Selmeczi Teri (Trza):

Az Ő szemével

Nyújtózom egyet vackomon, kellemes meleg ölel körül. Jólesik így félálomban feküdni. Micsoda béke és nyugalom! Mmm... Jó ez az ernyedtség. Elégedettségemet talán csak a bimbózó éhség árnyékolja be, amely apró, óvatos karmolásokkal jelzi, lassan ideje lenne reggelizni.
Ó, azok a finom, zaftos falatok! Mi lenne velem nélkületek?
Összehúzott szemmel kémlelem a derengő szürkeséget, mely ezt a hideg, téli reggelt jellemzi. Vajon mennyi lehet az idő?
Gyomromba ismét, kicsit erősebben belemar az éhség karma.
Már nem kell sokat várnom, és a személyzet megterít a reggelihez. Alig várom, hogy végre teli pofával habzsolhassam! Talán szólnom kellene nekik, hogy ma korábban kérem?
Még meggondolom. Egyelőre olyan jó itt heverni. Hallgatni a hajnali csendet.
Csendet? Érthetetlen hangfoszlányok szállnak felém odakintről. Mi ez? Máris ébren vannak? Furcsa. Máskor rekedtre kell ordítanom magam, hogy végre idetolja a képét valaki. Most meg... Szokatlanul nagy a mozgolódás odakint. Mintha a Nagy Ház apraja-nagyja ott nyüzsögne.
És ezek a hangok... Vannak köztük olyanok, amelyeket még nem hallottam. Kik lehetnek?

Nem bírok tovább feküdni, szuszogva föltápászkodom. Valakik lakosztályom felé közelednek az udvaron, nehéz lépteik alatt csak úgy csikorog a keményre taposott hó.
Szívem gyorsabban kezd verni. Semmi kétség, nem a megszokott léptek, és többen vannak. Vajon mit akarhatnak? Valami ismeretlen, rossz érzés kerít hatalmába, ahogy feszülten hallgatózom, egyetlen zörej sem kerüli el a figyelmemet.
Elhallgattak. Mi ez a hirtelen csend? Csak állok földbegyökerezett lábbal.
Megnyikordul a kilincs... Lassan kitárul az ajtó, és a nyílásban megjelenik két sötét alak. Két ismeretlen.
Nem tetszik, ahogy rám néznek. Végigfut rajtam a hideg attól a számító, rideg pillantástól, amivel tetőtől talpig végigmérnek. Önkéntelenül a falig hátrálok.
Csendben figyeljük egymást. Ekkor a háttérben, kezében a megszokott tállal megjelenik végre egy ismerős figura. Orromat megcsapja kedvenc csemegém ínycsiklandozó illata. Odateszi elém a földre. Bizalmatlanul nézek rá, de Ő csak biztatóan int, mint mindig, és visszahátrál a bejárathoz. Most már hárman merednek rám. Ettől valahogy elmegy az étvágyam, ám a finom illat újra felém libben. A tálból párállik felém. A csodába! Nem tudok neki ellenállni. A hasamat mindig nagyon szerettem. Talán meg is látszik rajtam. Az utóbbi időben fölszedtem pár kilót derékban, de ez még nem ok arra, hogy ilyen udvariatlanul bámulják, hogyan eszem. Nem akarnak ezek menni végre?

Csak nézek rájuk, tekintetemmel próbálom jelezni rosszallásomat. Úgy látszik végre leesett nekik, mert kifordulnak az ajtón.
Na végre! Micsoda megkönnyebbülés! Lássunk hát neki az étkezésnek!
Nem voltak valami bőkezűek ma reggel. Csak ennyit hoztak! Ejnye!
Na mindegy, ha megettem, majd rendelek másik adagot. Ilyen csekélységgel csak nem szúrják ki a szememet?! Fél fogamra sem elég. Mmm... Milyen jó az illata!
Áhítattal dugom orromat a tálba, nem látok, nem hallok, megízlelni készülök aranyló szemeit e mennyei eledelnek.
Ám ekkor, egy durva kéz megragadja a fülemet! Ááá!! Ez fáj! Ne!! Miért csinálja?
Mi... mit akar ez azzal a kötéllel? A másik idegen is kihasználta csöppnyi figyelmetlenségemet. Visszajött, és most itt áll mögöttem. Nem! Ne kösse össze a lábamat! Hé!! Ne! Áááá!!! Ordítok, ahogy a torkomon kifér. Nem hatja meg őket.
Kérem, ne bántsanak! Ha az ennivalóm kell, hát tessék... vegyék!
Nem hallják. Ezek egyszerűen ledöntenek a lábaimról! Hova visznek? Miért!? Mit vétettem én?
Huh! Milyen hideg van itt kint! Bőrömet véresre horzsolja a hó. Ezek pedig csak vonszolnak... Nem hallják a könyörgésemet? Nincs hát bennük egy csöpp szánalom sem?!
Jaj! Mit akar azzal a késsel? Ne! Ne jöjjön közelebb! Kérem! Én ezt nem bírom idegekkel...!
Érzem, ahogy záróizmaim elengedik magukat. Forró, vizelettel kevert ürülék folyik végig a lábamon. A késes... rám nehezedik! Minden erőmet latba vetve próbálom lerázni magamról.
Fölemelkedem - majdnem sikerült! -, de a kötéllel visszarántanak.

Hárman vetik rám magukat egyszerre! Ez nem ér! Hárman egy ellen?! Miféle fair play ez?
Ááá! Beletérdelt a hasamba! Ez nagyon fáj!!
Küzdök, de hiába. Sok ez az izgalom egyszerre, én pedig különben sem vagyok egy sportos alkat, és a szívem... ki akar ugrani a mellkasomból! Hiába rángatom a lábaimat, csak a kötél mélyed egyre jobban a húsomba. Nem tudom felemelni a fejemet sem. Erős marok szorítja le a földre. Sajognak belé a füleim.
S az a fényes penge megindult a torkom felé!
Halálra ítéltek! - villan belém a bizonyosság.
Nem lehet! Ne...! Még olyan fiatal vagyok! Kérem!!!
A hideg fém könyörtelenül a torkomnak feszül, s furcsa, halk reccsenéssel áthatol a bőrömön.
Nem is fáj? - csodálkozom tágra nyitott szemmel.
Nem a fenét!! - nyögök fel. A rám törő kín késként mar belém. Késként... Haha! Hiszen pontosan az: kés. Meleg folyadék önti el a torkomat. Beszélni próbálok, próbálom menteni, ami még menthető. Hiába, csak artikulálatlan hangok hagyják el szájamat - elvágták a hangszálaimat.
Nem bírom, ez iszonyú! Szívem őrülten ver. Minden dobbanással több vér távozik belőlem, és sötét, habos folyamként vág utat magának a hóban.
Nem kapok levegőt. Fulladozom.
Furcsa, gurgulázó hangokat hallok. Ez... ezt én adom ki? Ne!! Mikor lesz már vége?! Kegyelem!
Már nem érzem a lábaimat sem. Elzsibbadtak. Fázom. Kegyetlen fogával marcangolja bőrömet a fagy, ám lassan érzéketlenné válok erre is. Könyörtelen lassúsággal birtokába veszi testemet valami hideg érzéketlenség. Már csak fáradt hörgésre futja az erőmből.
Egyre gyengülök, de mintha enyhülne tagjaimban a fájdalom.
Nem küzdök tovább. Mi értelme lenne? Legyőztek. Erősebbek nálam.
A hasamon megszűnik a nyomás. Végre...! Puha béke fog körül, mintha lebegnék.
Hiszen lebegek!
Csodálkozva emelkedek egyre magasabbra. Odalent még látom sápadt, kiterült testemet, ahogy az a három fekete alak fölé hajol. Egyiküknél furcsa szerkezet. Valamit odatart a hosszabbik vége elé. Mi lehet az? Közelebb mennék, de nem tudok. Ahogy távolodom, még látom, ahogy erős kék láng csap ki belőle, és precíz alapossággal, koromfeketére perzseli szegény, elhagyott, védtelen tetememet.

Vége

Győr, 2008. június 27.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés