|
II. kötet/ 19. fejezet - Reakcióidő
Katren 2012.01.02. 22:37
II. kötet/ 19. fejezet: Reakcióidő
A reakcióidő egy beérkező impulzusra adott válasz időtartama. A reflex automatikus visszacsatolás a test és a lélek szintjén egyaránt. Toshimában a minél gyorsabb reagálás életeket menthetett, vagy éppen tehetett tönkre. Csatákban az ember képességein és képzettségén múlt a sebessége; míg az élet mindennapos küzdelmeiben a megtanult, és belérögzült tapasztalatokon.
Shiki tisztában volt vele, ha későn érkezik, az akár végzetes is lehet. Nano kicsúszhat a kezéből, és még ki tudja, mi történhet az udvarban tartózkodókkal. Nem nagyon akarta magát azzal ámítani, hogy teljesen hidegen hagyja az ott tartózkodók testi épsége. Érzékelte a benne feltörekvő nyers dühöt és vak félelmet, amit eddig csak Nano tudott kiváltani belőle. Ezt az érzést, nagyon jól ismerte. Hosszú éveken keresztül dolgozott azért, hogy elmúljon, és írmagja se maradjon benne. Toshima, az Igura, az új kihívások, az élet-halál harcok, mind ennek az egy célnak a szolgálatában álltak. Megszabadulni a saját korlátaitól, és túlszárnyalni önmagát. Borzalmas, gyűlölettel kevert félelme a Nanóval született fölényéből és a saját gyengeségéből fakadt. Azonban a most felbukkanó érzést és vágyat, valami egészen más szülte. Az annyira szégyellt, és annyiszor megtagadott emberi oldala, az ösztönei. Az érzelmek halkan dalolva surrantak bele szívébe azt sugallva, hogy valaki fenyegeti őt. - Ayát.
A betárazott pisztolyok megvillantak a tavaszi Nap lágy fényeiben, ujjai vaskapcsokként szorították a markolatokat. Gunzi ott loholt mellette, szintén harcra készen. Arca komor, tekintete hideg.
- Jön - sziszegte halkan a bérgyilkosnak.
- Ja - érkezett a flegma válasz. A váratlanul előszökkenő verőlegény a meglepetés erejére épített. Nano vagy Atsushi embere? Fogalma sem volt róla. Mindenesetre a terve nem jött be. Már több méterről érezte a belőle áradó félelem és izzadtságszagot. Makulátlan fekete öltönyének komor színe mellett, még szikrázóbbnak hatottak a homlokán lecsurgó verítékcseppek. Meg akarta állítani, ez egyértelmű volt. - Ahogyan az is, hogy halálosan fél tőlem. - A férfi rászegezte fegyverét, és a golyót elküldte halálos útján. Ajka megvető mosolyra rándult. Éles szemével a golyó keltette légáramlatot is látta, a töltény, mint egy lassított felvétel főszereplőjeként repült homloka felé. Gyerekjátéknak bizonyult az elkerülése. A másodpercek tört része alatt tért ki az útjából, és tovább nyargalva elfutott a támadó mellett. Hangtalanul fogott talajt, csak a por kavarodott fel léptei nyomán. Szeme sarkából még látta a férfi torkába fúródott pengét, az iszonyattól rángatódzó arcvonásokat.
- Szép munka - morogta az őt beérő Gunzinak.
- Igyekszem - fújta bosszúsan. Nehezére esett őt követnie, de amennyire tudott, lépést tartott vele. Egyszerre lassították le lépteiket, ahogy megérkeztek az épületkomplexum hátsó kertjéhez. A tárgyalójuk erkélye is innen nyílt. Kezét felemelve intett, hogy húzódjanak fedezékbe. A falhoz tapadva füleltek, de semmilyen zaj nem szűrődött ki a művészi munkával elrendezett kertből. Gunzi felé fordult. Fejével a tető felé intett. A háborúban is használt kommandós kézjeleket hívták segítségül a hangtalan kommunikációhoz.
A kapitány visszaintett, hogy menjen, ő addig a másik oldalt és a kertet deríti fel. - Több mint biztos, hogy a tetőről is mesterlövészek figyelnek. - Először azt kellett megtisztítaniuk. A kávézó szokatlanul csendes volt, az emberek valószínűleg már elmenekültek a bejáraton. Hallotta az ijedt sikolyokat, és patákként csattogó lábak dübörgését. - Mint egy rémülten szétrebbenő gazella csorda.
Néma biccentéssel jelezték, hogy megértették egymást. Gunzi óvatos léptekkel elhaladt mellette, és hangtalanul fellendült a támpillérként szolgáló faragott oszlopra, ami a tetőhöz vezetett. Mozdulatlanul figyelte a bérgyilkos mozdulatait. Amint felért a tetőre, eltűnt szeme elől. Csigolyák törése, szaggatott hörgések. - Egy, kettő, három - számolta magában az eldőlő tetemek számát. - Négy, öt, hat és hét. - Lassan felemelte feje mellé fegyvereit, és vett egy mély lélegzetet. Combizmait megfeszítette, hogy elrugaszkodhasson. A feszült csendbe hangzavarként robbant a kerekek csikorgása, és az útra széthintett kőtörmelékek recsegése. - Francba! - kémlelt elő fedezékéből, és a fal mentén haladva elindult a földön heverők felé. Halkan puffant mellette embertársra talpa.
- Biztosítva - szűrte ki Gunzi fogai közül a szavakat. - A többi olajra lépett.
- Érdekes - szűkítette össze szemét, és megállt a halottak felett. Mind ott voltak. Atsushi, a verőlegények. Egyetlen arcot nem látott közöttük.
- Elvitte a lányt? - tette Gunzi csípőre a kezét.
- El.
- Utána mész?
- Mivel erre számít - guggolt le, és ujjaival megérintette a keréknyomokat. - Az egész, egy szépen megtervezett csapda volt - emelkedett fel, és visszaindult motorja felé. A kevés létszám gyors munkára utalt. Nano tudta, hogy játszi könnyedséggel fogja elintézni őket; ennyi emberrel esélye sem volt ellene. Tehát az egész csak az időhúzásra ment ki, és arra, hogy addig elvihesse Ayát. - Honnan? Honnan tudta, hogy utána fogok menni?
- Ez tudta, hogy eldurran az agyad - suttogta elhűlve Gunzi. - De honnan a faszból? - Nem válaszolt, csak felszállt a motorra. Már nem vette a fáradtságot, hogy felvegye a sisakot. - Mert ismer. - A szörnyű valóság akkor tudatosult benne. - Tudta. Előre látta az egészet. Tudta, hogy csak egy ember képes beférkőzni a bőröm alá, és őt küldte mellém, hogy azután felhasználhassa ellenem. - Gázt adott, a motor pedig felbődült alatta. - Mindent előre eltervezett.
***
Nem érezte az apjából áradó neheztelést, sem az undor vagy a gyűlölet néma hullámait. Igazából semmit sem érzékelt, mert az események hihetetlenül gyorsan peregtek körülötte. Agya képkockákra bontva játszotta le előtte az elmúlt időszak történéseit. A kerti munkát, a beszélgetést Gunzival, a hajnali indulást, a délelőttöt is átfogó autóutat és a közös teázást apjával. Azt hitte, sokkal borzalmasabb lesz. Tényleg azt várta, hogy rászakad az ég, vagy tüzes lángcsóvák és meteorok potyognak az űrből, és szénné égetik. Ő nem a megtévedt bárányka volt, aki hosszas vezeklés után bűnbánóan hazatért. Sokkal inkább egy ökör, akire újra felfűzték a kötelet, és nyakánál fogva vezették a vágóhídra. Üres, tehetetlen és gyenge.
- Jól vagy? - suttogta apja a fülébe. Megnémulva bólintott, hogy jelezze, rendben van. Idejött érte a pokolba, és még annyit sem tudott kinyögni, hogy bocsánat vagy köszönöm. Apja nyomában haladva lebotladozott a tágas erkélyről, majd útjukat a sötét autó felé vették. - Autó! - csodálkozott el mosolyogva, mert annyira ritkán látott a NEF birtokában négykerekű járgányokat. Ellenkezett a politikájukkal, az emberekbe nevelt viselkedéssel, a párt vezető jelszavával. A sok magas, öltönyös férfi ott posztolt körülötte, napszemüvegükkel takarva amúgy is kifejezéstelen szemüket. - Egy szépen elrendezett film, előre megírt forgatókönyv szerint lépkedek - buggyant fel tudatának egy nagyon eldugott szegletéből a gondolat. A nyomasztó érzés nem távozott belőle, sőt egyre jobban erősödött benne a kétely, a bizonytalanság. - Valóban csak ennyi lett volna? Így elmehetünk?
Bemászott a bőrülésekre, és picire összehúzva magát eldőlt. Teljesen kimerült, mintha ezer éve nem aludt volna. Szeme résnyire szűkült, már csak egy hajszál választotta el az álom édes világától, amikor a nyitott ajtó irányából felzengett apja érces hangja.
- Te mit keresel itt? - Ki az? - Felemelkedett, hogy kiszálljon, de apja testétől nem tudott.
***
Nano, ha játszott, mindig nagy téteket tett fel. Ezt tette, ha rulettezett, ha szerencsejátékozott, ha embereket állított csatasorba, és akkor is, ha életének egyik legnagyobb riválisáról volt szó. Kényelmes léptekkel vágott át az éttermen, és a VIP szobát maga mögött hagyva kilépett a kertbe. A tavaszi virágok gyönyörűen bontogatták szirmaikat, illatuk édesen szállt orrába. - Mennyire festői és csodálatos volt ez a közeg.
Apró mosollyal az arcán lesétált a poros udvarra, és kezét csípőre téve megállt annak a közepén. Tudta, hogy az emberei már körbevették a területet, így ha bárki is megpróbálta őt megölni, annak azonnal egy golyó ment a homlokába. Az egész játszma nagyon aljas, nagyon megtervezett és rávalló eljárás volt.
- Te mit keresel itt? - csattant fel Atsushi hangja. Érzékeny fülével sokkal élesebben hallotta a hangokat, így tökéletesen érzékelte a mellettük strázsáló hústornyok szívverésének felgyorsulását, nyáluknak csordulását, ahogy erőltetetten végigfolyt a torkukon.
- Üdv, Atshusi! - mosolygott rá negédesen. - A lányodért jöttem - tette hozzá kedvesen.
- Akkor gyere! Már a kocsiban van. Elvégeztük a dolgokat - zárta le a témát, és megfordult, hogy beszállhasson.
- Ezt én így nem mondanám - ingatta meg fejét színpadiasan. Az idősebb férfi megdermedt, és megfontolt mozdulattal ellépett az autótól. - Ó? Már kapizsgálod? - Lassan behajtotta az ajtót, és várakozóan felé fordult.
- Miről beszélsz? - kérdezte Atsushi számonkérően. Szigorú tekintete gyanakodva mérte őt végig tetőtől-talpig. Az udvarban eddig takarékon keringő feszültség kézzelfoghatóvá vált. Fojtott ereje ott keringett a nyíló virágok, az örökzöld lombok között.
- Szerintem, ezt a kérdést teljesen fölösleges volt feltenned. Már akkor tudtad, hogy mit akarok, amikor megláttál. - A férfi összeráncolt szemöldökkel akart jelet adni biztonsági főnökének, de Nano torokköszörülése megállította a további cselekedetekben. - Én ezt a helyedben nem tenném! - figyelmeztette hűvösen. - Az embereim a tetőkről figyelnek, és tettre készen várnak - vázolta a helyzetet. - Elég csak egy gyanús mozdulat, és... - csettintett egyet a nagyobb hatás kedvéért. - Valaki meghal.
- Miért teszed ezt? - Már megint ezek a nevetséges, értelmetlen kérdések. Miért van az, hogy az emberek, mindenre tudni akarják a választ, holott az egész életüket csukott szemmel élik le?
- Teljesen értelmetlen lenne elmagyaráznom! - sóhajtotta lemondóan. - Így most ne vedd a szívedre, de azért kell hullazsákba kerülnöd, mert Aya pont a te lányod. - Szavai üresen koppantak a közöttük beálló feszült, néma csendben.
A férfiak a másodpercek törtrésze alatt cselekedtek. Atsushit félrelökve és elé ugorva rántották elő fegyvereiket, hogy egy teljes tárat ereszthessenek a fenyegetőző alakba. Nano finoman rugaszkodott el a talajtól, és egy nagy lendülettel felpattant a levegőbe. Tökéletes szaltóval perdült meg, és egy kecses mozdulattal visszahuppant az erkély kövezett padlójára.
Pár percig remegő, riadt némaság ereszkedett az udvarra. Az emberek a távot saccolták, amit egy ugrással áthidalt. Feltehetően most kezdtek ráébredni, hogy kivel is állnak szemben. Valamivel, ami egyáltalán nem emberi, még ha olyan arcot is visel.
Tenyere a földön pihent, pillantását lassan a testőrökre emelte. Megrökönyödés, félelem és düh. Örvényként áradtak a gyenge emberi lényekből szétfeszítve tűrőképességük kereteit. Ismét támadáshoz készültek. Éppen a kezüket emelték fel, hogy tárat cseréljenek, ami az ő reakcióidejükkel mérve pár másodperc vagy még annyi sem lehetett. A sorfal megbomlott, és az emberek a szívükbe vagy a torkukba fúródott golyókkal terültek el a porban. Felemelkedett.
- Állj! - szólt bele fülesébe. Egy embert még meg akart váratni a halálával. Pisztolyát előhúzva lassú léptekkel indult meg az átlőtt lábú Atsushi felé. Látta, hogy Aya bentről dobol az autó üvegén, de a golyóálló felület és az ütésálló üvegek jól bírták a kiképzést. A férfi teste pont az ajtónak zuhant, így a lány nem tudta kinyitni az ajtót. - Tudod, most tettél nekem egy szívességet - emelte maga elé a pisztolyt. - Idetoltál egy igazi erődöt, amiből Shiki akkor sem fogja kiszedni a lányt, ha belerokkan. Csodálatos, nem? - mosolyodott el kedvesen, ujja a pisztoly kakasára csúszott. A vele szemben pihegő alak nem nézett rá megtörten vagy kérlelően. Barázdákkal szántott arcán nem tükröződött az annyira várt halálfélelem. - Az ő életét nem féltette, de akadt valaki más, akiét igen.
- Halj meg azzal a tudattal, hogy a lányod már régen elfordult tőled, és halott a számodra. A lelkét olyanná formáltam, amilyenné akartam. - Atsushi arcán düh, és értetlenség futott át. - Mit gondolsz - folytatta kegyetlenül -, miért van pont Toshimában? Mit gondolsz, ki akarta ezt? Ki ültette belé a kételyeket, a vágyat a szabadságra? Az igényt, hogy elhagyjon téged?
- Te nyomorult kis féreg! - szidta tehetetlenül.
- Ó! Látom, már dereng valami. Aya azt hitte, az egész gondolat eredendően belőle fakad. Az ő felismerései mentén munkálkodik. Milyen szomorú, hogy valójában mindent én sugalltam - suttogta halkan, gyilkos indulattal. Atsushi szeme tágra nyílt, ő pedig abban a pillanatban húzta meg a ravaszt. Elérte, amit akart. Megtörte.
A hullát hanyagul odébb lökte, és kinyitotta az ajtót. Behuppant a halálra rémült lány mellé. Aya rémülten kúszott el az autó másik sarkába, keze automatikusan az ajtónyitó gomb felé tapogatózott.
- Uram? - fordult hátra az egyik újonc, aki a vezető ülésre pattant be.
- Engedd le az ablakot, és zárold az ajtókat! - utasította sofőrjét, tekintetét egy pillanatra sem véve le a lányról. - Felkelnél a földről, kedvesem? Van egy kis megbeszélnivalónk - mosolygott rá biztatóan.
***
Az események felgyorsultak körülötte. Ujjai annyira remegtek, hogy még az ajtót záró gombot sem találta meg. Apja ott állt előtte, és magyarázott valakinek. Először azt hitte, Shiki jött utána, de amint az alak közelebb lépett, értetlenül mérte végig.
- Hayate? - suttogta meglepetten, és már készült, hogy kiszálljon, amikor Atsushi váratlanul megfordult, és testével eltorlaszolta az ajtót. - Miért nem enged kiszállni? - Hiszen, itt volt, akit végig keresett! Gyanakodnia kellett volna, mégis annyira megszokta már a férfi biztonságot nyújtó közelségét, hogy csak akkor eszmélt fel a helyzet súlyosságára, amikor felcsendült az éktelen puskaropogás.
A töltények lepattantak az autóról, de belefúródtak az előtte álló férfiak húsába és szerveibe. Gondolatai teljesen összekuszálódtak, már a miérteken, az okokon sem tudott töprengeni, csak azt a borzalmas vérengzést, parttalan öldöklést bámulta, ami az udvarban zajlott. Az eddig ajtaja előtt szobrozó robosztus test összecsuklott, az ablak sötét üvegére mélyvörös színben játszó folyadék fröccsent. - Vér? Az ott vér? - Lassú patakként csordogált le, és maszatolódott el a felületen. - Menekülni! El kell innen menekülnöm... - Légzése egyre jobban elnehezült, térde elgyengült. Vakon tapogatózott az ülésen, hogy valamerre kiutat találhasson, de véletlenül megbillent, és egy halk sikollyal lecsúszott a földre. Bőrét felhorzsolta az érdes gumiszőnyeg, amit az autó aljába terítettek, haja arcába omlott. Könnyei megállíthatatlanul folytak, ahogy remegve próbált elkúszni a szemben levő ajtóig. Egyszerűen képtelen volt normálisan mozgatni a karját és lábát.
Heves hadakozása közepette figyelt fel a változásra. A félelem nyálkás kígyóként siklott fel torkáig, hogy hányinger formában fojtogathassa nyelőcsövét, keserű epét lökhessen szájába. - Nem hallom... A golyók, nem jönnek. - Az eddig ütemesen kopogó töltényzápor megszűnt. Néma csend telepedett a halál kezével díszített világra, és az autó nyomasztóan szűk belső terére. A félelem fülledt szaga minden pórusából áradt, fülében saját hisztériás fújtatását hallotta. Fel akart nézni, hogy lássa mit történt kint, de nem mert mozdulni. Itt volt a vége. A csend csak azt jelenthette, hogy támadóik befejezték a parttalan öldöklést. - Végeztek. - Remegve várta a halált. Nem volt semmi reménye, minden elveszett. Az ajtó kinyílt, ő pedig sírásra görbült szájjal pillantott fel a mellé behuppanó férfira. Először arra gondolt, hallucinál. Más különben, hogyan ülhetne be mellé, Hayate? - Nem, ez biztosan csak káprázat! Rosszul látok - győzködte magát. Hallotta, hogy valaki beszállt a sofőr ülésére, de nem mert ránézni.
- Uram? - Megbolondult. Biztosan megbomlott az elméje, máskülönben miért képzelné őt a támadók helyére? Hiszen a férfi az ő oldalán állt. Ők összetartottak... Itt kereste őt Toshimában, utána jött.
- Engedd le az ablakot, és zárold az ajtókat! - A zárak kattantak. Még mindig térdelt, haja a padlóra hullott. Képtelen volt feldolgozni az eseményeket. Nem volt menekvés, az ajtók bezárultak. - Felkelnél a földről kedvesem? Van egy kis megbeszélnivalónk. - Nem, ő ezt nem hiheti el. A szeme biztosan megcsalja. Biztosan. Hunyorogva fókuszált a férfi ajkán játszadozó mosolyra. Kirázta tőle a hideg. Hárítani akart a kimondott szavakkal, hátha Hayate megnyugtatja, és elmondja neki, hogy ez az egész, csak egy fatális félreértés, és végre biztonságban van. - Akkor miért érzem mégis azt, hogy meg fogok halni? - Az ösztön, hogy a túlélésért küzdjön, meglapult testének árnyaiban.
- Apa? - suttogta száraz ajkakkal. - Ő...? - habozott, nem merte kimondani az utolsó szavakat.
- Igen - biccentett gyászosan. - Kérlek, mondd ki. Mondd azt, hogy azért jöttél, hogy megments.
- Megöltétek a támadókat? - kérdezte halkan. - Könyörgöm... - Azt akarta hallani, amire vágyott. Hiába tudta, hogy az élet nem így működik.
- Nem hiszem el, hogy még mindig nem látod - sóhajtotta lemondóan.
- Mit? - nyögte ki elkínzottan. Bárcsak süket lenne, hogy ne hallaná a szavait.
- Aya, én vagyok a támadó. - Minden egyes szó felért egy tőrdöféssel. Eddigi világa csillogó kristálypohárként roppant össze. - Nem. Az nem lehet. - A szemében remegő könnycseppeket elpislogta, és vett egy reszkető, ziháló lélegzetet. Bárcsak vak lenne, hogy ne lássa, hogyan omlik össze remegő kártyavárként az élete. - Megölte. Lelőtte.
- Nem - suttogta hitetlenkedve. De a férfi nem tett semmit azért, hogy megnyugtassa. Csak ült ott, angyali nyugalommal az arcán, ugyanazzal a biztató, kedves mosollyal, amivel mindig rátekintett. - Nem! - mondta ki újra, hátha az egész csak egy borzalmas álom, amiből felébredhet, ha ezt szót ismételgeti. „Nem."
- Felülnél? Fárasztó így tartani a fejemet - masszírozta meg nyakát egy lusta mozdulattal. Lassan felkúszott az ülésre. A lehető legtávolabb húzódott tőle, nyomorúságos menekülési kísérlete nevetést csalt ki a férfiból. A kocsi csendesen meglódult alattuk. Barna szeme riadtan tapadt a kék szempárra, nem mert másfelé pillantani.
- Miért húzódtál ennyire messze? - incselkedett vele ugyanolyan kedvesen, mint akkor, amikor még vigyázott rá. Sikoltani akart, rugdosódni, kikaparni azt a rohadt, áruló szemet. - Ő tette. Megölte. - Mégsem mozdult, ajkát szorosan összezárta. Minek kínozza? Hiszen, úgyis meg fogja ölni. - Mert ez az utazás nem végződhetett másképpen.
Önkéntelenül is eszébe jutott az a történet, amit Hayate egyszer régen elmesélt neki. Akkor engedte őt először a közelébe, és éppen a japán mitológiáról, illetve az európairól beszélgettek, összehasonlították a kettőt. Az elfeledett kontinens meséje egy őzikéről szólt...
Egy őzikéről, aki boldogan szökellve ugrándozott az őszi köddel fedett erdőben, a tavaszi virágok tengerében, a nyári napsütésben, a tél hideg havában. Minden évszakot szeretett, elfogadta az életet. Ez az őzike egyszer csapdába esett. Először úgy hitte, könnyedén kiszabadulhat a hurokból, mert nem volt annyira szoros. Kétségbeesetten vergődve próbált kimenekülni belőle, de minden egyes próbálkozását sikertelenség koronázta.
A lábára tekeredett zsineg egyre feszesebbé és fájdalmasabbá vált. Már nem érezte a virágok illatát, nem hallotta a madarak édes dalát. A világi szépségek öröme köddé vált szívében, csak a lelkét eluraló félelem és fájdalom maradt. Magára maradt, nem jött senki, hogy megmentse. Az éles fém véres sebeket vájt lábába, az őz pedig minden reményét elvesztve megadta magát a halálnak. Túl gyenge volt ahhoz, hogy ki tudjon szabadulni. Várt.
Reccsentek az ágak, a madarak ijedten röppentek fel. A vadász eljött érte. Az őz barna szemét félelemmel telve mégis reménykedve emelte rá; tőle várta a segítséget. A legutolsó pillanatban is elhitte, hogy megmenekülhet. Még akkor is, amikor a vadász tőre megvillant felette.
Akkor Hayate megkérdezte tőle, hogy szerinte mi a történet tanulsága? Azt felelte, az ember eltévedhet a saját útvesztőiben. Hayate azt mondta, az ember maga választja a szerepét az útvesztőjében. Dönthet úgyis, hogy nem megy be. Most sem értette az ő tanulságát, viszont a jelképeket annál inkább. Ajkát beharapva szorította ökölbe kezét. Hogy nem látta eddig? - Végig én voltam az őz, Hayate pedig a vadász.
- Mégis ki a fene vagy te? - suttogta dühösen. Érzéketlen kuncogás és egy unott sóhajjal díjazta haragját.
- Látom, Shiki megtanított kérdezni - jegyezte meg elgondolkodva. Aya szeme iszonyodva meredt tágra, ahogy felfogta, a vele szemben ülő ismeri a fogva tartóját.
- Honnan ismered a kapitányt? - buggyant ki belőle.
- Ó! A mi kapcsolatunk nagyon régi időkre nyúlik vissza. Ha gondolod, szívesen elmesélem - támaszkodott meg kényelmesen az ajtóra szerelt karfán, arcát öklére simította.
- Van más választásom? - szűrte ki a szavakat összeszorított fogai közül.
- Miért? Hát, nem érdekel az igazság? - Vitriolos szavai áthatoltak a lelkét körbevevő páncélon. - Hiszen, mindig azt kutattad, és kerested. Esetleg tévednék? - érdeklődött kellemes hangján. Aya keze ökölbe szorult, teste már nem a félelem, hanem a düh hullámaitól rázkódott meg. Meg akarta ölni. Ezért a rohadt színjátékért, amit most is pofátlanul eljátszott előtte, mintha mi sem történt volna.
- Igazság? - sziszegte dühösen. - A te igazságod egyáltalán nem érdekel - tette hozzá ellenségesen.
- Nagy kár! Mivel ebből ágazott ki a tied is - húzta el a mézesmadzagot orra előtt.
- Hazudsz! - csattant fel, de a férfi arcvonásai teljesen elbizonytalanították.
- Kételkedsz magadban? - súgta forrón, és közelebb húzódott hozzá.
- Ne! - emelte fel kezeit védekezően.
- Nem bántalak - érintette meg combját, ujjai pilleszárny érintésekkel siklottak fel oldalán át arcára. - Még - tette hozzá dorombolva. Egy hirtelen mozdulattal söpörte le az állán kalandozó ujjakat. Az érintése undort keltett benne.
- Szemét! - morogta remegve.
- Ha belegondolok, hogy mennyire vártad a találkozásunkat, és mennyi mindent megtettél azért, hogy megszökhess... Egyszerűen fenomenálisan teljesítettél. Bravó! - tapsolta meg színpadiasan. Egy szavát sem hitte, még inkább nem értette. Mi akarhat még tőle? Mindenét elvette.
- Ölj meg most! Nincs értelme az időt húznod! - vágott vissza.
- Nincs értelme? Honnan tudod, én minek látom értelmét? De legalább meggyőződhettem arról, hogy milyen bátor lettél - ült vissza a helyére Nano. Kigombolta elegáns zakóját, és elhelyezkedett az ülésen. - Az igazság, mindig is fontos volt neked - pillantott ki az ablakon, és elmerülve gondolataiban a kinti tájat szemlélte. Igen. Igaza volt a férfinak. Bárki is ült vele szemben, bármennyire is undorodott tőle, csak ő adhatott válaszokat. A megalázottság és becsapottság fájdalma semminek bizonyult az előbb lezajlott események függvényében. Minden hazugság volt? Minden szó és érintés? Minden gondolat?
- Minden? - kezdte bizonytalan hangon - Minden hazugság volt? - súgta rekedten. A férfi elgondolkodva pillantott rá.
- Mit jelent a hazugság? Mit jelent az igazság? - tette fel magának a kérdéseket. Aya lehunyta egy pillanatra a szemét, majd újra felpillantott a férfira. Egészen másnak látta most őt. Egy idegen ült vele szemben, akinek múltját, jelenét nem ismerte. Semmit sem tudott róla, mégis meghatározó szerepet töltött be az életében. A bizalmába fogadta, a szeretője lett, és ami a legrosszabb, hallgatott rá. Pedig eleinte mennyire nem kedvelte! Irtózott tőle, a belőle áradó furcsa, azonosíthatatlan energiától. Az első találkozásuk alkalmával is körüllengte valami, amit nem tudott megnevezni, mégis taszította. - Kedvesek voltak a szavai, simulékony a modora. Mégis egy idegen ült velem szemben, aki mindattól különbözött, amit én vagy apám képviseltünk. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Miért voltam ennyire vak és gyenge? - Ennyire szüksége lett volna a társaságára? Abban a pillanatban hihetetlennek és természetellenesnek tűnt, hogy valamikor tényleg vonzódott hozzá, és adott a véleményére.
Toshima annyira kiemelte a férfi különbözőségét, mintha csak most találkoztak volna először. Mások voltak a vonásai, még a haja színe is. Szeme sötétebb árnyalatúnak tűnt, már nem volt annyira angyali és éteri. Az eddigi nyugodt aura, most vészjósló pulzálássá szélesedett fellebbentve valódi kilétéről a fátylat. Egy gyilkos ült vele szemben; olyan személy, aki hidegvérrel megölte az apját, és tönkretette az életét. - Már látlak, Hayate. Érezlek. - A belőle áradó furcsa, bénító erő testetlen félelemként kúszott tagjaiba, hasznavehetetlen ronggyá változtatva testét. Hibás lenne az egészben? Ha az is, attól, hogy beismeri, visszaforgathatja az idő kerekét? Feltámad az apja? Meg nem történtté válnak az események? - Azt hiszem, abban az értelemben, amiben te gondolod el az igazság, illetve hazugság fogalmakat és azok jelentését... Hazudtam - vonta le a konklúziót a férfi. - Az én szempontomból nézve pedig a te hazugságod jelentette magát az igazságot - fűzte tovább gondolatmenetét.
Üljön itt higgadtan, amikor legszívesebben, zokogva borult volna a földre fájdalmában? A lelkében dúló toronymagas hullámok, hol magasra repítették, hol visszamosták saját posványának mélyére. Olykor azt érezte, van ereje felülemelkedni a megtörtént eseményeken, magán a múlton. De a következő pillanat azonnal rácáfolt törekvéseire és rövid életű lebegésére. Újra belesüppedt lelkének mocsarába, és hagyta, hogy a métely, a mocsok magával húzza. Végül meghozta a döntést. Tudnia kellett, miért ment keresztül ezeken a dolgokon! Hallania kellett a saját fülével, hogy az együtt eltöltött időszak nem volt más csak hazugságokkal teletűzdelt színpadi jelenet, egy láthatatlan forgatókönyv történéseinek színrevitele, amit nem a sors, hanem ő írt apró gyöngybetűkkel. Hányszor fohászkodott az őseihez? Az istenekhez, hogy segítsék meg nyomorúságos életében? Mindent félreértett, ez pedig emberek életébe került. Ki tudja, még hány olyanéba, akiről nem is tudott?
- Hallgatlak. - Jéghideg ujjait összedörzsölte, pillantását a férfi nemes arcvonásain nyugtatta.
- Tudtam, hogy így fogsz dönteni - biccentett a férfi. Úgy viselkedett, mint aki készült erre a beszélgetésre. - Nagyon hosszú utat jártál be, ha gondolod, elkezdhetjük az elején. - A férfi kíváncsian pillantott rá, a végsőkig kiélvezve azt a morbid figyelmet, amivel megajándékozta. Belement a játékába, mert ezt kellett tennie.
- Kezdetnek elég lesz, ha megmondod a valódi nevedet.
- Nano vagyok. Az N0-ás kísérlet prototípusa.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó