Selmeczi Teri (Trza):

Párbaj

  Éget a nap. A magas, nyitott ablakokon betûzô sugarak valóságos kohóként izzítják hátamon a ruhát, de nem mozdulok. A fogadóterem központi falán terpeszkedô, éveket, hónapokat és napokat is mutató méretes óra egyik díszes mutatója halk kattanással ugrik arrébb. Még két perc, és megkezdôdik az ülés a kétszárnyú ajtó mögött megbújó tanácsteremben. Csak a szemem rebben, ahogy a másodperceket számláló kis fémpálca fürgén halad kör alakú pályáján. A lelkemben pusztító vihar csendjében hallom az idô percegését. Elég lesz az a két perc?
A csarnok másik végében mocorgás támad, ahogy kitárul a bejárat vasalt, barna kapuja. Bár a belépôt nem látom, a gerincem mentén összehúzódik egy ideg, s megfeszülnek az izmaim. Itt van... Elül a tömeg halk morajlása. Nem hallani léptek kopogását. Hogy tud ilyen halkan járni?!
Gyomromat görcsbe rántja a gyûlölet. Feszült mozdulattal fordulok a széles folyosó felé, mely magától tárul az érkezô elé a félôs tisztelettel elhúzódó emberek sorfalai között.
Ellököm magamat az ablakpárkánytól. Bársonyba bújtatott hátak között cikázva a terem közepe táján érem el azt a pontot, ahol Neki át kell haladnia.
 Elegáns mozdulatait nem csúfítja el hirtelen megtorpanással. Számított rám, lassuló léptekkel érkezik. Ráérôsen megáll. Tekintete minimális érdeklôdéssel megpihen rajtam.
Szinte fizikailag is elzsibbadok a lelkemet ostromló gyûlölet keserû hullámaitól. Erôt kell vennem magamon. Kimérten meghajtom magam, az intarziás márványpadló tekervényes cirádáira koncentrálok. Nem láthatja meg senki a bennem dúló indulatot!
Tenyerem kardom markolatára simul, s az elôttem álló szürke bôrcsizmáját nézem. Szándékos lassúsággal emelem egyre feljebb a tekintetemet - nyugalom kell sugározzon belôlem, mire a szemébe nézek. Retinámra ég minden részlete az ezüstös szürke köntöst díszítô ékkövek és hímzések bonyolult mintázatának. Keze lazán az oldala mellett. Kardmarkolatának vége épp hogy csak kilátszik a bô palást oldalhasítékán.
Elönt a nyugalom. Szívem dobbanásai lassabban, gyengébben döngetik mellkasomat. Jó. Most már az arcába nézhetek. Hideg, szúrós szempár - méricskélôn figyel. Vajon a Nôre is így néz? Nem. Ôt elbûvöli, elcsábítja!
Egy vonalban a szemünk. Milyen türelmes! - nem kérdez, csak figyel. Összehúzott szembogara csupán gombostûnyi. Vár.
Erôltetett udvariassággal fejet hajtok, elmondom a szertartásos szavakat. Nem látszik rajta egy villanásnyi meglepôdöttség sem, szeme sem rebben. Csak annyit kérdez, miért akarok meghalni?
Micsoda önteltség! Teljesen biztos abban, hogy ô marad felül. Beszívom a levegôt – fontos, hogy nyugodt maradjak. A fémes íz a nyelvemen a gyûlölet íze? Nem meghalni, ölni akarok. Óvatos lassúsággal kihúzom pengém a hüvelyébôl és magam elé nyújtva elhelyezkedem. Elképzelem, ahogy testébe mártom, szinte látom a kifröccsenô vért a fehér padlón, s a döbbenetet az arcán.
Megértés villan a tekintetében. Bennem fortyogó harag. Lenyelem a torkomat fojtogató gombócot. Várom a választ.
Aprót bólint, és egy kicsit hátra, oldalra lép; tekintetünk összeakaszkodik. Súlyos csendben húzódnak el tôlünk az emberek. Szabályos kör támad körülöttünk - tízlépésnyi légüres tér. Katt... katt... katt... A mutató halk kattanásai visszhangzanak a boltíves mennyezet alatt. Szívem nehéz dobbanásokkal felel rá. Fantasztikus élességgel látom a tárgyak apró részleteit, csak az arcok mosódnak egyetlen masszába elôttem, melybôl kiválik egyetlenegy: fehér haj keretezte sápadt arc, hideg, átható pillantású zöld szemek - szinte keresztüldöfnének, ha hagynám.
Felmérem a távolságot. Arra sem veszi a fáradságot, hogy a kardját kipattintsa hüvelyébôl, lazán, de mégis fegyelmezett mozdulatlansággal várja, hogy én kezdjem a harcot.
Mintha egy örökkévalóságig merednénk egymásra. Egy örökkévalóság, mire eldöntöm, milyen mozdulattal vágjam ketté arcátlan, dölyfös lényét, oltsam ki szemének nyugalmát. A vérét akarom! Most...!
Testem felajzott íj. Csak egyetlen villanás, míg kezem, lábam egyszerre mozdul, s már szisszen is a fényes acél: alulról fölfelé suhint, s nem létezhet oly erô, mely élét megfossza a várt találkozástól a hús lágy, cuppanós szöveteivel.
Fölemelt karral várom, hogy ellenségem összeessen. Elégedett vagyok. Ó, mily könnyû gyôzelem! Mámoros boldogság önt el, hát mégsem legyôzhetetlen! Én vagyok, aki bevonul a történelembe, mint a hôs, aki párbajra hívta s legyôzte ezt a gazt, aki itt áll elôttem a szánalom legapróbb jele nélkül, s nézi, ahogy kezembôl kifordul a makulátlanul fényes penge, izmaimból elszáll az erô, s lassan én is aláhullok, mint hervadt falevél. Tekintetem végigsiklik mozdulatlan alakján; kitárt jobbjában a kardján, melyrôl ráérôs csordulással épp abban a pillanatban indul útjára egy vörös gyöngyszem, hogy engedjen a föld vonzásának, s bíbor virágkehelyként terüljön el a padlón.
Nem fáj, ahogy lépek egyet felé - vagy csak dôlök? Torzóm puhán elomlik, nem érzi a márvány keménységét, hidegét. Az arcomra tûz a nap. Káprázik a szemem. A tömegbôl gyönyörû nôi arc tekint le rám – imádott ajkán gúnyos, elégedett mosoly...
Fájdalmas bizonyossággal mar belém: pontosan ezt akarta... Az a szajha! Én pedig nem láttam át a bájolgásból szôtt leplen, mellyel szándékát takarta.
Fejem oldalra billen. Halántékomon még érzem a nap melegét, de fénye kihuny a sötétben...

Gyôr, 2009. október 13.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés