Elina:

Törékeny lélek

2011 februári, átdolgozott, kissé bővített verzió
 

Az ablaknál állt, és tűnődve nézte a kinti világot. A Nap ragyogó, sárga fényözöne fakulni kezdett. A szél feltámadt, eleinte csak mozgatta a fák leveleit, és végigcirógatta a füveket, hullámokat rajzolva a zöld mezőre. Ahogy a fuvallat felnőtt, erősödött, mint egy gyermek, akiből kamasz, majd ifjú válik: szabadon kószáló, pára-pamacsokat hajkurászó sóhaja a Földnek...
A felhők egyre úsztak, gomolyogva takarták el a milliárdok életét fenntartó, de a mindenséghez mérve parányi csillagot.
A fáknak már az ágai is hajladoztak, a rét füve megdőlt a folyamatosan, egyenletesen érkező, ellenállhatatlan erő nyomása alatt.

Ő csak állt, bámult kifelé az ablakon, elbűvölve az elemek harcától, és különös gondolatok rajzottak agyában. Ha valakivel meg tudta volna osztani ezeket, talán megkönnyebbült volna, hogy eszméivel nem él egymaga... De társasága nem volt.
Teljes mértékben tudatosult benne, hogy lesznek, akik gondolatait rebellisnek kiáltják ki. Mégis ki kellett fejeznie valamilyen formában. Érezte az alkotás kényszerét. Egy számára megmagyarázhatatlan erő hajtotta őt, hogy cselekedjen. Papírt, ceruzát ragadott hát, és apró mozdulatokkal vonalak ezreit varázsolta a tiszta, fehér lapra. Elragadta a munka heve, csak a lelkében születő, cellulózba és grafitba álmodott gondolatokra koncentrált. Kezei nyomán a képzeltek megelevenedtek, alakot öltöttek.
 

***

Művészet... Nem megfellebbezhetetlen. Szubjektív, mint az alkotója, mint az élvezője. Megosztja az embereket, mert egyesek fanyalogva fogadják azt, ami másoknak tetszik.
Dogmatikus kinyilatkoztatások ezrei születnek róla, miközben kieszelőik mindezt elfeledik... Élettapasztalatok nélkül, szűk látókörrel ítélkeznek mindenek felett. A kritikát csak az tudja gyakorolni, aki maga is alkot, tisztelettel, alázattal, és mindenek előtt megérti a művészet lényegét. Az alkotás örömét, a szellem szabadságát, a szárnyaló gondolatok megtestesülését.
A legtöbb ember lelkében a lehetőség benne rejtőzik, és nem csak a végzettségük miatt elismert - sokszor saját és az elvárások korlátai között vergődő - hivatásos művészekben.
Őbenne is rejtőzött a lehetőség, a szikra...
A képei soha nem szerepeltek kiállításokon. Nem volt elismert művész, pedig zsenialitása - azok közül - sokat felülmúlt.
A rajzok tehát megvalósultak. Egyediek lettek, megismételhetetlen jegyeket tükrözők... Alkotójuk csak néhány embernek mutatta meg a grafikákat, de - az egyesek dicséretei által megszületni látszó - önbizalmát mások két lábbal tiporták mély dágványba.
Olyanok, akik felszínesen, divatból ítélkeztek. Olyanok, akiknek csekély tapasztalata mérhetetlen önhittséggel párosult. Olyanok, akik kész művésznek tartották önmaguk'... pedig a művészi tudás sohasem kerek, egész. Képlékeny, változó, mint maga az élet.

 

***

Állt az ablaknál, magányosan, és nézte a természet végjátékát. A szél viharrá dagadt, a felhők elsötétítették az eget. A homályba villámok fehér, éles fénye hasított, az orkán üvöltését néha, pillanatokra az elektromos kisülések csattanásai nyomták el. Szaporán kezdett a párkányon és az üvegen dobolni a rengeteg esőcsepp. Sűrű patakokban folyt lefelé az ablakon, alig lehetett kilátni.
De az alkotó többé nem is akart látni... Lelke összetört cserepei már nem hívogatták szárnyalni képzeletét. Mélyen eltemette magában a recsegő-ropogó romokat, és nem vett ceruzát a kezébe. Ült magányosan, lelke lakatlan szigetén, ahová bezárta a világ.

Múlt az idő. A fiók mélyéből - még egyszer, utoljára - előkerült a ceruza. Reszkető, ráncos kéz tartotta bizonytalanul a számára már súlyos tárgyat. Az egyetlen társat, ami kitartott mellette, és nem hagyta soha magára őt, még akkor sem, amikor száműzni akarta...
A grafit ismét végigszántott a fehér papíron, de a finom vonalak szövevénye helyett kacskaringós betűk sorjáztak a lapon. Leírta történetét, okulásul mások számára, hogy ne higgyenek a fékeknek, mert ugyanúgy járnak, mint ő...
A grafit alig hallhatóan siklott, míg a történet íródott. Aztán csend lett.
Csak az eső monoton dobolása hangzott tovább, ahogy a cseppek csapódtak be a földbe, és egy éles koppanás a padlón... Egy kézből kiejtett ceruza-csonk csattant a deszkákon, és nem hajolt le utána senki.
Már nem volt miért. A szikra kialudt. Végleg.
 

2009-06-03 és 2011-02-05