|
II. kötet/ 22. fejezet - Toshima gyermekei: Fények
Katren 2012.02.10. 20:59
II. kötet: 22. fejezet: Toshima gyermekei: Fények
- Leütött.
Imbolygó fények, amik sárga villámokként cikáztak szorosan összezárt szemhéja előtt.
- Meg fog ölni.
Teste tehetetlen rongybabaként vergődött a soha véget nem érő zötykölődésben.
- Félek.
Fogai időről-időre összekoccantak, füle zúgott. Megzavarodtak az érzékei, mintha egy nagyon mély tóba merült volna, melynek jeges hőmérsékletétől a hideg rázta. Dermedt csendje pergő dobszóként dörömbölt fejében tökéletesen tükrözve szívének heves lüktetését.
- Hol vagyok?
Még ebben a világban, vagy már ott, ahol a lélek eloldódott a testtől? A mélység hívta, csalogatta, ám ő ódzkodva táncolt el előle dühös haragot gerjesztve benne. Nem. Neki itt kellett maradnia, még nem ért véget a pályafutása. Némán küzdött a bénító sötétség ellen, de a hang egyre határozottabban zengett a fejében. Lehet, hogy a halál szólította? A rátelepedő földöntúli nyugalom, a félelem hiánya mind erre mutattak.
„Célok? Nem léteznek vágyak csak a béke, ami magába olvaszt."
Megint nekicsapódott a sör- és gépolajillatú matracnak.
„A te döntésed, mikor lépsz ki az árnyak világából."
Fanyar, fojtogató szagától a hányinger kerülgette.
„Egy olyan helyre, ahol a világ átlátszó üvegként lebeg betekintést nyújtva annak minden régiójába."
Láncok csörgése, kulcsok csengése harsogta túl a fülében doboló véráramát.
„Mindig az ember dönt. Mindig."
Szeretett volna felsikoltani vagy üvöltve ráparancsolni a zengő hang tulajdonosára, hogy hallgasson el. Teste nem engedelmeskedett, hangja a torkában ragadt. Meg kellett próbálnia kitörni ebből a bódító kábulatból. Hörgéshez hasonló nyögés szakadt ki belőle, ahogy tudatát visszakényszerítette a testébe, és elnémította a benne keringő belső hangot. Pusztán egy ütést kapott. Ennyitől nem érezhette magát halál közeli állapotban!
Áporodott, izzadságszagtól terhes levegőt szívott magába, cserepes ajka megrándult. Körmei puha bőrbe vájtak.
- Hol vagyok? - Rettentően szédült, feje borzalmasan hasogatott, mégis igyekezett a zúgó hangra figyelni. A monoton búgás megállás nélkül muzsikált, megbizsergette porcikáit. - Na, várjunk csak! Ez egy motor? - nyitotta fel résnyire szemét, és felpillantott a felette elsuhanó, ismeretlen tájra. Szótlanul szemlélte a koszos hátsó ablakot, a műbőr anyaggal behúzott vázat, a félig leszakadt kapaszkodót. - Valakinek a kocsijában vagyok, az biztos. - Kezét lassan arca elé emelte, és homlokára simította. Kezdett mérséklődni a benne doboló kalapácsütések ereje. Kérdőn pillantott a vezetőülést elfoglaló alakra. - Ez Gunzi? Ez Gunzi! Persze! - fújta ki a levegőt megkönnyebbülten. Homályosan rémlett neki, hogy a férfi autójában tért magához, miután Nano leütötte. - Nano... Az az áruló kutya! - Halkan felnyögött, és tenyerét szeme elé csúsztatta. Annyira még nem volt erős, hogy elviseljen egy dührohamot. A mocskos ablakon beszűrődő gyenge fény égette a szemét.
- Gunzi? - próbált felülni bizonytalanul, mire a férfi azonnal beletaposott a fékbe kis híján lesodorva őt a hátsó ülésről. Az utolsó pillanatban kapaszkodott meg az előtte levő fejtámlában, és megrovóan pillantott rá. Nem sokon múlt, hogy lefejelje a padlót.
- Bocsi, hercegnőm - fordult hátra a férfi ajkán egy kínos mosollyal. - Egyben vagy? - kérdezte bűnbánóan. - Egyben? - Majdnem megölte, mert nem ismeri a gázt meg a féket!
- Hogy... ? Szerinted? - morogta nyűgösen, de a fejébe nyilalló fájdalom megszakította szitkainak sorát. Feltehetően a kocsiban való rázkódás sem tett jót a tarkóján levő puklinak. Végre sikerült magát ülőhelyzetbe tornáznia. - Hogy kerülök ide? - Megdörzsölte a szemét, hogy élesebben lásson, de nem lett jobb. - Annyira homályos minden.
- Nem emlékszel? - meredt rá bambán.
- De - vágott közbe határozottan. Megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mi történhetett, de semmi más nem derengett csak az, hogy Nano leütötte, utána pedig Gunzival beszélt a kocsiban. - Mármint nagyjából - tette hozzá bizonytalanul. A padlót fixírozta, és megpróbált egy olyan pontot találni az autóban, ami nem imbolygott.
- Egyszer magadhoz tértél, amikor befektettelek a kocsiba. - Igen, valami rémlik.
- Nano? - kérdezte halkan. - Vajon mi történt vele?
- Shiki intézi. - Síri csend telepedett közéjük. Az a férfi megölheti a kapitányt. - Az életét kockáztatta értem. - Furcsa, megnevezhetetlen érzés fészkelte be magát a szívébe. Talán, hála? Hiszen, kiszabadították. - Shiki pedig most hadakozik az ellen a szörny ellen.
- Most mi lesz?
- Elviszlek a D elosztóba.
- Vagyis Toshimába? - Már, megint ott köt ki.
- Ezt így nem mondanám - javította ki mosolyogva.
- Tessék? - kapta rémülten fejét az őt kíváncsian pásztázó férfira. Nem kellett volna ennyire heveskednie. Azonnal elfogta a hányinger, és öklendezve köhögni kezdett. Gunzi egy zacskót nyújtott felé.
- Ha lehet, ebbe hányj! Vadonatúj a huzatom - morogta mérgesen. - Szóval, nem egészen. Shiki azt mondta, a határra vigyelek. - Hát, ennyit érnek a remények, a vágyak...
- Shiki mondta? - ismételte utána gépiesen. Ez egyszerűen hihetetlen! Valóban hálát érzett az előbb? Visszaszívja! Inkább hagyta volna meghalni Nano ostoba játszmájában, minthogy újra magával vigye, és kényszerű rabságban tartsa. Aki egyszer megízlelte a szabadság nektárját, az soha többé nem akart lemondani az őt eltöltő csodálatos eufóriáról. Most pedig térjen vissza oda? Hát, sohasem szabadulhat meg tőle? - Hogyan? - nyalta meg kiszáradt ajkát, de a hangok így is alig csúsztak ki rajta. Nehezen tudta visszatartani sírását. - Ezt egyáltalán nem értem - dadogta elesetten.
- Megmentőt játszott - forgatta meg szemét megvetően. Szeme meglepetten tágult kerekre. - Mármint most Shikiről beszél? - Méghozzá hős lovagot - fújta szánakozva. Rosszul hall, ez biztos! Képtelenség, hogy Gunzi Shikiről beszéljen. - Értem jött. Miért? Hiszen, már nem számítok. - Kétkedve pillantott a férfira, de ő határozottan bólintott. - Jól hallottad. - Mikor érnek véget a rejtélyek? Mikor hullik le a mindenkit takaró maszk? Mintha az élet nem lenne más, csak egy végtelen maszkabál, amin mindenki álarcot viselve félőrülten táncol, hogy elnyomja a benne tátongó ürességet. Ez lenne az élet?
Ha igen, valóban jobb lett volna megszabadulni tőle.
Megadó sóhajjal visszadőlt az ülésre. A zacskó megcsörrent ujjai között, ahogy szívére szorította.
- Miért? Már nem számítok - motyogta bizonytalanul. A férfi nemtörődöm módon megrántotta a vállát.
- Ne engem kérdezz! Én csak követtem őt. - Csak követte? Shiki, maga döntött úgy, hogy utána jön? Mi ez az őrület? Ezt már nem lehet ép ésszel kibírni!
- Vigyél ki innen, kérlek! Nem akarok visszamenni - suttogta száraz torokkal. Néma csend ereszkedett közéjük. Lehunyta szemét, hátha akkor kizárhatja a férfiból áradó elutasítást. Nem akarta végiggondolni ezt a napot, mert az csak újabb fájdalmat okozott volna... Az apja, Hayate, aki sohasem létezett... Félig ájultan ernyedt el, de tudatának apró szelete eszméleténél tartotta; még nem kapott választ.
- Helyezkedj el kényelmesen, hercegnőm! Amint a D elosztóba értünk, felkeltelek. - Tényleg azt várta, hogy segíteni fog rajta? Akármilyen kedves és közvetlen, ő mégiscsak Shiki embere. Az utolsó esélye is elúszott arra, hogy valaha is eltűnhessen Toshimából. Tudata elengedte a valóság ezüstös szálait, és szárnyakat bontó galambként rebbent az őt üdvözlő sötétség felé.
***
Élvezte a veszett száguldást, ami az egekbe pumpálta vérnyomását, és a halál csábító ígéretével kecsegtette. Haja fekete ostorként, kabátja ében palástként szárnyalt mögötte. Vörös szemével pontosan látta a színek kavalkádjaként elsuhanó táj elemeit. A zöldellő lombokat, a kéklő eget, a barna törzsű fák göcsörtös ágain hintázó bimbókat. Érzékeny orrán át belélegezte az illatok egyvelegétől terhes levegőt. - Így ért véget a harcunk? - Nem érzett katarzist vagy elégedettséget. - Ugyanazzal az ígérettel, mellyel mindig elváltunk egymástól a viszontlátás reményében? - Eddig mindig forró izgalom és acélos akaraterő töltötte el, ha a közelgő összecsapásra gondolt. Most azonban valami megváltozott benne. Belefáradt volna ebbe a soha véget nem érő harcba? Talán. Eddig sohasem bizonytalanodott el az élete értelmét illetően. Ösztönei mindig megsúgták, mit kell tennie. Háttérbe szorította emberi oldalát, és arra a gyilkosra koncentrált, akinek nevelték.
- Azt hiszed, Aito annyira ostoba volt, hogy nem talált fel ellenszérumot a véremben áramló antitestre? - visszhangoztak benne Nano szavai. - Egy antitest, amivel hatástalanná teheti a benne keringő vírust, és a legyőzhetetlensége semmivé foszlik. - A kísértés a legédesebb, legcsábítóbb kelyhében szolgálta fel méreggel fűszerezett borát. Ujjai egyre erősebben szorították a kormányt, ahogy eljátszott a gondolattal, hogy maga mellett tartja Ayát, és kinyeri véréből az ellenanyagot. Elégedetten felkuncogott.
Ő lesz az egyetlen győztes. Shiki, a legyőzhetetlen.
Mosolya lassan lehervadt arcáról, ahogy tovább szőtte gondolatait. Ha a Nanóban lévő vírust kiiktatja, hogyan válik sebezhetetlenné? Ha őt megöli, mi marad neki? A nagy semmi. A semmi és a magány, ami kiirtott belőle minden értéket meghagyva őt önmagának. Készen állt rá, hogy szembenézzen ezzel a szörnyeteggel? A saját szörnyetegével, amitől nem tudott elszakadni?
A változás már megindult a lélek szövedékében. Hosszú hónapok óta érlelődött, de még nem fejtette ki olyan erősen a hatását, hogy a berögzült mintákat teljes mértékben átírhatta volna. Az önmaga által szőtt háló már átláthatóvá vált, de nem nyílt rajta rés, amelyen keresztül kisétálhatott volna belőle. Hihetetlen sebességet diktált, a levegő mégis lágy kelmeként simogatta bőrét. Szüksége volt a száguldásra, ami megtisztította a gondolatait.
Amikor megérkezett a D elosztóba, lelassított. Fékezett, és motorját letámasztva kényelmes mozdulattal leszállt róla. Élvezte a testét uraló tompa zsibogást, izmainak harc utáni ernyedt remegését. Felpillantott a magas épületre, és határozottan besétált a többemeletes házba. Keresztúthoz ért. Miképpen fog dönteni? Továbbra is rabságban tartsa azt a lelket, aki értéktelenné teheti Nano létezését? Megtehetné... Megtehetné.
- Uram, elnézést! - szólította meg a portás, amikor elszántan a lift felé indult. Megnyomta a hívógombot, alakját visszatükrözte a szépen megtisztított fémajtó. A kijelző először a tizedik emeletet mutatta, majd a kilencediket, a nyolcadikat... - Miben segíthetek? - szakította félbe visszaszámlálását a túlbuzgó férfi. Közvetlenül mellette állt meg, és alázatosan meghajolt. Nem akart sok időt veszíteni, így a legegyszerűbb utat választotta a dolog elintézéséhez. - A megfélemlítést. - A pillanatok törtrésze alatt húzta elő kardját, és élét torkának szegezve végigmérte a férfit. Ádámcsutkája idegesen megugrott, ahogy még egy utolsót nyelt. Utána mozdulatlanul, kimeredt szemmel pásztázta rubint tekintetét. Látta a benne tükröződő iszonyatot és rettegést, ahogy ránézett. - Egy vörös szemű szörny, aki azért jött, hogy megölje. Az éjszaka réme, aki felbukkan a hétköznapi, szürke emberek életében. - Úgy olvasott az arcrezdüléseiből, mintha egy nyitott könyvet böngészett volna.
- Köszönöm, kedves fogadtatását, de csak a megfelelő diszkréciót várnám el öntől, amit természetesen bőségesen honorálni fogok - duruzsolta fagyosan. A férfi homlokán apró verítékcseppek gyöngyöztek, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, szemét képtelen volt levenni a fényesen csillogó fegyverről. Egyetlen mozdulattal lenyisszanthatta a fejét, és ezzel a portás tökéletesen tisztában volt.
- Nos, akkor - hebegte remegő hangon. - További kellemes időtöltést... Kívánok önnek - nyögte ki végül. Shiki elvette a torkának szegezett katanát, és egy biccentéssel behátrált a mögötte kinyíló liftbe. Halk zene csendült fel, egy régen letűnt korszak klasszikusa. Lágy harmóniában összefonódó vonósnégyes, élesen trillázó trombita és harsonaszó, öblös klarinét, zengő üstdobok. A tizedik emeleten a zene elhallgatott, és az ajtók nesztelenül kinyíltak.
Megérkezett. Léptei a folyosó padlóját beborító homokszínű szőnyegbe süppedtek, neszezésének hangjait elnyelte a puha anyag. Egy egyenruhába bújtatott takarítónővel találkozott, aki tiszteletteljesen biccentett felé. A megbeszélt szobához érve háromszor kopogott, az ajtó pedig feltárult.
- Innen átveszem - utasította ridegen Gunzit, de nem nézett rá. Az ágyon kuporgó nőt figyelte.
Hogyan dönt az, akit megkísértenek?
***
Amint megérkeztek, a fürdő felé vette az irányt. Többször is átmosta arcát a jéghideg vízzel, száját is kiöblítette, de még mindig érezte magán azt az émelyítő vér és áporodott sörszagot. Nem maradtak benne kérdések, nem érdekelték a válaszok sem. Végleg kimerült, az összes erőtartaléka kifogyott, amint magára maradt. Meg kellett kapaszkodnia a mosdóban, különben összecsúszott volna. - Hánynom kell! - Az émelygés nem akart távozni belőle, hiába vett néhány reszkető, mély lélegzetet. A torkába ékelődött gombóc nem akart feloldódni. Öklendezve, köhögve nyitotta meg újra a csapot, hogy a jéghideg víz felfrissítse.
Felpillantott a tükörből visszanéző sápadt, nyúzott arcú nőre. - Az istenekre! Hogy nézek ki? - Lesütötte szemét, és elzárta a csapot. Maga mögött hagyta a fehér csempével burkolt, elegáns fürdőt, és a tatamira terített matrac felé vette az irányt. Imbolygó léptekkel haladt, útközben lerúgta cipőit, nehogy még jobban összekoszolja a fehér vásznat. Fáradtan rárogyott, és térdét maga elé húzva kibámult az ablakon. A tavaszi napsugár apró, bizonytalan léptekkel surrant be a szobába, és gyengéden végigsimította arcát. Nem tudott felengedni, görcsösen kuporgott a matracon. Ki tudja, mennyi idő telt el amit abban a sokkos dermedtségben töltött, amibe süppedt? Talán percek vagy netán órák? Gondolataiból az ajtó csukódása térítette magához. - Itt van. - Szeme sarkából látta a fekete ruhás alak sziluettjét elsuhanni a térben. - Akkor végzett vele. - Léptei súlya alatt néha megreccsent a fapadló. - Minek hozott ide? Már nem számítok. - Mozdulatlanul várta, hogy mit fog tenni. Shiki leült vele szemben, és őt bámulta. Nem szólalt meg, úgyhogy neki kellett beszélgetést kezdeményeznie.
- Megölte?
- Nem. - Nyelt egy nagyot.
- Miért hozott ide? - kérdezte fáradtan. A vörös szempár hűvösen pillantott végig rajta, rezzenéstelen arca most sem tükrözött érzelmeket. - Szándékában áll elengedni? - faggatta tovább.
- Zuhanyozzon le! - utasította ridegen. Szeme meglepetten tágra nyílt. - Talál ruhákat a szekrényben.
- Tessék? - tátogta. A lehető legirreálisabb, leghihetetlenebb utasítást kapta, amit ebben a pillanatban el tudott képzelni. Miután a férfi nem ismételte meg parancsát, pusztán csak bámult rá, kénytelen volt megmozdulni. - Honnan tudta? - suttogta halkan, de a kapitány némán intett a fejével, hogy induljon. Szó nélkül a szekrényhez lépdelt, és amikor kinyitotta, ott talált egy váltás ruhát. Sebesen kikapkodta őket, bevágtatott a fehér csempékkel és járólapokkal leburkolt fürdőbe, majd magára zárta az ajtót.
***
Az ablak mellett támaszkodva várakozott. A pincérrel felhozatott egy kanna teát és két csészét. Letelepedett az ablak elé helyezett fekete asztal elé, kardját térde előtt elfektette. Beleszimatolt a gőzbe. Nem tapasztalt semmilyen más illatot, ami idegen anyagra utalt volna. Elővette az apró fiolát, amiben a tesztelő porát tartotta. Egy keveset beleszórt, és miután a fehér anyag semmivé foszlott, töltött az előre elkészített teából. A fürdőből eddig kiszűrődő csobogás elhalt.
***
Már meglepődni sem volt ereje azon, hogy Shiki a megbeszélés kudarcba fulladásával is számolt. - Elvégre, mindig kiváló stratéga volt. - Gépies mozdulatokkal húzta fel fehérneműjét, zokniját, fehér farmerét, és a hozzá kipakolt fekete pólót. Felkapta a hosszú, kötött garbót, ami most sokkal inkább tűnt ruhának, mint egyszerű pulóvernek. Vett egy mély lélegzetet, és kilépett az ajtón. Levetett ruháit otthagyta a mosógépen.
Amikor belépett a szobába, a férfit az ablak előtt elhelyezett asztalnál találta. Fekete haján és ruháján pattogva szóródtak szét a napsugarak, sápadt arca elé tejfehér gőz gomolygott. Lassan elé sétált, és alázatosan meghajolva letelepedett az asztal elé. Shiki felé emelte a csészéjét, majd ivott egy rövid kortyot.
- Miért jött utánam? Az apám már halott - simította ujjai közé csészéjét. Nem mert rápillantani.
***
- Jogos a kérdés - töprengett Shiki. A lányt nézte, és próbálta eldönteni, mit is tegyen vele. A dilemma, a kísértés még mindig fogva tartotta. Olyan könnyű lenne ismét rabul ejteni, és kifejleszteni az ellenanyagot! A kérdés az volt, hogy valóban ezt akarja-e? Egyfelől, ha megteszi, örökre legyőzi Nanót. Többé nem lesz nála erősebb harcos a világon. Nano mítosza semmivé foszlik. - Másfelől... - Végigpillantott a hosszú barna hajon, a beesett arcvonásokon. - El kell innen mennie. Nekem nem kell ahhoz segítség, hogy legyőzzem Nanót.
- Így van. Azonban - tolta elé higgadtan a szerződést -, mint a gyermeke, képviselheti az álláspontját. Aya iszonyodva meredt a meggyűrődött papírkupacra, és láthatóan undorodva pillantott rá. - Egyedül is képes vagyok rá. Elbírok vele, ha akarok.
- Mindezt, egy szerződés miatt? - Hangja számonkérően és dühösen csengett.
- Miért, mit várt? - Ujjai ökölbeszorultak, de nem mutatta ki a benne feltörekvő érzéshullámokat.
„Milyen érzés volt látni az ő leszármazottját ennyi idő után? Szépnek láttad, ugye?"
Csírájában akarta elfojtania ezt a beteges ragaszkodást. Azt hitte, könnyebben túl fog lépni a nőn.
„Jó érzés volt gyönyörködni benne?"
Úgy gondolta, sokkal egyszerűbb lesz megragadnia és eltaszítania magától, ha elküldi. Így tisztán megőrizheti régi énjét, nem puhul el.
„Igen, jól hallottad! Érzést mondtam."
Ehhez képest most meg akarta érinteni. Talán azért, mert többé már nem egy távoli határvonal mögül szemlélt lény volt, aki elérhetetlen tündérként suhant el a kertben és a Múzeum lépcsőin?
- Nem is tudom - motyogta alázatosan.
- Mondja ki! - követelte halkan, ellentmondást nem tűrően. Aya ijedten összerezzent, ujjait tördelve kétkedően rápillantott.
- Nem fog megölni? - susogta rettegve, ami feldühítette. Mégis, mit gondolt róla? - Csak azt, amit te is. Egy gyilkosnak. - Mit művel egyáltalán? Ki kellene facsarnia belőle a szerződéshez való hozzájárulását, és hazaküldenie a NEF területére. Ehelyett még húzza az időt, talán abban reménykedve, hogy kap valamilyen jelet, amiből tudni fogja, mit tegyen most? Mit tegyen, amikor a lány pusztán a lényével felszámolja a benne feszülő akadályokat? - Nem. - Már akkor elkezdte megingatni, amikor átlépte a Múzeum határát. - Ezt akarta Nano? A változást? Amit pont az a lény indított el benne, aki valójában az ő dróton rángatott bábja volt? - Meg akarta tapasztaltatni vele ezt a pokolian kínzó érzést? Milyen embernek és férfinak lenni? - Arra vágyni kiolthatatlanul, aki elérhetetlen?
- Miattam - bökte ki végül. - Azt gondoltam, azért jött értem, mert jönni akart. Nem egy szerződés vagy a koncessziók miatt, hanem miattam - sütötte le pillantását.
- Számítana valamit, ha azt mondanám, ez így volt? - ivott egy újabb kortyot. Megkapta a jelet. A csésze hangos koppanással gurult el, és zuhant a szőnyegre; a belőle kiömlő tea zöld patakként csorgott végig az asztalon, hogy onnan lecsepeghessen a fehér szőnyegre. Aya remegő kezét ajka elé kapta, szemét könnyek futották el.
„Mert be kell látnod, kifejlődött az eddig olyan sokáig árnyékban tartott emberi oldalad."
***
Ez most valamilyen vicc? Shiki, csak játszik vele? Hiszen, miért mondana neki ilyeneket? - Miattam? Csak miattam jött volna? - A szeme fogva tartotta pillantását, tagjai egyre hevesebben remegtek.
- Lehetetlen - motyogta bizonytalanul. - Játszik velem? - kérdezte tompán, keze még mindig a szája előtt volt.
- Nem - érkezett a kerek válasz.
- Miattam kockáztatta az...? - suttogta akadozva, de nem tudta befejezni a kérdést. Olyan hihetetlennek hatott a kijelentése! Valóban Shiki ül vele szemben? Az a férfi, akit megismert? A kegyetlen, rideg gyilkos, aki játszva ölt? Tisztán érezte, hogy sokkal több lebegett a tőle való félelmében, az iránta érzett tiszteletében; de nem akarta elfogadni. Nem akart róla tudomást venni. Olyan érzésekkel kötődni a fogva tartójához, mint ragaszkodás és biztonságérzet? - Ócska lányregények ponyvalapjaira valók! - El akarta utasítani ezeket az érzéseket, a saját naivitását. Amikor még Toshimában voltak úgy hitte, az egész érzelemhullámot a hely váltotta ki belőle. Szüksége volt egy támaszra, akibe kapaszkodhatott, ha az ereje a végét járta. - Shiki támasz volt, ugyanakkor áthatolhatatlan fal, egy erődítmény, ami nem engedett élni. - Sohasem találkozott a kötődésnek ezen formájával. Egyszerre bizalmat és félelmet érezni ugyanazon személy iránt? Szüksége volt rá, maga mellett akarta tartani. Ha eltávolodott tőle, elfogta a rettegés, nem érezte magát biztonságban, ugyanakkor képtelen volt mellette létezni. Azt hitte, ha elengedi, eltűnnek ezek a furcsa, visszás érzések. Helyette csak még nagyobb zavar és űr képződött meg a szívében. - Gyűlölt engem, meg akart ölni. Féltem tőle, mégis...
- Miért mondja el ezt nekem? - Le kellett nyugtatnia magát.
- Mert kérdezte. - Ezt most tényleg higgye el?
- Feladom - emelte tenyerét megadóan maga mellé. - Semmit sem értek. Nem értem, mit miért tesz? Ön gyűlöl engem...
- Nem gyűlölöm.
- De... De igen - makacskodott. - Mindig úgy viselkedett, mint aki arra vár, hogy megölhessen.
- Nem úriembernek neveltek, Aya. Helyettem a tetteim beszélnek - felhajtotta az utolsó korty teát, és karját összefonta mellkasán. Nem pillantott az asztalról csepegő folyadékra, őt fürkészte. Nem akart tovább beszélni erről a kényes témáról. Lassan felemelkedett, és az ablak elé sétált. Kipillantott az utcára. Hasonlított az otthonára. Világos terek, szépen tagolt épületek. Jól öltözött, tiszta emberek vagy éppen az aktuális divatőrületnek hódoló kamaszok.
- A D elosztó Toshima határán található. - Magas, sötét árnyék magasodott mögötte, teste forró hullámokban bocsátotta felé a belőle sugárzó erőt. Fázósan megremegett, egyik karját megdörzsölte. - Mikor is volt, hogy így álltunk egymás közelében, és néztük az elénk táruló tájat? - Valamikor életekkel, évezredekkel ezelőtt. Két toronyba zárt lélek, akik messziről kémlelték a halandók világát. Igen, mindig így érezte magát Shiki közelében. Mintha nem is halandó lenne, hanem akaratlanul is valami többé válna.
- Soha nem akarta újjáépíteni a régi várost? - kérdezte váratlanul.
- Nem.
- Értem. - Két erős kar támaszkodott feje mellett az üveglapnak. Lélegzete elakadt, amikor érezte, hogy a férfi közelebb hajol hozzá. Forró lehelete súrolta haját és alatta érzékeny bőrét. - Tényleg csak a szerződés miatt vagyunk itt? - suttogta félve, de nem mert felpillantani. Az üvegen tükröződő alakot nézte, aki foglyul ejtette az ablak és saját teste között. Fekete ruhája vészjósló fellegként borult köré, haja vállát súrolta.
***
- Ön szerint? - kérdezett vissza halkan. Nem tudta legyőzni a kísértést, ami folyamatosan ingerelte. Minden porcikája sóvárgott utána, hogy nézhesse, némán csodálhassa. Most pedig ott állt egy karnyújtásnyira tőle. Haja arcát simogatta, az annyira gyűlölt illat az orrába kúszott. Valahol hadakozása és kíváncsiskodása közepette leomlott a lelkét körülvevő fal. A gyűlölet és a harag nyomtalanul elillant. Talán akkor, amikor mindennap figyelte ténykedését a kertben? Esetleg már korábban, amikor ápolta? Akkor feltehetően, még csak annyit érzékelt, hogy kényszerűen bár, de ő az egyetlen támasza. A legragyogóbb fény Toshima sötétjében.
- Ezt kell hinnem - sütötte le pillantását. - Miért hazudna? Bár, amióta itt vagyok, csak hazugságokkal traktáltak. - Ajka fanyar mosolyra rándult. Ragyogása egy pillanatra megfakult. - Egyszer, valaki azt mondta nekem, a hazugságok felbukkanása...
- ... hozzásegít ahhoz, hogy ráleljünk az igazságra - fejezte be helyette a mondatot. Látta, hogy a lány hezitál, de végül vett egy mély lélegzetet.
- Ismerte őt. Ugye? - kérdezte halkan. Egy személyre gondolhatott csak, ő pedig úgy döntött, hogy rálép az újonnan megnyíló útra. Bizonytalan volt, mert nem látta hova vezet az ösvény, és mi várja a végén.
- Igen. Ő volt a kiképzőm, a mesterem. - Az első tétova lépése az őszinteség volt.
***
Miért nyílik meg neki ennyire? - Miért néz rám így? Mintha valamilyen elvarázsolt lény lennék. Teljesen összezavar ez a figyelem...
- Ismerte őt. Ugye? - Szíve hatalmasat dobbant. Lélegzetvisszafojtva várt, ujjait ökölbe szorította. Annyira várta a válaszát, hiszen az nagyon sok mindent megmagyarázott volna. A furcsa hasonlóságot, a párhuzamokat, amiket közöttük tudott vonni.
- Igen. Ő volt a kiképzőm, a mesterem.
- Tudtam - suttogta, és életében először boldogan mosolygott a férfira. Önfeledten eresztette ki a tüdejében tartott levegőt. - Miért nem mondta el, amikor kérdeztem?
- Mert, akkor nem tartozott magára. - Újabb jeges megjegyzés, hideg elutasítás. Megint.
- Most miért tartozik? - kérdezte merészen. Nem felelt. - Ha, egyszer megnyílik, akkor utána miért utasít el azonnal? - kérdezte gyöngéden. Hangjában egy cseppnyi támadó él sem volt. A férfi sötét szeme megvillant.
***
Elutasítani? Nem. Meg akarta érteni az új helyzetet és saját magát is. Képes volt uralni a feltörekvő indulatait, a Nano által emberinek nevezett oldalt. Megküzdött a benne megbújó vadállattal, ami legszívesebben széttépte volna a lányt, csak azért, mert befurakodott a páncélja alá, és változásokat indított el az életében. A benne megfogalmazódó gondolatok és érzések teljesen átírták az eddigi világnézetét. - Érzések... Érzéseim voltak. - Egyáltalán nem léteztek, vagy csak elfelejtődtek az évek során? Aya, valószínűleg azt mondaná, hogy elfeledkezett róluk.
Lelkének egy része mély álomba merült, és az edzései között tartott szünetekben álmodhatott egy másik világról, ahol nem a pusztítás és a halál jelentette az életet. Van, még esélye egy ilyen életre? - Már nincsen. Azt mondják, minden helyzetből ki lehet lépni, mindig lehet változtatni. Azt hiszem, erre rácáfolhatok. Vannak olyan helyzetek, amikor az alapjaiban történő változás, már lehetetlen.
„Ha önmagaddal szembenézel, erőssé válsz."
- Úgy döntöttem, hogy tartozhat önre is - válaszolta figyelmen kívül hagyva az utolsó kérdést.
- Ó? - hökkent meg a lány. El akart lépni mellőle, de Aya szembe fordult vele. - Kérem, ne zárkózzon be! - Óvatosan megérintette a karját. Látta, hogy mennyire tétovázik. Még mindig félt tőle.
„Ha elfogadod magadat, még erősebbé válsz."
- Bezárkózni? - kérdezte halkan. Hangja fenyegető éllel csendült, csapzott haját idegesen eltúrta homlokából. A ragyogó Nap sugarai élénken tűztek a szemébe, elvakították. Minden arany és fehér színekben úszott, nem volt egyetlen hely sem a szobában, ami árnyékba burkolózott volna. Úgy tűnt, az árnyékok örökre feloldódtak a fénysugarakban. - Érdekes, hogy ezt pont az az ember kéri tőlem, akit hónapokig fogva tartottam - jegyezte meg cinikusan. A lány tett egy tétova lépést hátra, háta a hosszú üvegfalnak simult. Szemmel láthatóan elriasztotta magától. - Önnek számítana, ha nem zárkóznék be? - kérdezte végül halkan.
***
Tessék? Nem győzte kapkodni a fejét álmélkodásában. Jól hallott? Az ő véleményét kérdezi? Az ő érzéseire kíváncsi? Shikinek egy olyan oldalával találkozott, ami eddig rejtve maradt előtte. Arca nem volt megtört, testéből ugyanúgy sugárzott az erő, a hatalom, mint eddig. Valami mégis lényegében megváltozott, és ez nemcsak a félelem eltűnésével volt magyarázható. Emberinek érezte. Egy ember állt előtte, nem egy érinthetetlen, megközelíthetetlen szobor, ami fagyott dermedtségben lebeg ugyanabban a helyzetben, mint a Múzeumban sorakozó művek. - Mozgásba lendült.
- Most olyan, mint egy ember. Tudja? - kérdezte óvatosan finoman megkerülve előző kérdését.
- Számítana? - Hajthatatlan volt, Aya pedig egyáltalán nem értette, miért fontos ennyire az ő véleménye? Újabb érthetetlen kérdések, amik átcikáztak zaklatott elméjén, de nem homályosították el a szívében kirajzolódó választ.
- Igen - suttogta megremegve, és lesütötte pillantását. Inkább a fekete csizmát pásztázta, minthogy a szemébe nézzen. - Milyen mélységek nyílhatnak meg két ember között úgy, hogy nem tesznek érte semmit, pusztán csak egymás közelében tartózkodnak? - Finom, tétova érintést érzett az arcán. Ujjhegyek súrolták bőrét, amire fel kellett pillantania.
- Az S-es kísérleti alanyok elsődlegesen harcászati bevetéseken vettek részt. Az N-es példányokkal Nano elképesztő képességét akarták lemásolni. - Tágra nyílt szemmel pillantott fel a férfira.
- Alany? - suttogta kíváncsian. - Akkor igaz volt, amit Haya... Vagyis Nano mondott? - javította ki magát automatikusan. - Nagyapa valóban genetikai kísérletekben vett részt?
- Az ország békéjének érdekében.
- Ez nem lehet indok - tiltakozott hevesen.
- Dehogynem!
- Gyerekeket bántani? Elszakítani őket az otthonuktól?! - rebegte megbotránkozva. - Ezt nem gondolhatja komolyan! - Hogyan jelenthet ki ilyeneket? - szörnyedt el némán, végül egy lemondó sóhajjal emlékeztette magát, hogy most Shikivel áll szemben. A férfival, aki úgy tűnik, még a legfélelmetesebb alakokat is képes megfutamítani, pusztán a nevével.
- Aya, ön egy idealista. Az aranykalitkájából szemlélhette a kint zajló életet abból nem részesedve.
- Nem én választottam, hogy elzárjanak a világtól! - csattant fel dühösen.
- Nem azt állítom, hogy emiatt hibás, de a tudása csak felszínes lehet. Ha nem a saját bőrén tapasztalta a háború csapásait, nem láthatja át, mit jelent igazán.
- Nem tud meggyőzni.
- Valóban nem. Ettől függetlenül nem kell, hogy elveszítse a bizalmát és a hitét egy olyan emberben, aki rengeteg csodát adott a világnak. - Fényévekre. Fényévekre került tőle a férfi abban a pillanatban, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Hirtelen idegenné vált a saját nagyapja, akit annyira becsült és tisztelt. Akiről azt hitte, sohasem okozhat csalódást. Most kiderült, hogy embereket bántott azért, hogy másokat megvédjen.
- Nem szabadott volna így cselekednie - rázta meg a fejét elesetten. Tiltakozni akart, távol szerette volna tartani magától a magány és fájdalom érzéseit. - Erre itt áll ő, és kiköpött olyan, mint nagyapa. Ugyanazt ismételgeti, és ugyanazokat az elveket vallja.
***
Némán bámult az előtte álló nőre. Már nem tűnt sápadtnak, és nem érezte a belőle sugárzó félelmet. Inkább egyfajta távolság feszült közöttük, egy láthatatlan szakadék, amin nem vezetett át híd. - Mivel áltattam magam? - A két külön világot képező partrész között nem létezett kapocs, nem lehetett átsétálni az egyik oldalról a másikra. Az ugrás maradt egyedüli lehetőségként, ami egyszerre hordozta magában a megmenekülés és zuhanás esélyét. Ennek a változásnak egyik pillanatról a másikra kellett bekövetkeznie, minden átmenet és fokozatosság nélkül.
Érezte a benne megmozduló változás szelét, ami mozgásra késztette a lélek tengerét, és alámosta a rajta feszülő jeget. Jó volt megérinteni őt. Finom volt a tapintása. Minden egyes érzéke kiélesedett, amikor új élményként szívta magába hajának illatát, bőrének bársonyos simítását. Valakiét, akit nem azért érintett meg, hogy megöljön.
- Az S-es kísérleti alanyok elsődlegesen harcászati bevetéseken vettek részt. Az N-es példányokkal Nano elképesztő képességét akarták lemásolni. - Látta, hogy gyorsabban kezdte szedni a levegőt, és csodálkozva pillantott fel rá.
- Alany? - suttogta hitetlenkedve. - Akkor igaz volt, amit Haya... vagyis Nano mondott? Nagyapa valóban genetikai kísérletekben vett részt?
- Az ország békéjének érdekében - tette hozzá. Ha valaki, hát ő nagyon is benne volt a háború sűrűjében. Tudta, hogy mi miért történik. Sohasem kérdőjelezte meg a tábornok akaratát vagy céljait. Hideg logikája mindig azt súgta, a férfi tévedhetetlenül jól dönt. Nem érzett lelkiismeret-furdalást, nem voltak aggályai.
- Ez nem lehet indok. - Arca kipirult, ajka dühösen préselődött össze.
- Dehogynem! - válaszolta komoran. Egy üvegkalitkában nevelkedett gyermek sohasem fogja megérteni azt, amit az ő tapasztalata jelent. - Idealista. Nem látja át, hogy a nagy egész érdekében döntöttek így.
- Gyerekeket bántani? Elszakítani őket az otthonuktól? - Szemében könnyek gyülekeztek. - Ezt nem gondolhatja komolyan!
- Aya, ön egy idealista. Az aranykalitkájából szemlélhette a kint zajló életet, abból nem részesedve.
- Nem én választottam, hogy elzárjanak a világtól!
- Nem azt állítom, hogy emiatt hibás, de a tudása csak felszínes lehet. Ha nem a saját bőrén tapasztalta a háború csapásait, nem láthatja át, mit jelent igazán.
- Nem tud meggyőzni! - tiltakozott szenvedélyesen.
- Valóban nem. Ettől függetlenül, nem kell, hogy elveszítse a bizalmát és a hitét egy olyan emberben, aki rengeteg csodát adott a világnak. - Ez a lány sohasem fogja tudni megbecsülni azt az embert, aki az életével fizetett ezért a világért.
- Nem szabadott volna így cselekednie - rázta meg fejét elesetten. Mi mehetett végbe benne, amikor kimondta ezt a gondolatot? Fogalma sem volt róla, nem volt gondolatolvasó. Azt azonban látta, hogy mennyire sokkolta az, amit hallott. Sajnos, az igazság, már csak ilyen. Többoldalú pénzérme, amit az ember kénye-kedve szerint dobálhat fel és le, utána pedig várhat, hogy éppen melyik fele esik le.
- Miért mondja el nekem mindezt? - Kíváncsian pillantott fel rá, hatalmasra nyílt csokoládébarna szemében még ott remegett néhány könnycsepp.
- Tudni akarta vagy nem? - Milyen sokat kérdez! Ha megkap egy választ, azonnal feltesz egy újabb kérdést. - Mintha kimeríthetetlen lenne!
- De...
- Aya! - villant rá szeme figyelmeztetően. - Azt hiszem, elég sok mindenre válaszoltam. Nem gondolja?
***
Ez az a férfi, akit ő ismert. Hidegség, kíméletlen erő, ami teljesen letaglózta. - Fellobbanó gyilkos indulat. - Torka kiszáradt, ajka cserepesen tapadt össze az idegességtől.
- Persze - nyugtázta végül. A ledöntött fal ismét visszaépült. Feltehetően folyamatos tudálékosságával és okoskodásával lerombolta az eddig kialakult köteléket. - Sajnálom, ha esetleg megbántottam a kérdéseimmel - szabadkozott szomorúan.
- Nem bántott meg - válaszolta ridegen. A hangja újra semmitmondó és távolságtartó lett. Lenne még értelme a kérdéseknek? Azt a hazug illúziót táplálni, hogy a már elillant hangulat felidézhető? Rápillantott a komor arcra, a hűvös tekintetre. Megkapta a választ. - Nem. - Már eddig is olyan elképesztő volt ez a helyzet, ami túlszárnyalta minden eddigi elképzelését. Lefolytatott egy beszélgetést Shikivel. Egy olyat, amiben őszintén lemeztelenítették igazságaik egy részét, és megosztották a másikkal. Miért most? Miért így? Őrlődhetett volna ezen, de akkor sem számított volna semmit.
- Mi a szándéka velem? Hazaküld? - köszörülte meg torkát.
- Igen. - Érzéketlen, mint régen. - Haza. - Már nem értette ennek a szónak a jelentését. Többé nem térhetett vissza a régi otthonába, de Toshimában sem maradhatott. Akarva-akaratlanul mind a két világ gyermeke lett. - Otthon? Hol van valakinek a valódi otthona? - Számtalan ösvényt bejárt, bányákba szállt alá, alagutakba tévedt be. Keresett, kutatott, saját maga, az élete után, de nem talált semmit. A semmi maradt.
- Ön itt fog maradni? - Micsoda egy ostoba kérdés! Nem is értette igazán, hogy miért kellett ezt feltennie? Miért kellett egyáltalán bármit is mondania?
- Hová mennék? Hová mehetnék? - Keserű szavak, amik nem is csengtek igazán kérdő hangsúllyal. Sokkal inkább fájdalmas, sóvárgó sóhajként szakadtak ki belőle.
***
Toshima egy olyan város, ami menedéket nyújt azoknak a személyeknek, akik nem képesek máshol létezni. Gyűjtőhelye a perifériára szorult egyéneknek, akiket a többségi társadalom nem tűrt meg élő szövetében; vagy akik nem akartak megmaradni annak szabályai között. Választás vagy kényszerűség? Teljesen mindegy volt, mi az ok, végül kikötöttek ott, és beleolvadtak a város szürke betonjába, vérrel átitatott falaiba és mocskos utcáiba.
Amikor ideérkezett, még volt esélye ennek a helynek, hogy újjáéledjen romjaiból. Csavargók és kurvák lakták, de neki meg lett volna az ereje ahhoz, hogy kiseperje őket innen. Mégsem tette. Megbánta volna, hogy hagyta kialudni a remény fényét hosszú útja végén? Egy pillanatig sem. Most mégis furcsa bizsergést érzett a mellkasa tájékán, ha erre a törékeny, összezúzott babára nézett. Valahol, mind a ketten ugyanannak a személynek a bábjai voltak, és mégsem. Magyarázhatott volna mindent azzal, hogy csak Nano hibás egyedül. Nano adagolta be a placebókat Ayának, Nano kényszerítette erre az örök macska-egér játékra. Ehelyett be kellett látnia, hogy az egész játszma rajtuk múlott. Nem volt harmadik fél, nem létezett gonosz, sem átkozott sors. Ők döntöttek így.
„A sötétben nincsen gonosz, csak az ember."
Mit tesz az, aki nem teljesen ember? Az ő szörnyei vajon hol vannak? Ugyanott?
- Toshimát én építettem azzá, ami - kezdte halkan. - Mit gondol, ki ellenőrzi ezt az egész helyet? Az Igura, a Vischio mind az én kreálmányaim.
- Il Re - suttogta Aya elgondolkodva.
- Igen. Másutt nincsen helyem - jelentette ki keményen. - Itt van az én otthonom.
***
Nincsen fény az alagút végén. - Egyszer minden varázslat szertefoszlik, a történetek elbeszélik önmagukat. - Egy lépést hátrébb lépett, és az addig tagjait uraló édes bizsergés szűnni látszott. Megbabonázó ereje eleresztette testét, már csak igéző pillantása tartotta fent a leheletnyi kapcsot. Más választ várt? Reménykedett valamiben? Talán, igen.
Visszaemlékezett az elmúlt időszakra, amikor valóban másnak látta a férfit. Különbözőnek attól a rideg, kegyetlen gyilkostól, akit annyira megvetett, és talán gyűlölt is. Megváltozott, mégis úgy döntött, ott marad, ahol a fények örökre kialszanak. Toshimában.
***
- Feküdjön le aludni! Holnap kiviszem a határra. - Ellépett a lánytól, és kabátját felakasztva letelepedett a matrac egyik oldalára. - Szüksége van a fürdőre? - Aya idegesen megrázta a fejét. - Rendben - jelentette ki hidegen.
Tudatosan hozta meg ezt a döntést. Az ő otthona az örök sötétség völgye volt, amiben élvezettel merült el. Csodálhatta annak fenekéről azt a ragyogó fénysugarat, ami pillanatnyilag beragyogta az életét, de nem érhette el, nem közelíthette meg. Az ő helye a völgy legmélyén maradt, ahonnan némán szemlélhették a tünékeny, gyorsan elillanó hullócsillagokat, amik fáradtan hanyatlottak le az ég fekete paplanjáról. Addig bámulta a varázslatos látványt, amíg tartott. Utána visszafordult, és elmerült a homályban.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó