II. kötet 20. fejezet: Janus és a megdermedt lélek: A gyűlölet

- Nano. - Először csak a nevét ízlelgette magában, hogy megszokhassa. Ha ránézett, még mindig ugyanazt a férfit látta, akit egykor ismert. - Mégis... Mindene megváltozott. A hangjának csengése is eltért az eddig megszokottól, a kisugárzása sokkal bénítóbb, hidegebb lett. Ismerem az arcvonásait, a gesztusait, mégis minden egyes rezdülése, porcikája idegen. - A rémálom valóra vált, a borzalom testet öltött. Az árulta el, akire az életét is rá merte volna bízni. Volna? Hiszen, meg is tette. Rábízta, és most itt robog ebben a kocsiban, néma csendben várva a saját halálára.
Az elmúlt pillanatokban volt ideje arról töprengeni, hogy vajon Hayate mindig ilyen volt, csak nem látta? Vak lett volna, mert annyira hitt benne? Nem. Mindenkit átvert maga körül. Nem létezett olyan személy, aki kiszúrhatta volna zseniális alakítását. - Miért tette? - Minek adta ki magát másnak? - Miért?
Az igazság akár hiú, akár valós fantomja éltette, reményeket táplált benne. Félelem, harag, értetlenség és zavar. Némi remény megfűszerezve egy csipetnyi kíváncsisággal, mind egyszerre és elválaszthatatlanul keringtek benne.
- Szóval Nano a neved, és egy N0-ás kísérlet prototípusa vagy - foglalta össze tömören az eddig hallottakat. Büszke volt arra, hogy nem remegett a hangja. Úgy tűnt, Hayate beszélni akart vele. - Az is az előre eltervezett játszma része volt, hogy őt meghallgassa.
- Az N0-ás alanyok kvázi istenek. - Döbbenten pillantott rá. - Ez most komoly?
- Istenek? - ismételte papagájként. - Miről beszél? - Ha eddig félt tőle, innentől már rettegett. Egy igazi őrült gyilkossal volt összezárva egy száguldó autóban, ahonnan kiugrani sem tudott. Nem volt menekvés.
- Kiváló stratégiai és harcászati készségek jellemezték a tesztalanyokat. - Kellemes, magyarázó hangja rázta fel gondolatai közül. - Kiemelkedőbbek voltak, mint az átlagos katonák. - Nano újra csendbe burkolózott, ő pedig némán emésztette a szavait. A kinti világ filmkockákra hullva pergett előtte. Miután elhagyták a találkozópontot, beértek Toshima külső gyűrűjébe. - Egy város a városban. - Emberek sétáltak az utcán, siettek a dolgukra. Idős hölgyek beszélgettek a festett padokon ülve, gyerekek labdáztak az elkerített játszótereken. Az unalmas látképet a zöldellő mező üde színfoltja váltotta fel. Eltűntek az épületek, az ember alkotta civilizáció. Itt-ott nagyobb kráterek jelezték a háborúban becsapódott bombákat vagy megkezdett földmunkákat. A természet már ezeket a helyeket is benőtte dúsan sarjadó fűszálaival, gyomnövényeivel. Kék és fehér színű virágtenger borította be a Toshimán kívüli völgyet. - Milyen érdekes, hogy akkor is, amikor könyörgünk érte, az élet nem szűnik meg. Emberi sorsok, életek törnek össze? - Az élet mozgása sohasem áll meg, nem veszít lendületéből. Felülemelkedik az egyes individuumokon, a háború ütötte sebeken, régen letűnt szövetségeken vagy ellenfeleken. Felettük kering, és ott táncol a megrebbenő falevélben, egy apró tollpihében. - Egyszerűen zajlik. - Lepillantott a gumiszőnyegre, majd újra felnézett a férfira. Ő is a mezőt fürkészte.
- Katonák? - puhatolózott óvatosan. - Ez a háborúval függ össze? - Keserű nevetés csendült a feszültséggel terhes levegőben.
- Én inkább úgy mondanám, minden azzal függ össze, illetve Aito tábornokkal - egészítette ki szavait. - Nagyapa? - kapta fel fejét a névre. Aito egy tiszteletreméltó pap volt, aki feláldozta magát a népéért. Képes volt hadba menni, és levezényelni azt a szörnyűséges pusztítást, ami akár a békét is elhozhatta volna. Értetlenül mérte végig a mellette ülőt. - Mit akar vele? Mire céloz?
- Hogyan? - suttogta halkan.
- Tulajdonképpen az apámnak is nevezhetném, hiszen az N0-ás tesztalanyok vírusát az én vérem alapján fejlesztette ki.
- Tessék? - Megoldhatatlannak látszó rejtélyek, amelyek pókhálója most teljesen bezárult körülötte.
- Érdekes, hogy ennyire csodálod, mégsem tudsz róla szinte semmit.
- Ez nem igaz - jelentette ki magabiztosan. Hinnie kellett abban, hogy ismerte azt a személyt, aki a példaképe volt, akinek az emlékébe kapaszkodhatott, amikor a sötétség a legsűrűbb volt körülötte.
- Ó, nem? Akkor beszélnél nekem a kísérleteiről? - ásított unottan. Erre nem tudott felelni, mert semmit sem tudott róluk. Előle ezeket a dolgokat gondosan eltitkolták. Viszont emlékezett arra, milyen körültekintő gondoskodással bánt a virágaival, mennyire szerette a felhőket, a békét, amelyért mindent megtett volna. - Meg is tett.
- Ebből is látszik, hogy az emberek mennyire semmitmondóak és gyengék. - Úgy viselkedett, és magyarázott, mint régen. - Képesek egy általuk elgondolt személyiséget rekonstruálni másnak, mert a valódit nem ismerik - ingatta fejét lemondóan. Teljesen elveszítette a fonalat. - Miért beszélt úgy az emberekről, mintha ő nem is ember lenne? - Hirtelen eszébe jutottak azok a pillanatok, amikor Shikit szemlélve megkérdőjelezte annak emberségét. - Te jó ég! Magasságos szellemek! Lehetetlen!
- Én ezt nem értem - hadarta zavarodottan. Amire most gyanakodott, azt egyszerűen nem akarta elhinni. - Kísérletek. Az emberek gyengék és semmitmondóak. Az emberek... Nem egy színpadias frázisnak tűnt, amit elpufogtatott. Előfordulhat, hogy léteznek olyan egyedek, akik túlmutatnak az emberi nemen?
- Nem, kedvesem. - Kirázta a hideg a belőle áradó álkedvességtől, művi édelgéstől. - Nem akarod, és az teljesen más. - Hányingere lett, de nem tudta eldönteni, hogy a félelemtől vagy az undortól? - Inkább mind a kettőtől egyszerre. Komolyan hallgatnom kell ezt? Megölte az apámat, én pedig hallgassam őt meg?! Milyen alapon?!
- Miért tetted ezt? - kérdezte hevesen. - A hatalmat akartad? - kezdte volna sorolni az okokat, de a férfi kíméletlenül közbevágott.
- Ne akard belemagyarázni a te igazságodat! Ne akarj mű indokokat kreálni, amivel a saját kis hamvas lelkedet ápolgathatod. Ne! - parancsolta kissé dühösen. Elhűlve mérte végig. Pont úgy beszélt vele, mint egy ostoba gyerekkel. - Jobb lenne, ha megölne.
- Ne magyarázzak? Ne kreáljak mű indokokat? - Légzése elnehezült, lábát védekezően maga elé húzta. Ujjai ismét az ajtó nyitógombja felé tapogatóztak. Hosszú pillanatokra elszakadt a racionalitás talajától, gondolatai kontrollálatlanul szétfutottak.
„Az emberek gyengék és semmitmondóak."
Homályos érzetek bukkantak fel benne, amik által mégis mindent megértett.
„Képesek egy általuk elgondolt személyiséget rekonstruálni másnak, mert a valódit nem ismerik."
Nem volt itt semmilyen kézzelfogható ok, csak valami nyakatekert, illogikus önbíráskodás, amit ez az alak a maga igazságaként tüntetett fel. - Még hogy isten? Egy rohadt dög, akit fejbe kellene lőni. - A düh apró hullámokban öntötte el testét és elméjét. Forrt az indulattól, a gyilkos méregtől. Milyen szívesen megölte volna! Lassan már nem is volt kíváncsi az indokaira, csak a halálát kívánta.
- Én nem tenném! - figyelmeztette lágyan a férfi. Hosszú szempillái alól érdeklődve kémlelte a reakcióit. Úgy nézett rá, mint egy kísérleti állatra. Elemezte, és jegyzetelte a mozdulatait. Mindenét. Ő pedig egyre erősebben gyűlölte ezért az ocsmány játszmáért. - Ez egy pszichopata! Rosszabb, mint Shiki! Hihetetlen, hogy ezt gondolom, de így van! - Arcára a megvetés szántott mély árkokat.
- Miért? Akkor talán megölsz, mint az apámat? - vágott vissza jegesen.
- Micsoda színpadias gesztusok! - kuncogott gúnyosan. - Ezeket el kellene hagynod! Olyan unalmasak!
- Te beszélsz nekem színjátékról? Az egész időszak, amit együtt töltöttünk hazugság volt! - acsarkodott. Az égető fájdalom, keserű csalódottság, semmivé foszlottak a benne felbukkanó és méregként szétáradó vörös ködben. Nem látott már semmit és senkit, csak ezt a nyomorult férget, aki darabokra cincálta az életét, a személyiségét.
- Ó, kérlek! Ne légy nevetséges! Nem kell pisztolyt tartanom a fejedhez, hogy itt tartsalak. - Szíve egyre hevesebben lüktetett, az adrenalin szétáradt a szervezetében. - Dögölj meg! Dögölj meg! - Légzésének üteme felgyorsult, arca kipirult. Nano ajka mindentudó, cinikus mosolyra húzódott.
- Nahát! Tévednék, és netán ezt akarod? - kezdett el kotorászni zsebében. - Akkor megnyugodna a lelkiismereted, ha kényszerítelek, és ezért kell itt maradnod? Lenne egy kézenfekvő magyarázatod saját magadnak. Nem azért maradnál, ami az igazság...
- Mert te aztán tudod, mi az én igazságom! - sziszegte elsápadva.
- El kell, keserítselek, de pontosan tisztában vagyok az indítékaiddal. A te igazságod az, hogy a feneketlen kíváncsiságodnak köszönhetően a saját apád halála sem érdekel...
- Elhallgass! - vágott közbe. Keze már remegett az idegtől.
- Jó lenne elrejteni a világ és önmagad elől, hogy ilyen vagy! - folytatta zavartalanul.
- Elég! - emelte fel a hangját. Ha valaki adna a kezébe egy fegyvert, ő megölné!
- Kegyetlen ezt hallanod, ugye? De... Kegyetlen vagy kedvesem, ebbe bele kell törődnöd. - Lelkiismeret-furdalás, bűnbánat nélkül. Egy nyamvadt könnycseppet sem ejtene érte.
- Azt hiszed, ismersz? - fenyegette meg dühtől elmélyült hangon. - Hogy meri venni a bátorságot ehhez?
- Igen. Azt hiszem, igen - csettintett egyet a nyelvével, és az apró pisztolyt előtúrva feltartotta azt. Provokálni akarta, ebben biztos volt. Játszott vele, mégis mozdulatlanná dermedt a fegyver láttán. - Megölhetném vele. - Nem tudta levenni róla a szemét, a kísértés túl nagy volt. Elméjének egy része azt harsogta, vegye el, és húzza meg a ravaszt. A másik arra biztatta, szüntesse meg indulatait. - Kell? - kérdezte flegmán, és felé nyújtotta. Ez az őrült neki akarta adni a fegyvert! Végül győzedelmeskedett énjének józanabbik fele, és nem nyúlt a pisztolyért. - Nem leszek gyilkos a te kedvedért! Nem! - Hayate elégedetten felkuncogott. Kigúnyolta! Vette a bátorságot, hogy kinevesse, miután megölte az apját!
- Rohadj meg! - szűrte ki fogai közül.
- Gondoltam. Az emberek pontosan így reagálnak. Annyira nem akarják saját magukat az úgynevezett rosszal azonosítani, hogy az ehhez a fogalomhoz csatolt szükségszerű cselekedeteket is azzá teszik. Például háborúban ölni, nem bűn. Míg ha itt veszel el egy életet, gyilkosságnak minősül, ami miatt elítélnek, és börtönbe zárnak. Ironikus az ember, nem?
- Összevissza beszélsz! - sziszegte fenyegetően.
- Mi lett volna, ha lelősz? - folytatta rendületlenül. - Elárulhatom, semmi. - Ujjai eleresztették az apró pisztolyt, a fegyver az ülésre esett. Pontosan kettőjük közé. Fémes csillanás, tompa puffanás. A kísértés nem múlt el, csak valamennyire mérséklődött. - Most már beszélgethetünk? - Alig bírt ráfigyelni, szeme sarkából a pisztolyt nézte. - Lelkiismeret-furdalás, bűnbánat nélkül - visszhangozta magában saját szavait.
- Eddig nem azt tettük? - kérdezte ellenségesen. Izmai még mindig feszülten várakoztak, ugrásra készen.
- Nem. Eddig csak hallgattál. De jól tudom, hogy te látni akarod az összefüggéseket, az indokokat.
- Lenyűgöz az a figyelem, amivel felém fordulsz - morogta keserűen.
- Mint mindig, most is önző gyerekként reagálsz - oktatta ki lekezelően. - Emlékszel még arra a napra, amikor elszöktél? Akkor azt hitted, azért mész el, hogy élhesd az életed. Azon gondolkoztam, eltöprengtél-e azon egyszer is, hogy mit hagytál magad mögött?
- Számtalanszor...
- Csalódott apa, egy soha meg nem valósuló béke...
- Számtalanszor - morogta egyre ingerültebben.
- Egy nép, aki tőled várta a megváltást - sorolta rendületlenül. - Szerintem, nem. Nem gondoltál bele, hogy mit hagytál magad mögött. A végtelen önzésed lenyomata ragyogott a fehér zúzott kővel felhintett úton, amin végigrohantál; a megtépett selyemruhádon, amit úgy szaggattál le magadról, mintha savként égetne. - Álszent korcs!
- Színpadias vagy, mint mindig - motyogta, Nano pedig gúnyosan felkuncogott. Annyira kiégettnek és keserűnek érezte magát a fejéhez vágott dolgok miatt, hogy már lassan meg sem lepődött a férfi szavain. - Ilyen lenne? - Az intenzív érzések helyét a benne terjedő űr vette át. Az érzéketlenség smaragd tengere. - Valóban ilyen önző ember lennék? - Agya apró kirakós játékként kockázta össze az elé ledobott morzsákat, érzelmei valahol a végeérhetetlennek tűnő kocsiút során kiiktatódtak.

***

A lány arcára volt írva a döbbenet, a düh és fájdalom keveréke. Érdekes volt elemezni egy olyan embert, aki voltaképpen eljutott a fejlődése csúcsára. - Még nem tudta ezt magáról, de már elérte a saját határait.
- Miért? - emelte fel kezét, és megmasszírozta halántékát. - Miért beszélsz nekem ezekről? Ez annyira logikátlan! - sóhajtotta lemondóan.
- Egyáltalán nem az. Ezek voltak a döntéseid. Belegondoltál valaha is, hogy honnan eredt mindaz, amit tettél? - vetette fel kedélyesen.
- Honnan eredt?
- Mind az én gondolatmagom volt, amiket az érzelmeidet körülvevő falakat áttörve juttattam beléd. A célpontom a lelked volt, a rengeteg elszórt emléked, ami a nagyapádról maradt. Elég volt elültetnem benned azt az érzetet, hogy csak bennem bízhatsz, onnantól minden úgy ment, mint a karikacsapás. Elhitted, hogy én vagyok az egyetlen személy, aki még kapaszkodót jelenhet neked az életben. Az utolsó visszacsatolási pont, akivel tökéletes összhangban létezhetsz. Nem hagytam melletted mást. Se barátokat, se családot, csak magamat. - Nyomasztó csend borult az autóra, Aya sápadtan emésztette a szavait.
- Miért? Csak ennyit mondj el! - kérlelte őt megtörten.
- Aito miatt - válaszolta kereken.
- Nagyapa? Ő csak jót tett a világgal. - Ez a lány tényleg nem tudott semmit. Egyszerűen elképesztő!
- Ha úgy vesszük - gondolkodott el -, a jónak is több oldala van. Mert mi a jó vagy a rossz? Jó az, ami nekünk jó. Nem? Rossz az, ami nekünk rossz...
- Ne terelj! - vágott közbe mogorván.
- Nem teszem azt. Ezek mind hozzátartoznak ahhoz a nagy gépezethez, amit kigondoltam.
- Meglep, hogy ennyire őszinte vagy - szűkítette össze szemét. Már megint gyanakodott, de persze, ebben a helyzetben ez természetes volt.
- Miért ne tenném? Hiszen erre kértél - vonta meg vállát.
- Megkérlek, és te máris segítesz? - ismételte keserű dühvel. - Ó, kérlek! Ez még viccnek is rossz. Szóval? - pillantott rá várakozóan. - Elárulnád végre, mi hasznod származik ebből az egészből? - Egy nyílt kérdés, amiben némi értelmet sejtett. Már kezdte azt érezni, hogy teljesen feleslegesen bajlódott vele. Olykor megvillant benne az értelem szikrája, máskor azonban megcáfolta óriási fejlődését.
- Haszon? - nevetett fel gúnyosan. - Az emberek mindig ugyanazon elvek mentén gondolkodnak. Miért olyan nehéz elképzelni, hogy haszon nélkül viszek véghez valamit?
- Nem nehéz! Lehetetlen.
- Egy ember számára, lehet, hogy az. De az én szempontomból, ez inkább csak egy útjára indított gondolat volt, aminek kíváncsi voltam a végére.
- Gondolat? - tátogta idegesen Aya. Úgy tűnt, körvonalazódik előtte az igazsága, amire annyira kíváncsi volt.
- Azon gondolkoztam, hogy az általa beléd nevelt érzelmek mennyire erősek? Mennyire tartósak? Mennyiben képes egy ember belépve egy másik életébe, személyiségébe, újjáalkotni annak a teljes struktúráját? A mesterségesen megteremtett helyzetekben az volt szép, hogy azt az illúziót keltették benned, te uralod a körülötted zajló eseményeket. Minden felismerésre egyedül jutottál, mindent te mondtál ki; én csak hozzásegítettelek a döntések meghozatalához.
- Te rendezted az egészet? - Megint remegett. Félelmének szagát elnyomta a harag tűzforró lángolása.
- Igen. - Elégedett arccal bámult rá. Várt némi elismerést vagy dicséretet a teljesítményéért, de helyette egy elborzadt, sápadt arcot kapott.
- Te beteg vagy? - nyögte ki végül. - Hogy mersz istent játszani?! Hogyan?! - Jókedvűen felkacagott.
- Nem játszom, csak megadatott az a külsődleges nézőpont, ami egy embertől elválaszthatatlan, ami az ő lényegi mozgatója - magyarázta türelmesen.
- A lényege? - Kicsit kezdte idegesíteni, hogy minden egyes szavát fogyatékosként ismételgeti. Inkább ülne, és maradna csendben! Akkor ő is többre menne.
- Ami minden egyes döntéseteket irányítja - terelgette, de türelme már fogytán volt.
- Érzelmek? - suttogta halkan. Némán bólintott.
- Mondtam, hogy az érzelmeidet körülvevő erődítményedet aknáztam alá. Nem? - Vett egy mély lélegzetet, és halkan folytatta. - Miért pont az érzelmek? - tette fel magának a kérdést. - Nos, az embereket ez különbözteti meg tőlem. Amikor a háború kitört, és a két fél nem jutott dűlőre, mindegyik a legkiválóbb és legerősebb katonát akarta létrehozni. Több próbálkozás is volt, emiatt fiatal gyermekeket szakítottak el a családjuktól, és különböző fertőzött géneket fecskendezve beléjük módosították a DNS láncolatukat. - Aya elborzadva hallgatta őt.
- De ez lehetetlen! - nyögte iszonyodva.
- Mint látod, mégsem. Hiszen, itt ülök veled szemben - húzódott közelebb. Amennyire tudott, elhátrált előle, háta már az ajtó hideg üvegének tapadt. - Az érzelmek olyan szabályozók voltak, amik egy tökéletes katonát csak visszavethettek a helyzetelemzés és stratégia megtervezése során. A háborúban az érzelmek nem tartoznak a kifizetődő dolgok körébe; de ahogy látom, az életben sem. Erre te vagy az ékes példa. - Egyik hajtincsét ujjai közé csippentette. A lány hiába próbálta kirántani kezéből fürtjét, egyre szorosabban markolta, végül már húzta. - Az embereket olyan könnyű befolyásolni a félelmeiken vagy a bizalmukon keresztül - magyarázta kedvesen, és pillantását a nő elkínzott arcára emelte. Fájdalmat okozott neki, de nem nagyon zavartatta magát. Túlzottan elragadta a magyarázata, ujjai köré egyre több szálat csavart. - Bármit elhisznek, ha egy olyan ember mondja, akit kedvelnek, akinek a szavára adnak. Támadásokat - Aya arca megrándult, keze lassan ökölbe szorult -, betegségeket. - Jéghideg ujjai csuklójára fonódtak, úgy próbálta lefejteni magáról kezét.
- Eressz el! Te szemétláda! - Már nem volt erő a hangjában. Laza mozdulattal lökte odébb, ő pedig zihálva, kipirulva esett az autó ajtajának. Hosszú pillanatokig remegve kortyolta tüdejébe a levegőt, és megmasszírozta fejbőrét. - Mindent megterveztél? Kitaláltál? - Hangja éles sípként tört elő torkából.
- Megteremtettem a helyzeteket és a szituációkat, ahogyan ezt már említettem. - Váratlanul elkomorodott, ujjairól lerázta a rátapadt hajszálakat. - Az igazság olyan kettős arcú, mint maga Janus, a kétarcú isten. Látod, neked is volt egy elgondolásod a dolgokról és nekem is. Merőben különbözőek, pedig ugyanarra a szituációra adott válaszreakciók voltak.
- Te tényleg beteg vagy! - köpte undorral.

***

A férfi olyan volt, mint egy álmodozó. Lehunyt szemmel mesélte a történetét, azt a rengeteg hazugságot, amit belé táplált. Mintha nem is a valóságról beszélt volna. Abszurdnak és természetellenesnek tűnt a felvetés, de akkor is megfordult a fejében, hogy talán a férfi tényleg nem valóságként élte meg a körülötte lebegő világot.
Először nem értette a hasonlatokat, a furcsa rébuszokat, amikben Nano beszélt. - Miért nem lehet egyszerűen csak elmondani, hogy mi történt? Miért hiszi azt, hogy joga van ezt tenni velem? Mindazok után, amin miatta átmentem? Mindenről hazudott. A támadások! Ó, istenek! A kert, a betörés... Mind hazugság volt. Az ő színjátéka, hogy magához édesgessen, és megbízzak benne. - Apró könnycseppek gyülekeztek szemében, de gyorsan elpislogta őket. Nem szerezhetett neki akkora örömet, hogy sírni lássa. - Olyan vagyok, mint Janus. Két arccal rendelkezem - emlékezett vissza szavaira. - Janus? Még sohasem hallottam róla.
- Janus? - suttogta.
- Janus, a kétarcú isten. A kezdet és a vég védőszelleme, a kapuk őrzője, ahol a lelkek járnak ki és be egyik világból a másikba. Egy szigorúan kijelölt határ, amit csak az őrzője láthat meg; csak az léphet át, aki engedélyt kapott.
- Meglep, hogy ilyen nagyra tartod magad - motyogta megvetően. Az autó motorja lágy háttérzeneként duruzsolt fülében.
- Meglep, hogy nem tűnt fel, én rendezem az életedet - vágott vissza könnyedén, hangjában egy cseppnyi érzelem sem tükröződött.
- Szóval azért vagy itt, hogy erről beszámolj? - Ez most valamilyen perverz diadalt jelent?
- Igen. - Színtelen, már-már unott hangon válaszolt, mint akinek teljesen mindegy, hogy ez a párbeszéd lejátszódik-e köztük, avagy sem. Pedig, nem volt mindegy a dolog. - Csak nem? - Tudta, hogy valamilyen hasznot akar húzni a helyzetből, de az nem világi hatalmat jelentett; hanem a lelkek felett aratott győzelmet. Pszichikai manipuláció. - Megismert, és ki tudta következtetni, miképpen fogok dönteni, ha képes befolyásolni. Most pedig kiélvezi minden egyes pillanatát ennek a beteg, velejéig romlott győzelemnek. Micsoda romlott dög!
- Te győzni akarsz - suttogta hitetlenkedve. Az egészet csak azért csinálta, hogy győzzön felette? - Az a sok ember...
- Valahogy úgy.
- Hát, győztél - jelentette ki keserűen. - Mind egy értelmetlen játék miatt szenvedtek most.
- Nem, ezt még nem tudhatom. - Micsoda? - Kapta fel fejét, és pillantását Nanóéra függesztette.
- Félsz? - kérdezte halkan. - Hülye kérdés!
- Megölted az apámat - kezdte halkan. - Velem is végezni akarsz - folytatta rendkívül fojtott hangon. - Hogyne félnék? - Elfordult tőle, és kibámult a kocsi ablakán. A férfi nem válaszolt, nem szóltak egymáshoz. - Beférkőzött az apám bizalmába, és megölte. - A pillanatok nyomasztó percekké mélyültek, lelke lassan a gyűlölet dermedt csendjébe süllyedt. - Mindezt azért, hogy magát szórakoztassa. - Ayát már nem érdekelte, hogy a gyűlölet felemészti az érzéseit és talán őt magát is. Hideg távolságtartással nézte a mellette ülő alakot, aki saját felsőbbrendűségének tudatában, olyan nyugalommal sütkérezett az ablakon bekandikáló fényekben, mintha nem jelenthetne fenyegetést. - Tönkretett egy egész népet, én pedig asszisztáltam ehhez az egészhez. Pillantása a közéjük esett fegyverre vándorolt. Most megtehetné. Kiolthatná az életét, és örökre lezárhatná ezt a harcot. Tudta, hogy nem lenne könnyebb utána, de nem érdekelte. - Fizetnie kell! - Mindig azt mondják, gyilkolni értelmetlen, hiszen a gyilkos által elveszejtett emberek nem térnek vissza, ahogyan az az idő sem, amit rá vesztegettek el. - Lehet! De a bosszú, az bosszú! - Felemelte a fegyvert, és a férfira szegezte. Üresen és semmitmondóan bámultak egymásra. Nano nem zavartatta magát a pisztoly miatt.
- Meg mered tenni? - kérdezte halkan. Nem incselkedett vele, nem provokálta, pusztán érdeklődött. - Én örülnék a legjobban - folytatta, de a lány csendre intette.
- Kussolj már el! - morogta dühösen. A férfi meglepetten pillantott rá, és halkan felnevetett. - Csak ne hablatyolj már!
- Látom, fejlődőképes vagy. - Mintha nem róla, hanem valamilyen kísérleti patkányról beszélne.
- Te büdös korcs! - recsegte elborult aggyal. Nano hideg kék szeme minden érzelem nélkül tekintett vissza rá. Nem félt, pedig nem kételkedett abban, hogy meg fogja húzni a ravaszt.
Barna szemében forró gyűlölet izzott, nyirkos ujja könnyed mozdulattal húzta meg a ravaszt. A fémes töltény a másodpercek törtrésze alatt ágyazódott a test húsbörtönébe, a kocsi belső terét éles dörrenés töltötte be. Pontosan a szívébe küldte a golyót, ajka elégedett, kegyetlen mosolyra rándult. A vér karmazsin patakként csorgott le a hófehér állon bepettyezve a világos színű öltönyt.
Nem tudott másfelé nézni. Morbid öröm töltötte el, hogy végre megölhette élete megrontóját. Ki akart élvezni minden egyes pillanatot a szenvedéséből.
- Azt hiszed - nyögte a férfi szelíd mosollyal -, miattam váltál olyanná, amilyen most vagy? Jobb, ha tőlem tudod, minderről csak te tehetsz. - Újabb lövés, a sofőr megkésve, de a fékbe taposott.
- Uram? - fordult hátra sápadt arccal. Nem látta, mikor húzta le a sötét térelválasztó ablakot, de nem is érdekelte. Nanót figyelte.
- Menj tovább! - hörögte a remegő fiúnak.
- De a sebe... - tiltakozott elkínzottan.
- Engedelmeskedj! - Aya összeszűkült szemmel mérte végig a sebesült férfit. - Mi ez? Mit művel? - A fiú rémülten felnyögve kapott a gomb után, újra felhúzta az üveglapot, ami visszatükrözte elmosódott alakjukat. Gázt adott.
- Hányszor öljelek még meg? - vicsorogta remegve. Úgy viselkedett, mint egy vadállat, aki megmámorosodva a kiömlő vér szagától, még többet akart. Homályos agyában csak most kezdtek összeállni a múlt és a jelen apró, vontatott kockái. Ködös emlékkép egy beszélgetésről, aminek ő állt a középpontjában. Egy olyan szörnyetegről, akit még Shiki sem tudott megölni.

***

- Úgy gondolom, ha időben visszavonulót fúj, talán akkor... - töprengett el hangosan Touro.
- Akkor mi? - emelte fel pillantását Arbitro.
- Akkor van rá esély, hogy túlélje - szögezte le tárgyilagosan.
- Visszavonulót fúj? Shiki? - tátotta el száját a férfi csodálkozva. - Viccelsz?! Ez azt jelenti, hogy nem tudja megölni?! - tátogta halálra vált arccal.
- Meg tudja ölni - válaszolta könnyedén, szinte dalolva.
- De? - dőlt előre a székben rémülten.
- Inkább úgy kérdezném, hányféleképpen kell megölnie ahhoz, hogy egyszer tényleg meg is haljon? - recsegte fenyegetően.
- Micsoda? - sápítozott Arbitróval együtt ő maga is.

***

Persze, hogy istenként beszél az, akit lehetetlen megölni. Hogy lehet, hogy csak most jutott mindez az eszébe? Úgy látszik, a félelem teljesen elvette az eszét; de a gyűlölet... A gyűlölet az teljesen más lapra tartozott. Izzó lángjának heve megacélozta a szívét, kitisztította az agyát. Talán még sohasem látott ennyire tisztán, mint most. Gondolatai nem cikáztak többé, nyugodt mederbe terelte a számító bosszúvágy ereje, ami megtervezett lépésekre kényszerítette rettegéstől ködös elméjét.
Az emberi szív valóban gyenge. Egy semmi, egy haszontalan játékszer, amivel az arra méltatlanok kényük-kedvük szerint szórakozhattak. - Büntetlenül összetörhettek. - Az ő hibája is lenne a saját tehetetlensége? Kit érdekelt ez most, amikor a mélyen benne rejtőző sötétség, az emberiség lényéből fakadó gonoszság erőt adott neki?
Nano, aki egy golyó ütötte sebből is képes újjáéledni.
A pisztoly élesen koppanva landolt a padlón, erőtlen ujjai már nem tudták tovább tartani. Szeme előtt játszódott le az emberfeletti, borzalmas pillanat, amikor Nano meggyógyította magát. A férfi hátravetette fejét, szőke tincsei szétterültek az ülés háttámláján. Mellkasa először remegve emelkedett fel és le, majd egyre ütemesebben, határozottabban szívta magába a vértől fémes szagú levegőt.
- Egy szörny, akit lehetetlen megölni, mert újjáéled - susogta. Nem gondolta, hogy a férfi hallotta szavait.
- Sejtjei regenerálódnak, a szövetek újjáépülnek. - A csukott szempár megrebbenve felnyílt, és a sápadt arc felé fordult. A gyűlölet még ott lobogott benne, úgy érezte, már-már kiolthatatlan fénnyel örökre belé vésődött. Nem akart megválni ettől a csodálatos érzéstől. Erőt és bátorságot merített belőle.
Elméje nagyon halkan duruzsolta, hogy rosszul dönt. Nem tartozhat hozzá ez az olthatatlan düh, maró fájdalom, ami borzalmas tettekre sarkallta. Gyilkost csinált belőle. Lehet, hogy Nano nem halt meg, de attól még olyan könnyű szívvel végzett vele, ami még a kegyetlennek tűnő toshimai játékosokat is megszégyenítette volna.
Tudta, hogy minden tett elnyeri méltó büntetését. Eddig szentül hitte, hogy minden ember megkapja jussát. Nem szükséges a bosszú, a rosszindulat. A sors mindent kamatostul visszaad a vétkező lelkeknek. A felemelő, tiszta gondolatok sűrű homályba borultak.
- Valamikor még görcsösen ragaszkodtál volna a lelkiismeretedhez. Megbántad volna a tettedet, bármennyire jogosnak és igazságosnak is tűnt. Nem igaz? - kérdezte fáradtan.
- Igen. - A szívébe kúszó feketeség könnyű selyemként fonta körbe őt, hogy azután mozdíthatatlan páncélként rázáruljon. Úgyis meg fog halni. Nano le fogja lőni, amint végigjátszotta a kisded játékát. Akkor meg mit számít, ha nem tart bűnbánatot? Már úgyis elvesztett mindenkit. Menthetetlenül elbukott.
Hol hibázik az ember? Mikor siklik ki a járható útról? Mennyiben okolható ő maga a tetteiért? Mennyiben mások? Jó lett volna ezt a dermedt gyűlöletet Nanóra fogni, de már nem akart másokat okolni azért, ami lényegében hozzátartozott. A kegyetlenségéért, amiért kitáncolt a felelőssége alól. A gyengeségéért, mert hagyta, hogy Nano hasson rá, pedig tisztán érezte, hogy valami nem stimmel vele.
Senki sem okolható semmiért, csak ő maga. A szíve sötétjében megbúvó farkasok, akik egymást szaggatva harcoltak a győzelemért. - A gyűlölet és a fájdalom.
Lakolnia kellett mindezért? Szívesen fizetett érte. A dermedt gyűlölet a bűntudattól is megóvta. Az értékek kiégtek, nem volt többé jó és rossz, csak az a kimeríthetetlen erő, ami többet jelentett, mint a fényesen ragyogó Nap, a kéken szikrázó ég, a zsenge hajtások. Többet, mint az élet maga.

***

Megváltozott az erő, amely a lányból áradt. Már nem egy rémült nyúl ült vele szemben, hanem egy gyűlölettől izzó, majd kihunyó őserő. - Fekete, mint a sötét éj. Hideg, mint a gonosz maga. - A vékony száj lassú, kíméletlen mosolyra húzódott.
- Boldog vagyok, hogy megpróbáltalak megölni - duruzsolta átszellemülten. Nano felköhögött, ahogy érezte a belé táplált vírus munkáját. Elkezdte termelni a szervezetét újjáépítő sejteket. Átszakított inak, izmok forrtak össze, erek nyújtóztak ki testében, a szív sebzett koszorúja újra virágba borult.
- Látom, már tudsz az én kis képességemről. - Pár másodperc, és a belé lőtt golyókat kilöki a teste. Egy újabb fájdalmas és undorító procedúra. Érezte a benne recsegve átszakadó izmokat, hallotta az inak pattanását. A szervezete úgy vetette ki a töltényeket, mint másé a szálkákat. Összeszorított fogakkal tűrte, hogy átszakadjon bőre, és hátán át lecsúszva az ülésre pottyanjanak. Sajnos, a tábornok a fájdalom receptorokat nem tudta kiiktatni.
- Igen - válaszolta csendesen. A fagyott csokoládé színbe némi zöld árnyalat kúszott, még jobban kiemelve az eddig ártatlan arcon tükröződő könyörtelenséget. Előhúzta a golyókat, és a lány felé nyújtotta.
- Tessék. Megpróbálhatod újra - jelentette ki színtelenül. A véres fémdarabok csillogó rubintokként pihentek tenyerében, Aya pedig egy laza, de annál megvetőbb mozdulattal ütötte ki őket a kezéből. Szeme őt pásztázta, nem fordult a felcsendülő hangok felé. Eddig sohasem látta szépnek a lányt, most azonban gyönyörűnek és sugárzónak tűnt. Arca fehér volt a gonoszság örömétől, szeme sötétebbé vált a kegyetlenség méregzöld árnyalatától.
- Talán, ha egy baltával darabollak fel, nem forrsz össze újra. - Gúnyosan felnevetett.
- Minden bizonnyal nem, de neked kedvesem, arra nem lesz lehetőséged.
- Valóban? Akkor mire várunk? Akár meg is ölhetnél - jelentette ki nyugodtan. Eddig felhúzott, remegő térdét leeresztette, lábát keresztbe vetve fordult az ablak felé.
- Látom, nem tudlak kiborítani a nyugalmadból. Már csak arra lennék kíváncsi, miért hiszed azt, hogy meg foglak ölni? - A lány értetlenül sandított felé. - Ki kell, ábrándítsalak! Nem vagy olyan fontos tényező ebben a játszmában - pillantott ki az ablakon, a mezőn álló, elhagyatott raktárépületet pásztázva. - Megérkeztünk. Nyisd ki! - szólt bele mikrofonjába.
- Biztos? Uram? - kérdezett vissza reszketve sofőrje.
- Azt mondtam, nyisd ki! - A biztonsági zárak felpattantak, Aya pedig meglepetten pillantott maga mellé.
- Nem tartasz attól, hogy megszököm? - kérdezte egyenesen. Még mindig higgadtan viselkedett, ami nagyon tetszett Nanónak. Lassítottak, és megálltak.
- Nem fogsz elmenni - nyitotta ki a kocsi ajtaját.
- Úgy néz ki - szállt ki Aya a vérrel összekent ülésről. Lassan körbefordult, pillantása a vékony földútra tapadt, majd az őket körbevevő sík mezőre.

***

- Hol vagyunk? - kérdezte halkan. - Sík a terep. Megpróbálhatnám. A sofőr, már nincs az autóban. - Mintha csak nézelődne, előrébb sétált, és kezét csípőre téve körbefordult.
- Egy olyan helyen, ahol megvárunk valakit. - Nagyon rejtélyesen hangzott, amit Nano mondott. Bár, ki másra várhatnánk még? - Shiki. Shikit akarja. - tudatosult benne. - Csali vagyok, és Shiki felett akar győzedelmeskedni. Hát, erről beszélt. Ezért mondta, hogy még nem tudja, győzött-e? - Kiszáradt ajkát megnedvesítette, és vett egy mély lélegzetet. Megpróbálta ellazítani feszült izmait, hogy a megfelelő pillanatot kivárva cselekedhessen. Amint elhagyta a biztonság illúziójával kecsegtető autót, azonnal elfogta a félelem és a rettegés ősi ösztöne. Az autóban valahogy más színben tűntek fel előtte a dolgok. Könnyű volt olyan frázisokkal dobálóznia, mint bármikor meghalok, ölj meg nyugodtan. A ragyogó napsütéstől átitatott mezőn állva a gyűlölet ereje elpárolgott belőle. A fények nem hagytak hátra mást, csak a benne tornyosuló félelmeket.
Egyedül maradt, már az idő illúziója sem védte a felé közelgő végtől. Saját halála éjfekete paripán vágtatott felé sebesen, mint a szél. A kocsiban még előtte nyújtóztak a mérföldek és a percek, az egyszer majd megtörténik képzete. Tudta, hogyan fog végződni ez a találkozás. Földi pályafutása véget ér, és beemelkedik ősei csarnokába, ahonnan figyelheti az elveszett lelkekként kóborló halandókat. Már akkor tudta, amikor a férfi beszállt mellé az autóba. Mégis, ahogy most felnézett arra a romos, elhagyatott épületre, és látta a koszos üregekként tátongó ablakokat, a haláltól való félelem még inkább eluralkodott rajta. Ennyit egy igazság sem ért.
Még nem halt meg. Még él, és amíg tehet bármit is, hogy megmeneküljön, meg fogja próbálni. Erős, és nem gyenge. Nincs szüksége gyógyszerekre ahhoz, hogy túléljen. Nem fog pánikrohamot kapni, mert soha nem is volt pánikbeteg. - Erős vagyok.
- Kerülj beljebb! - hajolt meg udvariasan Nano, kezét a bejárat felé nyújtva. - Most! - Nem is gondolkozott azon, hogy vajon sikerrel jár-e vagy sem? Azon, hogy ez az ember darabokra szaggatta Shikit? Vagyis, neki esélye sincs ellene? Ki a fenét érdekelt ez mind, amikor a kulcs ott maradt a kocsiban, és hívogatóan csillogott a tavaszi Nap fényeiben? Amikor végre tudta, hogy igazán erős, mert vette a bátorságot, hogy döntsön, és aszerint cselekedjen? A percek törtrésze alatt öklelte fel a férfit, hogy beugorhasson a sofőrülésre. Egyetlen pillanatra fordított neki hátat. A fények visszaverődtek a szélvédőről kirajzolva a rátelepedett porréteget. - Egy. - Ennyi idő alatt a férfi nem pattanhatott volna fel, hogy elkapja. - Kettő. - Keze a bőrülésen landolt, egyik lábát betette a szőnyegre.
Tompa ütést érzett a tarkóján, azután belezuhant a néma csendbe és a testét körülfonó sötétségbe.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés