A varjak feketén szárnyalnak*
˝Miért ne? Mi is feketében járunk, és bántjuk a füleiteket.˝
/Marco Hietala/

Betegen megvonaglik a szív, és ordít a csend odabent: hol vagy?
Itt lenni szokott valami, ami kitöltötte a szívdobogást; ez a Te helyed – miért mentél el?
Üvölteném: gyere haza! De dacolok is dühösen: haza?! Otthonod tán a hely, amit szó nélkül el tudtál hagyni?
Halálosan banális képlet: szeretlek, hiányzol, és tudom, hogy szeretsz… De szerelmed lehet-e a nő, akinek hátat tudtál fordítani?
˝Ne utólag javíts: el se rontsd!˝ Ez volt a szabály. Tehát utólag nem mindegy már, hogy miért?! Akár értem, akár a másikért, a harmadikért; miattuk vagy miattam: nem mindegy? A vége száraz tény csak, sokszor ismételt, kővé szilárdult szavak: ˝mert van, aki megy, de van, aki marad.˝ Nem vagy itt. A tények magukért beszélnek. Akkor mire kellene gondolnom? Válaszokra? Ó, ismerlek. Tudom a választ az összes miértre.
Elmentél, mert szeretsz. Mert halálosan féltesz, és azt hiszed, nélküled jobb lesz nekem.
Ok, vagy ürügy? S ha ok, hát mire?
Verném a fejem a falba. Fájjon! Fájjon annyira, mint az élet nélküled: fájjon, ha mer; ha azt hiszi, bánthat, jobban, mint te!
Nélküled. Istenem, bár törölhetném ezt a szót a nyelvből! Ezzel kezdődött minden. Gyilkos szó, nincs nála kegyetlenebb. Bár soha ne írtam volna le! Sosem ismertelek volna meg…
Vagánykodom: majd lesz más! Nem kell más, tudom… De te sem kellesz! Kikapcsolom a telefont, bezárom az ajtót; elbújok a szekrény mögé, a föld alá, kirohanok a világból, le a térképről: ne keress, ne találj rám… Könyörgöm neked, ha el tudtál menni: ne gyere vissza!
Ostobaság. Azt hiszem, még mindig túl sok vagy hozzám. Túl nagy, túl jó – túl szép ahhoz, hogy igaz legyél.
Szinte látlak, ahogy ott ülsz a fotelban, elegánsan, simára borotválva, szálegyenesen, fényes hajjal, mint mindig… És látom magam veled szemben: szakadt farmerban, kócos sörénnyel, cigivel a szám sarkában, mint mindig… Csak két különbség van köztünk: az ég és a föld.
Mi a bánatos francért szerettél belém, miért?! Mert én voltam minden, ami belőled hiányzott? Lehetetlen! Hiszen tökéletes vagy. Neked nem hiányozhatott semmi. Nem volt szükséged rám. Akkor minek, mi a fenének kellett neked egy vad, veszélyes nőstény? Csak hogy zsörtölődhess a cigi és a durva szleng miatt?
Rendben van, ez megint nem én vagyok. Csak a düh, a kín, a tehetetlenség. Az eszem tudja: a szerelemhez nem kell indok; de tudod, itt csapjon belém a villám, ha most jovális fejtegetésekbe kezdek!
Nem, semmi kedvem Teréz Anyát játszani. Helyette, mint minden csalódott szerelmes, millió lehetőséget futtatok végig az agyamban, nehogy már egy perc nyugi legyen. Ha már egyszer megtörtént a baj: hogyan tovább? Mit tennék, ha visszajönnél, és mit teszek majd, ha nem? Ezer és egy elképzelt variáció alakul ki és fejlődik vissza: beteg, vérszívó, alakváltó vágyálmok. A legiszonyatosabb bennük, hogy lehetőségük volna valóra válni, ugyanakkor tudom, ez sosem fog megtörténni; mert hiába képzeltél el bármit: a valóság mindig mást hoz.
De azért pergeti őket a fáradt agy kényszeresen, miért is ne? Mint egy üvegbe szorult légy, újra és újra nekifutva, csillapíthatatlan vehemenciával, vak reménnyel, soha nem lankadó energiával célozva meg a látszólagos szabadságot, az életet… Teljesen feleslegesen, mert hazug a színes ígéret, a világ képe, és az igaz, amit nem lát: az üveg átlátszó fala.
Állj le, szerencsétlen állat. Nem látod? Összetöröd magad!
Nem látja. Semmi sem átláthatatlanabb, mint az, ami átlátszó.
Üvölt a nehézrock a fülembe. Úgy kell most ez a dörgő, aszfaltszaggató hang ide, mint egy pohár víz a Szaharában. Vad, mint én; kavarog, mint bennem minden, megállíthatatlanul.
Feljebb húzom a hangerőt. Gyomron vág a basszus, dübörög bennem a dobpergés, szíven markol a szóló.
Mégis, mitől vagyok most ennyire feldobva?! Mert nekem muszáj bejárnom minden érzelmi szélsőséget, mennyet és poklot? Mi ez a nyugodt erő a hisztérikus EEG-görbe módjára ugráló hangulatingadozások alatt?
Hideg a kezem, és mély, csendesen mormoló hangot vélek hallani a tomboló zene alatt:
˝Csak a tested ne hűljön ki. Sem szíved, sem lelked ne legyen bilincsben.˝
Nem lesz, ígérem – felelem gondolatban. Veled vagy nélküled, de szabad leszek. A szavak, amelyek egykor képesek voltak fekete börtönrácsként cellába zárni, most feszítővassá válnak, és eltépik a láncokat.
Lassan megnyugszom. Hátrahajtom a fejem. Nem félek semmitől. Vérem együtt zúg a zenével. Nem érdekel, mi volt, mi lesz. Nem érdekel, fájni fog-e, vagy sem. El kell bírni, ami jön. Ennyi az egész.
*

*
Amikor véget ér a szám, morajló csend robban rám. Lehunyt szemhéjam alatt téli égbolt homályosan ragyogó képe sejlik fel. Égbolt, amelynek szürke fényű kupolája alatt fekete varjak serege szárnyal lassan gomolyogva, körbe-körbe. Hallom száraz, őrlő, diótörő-hangú károgásukat: a gyász, a magány hangját az üres, semleges szagú csendben.
Örvénylenek, kárognak a varjak.
Várják a telet.

*A címadó dal: Tarot: Crows fly black

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés