirálisnak őt, Iagót szánja Ashra, az máris köztudomású volt, magánbirtokai meg alig vannak, és jobbára azokat is adósságok terhelik. Költséges szórakozás a vadászat, tudja ő, de ötvenhét éves korára azért lehetne Derderonnak annyi esze, hogy kihúzza magát a csávából.
Bár végül is éppen arra készül…
Iago rázta a fejét, csak úgy magának. Sehogyan sem szerette ezeket a dinasztiák közötti politikai meg jogi csűrés-csavarásokat. Tiszta szerencse, hogy Ashra ennyire testhezálló szerepet talált neki a terveiben, és ennek köszönhetően az élete legnagyobb részét az akadémián fogja leélni. Ez még akkor is kecsegtető kilátás, ha minden áldott évben megbuktatják stratégiából.
Ez utóbbi gondolat eszébe juttatta megint a hóna alá csapott könyvet, és szaporább menésre ösztönözte. Most már nem volt messze az egyetlen helytől, ahol el tudta képzelni, hogy még békén is fogják hagyni, és valóban, alig egy perc múlva oda is ért a szökőkúthoz.
Az erődítmény, amelyet Ashra kevélyen csak Sasfészek néven szokott emlegetni, közel sem volt olyan pompázatos hely, mint a nagykirályi palota vagy a telparai Bordigen udvarház, a Zobodurok kastélykomplexumát pedig még csak meg sem közelítette, de akadt azért egy olyan kis zuga, aminek mindenki a csodájára járt. Iago egyszerűen csak a béke szigeteként tekintett a szökőkút termére, és rendszeresen fel is kereste, ha éppen a Sasfészekben tartózkodott, de itt töltötte szabad órái egy részét majdnem minden családtagja is.
A már önmagában is csodaszép szökőkutat ragyogó kristályból csiszolták, fölötte a kupolás mennyezetet pedig a legújabb fejlesztésű légáteresztő üvegből – Iago bármikor fel tudta volna sorolni a ritka és különleges anyag összetevőit, amióta laboratóriumi körülmények között végignézte egyszer az előállítási folyamatot: rajongott a modern tudomány és technika vívmányaiért –, ami rafináltan úgy befolyásolta a napfény beesési szögét, hogy az – az éjszaka kivételével – minden napszakban pontosan középre érkezett. Az már csak a hab volt a tortán, hogy Ashra egzotikus virágok százaival ültettette be a szökőkút mindhárom, lefelé egyre nagyobbodó párkányát. Fekete márványpadló tette teljessé az összképet, na meg a kúszónövények, amelyekkel telefuttatták mind a négy falat. Ha olykor Iago megbocsátotta a nagyanyjának, hogy egy kiállhatatlan vén zsarnok, az kivétel nélkül mindig itt történt.
Arra számított, hogy most nem talál itt senkit, hiszen aki csak él és mozog, mind a készülődéssel van elfoglalva. Még a hatéves húga is egészen belemerült a ruhaköltemények kiválogatásába: már most ő döntötte el, méghozzá remek ízléssel, hogy mikor miben jelenik meg. Tökéletes kis hölgy. Nos, Iago a maga részéről díszzubbonyt hajlandó felvenni, és nem többet, Ashra meg Derderon így is örülhet, hogy egyáltalán hazajött.
Ebből a gondolatból zökkentette ki a meglepetés, amikor belépett a csarnokba. Mert a szökőkút mellett hófehér selyemben egy fekete hajú, karcsú leányzó ácsorgott, és olyan elveszett látványt nyújtott, hogy Iagónak belesajdult a szíve.
– Királyi felség…
Tisztelettudóan hajtott térdet, és nem is egyenesedett fel, amíg a lány rá nem emelte a tekintetét. És ha az előbb magányosnak és elveszettnek látta, akkor most százszorosan. Meleg kékje volt a szemének, és Iago esküdni mert volna, hogy nem is olyan régen még könnyek csillámlottak benne. De a hangja nyugodtnak hatott, amikor megszólalt:
– Felállhatsz.
– Köszönöm, királyi felség.
A lány elnézett róla, vissza megint a szökőkútra.
– Olyan szép…
Nő létére kimondottan mély hangon beszélt. És még most, hogy meglepték, is sugárzott róla az önfegyelem, amihez szoktatták. Iago odaállt mellé, és óvatosan megkérdezte:
– Valami baj van, királyi felség?
– Nem, semmi.
– Nem akartalak megzavarni. Máris távozom.
– Ugyan, maradj csak – intett a lány. – Engem nem zavarsz. Meg aztán hamarosan úgyis családtagok leszünk.
Világosan látszott, hogy nincs ínyére a dolog. Iago meg nem tudta, hogy mit kellene válaszolnia neki. Mondja, hogy sajnálja? Helyeseljen? Nem tűnt jó ötletnek sem egyik, sem másik. Bátortalanul rámosolygott, és csak annyit jegyzett meg:
– Isten hozott a családban, királyi felség.
Most sikerült felkeltenie a lány érdeklődését. A két kék szem végigsöpört rajta, felmérte, felbecsülte, és elégedett lehetett az eredménnyel, mert rácsillámlott megint.
– Családtagoknak csak Lady Callia.
A fiú meghajtotta magát.
– Iago Dwimolren vagyok, Lady Callia.
Callia con Dehjanar most végignézett rajta megint, és Iago ezúttal biztos volt benne, hogy bánatot lát a szemében. Nem repes az örömtől, hogy hozzáadják Derderonhoz, szűrte le belőle. Nem mintha én olyan boldog lennék a helyében.
– Kadét vagy az akadémián? – kérdezte most a hercegnő, és az állával éppen csak egy picike mozdulatot tett a könyv felé.
– Igen, Lady Callia. Most vagyok negyedéves… és hát vizsgázom éjjel-nappal. Ebből éppen átlag háromszor egy évben…
Zavartan hallgatott el. Fogalma sem volt, miről csevegjen a hercegnővel. Hogy miről illene, azt azért nagyjából sejtette, de a felszínes témák egyikét sem találta illőnek ehhez a lányhoz.
Callia con Dehjanar viszont komolyan nézett rá. Egészen úgy, mintha érdekelné, amit összezagyvál az akadémiáról meg a vizsgákról. Bár sejthetőleg most minden érdekli, ami eltereli a gondolatait a nagy eseményről. A tulajdon eljegyzéséről.
Iagónak összeszorult a szíve. Annyira sajnálta a lányt. Egész biztos, hogy szenved a feje felett meghozott döntéstől, ami hozzákényszeríti egy olyan férfihoz, aki a nagyapja lehetne, még akkor is, ha ez a bevett gyakorlat szerte a birodalomban. És attól, ahogyan igyekezett méltósággal viselni a sorsát, Iagónak csak még jobban megesett rajta a szíve.
– Lady Callia – kezdte hirtelen, bár fogalma sem volt, mit mondhatna. Nem annyira az udvariasság meg a protokoll vetett féket a nyelvére, hanem sokkal inkább a hercegnő viselkedése. Egyszerűen nem érezte feljogosítva magát, hogy beleavatkozzon az életébe. Még olyan szinten sem, hogy tudatosítja benne az együttérzését.
De Lady Callia ránézett, és megszólalt ő, még mielőtt a fiúnak ki kellett volna találnia, mit is mondjon neki.
– Ne zavartasd magad miattam, kérlek, Iago Dwimolren. Nem akarlak feltartani a tanulmányaidban.
– Mi? – Iago elvörösödött zavarában, pedig nem volt az a pirulós fajta. De abszurdnak tűnt, hogy a hercegnő kérjen bocsánatot őtőle. – Nem, Lady Callia, hogy mondhatsz ilyet? Én…
A lány most mosolygott, haloványan, de azért mégis.
– Igazán nem venném a lelkemre, ha miattam nem sikerülne a vizsgád.
Iagónak égett a füle. Kellett neki annyit fecsegnie! Nem lévén jobb ötlete, letelepedett a szökőkút kávájára, felcsapta a könyvet, és igyekezett elmerülni benne. Nem sikerült: Callia con Dehjanar jelenléte iszonyúan feszélyezte. Kivált, mert még mindig érezte magán azt a szomorú kis mosolyát.
Alig tíz perc múlva aztán az eladdig tétován ácsorgó, felváltva a vizet és őt bámuló hercegnő váratlanul odalépett elé, és kivette a könyvet a kezéből.
– Kit nevezünk a XVII. század nagy stratégái közül a leggyávább hősnek?
Iagónak megrándult az arca. Nem kellett volna, de nem bírta megállni.
– Kérlek, Lady Callia, ne szégyeníts meg. Nincsen az én lexikális tudásommal semmi baj. Hatszáz évre visszamenőleg bármelyik nagy csatának fel tudom vázolni a lefolyását, ha kívánod, és akár a komplett életrajzát felmondom a te leggyávább hősödnek, aki egyébként egy Raviol Aurelias nevű századvégi lángelme, és tizenhét ütközetet nyert meg többszörös túlerővel szemben a zseniális taktikájának köszönhetően.
A lány leült mellé, és kíváncsian nézett az arcába.
– Akkor hogyhogy nem boldogulsz a vizsgán? Leblokkolsz, vagy…?
– Dehogyis – legyintett Iago. – Nem vagyok én olyan félénk.
– Akkor?
– Feladatokat kapunk. Fiktív csatahelyzeteket a saját és az ellenfél csapatainak adataival, és ki kell dolgoznunk rájuk a saját stratégiánkat. És hát nem vagyok az a nagy tervező. Úgy értem – melegedett bele a kedvenc témájába a fiú –, ha egyszer odamehetsz valahová a legkorszerűbb haditechnológiával a kezedben, és pillanatok alatt kitörölheted a történelemből az ellenségedet, akkor minek vesződni azzal, hogy hová állítod az íjászokat, meg a többi badarsággal? Ha meg te vagy az íjászokkal, akkor így is, úgy is szívás.
A lány félrebillentette a fejét. Iagót meglepte, milyen érdeklődéssel hallgatja a fejtegetését. Őszinte kíváncsisággal kérdezte:
– De nem pont akkor van szükség jó stratégiára, amikor ennyire súlyos vert helyzetből kell felállnod valahogyan? Amikor az íjászokkal kell diadalmaskodnod a modern technológia felett?
– Íjászokkal soha nem fogsz diadalmaskodni a modern technológia felett – jelentette ki magabiztos elnézéssel Iago. – És pont ezért van az, hogy amikor lökik az arcomba a feladatot, képtelen vagyok bármi értelmeset kitalálni, mert egyfolytában csak arra tudok gondolni, hogy istenem, de értelmetlen egy baromság ez az egész.
– És ha egyszer betiltják a tömegpusztító fegyvereket, és megint íjászokkal kell megvívnod a csatádat?
– Betiltják ám a ló…
Éppen időben harapott rá a nyelvére, mielőtt az illetlen kifejezés a maga teljességében kiszaladhatott volna a száján. Callia con Dehjanar pedig önfeledt nevetésben tört ki az arckifejezése láttán.
– Tessék?
– Hát… úgy értettem, nem tiltják be azokat olyan könnyen.
– Úgy értetted, de nem azt mondtad.
Iago feszengett.
– Bocsáss meg, Lady Callia. Egy katonaember általában nem vigyáz a nyelvére, engem meg elragadott a hév. Nem akartam olyan kifejezéseket használni, amelyek sérthetik a füledet.
– Azt hiszed, a palotában nem használjuk azt a szót, hogy „lópikulát”?
Megérezve a váratlan közösséget a hercegnővel, és egyszeriben kíváncsivá válva a reakciójára, Iago vigyorogva rázta meg a fejét.
– Igazából azt akartam mondani, hogy lószart…
A lány most úgy nevetett, hogy a könnye is majd kicsordult. Az arca kipirult, szép volt. Iago vigyázva támasztotta meg a karjával a hátát, nehogy belebucskázzon a szökőkútba nagy nevettében, és most már nem állta meg, hogy meg ne jegyezze:
– Annyival jobban áll neked, amikor vidám vagy, Lady Callia…
A hercegnő egycsapásra elkomolyodott.
– Megfeledkeztem magamról.
– Meg. És nagyon jól tetted.
– Nem is tudom…
– Nem nagyon szokhattál hozzá.
Csak gondolatban tette hozzá, hogy de pokoli jót tenne neked egy hónap az akadémián. Lady Callia már így is a fejét rázta, és megint ott csillámlottak a szemében a még el nem sírt könnyek.
– Tudod, Iago, ahogy a te dolgod az, hogy minden berzenkedésed ellenére levizsgázz valahogy stratégiából, úgy az enyém az, hogy beházasodjak a családodba. Teljesen felesleges azon hőbörögni, hogy van-e értelme, ha egyszer a felettünk állók köteleznek rá. Csak magunknak nehezítjük meg vele az egészet.
– A felettünk állók is csinálhatnak hülyeséget.
– Így igaz, de ez még nem jogosít fel rá bennünket, hogy felülbíráljuk őket. Ha majd egyszer a helyükben leszünk, akkor dönthetünk máshogyan, de ez minden.
Annyira borzasztó volt hallani a hangjában azt az elkeseredett önfegyelmet. Iago beleharapott a szájába. Mondani akart valami vigasztalót, de megint nem jutott eszébe semmi. Aztán hirtelen felugrott, és sietve meghajtotta magát.
– Itt maradsz még egy kicsit, Lady Callia? Megtalállak ugyanitt mondjuk tíz perc múlva?
A lány intett, hogy hát persze, és Iago örült, hogy nem kérdez rá, mit forgat a fejében. Még ő maga se tudta pontosan.
Elviharzott mindenesetre, nem nézve se jobbra, se balra, és még csak le sem lassított, amíg oda nem ért a nagyanyja fogadószobájához. Ügyet sem vetve az ajtónállóra, szélvészként rontott be, és lihegve fékezett le Ashra karosszékével szemben.
– Nem lehetne lefújni ezt az egészet, nagymama? – szakadt ki belőle.
Ashra Dwimolren megbotránkozottan meredt rá.
– Mit mondtam én neked, kadét? Nem fogod elmulasztani a szertartást semmi szín alatt, akkor sem, ha még tizenötször megbuktatnak az akadémián.
– Nem azt! De muszáj hozzáadni Derderonhoz azt a lányt?
A vén szemek most valósággal villámlottak. Iago hátrált egy lépést, de kényszerítette magát, hogy a tekintetét ne kapja el. Ha megteszi, akkor máris vesztett.
– Az a lány neked királyi felség.
– Neked királyi felség, nagymama, nekem Lady Callia, de most nem ez a lényeg, hanem hogy fújd le az esküvőt. Kérlek szépen.
– Felteszem, jó okod van rá, hogy ezt kérd tőlem.
– Igen, nagymama.
– Hallgatlak…
Ott van a gúny a nagyanyja minden szavában, valósággal sugárzik még a mozdulatból is, amivel látszólag érdeklődve feléje hajol. Iagót kiverte a hideg veríték.
– Olyan ez az egész, mint a stratégia vizsga – kezdte idegesen. – Haszontalan és fölösleges. Ahogy belőlem is használható admirális lesz akkor is, ha sose megyek át belőle, úgy a te egyezményed is érvényben marad a királyi családdal akkor is, ha ez a házasság nem köttetik meg.
– És ki volnál te, Iago Dwimolren, hogy felülbíráld az akadémia oktatási rendszerét, a tulajdon nagyanyádról nem is beszélve?
Eddig tartott ki a bátorsága. Lesütötte a szemét, és összekulcsolta a két kezét a háta mögött.
– Boldogtalan lesz, nagymama – mondta. – Máris az.
– Ez sajnálatos, de majd beletörődik.
– Éppen ez az! Hogy máris beletörődött! Ne add hozzá ahhoz a vén kecskéhez, kérlek, nagymama! Biztos van valami más megoldás… tudom is én, egy… másik con Dehjanar lány, aki örömmel lenne Derderon felesége – fejezte be sután.
Ashra Dwimolren felemelkedett a székéből, és hiába volt majdnem két fejjel alacsonyabb az unokájánál, azt már a puszta mozdulat is megrémítette. Amikor pedig az egyik ráncos kéz meglepő erővel megragadta az állát, és felemelte a fejét, még az izmok is görcsbe rándultak a testében.
– Hallod magadat, kadét? Hallod, amiket beszélsz?
– Sajnálom, nagymama…
– Hát sajnálhatod is! Hogy jössz te ahhoz, hogy tanácsot akarj adni nekem? Vagy netalán arra is van valami javaslatod, ki legyen az a szerencsés con Dehjanar hercegnő, aki a te Lady Calliád helyett kéne Derderonhoz adnom?
– Nincs, nagymama, bocsáss meg.
– Esetleg – folytatta rendíthetetlenül az öregasszony – azt nem szeretnéd, ha téged neveznélek ki családfőnek magam helyett? Ha már úgyis annyira jól értesz a dinasztikus politikához!
Iago kiszabadította az állát a kezéből.
– Én nem állítottam magamról semmi ilyesmit. Egyszerűen csak nem veszi be a gyomrom, hogy az a szerencsétlen lány odaadja a kezét Derderonnak, és közben majd megszakad a szíve. Nem mondja ki, de elég csak ránézni. És tudod, nagymama, ha a dinasztikus politika azzal jár, hogy készakarva tönkreteszed az emberek életét, akkor nagyon örülök, hogy belőlem csak tiszt lesz, aki maximum a halálba küldi a katonáit, de nem csinál belőlük lelki roncsot még húszéves koruk előtt!
Hosszas szónoklatnak számított ez Ashra Dwimolren előtt. Ritkán jutott el idáig bárki. És ahogy a családfő végigmérte, Iago nem is csodálkozott rajta. A saját eszetlen vakmerőségén már annál inkább. De azért még hozzátette dacosan, mielőtt a maradék bátorsága is inába szállt volna:
– Ha Derderonban csak egy szikra emberség lenne, ő maga lépne vissza ettől a házasságtól…
– Igen, és ki venné el helyette a hercegnőt? Talán te? Vagy hazaküldenéd a családjához, szégyenszemre?
Iago úgy hőkölt hátra, mintha pofon csapták volna. Ashra meg csak nézett rá dühítő elégtétellel.
– Akár én is – vont vállat aztán a fiú. – Vagy akkor már ott van…
Villámgyorsan végiggondolta a család szóba jöhető férfitagjait, és megdöbbenve eszmélt rá, hogy a rég megözvegyült Derderon kivételével mindenki nős, jegyben jár, vagy tíz évesnél fiatalabb. És most valósággal gyűlölte a nagyanyját a gúnyos vigyorával együtt.
– Hallgatlak, fiatalember…
Ashra figyelte még egy darabig a fiú gyötrődését, aztán megadta a kegyelemdöfést.
– Egyetértek veled, Iago, ó, hogyne. Valóban nem túl emberséges hozzákötni egy ilyen fiatal leányt egy olyan vénemberhez, mint Derderon, még ha nem is szokatlan az efféle frigy. Nem ő lenne az első áldozat a magasabb érdekek oltárán, és az utolsó sem. Az már az ő szerencséje, hogy neked módodban áll segíteni rajta.
– Igen…? – Iago rosszat sejtett.
– Igen. Ha már ennyire a szíveden viseled a sorsát, legyen: megengedem, hogy elvedd Derderon helyett.
Iago lesápadt. Akkor eszmélt csak fel valamelyest, amikor az agyába hasított a nagyanyja gúnyos nevetése. Előre tudta, miért nyitja ki újra a száját Ashra: hogy kinyilatkoztassa a megvetését a hangzatos szavai és az azokkal tökéletes ellentétben álló tettei felett. Úgyhogy vett egy nagy levegőt, és kivágta, nem dacból vagy félelemből, hanem annak a biztos tudatában, hogy helyesen dönt:
– Jó.
Ashra Dwimolren gúnykacaját akárha elvágták volna. Az unokája pedig most tiszteletteljesen meghajtotta magát előtte, és valami önérzetes kis mosoly derengett fel még mindig sápadt arcán.
– Akkor, ha megbocsátasz, nagymama, még elő kell készülnöm.
Dühös kézlegyintés hessegette el, egy másik utasította az ajtónállót, hogy azonnal kerítse elő Derderon Dwimolrent. Iago biztosra vette, hogy érdekes jelenetre fog sor kerülni a két rokon között, de esze ágában sem volt megvárni. Rohant vissza a szökőkúthoz. Csak még ott találjam!
Callia con Dehjanar lenézett rá, ahogy fél térdre ereszkedett előtte.
– Iago…
Iago megköszörülte a torkát, és roppant kínosan érezte magát.
– Lady Callia, kérlek, ne ijedj meg. Szeretném tisztelettel megkérni a kezedet.
Megdöbbenés volt, amit a lány szemében látott, nem ijedség, és nem is bosszúság.
– Derderon Dwimolrenhez kell feleségül mennem.
– Akkor nem, ha igent mondasz nekem.
Callia con Dehjanar nagy szemekkel bámulta. Szóhoz is alig jutott.
– Kelj fel onnan. Csak… kelj fel, jó?
Iago bólintott, felállt, úgy várta a választ.
A lány végül felsóhajtott, visszaereszkedett a kútkávára, és csak nagy sokára kérdezte meg:
– Gondolod, hogy beleegyezne a családod?
– Már beszéltem a nagyanyámmal.
– Igazán elvennél? Miért?
Iago megvonta a vállát.
– Nem mindegy?
Lady Callia hitetlenkedve emelte fel rá a szemét, aztán kitört belőle a nevetés.
– De. De, mindegy.
– Lady Callia, ha szívesebben mégy a nagybátyámhoz, mint hozzám…
– Lószart – vágta rá a lány, és Iago most meg tudta volna ölelni, amiért éppen ezt mondta, és éppen így. Nem tette meg, de a vigyorára nem vetett féket.
– Kezdem látni a perspektívát a házasságunkban… Szóval hozzám jössz?
Túl nagy volt a kísértés. Callia con Dehjanar meg sem próbált ellenállni neki.
– Boldogan, Iago Dwimolren. Boldogan.
– Köszönöm, Lady Callia. Akkor tehát… mikor is kezdünk?
– Pontban kettőkor… Úgyhogy jobb lesz, ha leteszed a könyvedet, és már rohansz is készülődni.
Iago a fejét rázta. Olyan csibészes jókedve kerekedett, amit nem egész egy órával korábban még el sem tudott volna képzelni magáról.
– Még el se vettem, de már parancsolgat… – Sietve meghajolt. – Akkor a szertartáson, Lady Callia. Ha meg találnál szökni, érteni fogok belőle.
Nézte még a lány mosolyát egy pillanatig, aztán elsietett, hogy kapkodva lezuhanyozzon, megborotválkozzon, és átcibálja a díszzubbonyát még vizes haján.
A mozdulat közben torpant meg, és komolyodott el az arca. Most, amikor egy kis időre egyedül maradt, érezte csak át a döntést, amit hozott, és a felelősséget, amit ezáltal magára vállalt.
– Te jó ég…
Megnősül. Ma eljegyzi, és hamarosan nőül veszi Callia con Dehjanart. Mindezt azért, mert nem tudta nézni az erőltetett önfegyelmet abban a kisírt két szemében, mert fel akarta szabadítani alóla, és mosolyt akart csalni az arcára.
Most aztán élethosszig kötelessége lesz megőrizni ezt a mosolyt. Megőrizni úgy, hogy Calliának még csak véletlenül se jusson eszébe, hogy elkeseredettségében netalán rossz döntést hozott, amikor kimondta neki az igent. És ez azért megijesztette. Megijesztette még úgy is, hogy egész fiatal életében szokva volt a kötelességhez, akár az akadémián, akár a családjában. És bár felfoghatta volna ezt az egészet úgy is, mint egy újabb kötelességet a családja iránt, az ő számára ez ennél sokkal többet jelentett. A férfi kötelezettségét a nővel, a férjét a feleséggel szemben.
Ennél mélyebben elgondolkodni már nem maradt ideje. Parádéba vágta magát, és már sietett is a díszterembe. Callia con Dehjanar az ajtóban várta, ezúttal udvarhölgyek gyűrűjében, magasra tornyozott frizurával, és ahogy a szája cinkos kis mosolyra rándult, Iago a kétségei dacára is visszavigyorgott rá.

Álomszerű kábulatban élte végig a nagyanyja celebrálta szertartást, amelynek keretében ünnepélyes ígéretet tettek egymásnak. Akárcsak Callia. Most még magukba mélyedtek mind a ketten, számot adtak önmaguknak ebben a helyzetben, ami meg fogja változtatni az életüket, és vadidegenekből szövetségesekké kovácsolja őket. Iago többször is ránézett a menyasszonyára, és amíg biztatóan rá-rámosolygott, felmérte magában, és megállapította, hogy a szokásos házasságokhoz képest egyáltalán nem csinálnak rossz vásárt egymással. Callia sem ővele, de ő sem Calliával.
A lány szép. Pont. A ténynél ért véget a gondolat, mert Iagónak körülbelül ennyit is jelentett. Tény. Még csak nem is a fontosabb fajtából. Hisz elvenné ő akkor is, ha csúnya lenne, és még csak nem is kevésbé szívesen. Azok a belső értékei, amelyek részben már a szökőkútnál ráragyogtak a szeméből, részben pedig még csak sejti őket, a puszta külsejénél sokkal többet nyomnak a latban.
A legelső dolga az lesz, hogy kiszabadítja a kalitkából, amibe az udvar szabályai zárták. Az ő felesége legyen boldog, elégedett és mindenekelőtt felszabadult. A képességet minderre, mélyen az önuralma alá temetve, már az első percekben meglátta Calliában. Ahogy meglátta benne a hűséget és a tisztaságot is. Hát hű lesz hozzá ő is élete végéig. Mert ez a férfi dolga a házastársával szemben. Mi több, azt is lehetségesnek, nagyon is lehetségesnek látta, hogy nemcsak becsülni, de szeretni is fogja, és megszeretteti magát vele. Hiszen ragaszkodnak egymáshoz máris, gyakorlatilag ismeretlenül is. Egyetlen összenevetés sokkal erősebb közösséget hozott létre közöttük, mint a szertartás, amelyen részt vettek.
Látta a hálát a menyasszonya szemében, és érdemesnek akart bizonyulni rá. Úgyhogy végigmondta a fogadalmát teljes szívből, és tett magának egy másikat, még erősebbet, még komolyabbat. És amikor szertartásosan megfogták egymás kezét, egy huncut kacsintás kíséretében megszorította a lány kisujját. Callia arcán ragyogó mosoly teljesedett ki, és onnantól le sem vették egymásról a szemüket. Az összegyűltek meg nem győztek álmélkodni, hogy milyen gyönyörű is a fiatal pár, és dicsérték az idős családfőt a tökéletes választásért. Ashra Dwimolren learatta a babérokat, a jegyesek pedig elvesztek egymás tekintetében, és mindenki elsőrangúan érezte magát. Derderon Dwimolren távolmaradását, még ha szemet is szúrt, nagyvonalúan megértették és megbocsátották.

Megkezdődött a fogadás, és Iago szeretett volna azonnal lecsapni a menyasszonyára, ezer kérdéssel elhalmozni, és biztosítani róla, hogy minden egyes elhangzott esküszót komolyan gondolt, de nem maradt rá érkezése. Gratuláló családtagok vették körbe mindkettejüket, sodorták el őket egymástól. Callia természetesen az elvárásoknak megfelelően viselkedett, hát azt tette Iago is, de azért a fél szemével folyamatosan követte a lányt, részben hogy közbeavatkozhasson, ha bármi kellemetlenség adódik, részben meg csak mert jólesett. Amikor pedig végre a közelébe tudta verekedni magát, még a száját sem tudta kinyitni, mert a lány megelőzte:
– Iago, köszönöm.
– Én köszönöm neked, Lady Callia.
– Szeretném, ha egyszerűen csak Calliának szólítanál. Végtére is még az év vége előtt férj és feleség leszünk.
Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha zavarná a gondolat. Ezért, meg mert valami azt súgta Iagónak, hogy ez a megszólítás a jegyességük ellenére is kimondottan bizalmasnak számít, visszautasítani természetesen nem lehetett.
– Komolyan gondoltam, Callia. Minden egyes szót.
– Ahogy én is… de nem ezt akartam mondani, hanem hogy kimentelek, ha akarod.
Iago pislogott.
– Mármint…
– Mármint vizsgázol, kedves vőlegényem, és bár valószínűleg ki tudnék járni neked egy olyan osztályzatot, amire nem panaszkodhatsz, erősen kétlem, hogy jó néven vennéd a részemről.
Valami szelíd ingerkedés vegyült a hangjába, még ha illedelmesen halkabbra is fogta. És olyan szépen hangzott a szájából, hogy kedves vőlegényem.
– Á, rá se ránts. Iago Dwimolrent nem buktatják meg csak úgy. A nagyanyám már rég kiadta az ukázt az akadémiának, a teljes vezérkart is beleértve, és te is gyorsan észre fogod venni, hogy neki nem szokás nemet mondani. Még szívóznak velem egy kicsit, hátha kiizzadok valami elfogadható produkciót, de akkor is átrugdosnak, ha nem jön össze. De azért igazán köszönöm a nagylelkű felajánlást – és vigyorogva meghajtotta magát –, én édes kis menyasszonyom.
Callia con Dehjanar enyhén összevonta a szemöldökét.
– De azért megteszel mindent, hogy önerőből menj át, igaz?
Iago bólintott.
– Meg szoktam. De azért a tulajdon eljegyzésemet nem a könyvemmel szeretném tölteni, hanem inkább a kis mátkámmal, feltéve, hogy neki nincs kifogása a dolog ellen.
A hercegnő most megint mosolygott.
– Nincs. Egyáltalán.
– Akkor – kínálta neki a karját udvariasan a fiú – mit szólnál, ha megismerkednénk egymással?
Lady Callia belekarolt, és egészen odasimult hozzá. Ártatlan mozdulat volt, tele bizalommal. Iagónak megmelengette a szívét.
– Menjünk.

Félrehúzódtak kettecskén, és észre sem vették az idő múlását. Először a lány mesélt magáról, azután Iago vette át a szót, és teljesen természetesnek tűnt, hogy mindvégig egymás kezét fogják közben. Először este, aztán éjszaka lett a délutánból, és ők csak arra kapták fel a fejüket, hogy mindenki a hercegnőt keresi: eljött az ideje, hogy a kíséretével együtt hazatérjen a palotába.
– Hát akkor – sóhajtotta Callia – a viszontlátásra, Iago.
Iago az ajkához emelte a kezét, és rálehelt egy óvatos kis csókot.
– Remélhetem, hogy találkozunk még az esküvőnk előtt?
A lány mosolyából tisztán látszott, hogy nem kerülte el a figyelmét a finoman csipkelődő felhang.
– Mindenképpen. Kérni is akartam, hogy hívj, ha megvan a vizsgád…
– Ha nincs, akkor meg inkább ne is kerüljek a szemed elé, igaz? – vigyorgott Iago.
– Nem ajánlom…
Türelmetlen köhintés hangzott fel mellettük. A hercegnő testőrkapitánya nézett rájuk várakozón, és jóval csekélyebb tisztelettel, mint ahogyan az két ilyen előkelő sarjnak kijárt volna.
– Jól van, Yorn – intette le hűvösen a lány –, megyek már.
Visszafordult Iagóhoz.
– Tényleg nem tudom eléggé megköszönni neked, hogy feleségül veszel.
– Már megköszönted azzal, hogy igent mondtál. De azt hiszem, jobb lesz, ha most tényleg elindulsz, mielőtt a nagyanyám találna érted jönni… és nehogy azt hidd, hogy túloztam, amikor róla beszéltem.
Callia odahajolt hozzá, hogy egy már-már félénk puszit nyomjon az arcára. Iago meg belesimított a hajába, csak gyöngéden, mintha attól tartana, hogy megriasztja.
– Attól tartok, bizarr dolog lenne azt mondani a tulajdon menyasszonyomnak, hogy örülök, hogy megismertelek – szögezte le, amikor elhúzódtak egymástól. – Levizsgázom, aztán jelentkezem. – Azzal a testőrhöz fordult. – Yorn, ugye? Vigyázz az úrnődre. Nekem felelsz, ha bármi baja esik.
Semmi jogcíme nem volt ugyan ilyet mondani, de olyan komolyan beszélt, és olyan boldog kis mosolyt csalt vele a hercegnő arcára, hogy Yorn Ralande már csak emiatt is feszes igent bólintott neki.
– Úgy lesz, fiatalúr.
Időközben egy fiatal kis udvarhölgy is előkerült valahonnan, hogy prémmel szegett fehér utazóköpenyt igazgasson Callia vállára. Jól illett a hosszú fekete hajához. Iago valósággal büszke volt rá.
– Akkor hát jó utat és jó éjszakát, Callia – búcsúzott.
– Jó éjszakát, Iago.
Alig távolodtak el egymástól néhány lépésnyire, az udvarhölgy máris izgatott suttogásba fogott. Callia con Dehjanar, immáron leendő Dwimolren, csak fél füllel, de ragyogó mosollyal hallgatta. Iago meg csak nézett utánuk, és csak amikor magára maradt, döbbent rá, hogy milyen rettenetesen kimerült. És hogy ha tartani akarja magát a magának tett ígérethez, hogy nem marad szégyenben a menyasszonyával szemben, akkor jobban teszi, ha megkeresi a könyvét, és életében először megpróbálja komolyan venni a stratégiát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés