|
II. kötet/ 23. fejezet - Elsötétült ég
Katren 2012.02.10. 21:00
II. kötet 23. fejezet: Elsötétült ég
Ha valaha létrehozhatna egy világot, amit pusztán az akarata útján megteremthetne, most nem kellene hazatérnie. Ha erősebb lélek lenne, mint amilyennek született, most boldogan élhetne, ismerné a felelősséget, a lelkiismeretet. Nem lebegne benne a bűntudat és a megbánás.
Szikrázóan sütött a Nap, mégis úgy látta, elsötétült az ég. Viharfelhők gyülekeztek szürke rongyaikkal terítve be a tiszta, kék eget. Az istenek, az ősök homályba burkolóztak, elfordították arcukat ettől a világtól. Senki sem fogta a kezüket, magukra maradtak.
Közelebb simult az előtte lévő széles háthoz, karjával átkulcsolta a férfi derekát. A sebességtől csípős szél, még Shiki teste mögött is az arcába vágott.
Hinni akarta, hogy a sors fonala az ember kezében nyugszik, és nem holmi baljós Moirák szövik kiszámíthatatlanul pörgő rokkájukon. Reménykednie kellett abban, hogy egyszer megtalálja az otthont, a nyugalmat.
Orrában érezte a bőrkabát édeskés illatát, a beléivódott vér fémes szagát. A férfi testének melege a hamis biztonság illúziójába ringatta, és ezzel magához láncolta. A sors gúnyos fintora lehetett talán, hogy ő volt az utolsó menedéke? Az egyetlen, akibe kapaszkodhatott?
Boldog lett volna, ha ez az utazás örökké tart, és sohasem ér véget? - Talán. - Félt a megállástól, mert még maga sem tudta, merre tart. Egyszer azonban elérnek a határhoz, neki pedig le kell szállnia a motorról, és teljesen egyedül neki kell vágnia az ismeretlennek. Mitől fél? Egyedül maradni, vagy elindulni? Zavartan fészkelődött, és szemét összeszorítva igyekezett elterelni saját figyelmét a tegnap estéről. - Mégis mit vártál, Shiki? Mit teszek? Nekem ez még nem megy. - Valaha menni fog? Képes lesz hozzá másképpen viszonyulni? Nem tudta rá a választ. A jövő ködbe veszett, csak a múlt és a jelen volt biztos.
***
Letelepedett a matracra, és kipillantott az ablakon. Alkonyodott. A rózsaszín és aranyszínű felhők hosszú takarókként terültek el a szürkülő égen, hogy azután helyüket átadhassák feketévé sötétedett ég szövetén ragyogó csillagoknak. Úgy döntött, mielőtt nyugovóra tér, átnézi a papírokat. Idegesen maga elé tette a szerződést, és a paksaméta tartalmát böngészve felpillantott a fürdő tolóajtajára. A csizma mellette hevert, a katana a falnak támasztva várakozott, a hosszú bőrkabát felakasztva lógott. Az ajtó mögül vízcsobogás hangja szűrődött ki. Magára terítette vékony, gyapjú takaróját, és torkát megköszörülve újra elölről kezdte az olvasást. Véletlenül siklott pillantása az apja aláírására. Ameddig lehetett, kerülni akarta a határozott tollvonásokat, mert tudta, amint meglátja, összeomlik. Jól gondolta. Szemébe apró könnycseppek gyülekeztek, ajka megremegett.
„Úgy sajnálom, apa!"
- Nano mindenről hazudott! Nem volt más választásod. Hozzá kellett volna mennem ahhoz a férfihoz, és nem taszítottalak volna örök szégyenbe, nem hagytam volna cserben egy egész országot. - Ő mégis felülmúlta önmagát. Sutba vágta a több évszázados, tradíciókkal őrzött büszkeséget, és eljött érte.
- Megmentett - gondolta fájdalmasan. Kipillantott a csillagos égre, lámpájának sárgás fénye csak a matrac felső negyedét világította meg, a szoba többi része félhomályba burkolózott. - Íme, a menekülés kulcsa. - Néhány érdes papírdarab. A víz zubogása elhalt, és pár pillanattal később a férfi lépett ki az ajtón. Sötét pólót, és bőrnadrágot viselt. Meglepetten fordult felé. Eddig még sohasem látta a garbója nélkül. Keresztjei a nyakában lógtak.
- Mi az? - kérdezte halkan Shiki, mire zavartan visszakucorodott a takarója alá. Túl feltűnően bámulta.
- Semmi - rázta meg fejét tagadóan, ujjai egyre erősebben szorították a lapokat. Meglepetten tapasztalta, mennyire ideges lett a közelében. Zavarba jött.
- Éhes?
- Nem.
- Szomjas?
- Nem - nyögte ki. A férfi szó nélkül felemelkedett, és az erkély felé indult. - Kint leszek - szólt vissza válla felett, és a tolóajtót elcsúsztatva kisétált a hűvös levegőre. Halk csusszanás, tompa puffanás. Leforrázva gubbasztott a matracon takaróját gyűrögetve. Ösztönei arra biztatták, hogy menjen Shiki után, míg józan esze a takaró védelmét hangoztatta.
- Kedves volt velem - győzködte magát. - Persze, ostobaság azt gondolnom - támasztott azonnal egy ellenérvet -, hogy mert egyszer kedves velem, nekem azonnal rohannom kell utána csak azért, hogy viszonozhassam a gesztusát! Már miért, kellene? - Elhaló sóhajjal emelkedett fel a tatamiról, és a Shikitől kapott vászontáskába csúsztatta a papírokat. - Minek megyek egyáltalán hozzá? - Halk neszezés hallatszott kintről, így a lámpát lekapcsolva óvatosan megindult az üvegajtó felé. - Talán azért, mert megpróbált megnyílni nekem. - Elcsúsztatta a lapot, és a korlátnak támaszkodó alakra pillantott. Köntösét fázósan összehúzta magán, és tétova léptekkel a férfihez sietett. Megállt mellette, és az éjszakai világításban kirajzolódó házakat figyelte. Itt annyira más volt minden. Sokkal otthonosabb, tisztább.
- Nem alhat kint - szólalt meg halkan, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi nem fog udvarias beszélgetést kezdeményezni. A vörös szempár az éjszakai eget tanulmányozta. - Miért nem jön be? - próbálkozott tovább zavartan, hátha megtörheti az őket körülölelő kínos csendet. Egyik rakoncátlan tincsét a füle mögé tűrte.
- Mit akar itt? - Megint dühösnek tűnt. - Rám sem néz - gondolta elszontyolodva.
- Gondoltam - lépett hátrébb riadtan -, megkérem, hogy jöjjön be aludni - intett védekezően a szoba felé.
- Ki mondta, hogy aludni fogok? - A férfi végre felé fordult, ő pedig még tovább hátrált. Kifejezetten riasztónak hatott itt kint. A sötét éjszaka még jobban kihangsúlyozta a belőle áradó fenyegetést és távolságtartást.
- Hát - dadogta pirulva -, azt hittem... - Hangja bizonytalanul elhalt, fogai összekoccantak, amikor kirázta a hideg. Meztelen talpa átfagyott a hideg kövön.
- Remek - motyogta a férfi idegesen, és felé lépett.
- Ne közelíts! - szakadt ki belőle, mire Shiki meglepetten megtorpant. Döbbenten elhallgatott. - Nagy istenek az égben! - sápítozott némán. - Mégis mi a fenét művelek? - Mármint, úgy értem, hogy... - talált rá hangjára, de kevés sikerrel. Már a szavakat sem tudta értelmesen egymás mellé pakolni. - Úgy értem, hogy... - Shiki egy váratlan mozdulattal kapta el csuklóját, és magához penderítve megragadta a kezét.
- Hideg a keze - kezdte haragtól elmélyült hangon. - Mezítláb járkál - suttogta vészjóslóan. A baljóslatú erő egyre intenzívebben sugárzott belőle, attól félt, a férfi valóban fel fog robbanni. - Ki akarja magát nyírni, mielőtt hazamehet?
- Kinyírni magam mielőtt hazamegyek? - Ismételte hitetlenkedve. - Ezért haragszik? - kérdezte bizonytalanul. Teste egyre hevesebben remegett a közelében, torka kiszáradt.
- Gondolom, nem betegen óhajt visszatérni az otthonába - jelentette ki fagyosan.
Otthon! Már megint ez a szó!
- Haza? Otthon? Jó vicc! - suttogta keserűen, és megpróbálta kiszabadítani csuklóját a szoros fogásból. A vörös szem érdeklődve meredt rá. - Elengedne? - adta fel a kilátástalan harcot. Miért kell őt ennyire közel húznia magához? A kapitány, még mindig őt bámulta. Kezdett újra zavarba jönni ettől a leplezetlen figyelemtől. - Kérem! - tette hozzá alázatosan. Az acélos ujjak varázsütésre engedtek szorításukon, ő pedig ellépve tőle felpillantott rá.
- Nem akar visszamenni? - Úgy meredt rá, mintha minimum egy másik bolygóról pottyant volna mellé.
- Ezt most komolyan kérdezi? - nyílt el ajka meglepetten. - Azért szöktem el, mert nem tudtam tovább ott maradni - fakadt ki.
- Nem módosult az elképzelése most sem? Hiszen már a birtokában van az igazság.
- Számít ez valamit? - suttogta hevesen. Vett egy mély lélegzetet, és pillantása megállapodott az izzó rubint szempáron. Nem félt. Életében először érezte azt, hogy egyenrangú félként állnak egymással szemben. Bármilyen nevetségesnek tűnt, akkor sem érzett másképpen. Ez az érzés adott neki erőt ahhoz, hogy megoszthassa vele a gondolatait. - Mindig azt hittem, ha kiderítem, mi történt velem a múltban, az mindenre magyarázatot ad. Megtörtént - nyalta meg kiszáradt ajkát idegesen, és torkát köszörülve a város felé fordult. Könnyebb volt a falakhoz beszélnie, ők legalább nem néztek rá elítélően. - Mit nyertem vele? Semmit! Sőt. Mindent elvesztettem. - A kapitány nem válaszolt, nem faggatta tovább. Jó volt kimondania az őt feszítő kétkedést, az egész idő alatt érzett furcsa, megmagyarázhatatlan neheztelést. Eddig azt hitte, a világra haragszik, mindent és mindenkit okolt a saját nyomora miatt. Azonban az út végére érve látnia kellett, hogy nem volt világ, nem voltak idegenek, akik rákényszeríthették volna az akaratukat. Valahol a nagy egészben elveszve ő maga döntött úgy, hogy vállalja a következményeket, és eljön otthonról. Lehet, hogy Nano ültette belé a kétkedés magvát, de erre nem lett volna képes, ha nincsen benne megfelelő táptalaj a kicsírázásához.
Megtette.
Átvette az ő gondolatait, Nano pedig teremtőként formálta érzelmeit, díszletként és eldobható szereplőkként játszva az általa ismert emberek életével. - Hibát hibára halmozok - folytatta, amikor összeszedte gondolatait. - Olyan hevesen kerestem az igazságot, hogy elfelejtettem, sokszor nem maga a cél, hanem az odáig vezető út számít. Nyomorúságossá váltam? Ki más tehet róla, ha nem én? - A szavak megállíthatatlanul ömlöttek belőle.
Annak a személynek, aki fogva tartotta. Aki megvédte, ha veszélyben volt. Aki félelemben tartotta, mégis eljött érte a szerájba.
„A tetteim beszélnek helyettem."
- Ha hazaérek, be fogom tartani a szerződés rám eső részét - jelentette ki határozottan. - Beszéljenek helyettem is a tetteim - gondolta Aya. A férfi közelebb lépett hozzá, és egyik kezével megtámaszkodott a kőkorláton. Lassan lehajolt füléhez, úgy suttogta a szavakat.
- Azt tesz ott, amit akar. - Forró lehelete megsimogatta érzékeny bőrét. Meglepetten fordult felé, így már közvetlen közelről pillantott a vörös szempárba.
- Tessék? - rebegte döbbenten. Megpróbálta kikutatni pillantásából, hogy mire gondolhat, hátha rajta keresztül a szívébe láthat. Nem járt sikerrel. A vörös izzás, a pattogó szikrákként táncoló fények elrejtették előle a gondolatait. Nem látott át rajta, és ez félelemmel töltötte el. Shiki volt már parancsoló, követelőző, rideg és kegyetlen. Hős megmentő, aki eljött érte a szerájba, összetört beteg, akinek az élete egy hajszálon függött. Minden oldalát látta, amit ember csak láthatott, mégsem tudott rájönni, hogy mi rejtőzik a kifejezéstelen arc, a jeges szempár mögött. - Megrémít engem! - sóhajtotta megremegve, amikor a férfi közelebb hajolt hozzá. El akart menekülni, de egyszerűen képtelen volt megmozdulni. A belőle áradó fullasztó erő, delejes vonzás egyre intenzívebbé vált. Gúzsba kötötte tagjait, könnyű fátyolként lebbentette félre önuralmát. Shiki pillantása az ajkára siklott. - Amikor... - kezdte halkan, nehogy teljesen a férfi bűvkörébe kerüljön. Meg kellett törnie ezt a bénító varázst, különben menthetetlenül elveszik. - Amikor Gunzi megcsókolta a kezemet - fogott hozzá újra a mondathoz, hátha végre a végére is ér -, azért viselkedett úgy, mert...? - Hangja elfulladt, alig merte kimondani a szavakat. Arca égett, szíve veszettül dobogott.
- Mondja ki! - suttogta Shiki sürgetően. Alakja fenyegető árnyékként magasodott fölé. Nyilvánvalóvá vált, hogy innen addig nem menekülhetett el, amíg ki nem mondja, hogy mire gondolt.
- Mert megtette? - nyögte ki.
- Meg tudtam volna ölni, mert önhöz ért - hörögte megszállottan, és ajkát finoman az övéhez érintette.
Egy csók, adott esetben boldoggá és elégedetté tette az embert. Örömmel adta, és kapta is. Ez a csók azonban más volt. Nem érzett boldogságot, elégedettséget meg pláne nem. Inkább kusza, azonosíthatatlan érzethullámokat, amik egyszerre bukkantak fel szívében, és egymás kezét fogva tűntek el gondolatainak örvényében. Bizalom és óvatosság, gyorsan elillanó nyugalom, aminek nyomában ott nyargalt a megbánás.
Pont az csókolta meg, aki eddig fogva tartotta, és politikai alkuk megkötésére használta fel. Ennek fényében mellékesnek számított, hogy többször is megmentette. No, és Shiki miért segített neki? Nem azért, hogy utána hazavigye a királylányt a kastélyába. Nem. Azért jött érte, mert ez állt az érdekében. Akkor, most miért teszi ezt? Miért vele?
Ledermedve állt, még a kezét sem tudta mozdítani, hogy ellökhesse magától. - Ez nem velem történik - visszhangozta magában tompán. Pislogott egyet, hátha akkor varázsütésre semmivé válik ez a borzalmasan kínos helyzet. Megtette, de nem történt semmi. Próbálja meg újra?
Kimeredt szemmel bámulta a fekete tincseket, a hozzá közel hajoló arcot. Reménykedett abban, hogy érzéki csalódás a szájára tapadó ajak, az arcába kavarodó meleg légáramlat. Ernyedten tűrte, hogy a nedves nyelv ostrom alá vegye idegességtől cserepes száját. Hajába erős ujjak siklottak, és tarkójánál fogva közelebb húzták a magas testhez. Fullasztóan fenyegetőnek érezte a hozzátapadó kemény izmokat, az orrába kúszó bőrillatot. Kénytelen volt behódolni követelésének. Meg kellett tennie. Ajkát résnyire nyitva magába engedte a kitartóan őt ostromló nyelvet, ujjai ökölbe szorultak. Nem akarta ezt. Szemét lehunyva kiszolgáltatott rabként elviselte, hogy csókolja és masszírozza őt, tenyerével kíváncsian barangolva le gerince mentén a derekára. Képtelen volt feldolgozni a szemmel is látható változást. Valahol a lelke mélyén sejtette, hogy arrogáns, dühös megnyilvánulásai valami többet rejtenek, mint ami elsőre látszik. - Azt a furcsa, megmagyarázhatatlan változást, ami lezajlott benne.
De ez? Ez a csók, ez a helyzet, mindvégig a lehetetlennel volt egyenlő. Eddig arra törekedett, hogy elhitesse magával, Shiki azért viselkedik vele így, mert az aktuális érdekei éppen azt kívánták meg. Ha kellett védelmezte, megmentette és ellökte tőle azokat, akik árthattak neki. Nem hihette, hogy Shiki érez valamit? Nem hihette. Erre nem volt képes. Nem tudott nyitni felé. Így pedig végképp nem. Már annak is örülhetett, hogy nem rémül tőle halálra, ha csak ránéz!
A csók nem tartott sokáig. A kapitány jólesően felmordult, és elszakadt tőle. Szeme hideg rubintként pásztázta megrökönyödéstől homályos pillantását. Nem érintette meg, csak lesokkolva állt, és próbált magához térni. A férfi elengedte, és elkomorodva visszasétált a korláthoz.
- Shiki, én... - kezdte elkínzottan, de a szavak nem jöttek a szájára. Mit is mondhatna? Miért kellene mondania bármit?
- Menjen be! - Ki akart csikarni magából némi reakciót a döbbeneten kívül, de nem ment. Képtelen volt viszonozni azt a furcsa, gyenge vonzalmat, ami olyan halványan pislákolt közöttük, mint a haldokló mécses lángja.
- Jó éjt! - suttogta megtörten, és elhátrált az ajtóig. Háta nekiütközött az üvegnek. - Shiki, mi a fenét gondolt? Hogy minden átmenet nélkül a karjába omlok? Az eddigi viselkedése éppen arról győzött meg, hogy utál. Azt akarta, hogy felszívódjak az életéből. Minek kellett ezt most? - Rémülten perdült meg, és az ajtót elhúzva gyorsan belépett a szobába. Szíve hevesen lüktetett, ajka bizsergett. A férfi hatott rá, de azt még nem tudta pontosan hogyan. Ő Shiki volt. Shiki, a rossz, a gyilkos, a fogva tartó, akitől félt. Lehetetlenség volt, hogy kötődjön egy ilyen romlott emberhez.
***
Ha valaha is segítségre szorult, csak a benne lakozó, olthatatlan gyűlölethez fordulhatott. Emberfeletti erővel, hihetetlen magabiztossággal és ridegséggel ruházta fel. Mindazzal, amire egy tökéletes harcos csak vágyhatott. Mindig a bosszú ereje hajtotta, hogy egyszer majd megkaparinthassa Nano különleges vérét, és általa halhatatlanná váljon. Vajon még most is ezt akarja? Romos toronyként dőlt össze eddigi világa, és nem tágított belőle a kétely.
Ezt az utat kell a továbbiakban is járnia? Amikor összecsapott Nanóval, úgy érezte, el tud szakadni a múlttól. Ha ezt teszi, az ismeretlenbe ugrik vakon, minden előzetes tudás nélkül. Az egyik oldalon ott volt a biztos ismeret, a halhatatlanság utáni vágya. A másikon az ismeretlen hívása, amely láthatatlan kapcsokkal láncolta egy tehetetlen, gyenge lényhez. - Ayához.
Talán, már nagyon régen eldöntötte, hogy mit fog tenni, csak tudattalanjának mélyére száműzte azt. - Lehet másképpen is.
Aito mesélt neki a korlátairól. Mint S-es alany, a legnagyobb problémát emberi érzéseinek kontroll alatt tartása jelentette. Az N-es alanyok DNS mutációja merőben különbözött az S részleghez tartozókétól. Nekik nem jelentett gondot az érzelmeik kezelése, nem jellemezték őket a szélsőséges kitörések. Az S állomány tagjainak meg kellett tanulniuk irányítani az emocionális régiójukat.
A hosszú kezelések és kiképzések után életben maradt S-es példányok nem a harci kapacitásuk miatt estek el a fronton. Az utolsó pillanatban megtört bennük valami. Értelmetlenül eldobva saját életüket megvédték a bajtársaikat. Ha kellett, önként meneteletek a halálba. - A hazáért. - Neki nem voltak barátai, sem hazafias érzelmei. Nem is értette azokat, akik még halálukban is boldognak tűntek. Hiszen, feláldozták magukat másokért! - Miért? - Akkor ingott meg először az S-es lét tökéletességét illetően, de mint minden mást, ezt is eltemette emlékeinek mélyére; tovább haladt a saját életútján. A hosszú éveken át berögzült önkontroll rutinná vált. Egyedül a tökéletesre fejlesztett harci technika és tudás számított, ezekből pedig kiválóan vizsgázott. Mindig ki tudta rekeszteni az összes emberi érzelmét úgy, hogy egyszerűen nem vett róla tudomást róluk. Múlt az idő, és ő valóban elfelejtett érezni.
Egészen addig, amíg egy lány be nem robbant az életébe visszaidézve régi mesterének szellemét. Minek jött utána? Minek kísérti Aito? Nem múlt el nap, hogy Aya ne rá emlékeztette volna. A kiképzésére, a háborúra, ahol rájött, valóban tehetetlen Nano ellen. - Gyenge vagyok. - A háborúban megtanult félni, és rettegni a saját emberségétől, ami szürke szellemként járt a nyomában. Kísértette, emlékeztette őt arra, ki is valójában.
„- Bánod, hogy kidöntötték azt a fát?
- Bánom.
- Helyes!"
- Miért? - A lelkében megmozduló változás egyre erősödött, és felülírta a régóta meggyökeresedett szabályokat. - Miért lenne ez helyes? - Gázt adott, és a motor könnyedén vágtató paripaként suhant el az autók között. Hátán érezte a hozzásimuló test melegét, derekán karjának szorítását. Megbánta a viszonzatlan csókot. Nem kellett volna nyitnia felé, haszontalan volt az egész. - A francba! A francba! - ismételte acsarkodva. Azt hitte, a lány meg fogja érteni, miképpen érez, és reménykedett benne, hogy valamilyen halvány, biztató jelet ad neki. Nem kapott.
A most előtörő, szélsőséges kitöréseivel nem számolt. Arra senki sem készítette fel, hogyha egyszer átszakad a gát, lezúduló áradatként ömlik ki rajta emberi oldalának összes tartozéka. Az olyan érzelmek, amik önfeladással és kockázattal jártak, idegennek tűntek az ő világban. Azt gondolta, csak kapaszkodni akar Ayába, a múlt egy darabját kívánja életben tartani általa. Könnyű lett volna elhitetnie magával ezt a kibúvót, és akkor tényleg meg tudott volna szabadulni tőle. Nem ment. Nem tudott hazudni magának. El kellett fogadnia, hogy érez. - Aya iránt érzek valamit. - Kibogozhatatlannak tűnő szálak láncolták őket össze, amiket előző éjjel értett meg igazán.
Az idő lerázhatatlan vasláncokkal fűzte őket össze. Olyanná váltak, mint a kétarcú égbolt. Az égkék, csak nappal mutatkozott, míg a koromfekete oldala éjszaka bukkant fel. Azon ritka pillanatok hevében érinthették meg egymást, amikor a derengő hajnali fények és a kihunyó alkonyat lángjai összeforrtak.
***
Álmatlanul forgolódott. Bár ő utasította el, mégis enyhe lelkiismeret-furdalást érzett. Lehetett volna udvariasabb is. - Mit számít, hogyan viselkedett?! - Idegesen az oldalára fordult, és rápillantott az órára. Hajnali egyet mutatott. - Aludnom kell! - Nagy sóhajjal a hátára fordult, és szemét lehunyva befelé koncentrált. Megpróbált nem gondolni semmire, hátha akkor hamarabb elalszik. Füle mellett a mutatók hangosan ketyegtek. - Aludj! - szuggerálta magát frusztráltan. - Aludj, Aya! - Nem ment. Felnyitotta a szemét, és kezét homlokára tette. Mit tegyen? Menjen ki hozzá, és kérje meg, hogy jöjjön be? Úgyis nemet mondana. - Ha nem próbálod meg, nem fogod tudni, hogyan reagál - figyelmeztette magát. - Ennyivel tartozom neki. - Lassan felült, és köntösét maga mögött hagyva az üvegajtóhoz sétált. Rettentően izgult. A csók óta még idegesebbnek és szerencsétlenebbnek érezte magát, pedig nem ő kezdeményezett. Kettejük közül nem ő sült fel. Elcsúsztatta az ajtót, és a párkányon ülő alakra nézett. Shiki teljesen ébernek tűnt. Nem látszott nyúzottnak vagy összetörtnek. Karját összefonta mellkasa előtt, pillantása a csillagokat kémlelte. - Mintha semmi sem történt volna - gondolta, amikor ránézett.
- Bejönne? - suttogta halkan. Nem válaszolt, még csak felé sem fordult. - Kérem! - könyörgött halkan. Nem mozdult, talán meg sem hallotta a hangját. Pár hosszú pillanatig még várt, hátha Shiki tudomást vesz a jelenlétéről, esetleg mond neki valamit, de végül feladta. Visszamenekült a matracra, fázósan összegömbölyödött a takaró alatt, és szemét lehunyva újra megpróbált aludni. Minek is próbálta meg? Már eleve halva született ötlet volt. Egyáltalán minek tesz erőfeszítéseket? - Olyan hülye vagyok! - görcsölt idegesen. - Egyáltalán nem kellene, hogy érdekeljen! - Győzködte magát frusztráltan. Akkor miért gondol rá még most is?
Nyitott szemmel feküdt, nem tudott aludni. Hallgatta az óra kattogását, és a nagy, üres semmibe bámult. Mozdulatlanná dermedt, és alvást színlelt, amikor meghallotta az ajtó halk súrlódását, és megérezte a férfi súlyát a matracon. Tisztes távolságot tartva elnyúlt mellette, kényesen ügyelve arra, hogy egy porcikája se érjen hozzá. Elégedetten elvackolódott, ajka mosolyra rándult. Nem tudta, mikor lépett át az álmok földjére, csak egy szóra emlékezett, és arra a néma hálára, amit érzett. - Köszönöm, Shiki. - Visszajött mellé.
***
Lassítottak, a férfi végül megállt. Fel kellett emelkednie az addig menedéket nyújtó testről. Elgémberedett tagokkal kúszott le a motorról, szeme sarkából Shikit pásztázta. Levette a ráadott sisakot, és rápillantott. Dermedten ült a nyeregben, érzéketlen pillantása őt figyelte.
- Hát, itt vagyunk - pillantott a távolban emelkedő épületek felé. Innen nézve egészen kicsinek tűntek. Olyanok voltak, mint a gyerekek építőkockái.
- Mindennel tisztában van?
- Igen - biccentett megadóan.
- Hm - morogta válaszképpen Shiki, majd a motornyergéhez rögzített bőrtáskából elővette a papírokat. - Itt vannak a kártyái - nyújtotta felé figyelmen kívül hagyva megállapítását. - Ezzel igazolja magát a hatóságok előtt. Egy órányira van a helyőrségük, akik azonnal visszaviszik az elnöki rezidenciára. Már értesítettem őket az érkezéséről. - A férfi erőszakosan a kezébe nyomta a kártyákat. Hosszú pillanatokig egymást figyelték. Valamit még mondani szerettek volna, de egyikük sem tudta pontosan megfogalmazni a gondolatait.
- Tessék a sisak - oldotta meg a helyzetet, és a férfihoz lépve a kezébe nyomta a bukót. Idegesen megköszörülte a torkát, és vett egy mély lélegzetet. - Két év múlva lesz a béke tizedik évfordulója. Tudom, hogy mind a két nagyobb párt ünnepélyt akart szervezni ennek a tiszteletére. - Shiki gyanakodva pillantott rá. - Semleges területen fog zajlani az ünnepély, pontosan azért, hogy egyik fél se érezze magát fenyegetve - hadarta zavartan.
- Ön most meghívott egy ünnepélyre? - kérdezte halkan a férfi. - Istenem, ez így mennyire borzalmasan hangzik! Félre fogja érteni.
- Igen - nyögte ki erőtlenül. - Hiszen, én most beadom a tervezetet, és ezzel a NEF szövetségesévé válik - dadogta. - Szívesen látott vendég lesz az ünnepélyen, mint Toshima vezetője. - Az isteni szikra az utolsó pillanatban pattant ki az agyából. Sikerült egy hihető magyarázatot koholnia arra, hogy miért akarja őt újra látni.
- Azt akarja, hogy menjek, mint Toshima vezetője? - kérdezte lassan.
- Igen - vágta rá határozottan.
- Ha nem az lennék, akkor is hívna? - Aya megütközve pillantott rá. A férfi látva tétovázását, vett egy mély levegőt. - Üres gesztusokra nincs szükségem - húzta fejére a bukósisakot, míg az övét bedobta a nyeregtáskába. - Induljon el egyenesen az úton. Innentől nem eshet bántódása - válaszolta ridegen.
- Ne haragudjon - suttogta idegesen -, nem gesztus értékű, amit teszek. Szeretném, ha jönne - motyogta. - Nem akartam megbántani. - Néma csend fogadta szabadkozását.
- Értem - jelentette ki fagyosan. - Most menjen! - A szürke viharfelhők megállíthatatlanul gyülekeztek, egyre több és több villám cikázott keresztül az elsötétült égen.
- Eljön? - kérdezte halkan. A motor felbőgött, kipufogójából kék füst lövellt a levegőbe. - Várni fogom! - emelte fel hangját, hogy Shiki hallja, amit mond.
Fékcsikorgás, gumik sikoltása az aszfalton. Shiki még utoljára visszapillantott rá, és elvágtatott Toshima irányába. Egyedül maradt.
***
Létezik egy olyan hely, ami köztes régióként lebegett a kettészakított szigeten; ez volt Toshima. A gyönyörű, impozáns főváros a maradványain uralkodó gyilkosok és kétes érdekű emberek fellegvárává avanzsálódott. Az egykor hatalmas felhőkarcolók kongtak az ürességtől, és a rajtuk végigcikázó bizarr, testetlen félelemtől. A régen népes, nyüzsgő város most leginkább egy lesben álló, mozdulatlanul meglapuló fekete párducra emlékeztetett.
Sötét, szűk utcáin és elhanyagolt sikátoraiban apró folyókként csörgedeztek a legyilkolt áldozatok vérpatakocskái, fölöttük álmosan nyújtóztak a szakadozott vezetékek. A házak oldalán álmatlanul nyikorogtak a tekergődző, rozsdás tűzlépcsők hangjukkal felriasztva a körülöttük megbúvó patkányokat. Az épületek ablakai vakon kémlelték az utcán meg-megmozduló szakadozott árnyakat.
A hullámok hangos morajlással csapódtak egymásnak, hogy aztán zúgva elsimulhassanak. A fehér tajtékok a meleg homokot nyaldosták, körbetáncolták lábát. Órák óta üldögélt a tengerparton a szürke tömeg felett köröző sirályokat nézve. Eltelt egy év, amit a lány nélkül töltött el. Ugyanúgy folytatta az életét, mint eddig. Részt vett a Vischio gyűlésein, és ha szükséges volt, összecsapott az őt kihívó ellenfelekkel. A forró nyár gyorsan elsuhant, az ősszel lehullott avart beterítették a tél első pelyhei.
A sors kerekének látszólagos forgása megszűnt, dermedtté és mozdulatlanná vált akárcsak ő.
Nem lopakodott többé a sötétben áldozatok után kutatva, hogy aztán nyom nélkül eltűnhessen. Távolmaradásának köszönhetően felröppentek a halálhíréről suttogó pletykák, újságcikkek.
„Miért nincs több titokzatos áldozat? Bizonyára azért, mert Shiki halott."
Felpillantott az égre, amit még mindig sötétnek látott. Mintha láthatatlan lepel takarta volna Toshimát elhomályosítva az alatta élők látását. - Toshima. - Valamikor ez a világ az otthona volt. Minden árnyékával és lehetőségével együtt létrehozta. Az idő múlásával egyre inkább úgy látta, itt már nincsen helye. Az egy évvel azelőtt megindult változás fokról-fokra szivárgott belé megmérgezve mindennapjait.
Eleinte csak az apróbb csetepatékat hagyta maga mögött, később már a Vischio ügyei sem érdekelték. Rótta a már jól ismert utakat, közben nem érzett sem haragot, sem gyűlöletet. Megfigyelőjévé vált az általa teremtett világnak és a benne zajló eseményeknek. Üres árnyként kísértette az éjszakát szótlanul szemlélve az igurai játékosok harcát. Nem foglalkozott Arbitro vagy Motomi jelentéseivel, a Nanóról összeszedett információkkal. Hallgatott. Tudomásul vette a beszámolókat, majd útjukra bocsátotta embereit. Fakó lidérccé vált az általa létrehozott világban.
Arbitro rettegve figyelte változását, míg Motomi morogva visszahúzódott szobájába. Egyértelműen reagáltak a benne lezajló folyamatra. Félelmük és haragjuk vibráló feszültsége tapinthatóbbá vált, de már nem érdekelte. Egyre kevesebb szál fűzte Toshimához és az általa képviselt életminőséghez. Az általános gyűlölet ellene fordult a saját világában. Többé nem tartozott közéjük, veszélyessé vált rájuk nézve. A halálát akarták.
A tavasz újra ott kopogtatott könyvtárszobája ablakán, és a kertben előbukkanó csírákkal és hajtásokkal együtt a rozoga, korhadt időkerék ismét mozgásba lendült. Többé nem bujkálhatott a könyvtárában, az edzőtermében; nem védték meg a poros falak. A ragyogó napsugarak kicsalogatták saját kis birodalmából. Talán csak Gunzi értette igazán, mi történik vele.
A hullámok újra felzúgtak elnyelve a homokban súlyosan puffanó lépteket.
- Szóval? - huppant le mellé a bérgyilkos, és cigijét előhúzva rágyújtott. - Döntöttél? - A hullámok magasra tornyosultak, és nekicsapódtak a kemény sziklafalnak.
- Igen. - A szél arcukba sodorta a fodrozódó víztömeg hűvös cseppjeit.
- Akkor gondolom, lépni fogsz - morogta, és füstkarikákat eregetve a férfira pillantott.
- Valahogy úgy - morogta Shiki.
- Vissza fogsz még jönni? - Nem kapott választ, ezért egy nehéz sóhajjal felpillantott az égre. - Kivigyelek?
- Nem kell - emelkedett fel Shiki. Egy utolsó pillantást vetett Gunzira, és biccentve felé útnak indult.
- Megkérdezném, ha nem gondolnám szentimentális nyáladzásnak, hogy látlak-e még? - szólt utána a bérgyilkos. Megtorpant, és hátrapillantott a férfira.
- Nem gondoltam volna, hogy ismersz olyan szavakat, mint szentimentális - vágott vissza halkan. Halványan elvigyorodott, és karját felemelve intett felé. Elbúcsúzott tőle. Tudta, hogy soha többé nem fogják látni egymást.
***
Újra ott állt a nappalijában, és az ablakon keresztül beáramló reggeli napsugarakban sütkérezett. Ivott egy kortyot a kezében tartott teáscsészéből, és elgondolkozva nézte az utcán mozgó embertömeget. Hihetetlennek tűnt, hogy ismét otthon volt. - Otthon. - Azon a helyen, ahol jól ismerte az utcákra telepített fákat, szökőkutakat, a várost megtörő parkokat és ligeteket. Itt nőtt fel; egykor ez a környezet volt a saját világa, az otthona.
Miért érzett mégis mindent idegennek? Mintha már nem idetartozna. Pillantását végighordozta a nappali nyers színű kanapéján, a festett, fehér falakon és az egyik sarokban berendezett kis teaszentélyén. Ha rájuk nézett, mindig megpróbálta felidézni a múlt emlékeit, mégsem sikerült újjáteremtenie a régi kötődést, az egyszer volt érzést. - Egyszer volt egy otthonom ahová, ha beléptem, tudtam, miért vagyok ott. - Minden érték, kapocs szétfoszlott, ő pedig hiába hajszolta a megismételhetetlen múltat, képtelen volt feleleveníteni azt. Észrevétlenül elmagányosodott a saját világában. Ha visszatekintett az itt töltött két évre, úgy tűnt, a maximumot nyújtotta; mégsem volt elégedett vagy boldog. - Mi hiányzik? - kortyolt fáradtan teájából, és az ablaktól elfordulva visszasétált a kanapéhoz.
Az első évben derekasan kivette a részét abból a munkából, amit az apja örökségének megtartása képezett. A NEF új vezető kezébe került, aki abszolút Atsushi nyomdokain haladt tovább. A fiatal és karizmatikus férfi felkereste otthonában, és a segítségét kérte. Pártjának tagjai ellenezték döntését, szerintük ki kellett volna őt zárni az egész politikai életből. - Kevesen fogadtak el. Persze, joggal.
Szalagcikkek, főcímoldalak tájékoztatták az embereket az irodaházakra rögzített, plazma képernyőkön és a naponta forgatott, elektronikus sajtóban, hogy a tékozló lány visszatért.
„A gyermek, aki tönkretette, és megölette az apját, ismét porondra léphet?!"
„Hová tart a világ?! Árulók is kormányozhatnak?!"
Általános elutasítás és megvetés lett a része. Az emberek nem felejtették el, ki hagyta őket cserben; és a lerombolt bizalmat nehezen lehetett könnyen felépíteni. Szkepticizmus és éles kritika követte minden megmozdulását, ő pedig csendben tűrte a szitkokat. A mások véleménye többé nem számított. Nem számíthatott, amikor az volt a tét, hogy mindent rendbe hozzon magában és maga körül. A szívére kellett hallgatnia, és a parttalan gyűlölet ellenére is azokért munkálkodni, akik legszívesebben kivégeztették volna. Nem menekülhetett az ellenszenv és utálat elől, meg kellett birkóznia vele. Hiába nézett fel az égre, hogy segítséget kérjen az ott lakozó istenektől, némán hallgattak. Nem tekintett rá más, csak az elsötétült ég. Egyedül maradt magányos vezeklésében.
„Bizonyítani akar vagy újra elárulni?"
Az élet, nem egy tündérmese, ezt mindenki tudja. De a poklot megélni, és benne is kitartani a célkitűzései mellett, a legnehezebb feladat volt, amit eddig magára vállalt. Ellenfelei lépten-nyomon gátolták, és visszavetették munkájában. Kitartott. Elszántan tevékenykedett az NTF és a NEF közeledésének elősegítésében. Nem törhetett meg, most nem. Törlesztenie kellett a múltban elkövetett hibáiért, nemcsak az emberek, hanem önmaga miatt is.
„Nyilvános bűnbánat egy népért? Nem késtél el egy kicsit?"
Mindennap késő éjszakáig dolgozott, és tervezett. Fájdalmát és a benne tátongó ürességet a munkába fojtotta. Az emberek előtt kedvesen és visszafogottan viselkedett. Lakosztályának magányában gyászolta apját, akinek testét sohasem találták meg a harmadik központban.
„A lány hallgat, mert nem gyászol."
Többé újságot sem olvasott. Folytatta tovább a munkát. Mikor változott meg a vádaskodó hangnem? Mikor jelentek meg róla újabb cikkek, amikben egyre enyhébb, sőt baráti hangon szólították meg? Már nem követte nyomon.
„Valóban segíteni akar."
Az ország két része lassan megbékélt. Az egyesítés kulturális, kereskedelmi és gazdasági szempontokból jöhetett csak szóba, területi alapról, jogigényekről nem beszéltek. A régi ellenségek bizonytalanul, de tapogatóztak egymás felé. Az így létrejött egyensúlyi helyzet, idilli béke rendkívül ingatag pilléren nyugodott. Ő maga estélyeket szervezett, összejöveteleken jelent meg. A kulturális régió ügyintézőjeként rengeteg csoportot, alapítványt létesített apja vagyonából, amivel támogatni tudta a NEF-es, és NTF-es személyeket egyaránt.
„Azért jött vissza, hogy elhozza a békét!"
A békére való törekvés annyira általános akarattá vált, hogy még a szélsőséges háború- vagy elszakadáspárti csoportosulások sem zúzhatták szét a szép ütemben fejlődő kapcsolatot. A maximumot nyújtotta, levezekelte a bűneit, és megszabadulhatott önkéntes szolgálata alól. Az a sajtó, ami nemrégen meghurcolta, és pellengérre állította, most önkényesen megváltót csinált belőle. Nagy utat tett meg, jól alakultak a dolgai, mégis ott táncolt benne egyfajta üresség és szorító hiány, ami az idő múlásával sem oldódott fel.
Ekkor határozta el, hogy új fejezetet nyit az életében. Visszaköltözött a lakásába, és megpróbálta folytatni a régi életét. Újra együtt volt a barátaival, mégsem tudta maradéktalanul élvezni a társaságukat; tőlük is eltávolodott.
Órákon keresztül üldögélt apja és nagyapja szentélyében. A szürke köveket bámulva kereste a válaszokat, beletemetkezett az ott megtalált nyugalomba és csendbe. Próbált rájönni, hogy hol ronthatta el? Mi az, ami miatt így érzett? Hiszen visszajött, szembenézett a múltban elkövetett hibáival és amennyire lehetett, ki is javította őket. Mi miatt siklott félre a próbálkozása? Sikereket mutatott fel, mégis ürességet érzett az elégedettség helyett. Kortyolt még egy kicsit a teából, és gépét bekapcsolva elolvasta az aznapi híreket.
„Az egy éve felvetett pletyka igaznak bizonyult. Shiki eltűnt."
- Micsoda? - meredt a monitorra, gyomra ökölnyi nagyságúra szűkült. Ujjai fürgén görgették le a cikket, hogy tovább olvashassa. - A titokzatos, toshimai mészáros, aki az arctalan Il Re jobb keze volt, nyomtalanul eltűnt. Kutatások és belső informátorok adatai bizonyították, hogy az egy éve megindult nyomozás sikertelenül zárult le. Meghalt a hírhedt gyilkos? Ha igen, mennyiben alakul át a Vischio működése? Lehet, hogy Toshima több éves uralma megtörik? - Hátradőlt a kanapén, és lábát feltámasztva a puha párnákra tenyerébe zárta a meleg csészét. - Lehetetlen! Nanón kívül nem létezett ember, aki képes lett volna ártani neki. - Lehet, hogy Nano megölte? - Lehet, hogy tényleg halott? - Rápillantott a naptárra. A békekötés tizedik évfordulója aznap volt esedékes. Minden évben megünnepelték, de a tízéves évforduló különlegesnek számított. - Erre a napra hívtam meg. - Pillantása visszavándorolt gépére, és a rajta harsány színekkel feltüntetett hírre. Talpa a puha szőnyegen puffant, csészéjének alja az asztalon koppant. - Elmegyek - emelkedett fel a kanapéról. Meg kellett próbálnia. Tudta, ha nem teszi meg, örökre bánni fogja.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó