|
II. kötet/ 21. fejezet - Azért jöttem, ami az enyém!
Katren 2012.02.10. 20:57
II. kötet 21. fejezet: Azért jöttem, ami az enyém!
Por kavarodott fel a veszettül pörgő, sivalkodó gumik nyomán. Olyan gyorsan nyargalt az autó mögött, amennyire csak lehetett. A nyomok frissek voltak, neki csak az volt a dolga, hogy kövesse őket. Nyomában Gunzi száguldott zörgő csotrogányával. Az ő éles füle számára a bérgyilkos autója sokkal inkább egy összedobált és csörömpölő vashulladékra emlékeztette, semmint egy kocsira. Újra gázt adott, és félig felemelkedve a nyeregben előredőlt. Szeretett volna gyorsabb lenni, de a szerencsétlen járgány már így is elérte a végsebességét. Egy éles kanyart követően rátért az erdőbe vezető földútra. Az aszfalt acélkékségébe préselt gumifoszlányok eltűntek, a kerék lenyomata a porban folytatódott tovább. Nem nagyon érdekelte, hogy ellenfele ennyire látványos nyomokat hagyott maga után. Úgyis tudta, hogy el akarja csalni. Ő pedig miért is ne sétált volna bele a csapdájába? Hiszen ugyanazt akarták mind a ketten. A végső megmérettetést, melyben eldőlt, melyikük az erősebb. Sebei begyógyultak, erőnlétét pedig az éjszakai edzéseknek köszönhetően tökéletesen visszanyerte. Készen állt.
Eljött a leszámolás ideje. A merényletért, a büntetlen játszmákért, amiket vele végigcsináltatott. Fogalma sem volt róla, hogy a lány mennyit tudott az egészről, de a begyógyszerezést tekintve valószínűleg semmit. Nano mindig ügyes volt abban, ha manipulálni akarta az embereket. - Úgy látszik, Ayánál biztosra akart menni. - Fekete haja ostorként csapódott arcába.
Fejében megállás nélkül peregtek az események. Mérges volt, de a kíméletlen harag még nem vakította el teljesen. Természetesen, az is egy hatalmas csapás volt, hogy az újonnan megszületett szerződés Atsushi halálával semmivé foszlott; de nem ez volt a fő ok. - Az a fattyú! - csikorgatta fogait némán. - Szépen összekockázta a dolgokat. Én meg, mint valami ökör, gondolkodás nélkül mentem utána. - Kiért az utat szegélyező sűrű erdőből a nyílt mezőre.
Egy elhagyatott raktárépület magasodott előtte, fényes palatetejével visszaverte a tavaszi Nap gyenge sugarait. A sötét színű kocsi előtte parkolt. Minden összevágott. Látványos volt a menekülés? Feltűnő a kint hagyott kocsi? Mind a ketten nyílt lapokkal játszottak, akár kéz a kézben is jöhettek volna eddig. - Itt vannak az épületben. - Lefékezett, leszállt járgányáról és az oldalára dőlő motorral nem törődve elindult a bejárat felé. Katanája nem volt nála, így be kellett érnie az övébe és a lábszárvédőjébe tűzött tőrökkel, illetve a hónalja alá rejtett pisztolyokkal.
Fékcsikorgást hallott, majd egy élesen bevágott autóajtó csattanását. Karját egy erős kéz kapta el, ami megállította veszett menetelését. Megdermedt, és pillantását lassan a férfira emelte. Gunzi óvatosan elvette kezét karjáról, és megadóan feltartotta tenyerét. Hatalmasat nyelve bizonytalanul hátrébb lépett.
- Látom, hogy eldurrant az agyad, testvér - kezdte alázatosan -, de most egy kicsit állj le! - figyelmeztette Gunzi fújtatva. - Még sohasem láttalak ilyennek. - Óvatosan fogalmazott, és közben folyamatosan azt fürkészte, merre ugorjon el, ha meg akarná ütni. Tartott tőle.
- Befejezted? - morgott rá jegesen. A bérgyilkosnak igaza volt, vissza kellett vennie ebből az őrült dühöngésből. Megpróbálta, de egyszerűen képtelen volt kontroll alatt tartani az érzelmeit. Az eddig korlátok mögé pecsételt emberi oldala a felszínre tört. Nem volt képes megállítani parttalan áradását, ezért már kísérletet sem tett a feltartóztatására. Átadta magát annak a borzalmas őserőnek, ami minden egyes izmát megacélozta, idegeit kötél erősségűvé edzette. Évek rutinja, vasakarattal belénevelt technikája szállt el a semmibe, hogy helyét átvegye a benne örvénylő vörös izzás.
- Be - felelte megadóan. - Elhoztam a kardodat - biccentett az autó felé. Meg sem rezzent a kijelentésére. Meg kellene lepődnie azon, hogy a bérgyilkos már megint önállósította magát? - Ebből a szempontból ugyanolyan volt, mint Touro. Látszik, hogy az ő nevelése.
- Hogy mertél hozzáérni? - teremtette le vészjósló hangon.
- Tudtam, hogy szükséged lesz rá - sietett az autóhoz. A hátsó ajtót kitárva elővette a rongyba csomagolt hosszú kardot. Végül lázas tevékenysége közben megtorpant, és értetlenül a kapitányra pillantott. - Most komolyan azért baszogatsz, mert volt annyi eszem, hogy elhozzam a kardodat? - döbbent le.
- Igen.
- Remek, de komolyan - motyogta elégedetlenkedve, de nem mert hangosabban beszélni. Határozott léptekkel odamasírozott hozzá, és kezébe nyomta a fegyvert. Szó nélkül hátat fordított neki, és elindult a raktár felé. - Hát, szívesen - dörmögte elégedetlenül Gunzi felzárkózva mögé. - Ne menjek hátulról? - kérdezte halkan. Megrázta a fejét. - Ne csináljunk tervet?
- Teljesen felesleges. Már biztosan látták, hogy itt vagyunk, úgyhogy egyszerűen bemegyünk.
- Na, ja! Biztosan nem lyuggatnak szitává, amint meglátnak - motyogta a bérgyilkos az orra alá.
- Nem fognak - jelentette ki hűvösen.
Hosszú léptekkel a fémajtóhoz sietett, és belépett az elhanyagolt épületbe. A tetőről lecsüngő hosszú, rozsdás vasláncok végén tompán csillogó kampók lógtak. A terem sarkaiban egymásra halmozott papírdobozok sorakoztak. Ingatag tornyoknak tűntek, amelyek bármelyik pillanatban a belopakodó emberekre omolhattak. - Hm. - Katanáját lassan kihúzta hüvelyéből, és maga elé emelte. A penge fényesen szikrázott fel a lőrésnyi nagyságú ablakokon beszűrődő fénysugarakban. Gunzi szájában cigaretta füstölt, két kezében csőre töltött, fényesre polírozott, króm Desert Eagle-je várakozott. Elismerően pillantott a bérgyilkos fegyverére. - Tény és való, hogy a Jeruzsálemi királyság, vagyis az egykori Izrael emberei értettek a fegyvertervezéshez. - Gunzi elégedetten elvigyorodott arckifejezését látva, füstölgő cigijét kiköpte, és eltaposta.
Nem kellett összebeszélniük ahhoz, hogy tudják, néma csendben kell mozogniuk a látszólag holt térben. Egyetlen nesz sem hallatszott a raktárban. Elmélyülten koncentrált, pillantását végigfuttatta az elhanyagolt helyiségen. Meg kellett éreznie, hogy Nano merre rejtőzött. - Mozgásban van, vagy egyhelyben várakozik? - Mozdulatlanná dermedve kémlelt maga fölé.
A többszintes raktár emeletén sorakozhattak az egykori irodák, ahonnan a lent dolgozó munkásokat koordinálták. - Megvagy. - Fent volt az egyik irodában. A hosszú, vékony lépcsősor inkább létrára emlékeztetett. Két ujjával intett Gunzinak. Apró biccentés, és már indultak is a lépcső felé.
Szűk fokain csak féltalpon tudott felegyensúlyozni. Az ócskavas néha megreccsent súlyuk alatt, de az itt fészket rakó és felrebbenő szürke galambokon kívül senki sem reagált neszeikre. Felértek az emeletre, és meglapulva dermedtek mozdulatlanná.
Az irodákból kiszűrődő gyér fények visszaverődtek a halványzöldre mázolt falakról, a reluxákkal elfedett koszos üvegablakokról. Gunzi feszülten pásztázta a sötét folyosót, ő valószínűleg nem láthatott semmit. Végül a bérgyilkos pisztolyával a sűrű feketeség felé intett.
Igen, ő is érezte az onnan szivárgó szúrós vérszagot. Nesztelen léptekkel suhantak tovább, alakjukat torzan tükrözte vissza a koszos üveg. Megtorpantak a földön fekvő mellett. Gunzi leguggolt, és nyakán kitapintva a verőeret felpillantott rá. Megrázta a fejét. Már nem volt benne élet.
- A sofőr lehetett - formálta szájával a szavakat. Biccentett, és a markolatot szorosabbra fogva kijjebb tárta a folyosó végén résnyire nyitott ajtót.
- Gyors vagy. - Szeme azonnal igazodott a látási viszonyokhoz, és pillantását egyenesen a vele szemben kényelmesen üldögélő férfira szegezte. - Látom, egészen jól felépültél - nyújtózott ki a férfi, és egy laza mozdulattal átállította az ősrégi reluxát. - Csak a barátod és a hatás kedvéért - vonta meg vállát unottan, lábát keresztbe tette.
Mozdulatlanná dermedve fürkészte a makulátlanul fehér öltönyben feszítő alakot. Ami elsőre megragadta a figyelmét, az a patyolat tiszta anyagon felvillanó vörös folt volt. - Vér.
- Ja, ezt nézed? - pillantott le Nano is. - Aya lelőtt - közölte tárgyilagosan.
Gunzi felhördült mögötte, ő pedig meglepetten összepréselte ajkát. A tágas teremben, amely egykor a vezető irodája lehetett, csak hárman tartózkodtak. A világosabb falfelületek mutatták, hogy egykor képek lógtak ott, de mára már nyomuk sem volt. A kereteket valószínűleg ellopták, és beolvasztották; a kivágott műveket pedig eladták a feketepiacon. Csak a hosszú, robosztus asztal és a mögötte felhasogatott, vérfoltos bőrfotel maradt meg ékesen árulkodva az egykori múltról.
- Hol van a lány? - kérdezte jegesen.
- Most, hogy kérdezed, igen. Jobban vagyok - mosolygott negédesen. - Meglep, hogy ő jobban érdekel, mint én. - Nem válaszolt, a mozdulatait figyelte, hátha támadni akar. Egyelőre nem érezte a belőle áradó gyilkolási szándékot. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha húzni akarná az időt. Az arca sunyinak és túlzottan elégedettnek látszott. - Valami még volt a tarsolyában, amit csak most akart felfedni. - Tanult harcosként megtartotta az ellenfelet megillető távolságot, katanáját támadásra készen eresztette le maga előtt. - Jól van - csitította Nano, majd egy fáradt sóhajt megeresztve felemelkedett foteljából. A mellette futó beépített szekrénysorhoz lépett, és annak szárnyait szélesre tárta. A követező pillanatban már kapott is a belőle kizuhanó test után. - Aya.
- Rohadék! - dörmögte a bérgyilkos, és egy tétova lépést tett felé. Azonnal nyugalomra intette, és feszülten pásztázta Nanót.
A férfi hanyag mozdulattal dobta vállára összekötözött túszát, és terhét óvatosan az asztalra fektetve finoman fölé hajolt. Úgy bánt vele, mint egy porcelánbabával. A lány haja hosszú palástként terült szét a kopott, poros asztalon. Ruhája gyűrött, arca hihetetlenül sápadt volt.
- Aya, kedvesem, kelj fel! - ébresztgette lágyan. - El kellett kábítanom - magyarázta nekik. Gunzi ráfogta a fegyverét, és gyanakodva méricskélte Nanót. - Kicsit heveskedett - legyintett mosolyogva. - Amikor rájött, hogy nem tud megölni, megpróbált elfutni. Szép próbálkozás volt, de... Sikertelenség koronázta - villant fel hideg kék pillantása a melengető fényekben. - Szóval? Azért jöttél, hogy összecsapjunk? Megejtenéd a várva várt harcot, amire évek óta készültél? - kérdezte negédesen.
- Azért jöttem, ami az enyém - jelentette ki csendesen, mire Nano keserűen felnevetett.
- A tiéd? Mégis mi a tiéd? - kérdezte gúnyosan. - Talán ő? - intett fejével az ájultan heverő lány felé. Nem válaszolt az egyértelmű kérdésre. Mind a ketten tudták, hogy kiről beszélnek. - Tudod, mi különböztetett meg mindig is bennünket? Mármint a véremen kívül? Az emberi oldal. - Rövid hallgatásba burkolózott, hogy a hatás még erősebb legyen. - Neked mindig szükséged volt másokra. A tábornok, a koldus, az a jött-ment bérenc és most Aya. Nem fura ez? - simított végig állán. - Ó! Egyáltalán nem, inkább csak emberi. Ráadásul veled ellentétben, én nem rendelkezem semmilyen birtoklási vággyal. - Rezzenéstelen arccal hallgatta a szónoklatát. - Már gyermekként ki akartál tűnni a többiek közül, és azt hiszem, ez sikerült is. Jó harcos voltál. A legjobb - hajolt meg előtte színpadiasan. - Ennek ellenére, már akkor láttam az egyik szarvashibádat, amiről nem voltál hajlandó tudomást venni. Neked csak olyan fogalmaid voltak, mint a te mestered, a te küldetésed, a te csapatod. - Széttárta karját, és lassan körbefordult a szobában. Pontosan úgy festett, mint egy bukott angyal. Szőke haja megcsillant a tavaszi napsugarakban, kék szeme földöntúli fénnyel izzott. - A te városod. Számomra az ilyen dolgok teljesen feleslegesek és semmitmondóak - fejezte be végül.
- Mint mindig, a hatásvadász elemekkel tarkított monológod csak ócska locsogás. Nem azért jöttem, hogy pocsékoljam az időmet. - Cinikus nevetés szárnyalt az áporodott levegőjű szobában, ami hirtelen túl szűknek tűnt a három embernek.
- Igen, te mindig a tettek embere voltál. Ezért sem vehetted észre, hogy milyen szép ívvel építettem Ayát az életedbe - mutatott a lányra. - Vagy azt, hogy a saját öcsédet küldtem ellened. - Tudta, hogy Nano számtalan módon képes őt kijátszani, de ilyen alattomos húzásra, még talán ő sem számított. - Rinn... A saját öcsémmel akart kinyíratni, mert tudta, hogy nem fogja túlélni. Vagy inkább arra számított, hogy nem fogom tudni megölni, mert a testvérem? - Nem volt annyira okos, hogy előre kitalálja ezt a lépését. Nagyon úgy festett a dolog, hogy egy többpilléres támadást épített fel ellene, aminek Aya volt a másik oszlopa.
Fáradtságot nem kímélve felkutatta, és elé állította az egyetlen személyt a világon, aki a bőre alá tudott férkőzni. Ha végigtekintett az életén, teljesen logikusnak tűnt a lépése. Ez a harc, már nemcsak a kardok győzelméről szólt. Nano a stratégiai vénáját is teljes erővel bedobta.
Keze remegett tehetetlen dühében, hogy lépre ment. - Még csak arra sem jöttem rá, hogyan ölhetem meg! A francba vele! - Éveket áldozott arra, hogy igurai edzése mellett megtalálja az ellenszert, amely képes volt kiiktatni a Nano vérében található vírust. Már az sem érdekelte, ha nem kaphatja meg a csodálatos erőt, amely elpusztíthatatlanná teszi. Azt akarta, hogy Nano meghaljon. Hogy itt és most végre pontot tehessen ennek az ügynek a végére. De ezt, csak tiszta fejjel tehette meg. Hagynia kellett, hogy Nano provokálja, de ő nem reagálhatott. Alig észrevehetően vett egy mély lélegzetet.
Gunzi a hallottakat követően megvetően kiköpött a mocskos földre. Izmai már remegtek a benne fodrozódó dühtől.
- Gunzi! - csendesítette le. - Ez nem a te harcod. Te csak figyelj a lányra! - utasította.
- Most pedig itt vagy, hogy elvidd Ayát. Ayát, aki eddig egy egyszerű túsz volt. Egy olyan lány, aki riadt nyusziként rezzent össze minden egyes mozdulatodtól - magyarázta selymes hangon. Úgy viselkedett, mint egy mesemondó, aki szíves hallgatóságra találva elregélte a fordulatokban bővelkedő történetet. - Már nincsen Aito, nincsen több játék. Akkor mi mögé fogsz bújni? - érdeklődte kedvesen. - Mit mondasz neki, miért mentetted meg? Mert feltámadt a régen eltemetett emberi éned? Ugyan, kérlek! Ez még viccnek is rossz! - nevetett gúnyosan.
- Ez nem a te dolgod!
- Vagy esetleg azért, mert rájöttél, ki is pontosan ez a nő? - A nyitva hagyott kérdés szabadon lebegett a két férfi között. Nem értette, hogy mire célozhatott. - Mi a fenét tud ez még? Ezért éreztem, a belőle áradó önelégültséget és magabiztosságot? - Arcának vonásai megkeményedtek, ajka megrándult. Eddig vasfegyelemmel féken tartotta a dühét, de az előtte álló férfi kezdte eljuttatni türelme végső határára. Nagyot nyelt, és ismét vett egy mély, tisztító lélegzetet. - Nem, Shiki! Összpontosíts!
- Hányan tudják, hogy te vagy a nagy és titokzatos Il Re, akinek senki sem ismeri az arcát? - folytatta Nano. - Aki melletted áll, az például tud róla? Vagy arról, hogy az egész Igura a te agyszüleményed, hogy a velem való összecsapásra készülhess? - A hideg pillantás megakadt, és rabul ejtette a bérgyilkos gyanakvó szemét. - Így van - duruzsolta elégedetten. - Mindenki csak azért harcol, és hal meg, hogy őt eddzék. A Royal Flusch összegyűjtése egy megvalósíthatatlan álom, mivel kézi vezérléssel kiiktatja azokat, akik esélyesek lehetnének a győzelemre. Mindezt azért, hogy egyszer majd talán, hangsúlyozom, talán a közelembe juthasson. Hát, nem lenyűgöző? Egy egész kis világot épített fel magának. - Gunzi meg sem nyikkant, de szeme sarkából őt fürkészte.
- Még most is megpróbálod ellenem fordítani az embereimet? - kérdezte hűvösen.
- Embereidet? Most viccelsz? Neked nincsenek embereid, csak játékszereid.
- Akkor úgy látszik, nem ismersz. - A pillanatok törtrésze alatt siklott egyik keze tőrére, és a férfi felé hajítva elterelte őt a lánytól. Most csak az eltérítés volt a célja, egyelőre nem akarta megsebesíteni. - Gunzi! Vidd ki a D elosztóba, és maradj vele! Addig majd én foglalkozom ezzel itt! - A bérgyilkos egy pillanatig tétovázott csak, majd fegyverét még mindig Nanóra szegezve lassú léptekkel elindult az asztal felé.
- Nem kell óvatoskodnod - szólította meg Nano a bérgyilkost. Az idő, amire vártak, elérkezett. - Viheted! - emelkedett fel Nano a földről, és széles mozdulattal leseperte a port zakójáról. - Ő csak egy meghívó volt annak, akit ide akartam invitálni. - Keringhetett volna a bosszú a fejében, a féktelen harag, a tomboló csalódottság. Azonban az évek rutinjával begyakorolt fegyelmezettség, gyilkolási ösztön felülkerekedett emberi oldalán, és átvette teste felett az uralmat. Háborgó gondolatai letisztultak, érzékelése kiélesedett. Hallotta, ahogy Gunzi döngő léptekkel kisietett a folyosóra, ő pedig magára maradt a legnagyobb ellenfelével.
- Meglep, hogy életben hagyod - gondolkodott el Nano, majd bizalmatlanul összeszűkült szemét látva óriási hahotában tört ki. - Ó, te jó ég! Azt hiszem, maradt még egy láncszem, amiről nem sikerült tudomást szerezned. Teljesen érthető! Erről a titokról, csak két személy és az az orvosi csoport tudott, akiket megöltem.
- Miről beszélsz? - sziszegte jegesen.
- Szóval ott tartottunk - dörzsölte meg állát a férfi elgondolkozva -, hogy te el fogod engedni Ayát, és még csak azt sem tudod, kicsoda valójában? Azt hiszed, Aito annyira ostoba volt, hogy nem talált fel egy ellenszérumot a véremben áramló antitestre? - Fogai megcsikordultak egymáson. Mára elég volt a meglepetésekből, a Nano-féle ocsmány szervezkedésekből.
- Van más választásom, mint meghallgatni a locsogásodat? - Jóízű kacagás hasított a szoba dohos levegőjébe.
- Mindig elfeledkezem arról, hogy mennyire durva vagy - sétált lazán az ablak elé, és kikukucskált a reluxán. - Az embered jó munkát végzett - jegyezte meg. - Ott sétál, vagyis inkább rohan ki az ellenszerrel a testében a te drága kis túszocskád; te pedig tényleg el fogod engedni Toshimából. Mert ezt tervezed - fordult felé -, ha nem tévedek?
***
Gunzi fürge léptekkel sietett le a létrán, és a poros épületet maga mögött hagyva az autó felé rohant. Légzése elnehezült, de nem a vállán cipelt súly miatt. Szíve egyre hevesebben vert, az adrenalin hajtotta. Nano jelenléte teljesen felpörgette.
Első pillantásra nem tűnt veszélyesnek. Sőt, teljesen hétköznapi fickónak látszott. Viszont, amikor megszólalt, és megmozdult, azonnal elöntötte a félelem. Olyan hihetetlen nyugalom áradt belőle, ami nem tartozhatott egy hétköznapi képességekkel megáldott emberhez. Úgy érezte magát, mint aki beszívott. Felhők között lebegett, és csak azt a hipnotikus, bénító nyugalmat érezte, ami a kék szempárból áradt, és megbéklyózta mozdulatait, kontroll alá vonta az elméjét. Ha Shiki azt parancsolta volna, hogy támadja meg, képtelen lett volna rá. Tehetetlenné vált.
A delejes vonzás akkor kezdett gyengülni, amikor Ayára pillantott.
Olyan gyorsan kellett elrohannia onnan, amennyire csak lehetett, nehogy a végén még ő ártson a kapitányának pillanatnyi sebezhetőségével.
Amint kiért a friss levegőre, a vonzás teljesen megszűnt. Újra ura volt a cselekedeteinek. Örült neki, hogy nem volt ideje azon gondolkozni, miféle ördögi lény lehet ez a Nano. - Vagy csak én lihegtem túl? - Úgy látszik, az elméje mélyére toloncolt félelmei ismét feléledtek. - Én lihegtem túl. - Olyan nincs, hogy valaki ennyire hasson rá. Ő maga bénította meg a saját cselekedeteit, mert betojt Nanótól.
Egyik vállán megtámasztotta a lányt, és az autó ajtaját kinyitva lesöpörte a hátsó ülésen feltornyozott holmikat. Az üres üvegek, pisztolyok, szerszámok csörögve hullottak le a padlóra. Óvatosan befektette a lányt a felszabaduló helyre. Aya nem nézett ki valami jól. Barna haja kócosan hullott az arcába, homlokán verítékcseppek csillogtak. - Legalább lélegzik, és életben van. - Óvatosan kisimított egy rakoncátlan tincset, ami pont eltakarta a szemét előle.
- Tudod, hogy micsoda bajokat okoztál? Milyen láthatatlan változásokat indítottál el benne? - suttogta egy kis mosollyal a szája sarkában. Érezte a Shikiben lezajló változásokat, amikor Nano kiemelte a szekrényből a lányt. Fegyelmezett volt, higgadt és jéghideg, mint mindig. Mégis a jégfal mögül olykor előbukkant a benne lappangó forró düh. - Mérges volt, mert bántottak téged - pillantott le a lányra, és gyorsan felkapott egy vizes palackot. - Apropó, Aya. Valahogyan magához kellene térítenem.
- Hé, kiscsaj! Ébresztő! - fröcskölt egy kevéske átmelegedett vizet a sápadt arcra. A barna szempillák megrebbentek. - Gyerünk! Gyerünk! - nógatta kitartóan. A nehéz szemhéjjak álmosan felnyíltak, mögülük egy ködös, barna szempár nézett rá.
- Gunzi? - nyögte értetlenül. - Te miért vagy itt? Hol vagyok? - dadogta.
- Shikivel jöttem - intett az épület felé.
- Mi? - susogta erőtlenül. - Minek vagytok itt? Shikit akarja elkapni - próbált feltápászkodni, de csak az ő segítségével tudott felülni. Remegő kezét a fejéhez emelte, szeme összeszűkülve fókuszált a napsütésben megcsillanó szélvédőre.
- Aya! Magadnál vagy? - nézett bele a kába arcba. Nem kapott választ, a vékony test bizonytalanul megbillent. - Na, kiscsibe, nekünk most tépnünk kell! Dőlj le! - utasította határozottan, és segített neki lefeküdni az ülésen. Ráterítette kabátját, becsukta az ajtót, és bepattant a vezető ülésre. - D elosztó? Az pont az utolsó gyűrű határánál van. - Csikorgó gumikkal perdült ki a földútra, és elszáguldott az épület elől.
***
Egy soha véget nem érő harc, mely több éve tartott közöttük. A játszma a végkifejlet felé közeledett, nekik csak ki kellett várniuk az utolsó felvonást. Erre várt volna egész életében? Hogy megfizethessen Aito haláláért és Nano dölyféért? Most miért nem érez elégtételt? Miért nem érez semmit? Mintha az egész hirtelen lényegtelenné vált volna. Másodlagossá, időpocsékolássá. Szerette volna tudni, hogy honnan fakadt ez az újszerű gondolkodás, érthetetlen változás. Rápillantott az előtte álló férfira, és hirtelen még idegenebbnek érezte, mint eddig bármikor máskor.
Nano az ablak melletti csupasz falnak vetette a hátát, ő pedig a mozdulatait figyelte. - Ellenszer. Létezik ellenszer a Nanóban levő vírusra? - Valóban semmit sem tudott arról, amit a férfi mondott. Nem hallott a másik orvoscsoportról sem, akik ezzel foglalkoztak.
- Blöffölsz - jelentette ki hidegen.
- Miért tenném? - vonta meg vállát.
- Miért nem ölted meg? Hiszen veszélyes rád nézve - mutatott rá a nyilvánvaló tényre. - Igen, erre kíváncsi lennék.
- Nem hinném, hogy ez az én dolgom lenne - húzta elő katanáját. - Kitér a válasz elől. Talán, nem is lényeges.
- Én sem.
Pillanatok, amiket már annyiszor átéltek életükben. Párharcuk visszatérő koreográfia volt, csak éppen különböző díszletek között játszották el. Poros utcák, kihalt terek, egykori gyárépületek. Számtalanszor szikrázott már fel a pengéjük, került megmérettetésre az erejük a harcmezőn és Toshimában egyaránt.
Fekete hajtincsek szárnyaltak a feszültségtől terhes levegőben, élő szaténként simítva végig Nano sápadt arcát. Könnyedén lebbenve tért ki egy vészesen közel érkező szúrás elől, mozdulatát egy hófehér zakó röppenése követte, ami lazán hullott a koszos padlóra. Két óriás küzdött egymással, egyenlő erővel és gyorsasággal. Homályban suhanó árnyakként cikáztak, olykor egymásba olvasztva a fehér és fekete színeket.
Shiki tudta, hogy a harci tapasztalatait nézve ő van erőfölényben; de a nyomorult vírus miatt, amit Nanóba fecskendeztek, hátrányban. Katanájának hegye csikorogva, szikrázva karcolta fel a padlót, követhetetlen mintákat vésve a repedezett járólapokba. Határozott mozdulat, kecses lendítés. Újra egymásnak feszültek a kardok, pillantásuk összekapcsolódott a pengék éle fölött. Az egymásra csúsztatott fegyverek éles csikorgással váltak el, ahogy magasra felugorva könnyed lendülettel szelték át a termet. A tágas iroda két pontjáról figyelték egymást.
- Szóval? - érdeklődte a szőke férfi. - Nem érdekel az ellenszer, amit előállíthatsz a lányból? Nem érdekel a mestered halála, amit annyira meg akartál bosszulni? - Egyenletesen lélegzett, hangja határozottan csengett. Nem viselte meg az előző összecsapás, ahhoz túlzottan jó volt az állóképessége.
- A halálod sokkal érdekesebb. - Fekete árnyként suhant az ablak előtt álló felé. Katanáját két kézre fogta, kabátja fellebbent sebességének erejétől. Nano felé hajította tőreit, amik a gyér fényekben száguldó csillagoknak tűntek. Elrugaszkodott a padlóról, és magasra felszökkenve tért ki előlük. Hangtalanul fogott talajt, háta mögött az éles kések tompa puffanással fúródtak a falba. Hosszú léptekkel szelte át a termet, és teljes erőből lesújtott a védekezésre emelt kardra. Fehér szikrák pattantak a koszos padlóra.
- Ha engem megölsz - csikorogta Nano, ahogy egyre lejjebb kényszerült a hatalmas nyomás alatt -, soha nem válhatsz azzá, ami lenni akarsz. Sebezhetetlenné. Ezt akarod? - szűrte ki fogai között a szavakat. Izmai remegve igyekeztek ellenállni a roppant súlynak. - Ezt? - kiáltott rá. Úgy beszélt, mint egy győztes, mint aki kijátszotta azokat a lapokat, amik ellen nem lehetett nyerő párokat vagy sorokat bevetni. - Sakk-matt? Ugyan! A harc egy másik szintje még csak most kezdődik.
- Meg kell, hogy osszak veled egy új információt - duruzsolta gúnyosan. Megtántorodott, ahogy ellenfele egy heves mozdulattal fellökte, és kicsúsztatta pengéjét az övé alól. Szívritmusa egy pillanatra sem gyorsult fel, egyenletesen lélegzett. - Nem érdekel a véred - jelentette ki ridegen. Nano lassan felegyenesedett.
Hosszú percekig mozdulatlanul állt, és értetlenül fürkészte a férfit. Látszott rajta, hogy nem hisz a fülének. Ahogy végiggondolta, milyen szavakat vágott hozzá, ő maga is érezte, mennyire abszurd a kijelentése. Valóban egy külön világot épített fel magának, melyben biztonságosan mozogva készülhetett a végső összecsapásra. Az egész életét az erre való készüléssel töltötte. Nano volt az egyetlen és igazi ellenfele, aki mellett nem sétálhatott el. Akkor mégis mi változott? Miért akart kiszállni ebből a küzdelemből? Érthető volt Nano megrökönyödése. Egyetlen mondattal mindennek ellentmondott, amit eddig lényegesnek és fontosnak tartott az életében. Egyetlen döntéssel felülírta a játszmájukat. A játék csak úgy haladhatott tovább a maga kijelölt útján, ha az összes résztvevő betartotta a szabályokat.
Őrült kacaj hasított a feszült csendbe.
- Ugyan! - Nano szeme villogott a dühtől, ajka vadállati vicsorra húzódott. Ebben a pillanatban valóban nem tűnt embernek. - Kihátrálnál abból a nagy egészből, amelynek a része vagy? - kérdezte hörögve. Láthatóan nem tetszett neki, hogy egy teljesen új nézőpontból tekint a dolgokra.
- Ki. - Nano keze remegni kezdett, ajka megrándult.
- Te most viccelsz velem! - nevetett fel hisztérikusan, de hangjában sokkal inkább csalódottság és hitetlenség tükröződött, nem a rá jellemző arrogáns jókedv.
- Furcsa érzés, hogy annyi tervezés és előkészítés után, egyszerűen azt mondom, ennyi? Egyszerűen megsemmisült az eddigi munkád. Nem térült meg a befektetett erőd - emelte fel kardját, és gúnyosan elvigyorodott. Nyeregben érezte magát. Nanónak is volt egy pontja, amely gyengévé tette. - Ha nem foglalkoztak vele. - Az a személy, akinek nem szentelnek figyelmet, nyom nélkül lépett ki ebből a világból. Megszűnt a létezése, mert nem emlékezett rá senki.
- Most azt hiszed, nyeregben vagy. De, hogy lásd, mennyire tisztellek, megosztok veled egy érdekes felfedezést. Nem tűnt fel, hogy valami megváltozott benned? - Úgy csúszkált, és körözött körülötte a sötét szobában, mint egy óriási, ocsmány kígyó. Szeme fényes zafírként villódzott a fényekben, mérgezett szavait belecsepegtette fülébe, leheletével sűrű ködöt fújt józan gondolatai elé. Először nem akart válaszolni. Csendben, összeszorított fogakkal türtőztette magát, nehogy meggondolatlanul rátörjön, és hibázzon. - Akkor folytatom, ha még nem volt elég. Mindig is Aito volt a nagy példaképed... Milyen érzés volt látni az ő leszármazottját ennyi idő után? Szépnek láttad, ugye? - Kínozta tovább kegyetlenül, és elégedetten felkacagott. - Jó érzés volt gyönyörködni benne?
- Hallgass! - vicsorgott indulatosan.
- Érzékenyen érint? - dorombolta elégedetten. Valósággal új életre kelt a Shikiből áradó haragtól. Egy fantom volt, aki mások figyelméből táplálkozva szívta el erejüket. - Na, tessék! - tett még rá egy lapáttal. - Szeretném tudni - tárta szét karjait -, hogy mi miatt fordítottál hátat mindannak, ami vagy? Mit éreztél? - Legszívesebben széttépte volna ezt az ocsmány férget. - Igen, jól hallottad! Érzést mondtam. Mert be kell látnod, kifejlődött az eddig olyan sokáig árnyékban tartott emberi oldalad, ami a megfelelő idő és személy együttesével könnyedén véghezvihető volt. - Utálta, amikor Nano analizálni akarta.
- Nem Aya volt a célpontod. - Újabb gúnyos kacaj.
- Örülök, hogy végre feltűnt. Ő csak ahhoz kellett, hogy téged elérjelek. Nem ironikus, hogy pont a számodra fontossá váló személyt tettem tönkre? Felhasználtam, hogy elérhesselek téged.
- Nevetséges vagy! - morogta dühtől elmélyült hangon.
- Kettőnk közül te vagy a nevetséges. Miben reménykedsz? Hogy majd ő is megszeret? - köpte megvetően. - Téged? Nézz magadra! Úgy teszel, mint akinek módjában áll választani! - Megállt közvetlenül vele szemben, haja izzó aranykoronaként ragyogott feje tetején. - Valójában tudnod kell, erre nincs lehetőséged - duruzsolta halkan. - Ebben a megkreált és általunk létrehozott világban lebegünk, melynek értelmet csak mi ketten tudunk adni. Egymáshoz tartozunk Shiki, akár akarod, akár nem. Ez a harc egyszerűen soha nem érhet véget. - Hátralépett, mire izmai azonnal megfeszültek. - Le akar lépni. Nem engedhetem elfutni.
- Visszajövök majd, ha tényleg készen fogsz állni - kántálta. - Akkor, amikor nem taszítod el magadtól azt, aki vagy...
- Megállj! - utasította ridegen, és felé szökkent.
- Az ellenfelem - folytatta átszellemülten. - Én kivárom. A türelmem és az időm végtelen. - Olyan gyorsan mozdult utána, amennyire csak lehetett, de kicsúszott a kezéből. Ujjai a levegőt markolták, az üvegszilánkok élénk robajjal repültek szét az irodában, kipattantak az udvarra oda, ahová a férfi is vetődött.
Karját széttárva lehunyt szemmel szárnyalt a napsütésben, teste körül örvényként kavarogtak az éles üvegdarabok. Lebukott a mélybe. Hosszú másodpercekig még lebegett hagyva, hogy a gravitáció magával rántsa testét, majd könnyedén megperdült a levegőben, és talpra érkezve megtámaszkodott tenyerein.
Még egyszer utoljára rápillantott, majd felegyenesedett, és mosolyogva intett neki. Reflexének engedelmeskedve szökkent ki a kitört ablakon, talpa alatt megcsikordultak a szilánkok, amikor földet ért. Nano beszállt a kint hagyott autóba, és elszáguldott a raktár elől.
Pillantása a kocsira tapadt, mégsem mozdult. Nem ment utána, csak nézte, a levegőben szállingózó porszemeket. - Elment. - Katanáját belecsúsztatta a hátára rögzített hüvelybe, és motorja felé indult. - Örökre vagy csak időlegesen? - Nem lehetett tudni, de ösztönei azt súgták, igazából nem is számít a dolog. Egyedül maradt, az őt körülölelő végtelen csenddel, a nyílt mezővel, melynek szegélyén a sűrű erdő kezdődött. Egy pár másodpercre megállt, és kiélvezte a testét elöntő zsibbadtságot, a szívét eltöltő nyugalmat. Mintha valamilyen hatalmas tehertől szabadult volna meg pusztán annak köszönhetően, hogy most másképpen döntött. Felállította az eldőlt motort, zsebéből előkaparta mobiltelefonját, és felhívta Gunzit. Nem nézett hátra, már nem érdekelte Nano.
- Odaértetek? - Ami most igazán érdekelte...
- Még öt perc - érkezett a recsegő válasz.
- Mindent előkészítettél? - Az egy gyenge, törékeny lány volt.
- Igen.
- Indulok utánatok! - Mobilját zsebébe csúsztatta, és felszállt a nyeregbe. Gázt adott, a fekete paripa felbúgva rugaszkodott el a talajtól. A földúton végig Nano kocsijának nyomdokaiban járt, még érezte az autó kerekei nyomán felkavarodott porszemek cirógatását. Halványan még ott lebegett benne a vadászösztön, hogy kövesse, és próbálja elcsípni, amíg még lehet, de mégsem tette.
Tétovázva megállt az útkereszteződésnél, pillantása az aszfalton kirajzolódó keréknyomra esett. Visszaemlékezett a pár perccel azelőtti nyugalomra, és halványan elmosolyodott. Az ellenkező irányba fordult, hogy a D elosztóba mehessen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó