II. kötet /18. fejezet: Zenit

A hajnal köddel és nyirkos levegővel várta. A Nap még csak most ébredezett, halvány aranysugarakkal hintve be Toshima komor, szürke falait. A neonfények eltűntek, az igurai harcosok pedig meghúzódtak az összecsapásaikat követően. Mindenhol a pillanatnyi béke és nyugalom honolt.
Aya a kocsi ablakának támasztotta homlokát, és az autópálya mellett elsuhanó fákat bámulta. Mellette Gunzi káromkodva váltott sebességet, még egyszer elszidva a sebváltó édesanyját. - Igen, elég régi ez az autó. Benzin hajtotta. - Az ő otthonában már alig használták ezt a típust. - Kimentek a divatból. - Helyettük mindenki a környezetbarát, komposzttal üzemeltetett metróval, illetve biciklivel közlekedett. Nagyobb gépkocsikat kizárólag a szállítók vettek igénybe, közülük is azok, akiknek nem volt pénzük. A tehetősebb személyek, az álszent emberek vagy éppen valóban változtatni akarók azonban az új szenvedélynek hódoltak.
A motor monotonon duruzsolt, a meleg levegő arcába csapott. Szótlanul zötykölődött Gunzi mellett, miközben próbált valamilyen értelmet találni a reggel történtekben. Lopva mert csak a férfira pillantani. - Mi a fene ütött belé? - tette fel a kérdést már legalább századszorra az elmúlt órában. - Miért kellett ezt csinálnia? - Egészen addig, amíg Shiki nem jelent meg, minden az előre megbeszélt módon zajlott. Bepakoltak az autóba, és felkészültek a hosszú útra. Amint a kapitány színre lépett, mintegy varázsütésre elindult a burleszkbe illő jelenet.
Gunzi elkapta a kezét, és egy cuppanós csókot hintett rá. Annyira megdöbbent a váratlan támadás hevétől, hogy egyszerűen képtelen volt reagálni. Ott állt bambán, földbe gyökerezett lábbal, mint egy ostoba liba. Látta, hogy a férfi győzedelmes mosolyt villant a kapitány felé, de még mindig annyira lesokkolta az egész helyzet, hogy nem volt ereje elemezgetni, mi miért történt. Végtelenné nyúltak a pillanatok, amíg Shiki melléjük ért, és lassan végigmérte Gunzit. Léptei halkan koppantak, szeme kifejezéstelenül csillogott.
- Befejezted? - kérdezte higgadtan. A belőle áradó hidegségnek és figyelmeztető hangsúlynak köszönhetően pár másodperc alatt megfegyelmezte házi bohócát. A léptek ismét halkan koppantak, a fekete árnyék elillant. Némán álltak a Múzeum előterében. Ő a döbbenet miatt, a férfi pedig ki tudja, miért hallgatott. - Nem baj, Aya! Mindjárt vége! Mindjárt vége! - biztatta magát. Gondolataiból Gunzi térítette magához. Megragadta a kezét, és kivonszolta az autóhoz. Halk, de diadalittas kuncogása még az úton is kísértette. - Miért? - Nem tudott rájönni a titok nyitjára. Visszaemlékezett Gunzi elejtett megjegyzéseire, kihívó viselkedésére. Szándékosan heccelte a kapitányt, ez nyilvánvaló volt. Talán azért, mert szórakozni akart vele? - Őrülten hangzik a felvetés, de amilyen bolond - pillantott rá a dühtől elszürkült arcra - ez nagyon is elképzelhető. - Kipillantott az ablakon, hátha a táj szemlélésével gyorsabban halad az idő is. Nem volt szerencséje. Mindenütt ugyanaz az egyhangú, kopár mező tárult szeme elé, mint eddig. - Fák, fák, fű és ennyi. - Hamar elunta a nézegetésüket.
- Gunzi? - fordult felé, hogy megtörje a feszült csendet. Mérges morgás biztosította arról, hogy a férfi figyel rá. - Mennyi ideig tart, amíg elérjük a találkozási pontot?
- Ilyen fasza tempóval? - nyögött fel bosszúsan, ahogy ismét sebességet váltott. A sebváltó szánalmas nyekkenéssel engedte magát a helyére tolni. - Körülbelül... Három óra? - tippelt bizonytalanul.
- Hogyan? - bukott ki belőle. - Ennyire messze megyünk?
- Ez a hely van a legközelebb a déli határhoz, ahonnan már csak pár lépés a NEF területe. - Kinézett a visszapillantó tükörre, majd újra az útra függesztette pillantását. - Miért? Éhes vagy?
- Nem - rázta meg fejét. - Csak kíváncsi voltam - tette hozzá.
- Aha! - nevetett fel a férfi. - Hiányzik már a papa? - vonogatta szemöldökét évődve.
- Valahogy úgy – motyogta.
- Micsoda lelkesedés! Teljesen lenyűgözöl! - harsogta gúnyosan, majd a rádió gombjához kapva bekapcsolta a recsegő dobozt. Az éter szaggatott vonalán át felhangzott egy régi sláger. - Mi a szar ez?! Már pardon! - motyogta szabadkozva, amikor észbekapott. Aya csak fáradtan legyintett jelezve, hogy nem zavarja a káromkodása. A nagy mozgolódás közepette a férfi szájából kilógó cigi hamuja az ölébe pottyant összemaszatolva a farmerját. - Ó baszki! - szitkozódott felpaprikázva. - A vadonatúj nadrágom! - Hallotta, hogy a férfi még siránkozik és mocskolódik, időközben megint kitérve a sebváltó édesanyjára, de már nem akart foglalkozni vele. Egy lemondó sóhaj kíséretében hátratámasztotta a fejét, és lehunyta a szemét. Ezerszer inkább vágyott arra, hogy Shikivel utazzon, mint ezzel a bolonddal. - Ennél, még ő is jobb lett volna. - Gunzi végül hosszas keresgélés után megállapodott egy kicsit ütősebb számnál. A vad gitárszólóba vegyülő énekes hörgése kis híján szétrepesztette a dobhártyáját. Mindig is utálta ezt a fajta zenét.
- Ó szentséges ősök! - motyogta megsemmisülten, amikor a férfi fennhangon „énekelni" kezdett. A tartóba csúsztatott mobil felmuzsikált, Gunzi bekapcsolta, és kihangosította a készüléket.
- Gunzi! - sziszegett a levegőbe Shiki figyelmeztető hangja. - Azonnal kapcsold ki! Egy akció közepén vagy! - A férfi huncutul rákacsintott, és legyintett.
- Csak dumál - tátogta. Halkan felkuncogott, és megcsóválta a fejét. Egyszerűen nem tudott nem nevetni ezen az őrült alakon. - Mert csak egy totálisan hibbant ember merne így viselkedni Shikivel.
- Most! - A kapitány hangja kezdett veszélyesen elmélyülni.
- Értettem, főnök! - Szalutált katonásan, és kikapcsolta a recsegő rádiót. - Kár volt érte! - sóhajtotta fancsali képpel. - Igazán szerettem ezt a számot. Neked is tetszett? - érdeklődött, még mindig dúdolászva.
- Bocsi, de nem értettem pontosan a szöveget - válaszolta angyali arccal. A szöveg erős kifejezés volt arra a halálhörgésre, ami a hangszóróban dübörgött pár perccel azelőtt.
- Nahát! Neked van humorod - csipkelődött vele játékosan.
- Toshimában ezt is elfelejti az ember - jelentette ki síri hangon, de mint mindenre, Gunzinak erre is volt válasza.
- Nem lehet, hogy általa él túl? - egészítette ki világnézetét. - Vajon létezik olyan szegmense az életnek, amit ez a férfi komolyan fog fel? - töprengett el, miközben őt fürkészte. - Talán Gunzi mégsem szemléli annyira rosszul ezt a világot. Ha az ember nem akarta elveszíteni a józan eszét, megkönnyíthette az életét azzal, hogy nem adott felesleges körítést a dolgoknak. - Elfogadta a létezésüket, és megbékélt velük.
- Na, Jákob utolsó bérenceihez értünk. Függöny fel, cicus! - vezényelte színpadiasan, és lelassított az utolsó ellenőrzőpontnál. - Jákob. - Már tudta, hogy kiről beszél a férfi. A hosszú út elején még sokkal beszédesebb kedvében volt. Akkor elég sok mindent mesélt róla, a testvéreiről és a munkájukról. Az ellenőrzőpontok valójában Toshima kapui voltak, melyek felügyelete a Pátriárkák és az ő kopóik kezében nyugodott. Jákob volt az egyik pátriárka, a déli területek az ő irányítása alá tartoztak. A kapukon előre megadott kóddal lehetett átjutni. Gunzitól már az első pontnál megtudhatta, hogy a kopott, falapokkal fedett őrbódék valójában golyóálló fémmel bevont erődítmények. A belső teréből menekülő járat, illetve fegyverraktár nyílt. Gunzi szerint rizikós volt a kapukon való átjutás, mert bárkit eltehettek láb alól egy rosszul megadott kulcsszóval. Eddig nem volt gond a kártyáikkal. Nagyon remélte, hogy az utolsó ponton is simán átcsusszannak.
Az őr, itt is zöld egyenruhát viselt, akár az előző átkelőknél látott kopók. Ocsmány kefe bajusza szépen elrendezve állt húsos ajka felett, szürke szeme kegyetlenül csillogott. Zizegő zubbonyában rátámaszkodott az autóra, és behajolt, hogy végigpásztázza az utasteret. Pillantása megakadt rajta, és ajkát finoman megnyalta. Szívesen elbújt volna a hátsó ülésen valamilyen pokróc alá, hogy láthatatlanná váljon. - Undorító alak - viszolygott némán, igyekezve megfegyelmezni arcvonásait. Gunzi diszkréten kitartotta égő cigijét, hogy az őrt pár lépéssel hátrébb terelje. Próbálkozása telitalálat volt.
- Bejön a maca? - vigyorgott magabiztosan a kopóra.
- Te szállítod? - méricskélte élvetegen, ő pedig még kisebbre húzta magát össze az ülésen. Kis híján felfordult tőle a gyomra.
- Saját tulajdon, bocsi! - szabadkozott, és átnyújtotta a hamis papírokat. Köszönésképpen, mutatóujjával kiintett a bódéban posztoló másik bérencnek.
- Ezt buktam! - sajnálkozott az őr, és felületesen végigpörgette a két kis könyvet, majd hátrasétált, és beadta a kártyákat ellenőrzésre.
- Visszafelé hozzak egyet? - kérdezte lazán Gunzi, mire szeme kikerekedett. Arcát a föld felé fordította, és kitartóan bámulta a lába alá tett gumiszőnyeget. - Induljunk már! Menjünk! - könyörgött némán. Pár percig az autóban rostokoltak járó motorral. Az előttük leengedett sorompó piros villogással jelezte, hogy még zárolás alatt áll. - A kártyákon szereplő kulcsszót futtatják. - Ha egyeztek a találatok, mehettek. Ha nem... A nem verzióba inkább bele sem akart gondolni. - Gyerünk, nyílj ki! Nyílj már ki! - drukkolt feszülten. Gunzi biztatóan megpaskolta a combját. Meg akarta őt nyugtatni, de nem hatott.
- Nyugi, bébi, csak lazán! - duruzsolta kellemes hangján, még mindig a rádióban hallott számot énekelgetve.
- Sokáig tart. Nem? - suttogta fojtott, ideges hangon.
- Dehogy! Az előzőeknél is ennyi volt - nyugtatgatta Gunzi, és csikkjét kipöccintette a lehúzott ablakon. - Ne parázz már, kiscsillag! Az ötödiket hagyjuk magunk mögött. - Az egyenruhás férfi visszalejtett az autóhoz, és benyújtotta az iratokat a két kártyával együtt.
- Mehettek! - morogta ellenszenvesen, és széles mozdulattal intett a bent posztolónak. A lámpa kékre váltott, a kocsi pedig meglódult. Tétován felnézett a visszapillantóra. Shiki feltűnés nélkül követte őket. - Motorral. - Fekete szereléséről bármikor felismerte volna, pedig az inkognitó miatt bukósisakot is húzott. Hosszú katanája nem volt nála, de tudta, hogy a kabát, a nadrág és a póló valóságos fegyverarzenált rejtenek. - Sohasem megy sehová készületlenül. - Nem látott a sötét rostély mögé, mégis úgy érezte, hogy a férfi minden egyes rezdülését figyeli.
- Kérsz? - eszmélt fel Gunzi hangjára. Egy termoszt nyújtott felé. A reggel lefőzött kávéja lötyögött benne.
- Köszi, de nem - nyögte fáradtan, és lejjebb csúszott az ülésen. Vágyakozva pillantott ki az egyre világosodó horizontra. Ha most nem egy túszdráma közepén ülne, azt gondolhatná, hogy egy ismerősével furikázik. Fogalma sem volt róla, hogy a mellette ülő férfi mivel foglalkozik, de a kisugárzása és bolondos viselkedése teljesen magával ragadta. - Nem érzem azt a fojtogató hidegséget, amit Shiki közelében - állapította meg szomorúan. A kapitány az elmúlt időszakban olyan szinten elvadult, és beletemetkezett hideg gyűlöletébe, amit iránta táplált, hogy már félt megszólítani vagy a közelében maradni. Kifejezetten veszélyesnek érezte önmagára. A mai hajnali viselkedése is arról győzte meg, hogy Shiki valamilyen oknál fogva ki nem állhatja őt. - Erre még Gunzi is rátett egy lapáttal a reggeli akciójával. Tényleg! Egyáltalán miért is kellett ezt csinálnia? - ráncolta össze szemöldökeit, és kérdőn a férfi felé fordult. Egy darabig némán tanulmányozta a sebhelyes arcot, mire annak ajkát egy csalódott sóhaj hagyta el.
- Már vártam - morogta újra ellenőrizve a visszapillantót. Meglepetten felnevetett a férfi reakcióját hallva.
- Gondolatolvasó vagy? - kérdezte játékosan.
- Nem. Csak ismerem az arcokat – dörmögte.
- Rendben. Akkor, miért? - Kimondta, nem kertelt. Gunzi olyan típusnak tűnt, akitől ha kérdezett, választ is kapott. Miért érte ez a megtiszteltetés? Mi miatt viselkedett ennyire közvetlenül vele? Mind mellékes dolognak számítottak abban a percben.
- Provokálni akartam - felelte habozás nélkül.
- Kit? - húzta el száját, és ellenségesen elfordult. Inkább kibámult a szélvédőn. Gunzi is csak szórakozott vele. A rendes válaszok vágyálomnak bizonyultak ebben a rohadó posványban. - Tényleg? Tényleg meg akarom váltani Toshimát, vagy ezt a hülye szituációt? Minek kérdeztem egyáltalán? Minek érdeklődöm? - Dühös volt magára. Úgy látszik, ő is annyira megbolondult, mint a fogva tartója.
- Shikit. - Nyelni is elfelejtett annyira megdöbbent. Ezt biztosan nem hallotta jól.
- Kit? - kérdezte még egyszer, de csak azért, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg az a bizonyos név hangzott el.
- Mondom. Shikit. - Beszéd közben egy szál cigarettát kapart elő farmere zsebéből, és szájába dugva keresni kezdte az öngyújtóját. - Aya! Ha magadhoz tértél az első sokkból, kivennéd a kesztyűtartóból az öngyújtómat?
- Persze - morogta dühösen. Lehajtotta a fedelet, és kotorászni kezdett az összetúrt kupacban. - Hol lehet? - Vakon tapogatózott, akciójának köszönhetően néhány tárgy tompa puffanással a földön landolt. - Térképek, szakadt pólók, csavarkulcsok, tucatnyi pisztoly és gránát. - Megtorpant egy pillanatra a vad keresésben. - Gránát? - Ő most komolyan egy gránáttal teletömött kocsiban utazik? - Mit is vártam? Egy kesztyűt? Egy könyvet? - Ajka megremegett, és hideg ujjai végre rátaláltak az öngyújtóra. - Tessék - nyújtotta felé, pedig legszívesebben hozzávágta volna a nehéz fémdarabot. Hátha betörik a makacs feje, és nem ugratja többet.
- Köszike! - Laza mozdulattal meggyújtotta a cigijét, és visszadobta a kesztyűtartóba. - Visszanyomod? - Megpöccintette a fedelet, az pedig tompa puffanással visszapattant a helyére.
- Miért akartad felbosszantani? - rázta meg a fejét értetlenül. - Egyáltalán azt sem értem, hogy én hogyan illeszkedem ebbe a képbe. - Halk, de gúnyos nevetés volt a válasz.
- Komolyan mondom, zsák a foltját - dörmögte jókedvűen. Cigarettája a szájában lifegett, bal karját kilógatta a kocsiból.
- Tessék?
- Ez csak egy kis kakaskodás volt. Egy kis semmiség! - legyintett flegmán. Gyanakodva méricskélte a férfit, ajkát összepréselte néma haragjában. Tudta, hogy Gunzi valamit elhallgat előle, de tényleg jobbnak látta feladni a helyzetet. Úgyis csak pár óra maradt hátra toshimai pályafutásából. - Annyi, ameddig a Nap a zenitre nem ér.
- Kérhetnék egy is kávét? - fintorodott el rosszkedvűen. A férfi belecsípett a combjába, mire dühösen feljajdult.
- A hátsó ülésre dobtam, úgyhogy mászhatsz, kismacska! De aztán domboríts is valamit! - tette hozzá kajánul. Elgyötörten nyögött fel, magában némán imádkozva, hogy minél hamarabb érkezzenek meg a találkahelyre.

***

Szerette a kényelmet, az eleganciát és a szépséget. Ha tehette, olyan helyeken mozgott, ahol mindezt megkapta. A Vörös Róka kávézó ilyennek bizonyult Toshima határában. Elégedetten nézett végig az elegáns asztalokon, a fényesre tisztított tükrökön. Mintha egy teljesen másik világba lépett volna, amin kívül rekedt a mocsok, a sötétség. A pasztellárnyalatok ügyesen kihangsúlyozták a hely előkelő voltát, a mindenütt uralkodó fehér és elefántcsontszínek megtöltötték érzékeit. A megtervezett előkelőség és finomság túlcsordult a nagy teremben.
Élvezettel merült el a bent tartózkodók tanulmányozásában. Mutatós ruhák feszültek férfiakon és nőkön egyaránt, a tökéletes megjelenést figyelemfelkeltő ékszerekkel egészítették ki. Mozdulataikból sugárzott a kimódolt viselkedés és az etikett berögzült lenyomata. - Tudattalan bábok, megtervezett semmik - fintorgott megvetően. Ugyanolyan mesterkélt konstrukcióknak tartotta őket, mint magát a berendezést, aminek díszleteiben ültek.
Örült a kellemes zsúfoltságnak, így semmiképpen sem tűnhetett ki a tömegből. A sok ember ellenére is egy félreeső sarokasztalt foglalt el, ahonnan kiválóan beláthatta a terepet. Teáját ráérősen megkavarta, majd a kiskanalat egy kényes mozdulattal a csésze pereméhez koccintva visszatette azt az alátétre. Ajkához emelte teáját, és kortyolt belőle egy keveset.
Ema kiválóan értett a stratégiai tervek kivitelezéséhez. A VIP részlegben is helyezett el beépített pincéreket, ha esetleg Atsushi és Shiki ott akarnának tárgyalni. Persze, a helyzetet megnehezítette, hogy Motomi szinte Ema összes emberét ismerte, de a hangsúly, itt a szinte szócskán nyugodott. Ajka kárörvendő mosolyra húzódott. - Shiki nagyon be fog fürdeni a mai akciójával.
Azért szerette Toshimát, mert bárkit meg lehetett vásárolni. Főként az egybevetésre felhasználandó újoncokat, akikben még dúlt a harci kedv, és azt hitték, megválthatják a világot; eltörölhetik Shikit a föld színéről. - Kis naivak! - helyezte vissza az asztalra porcelán csészéjét. Az egybevetéses semmik eldobható bábok voltak a kezében. Nem tartotta magát kegyetlennek, de Shiki esetében mindig a praktikumok mentén gondolkodott. A gyakorlat pedig azt súgta, ezekkel a sihederekkel mehet a legtöbbre. A többi ember használhatatlan volt, mert akik ismerték a kapitányt, úgy hátráltak el a felvetett ajánlatok elől, mint a megszeppent utcakölykök. - Micsoda kis kultuszt építettél ki magadnak - igazította meg zakója ujját. - Minden elismerésem. - Végigpillantott a gyönyörű rózsacsokrokon, majd lehunyt szemmel hallgatta a kávézóban duruzsoló lágy zenét.

 

Megigazította a szíve fölé rejtett mikrofont, amin keresztül utasításokat tudott adni. Rendben volt. Röpke ellenőrzés, és meggyőződhetett arról, hogy a fülébe helyezett hallgató is üzemkész. Ezen keresztül tájékoztathatták az aktuális pozícióváltásokról. - Shiki valóban olyan bolond, hogy belesétál ebbe a csapdába? - töprengett hitetlenkedve. A dolgok nagyon úgy festettek, hogy a férfi tényleg be fog futni Atsushi lányával. - Ide is hozza? Komolyan? Teljesen megbomlott - kuncogott diadalittasan. - Ennyire összezavartalak? Ejnye! - Úgy gondolta, csak az ő személye lehetett az a tényező, ami a feje tetejére állította a mindig precíz és megfontolt alakot.
- Ema! Pozícióban vagy? - Az egyik pincér izgatottan szaladt el a pár asztallal odébb nyíló privát helyiség felé. - Nocsak?! - emelte meg szemöldökeit, ahogy az alak után nézett.
- Vétel, igen - érkezett a recsegő válasz.
- Mi a helyzet? - kérdezte alig hallhatóan. Figyelmét a személyzeti ajtó nyílása terelte el. Egy idősebb férfi lépett ki rajta.
- Az őrzésre kirendeltek tartózkodnak a Múzeumban - recsegett a válasz.
- Kapcsoljátok le mindet! Egyet sem akarok életben látni - utasította ridegen, és bontotta a vonalat.
- Matsumo! Azonnal gyere a konyhába! - hallotta Nano a főpincér utasítását. Az arany veretről, ami a fekete mellényt díszítette, legalábbis arra tippelt, hogy ő lehetett itt a főnök. Kezében étlapot tartott, nadrágja élre vasalva, sötét zakója makulátlanul feszült testén. Egyetlen szösz sem zavarta az összképet. Fel sem emelte a hangját, a fiú máris a semmiből pattant elé. - Mi a fenét csinálsz? - torkolta le halkan, hogy ne zavarja a vendégeket. Nano azonban ebből a távolságból is kiválóan hallotta a beszélgetést.
- Én csak leellenőriztem, hogy tiszta-e az összes csésze - dadogta idegesen, és az ajtó felé mutogatott. Az idősebb férfi indulatosan felszisszent, majd lopva körülkémlelt a teremben. Feszültnek tűnt, mintha keresett volna valakit. A röpke ellenőrzés után, megnyugodva fújta ki a bent tartott levegőt. - Hm - emelte maga elé újra a csészéjét, és ivott egy kortyot.
- Azonnal menj hátra! - utasította az ijedt fiatalembert. Kezét felemelte, és könnyedén intett a pincérnek. A férfi azonnal hozzásietett, és tiszteletteljesen meghajtotta a derekát. - Üdvözlöm, uram! - szólította meg alázatosan. - Most jár itt először? - érdeklődött csevegő hangnemben, és átnyújtotta a bőrkötéssel bevont étlapot.
- Igen - vette át, és udvariasan meghajolt felé.
- Mindennel elégedett?
- Természetesen. Nagyon kellemes itt - mosolygott elégedetten. - Szeretnék rendelni, és ebben az ön tanácsát kérném. Tudna ajánlani nekem, egy könnyű előételt? - A kezdő kisfiúnak köszönhetően, most már azt is tudta, hogy hová fognak ülni a várva várt vendégei.
- Uram, ha szabad javasolnom az étterem specialitását - vezette fel ajánlatát ünnepélyes hangon. - Sült garnélát sajt ágyon, illetve főtt rákszeleteket saláta pillérben - hajolt meg a férfi alázatosan.
- A sült garnélát választom.
- Kíván esetleg valamilyen könnyű bort az előételhez?
- A tea elég lesz - biccentett kedélyesen.
- Kiválasztotta a főfogást is, vagy jöjjek vissza később?
- Jöjjön vissza később! Köszönöm, a segítséget - bólintott elegánsan.
- Máris hozom a rendelését, uram. - A pincér még egyszer meghajolt, és elsétált. Felpillantott az órára, idő volt. Hanyag mozdulattal nyitotta fel az étlapot, és az arca elé emelte a kis könyvecskét. A lapok felett a belépő delegációt figyelte. Percre pontosan érkeztek. - Elhoztad a sleppedet is? Atsushi-dono. - Figyelmét újra az étlap felé fordította. Ajkán elégedett mosoly játszott, hiszen, minden olyan csodálatosan és gördülékenyen alakult ezen a napon. - A mutatók delet ütnek, és Shiki befut Ayával. Amikor a Nap eléri tiszavirág életének csúcspontját, az események is összefutnak, a tetőfokukra hágnak. Vagy inkább kiteljesedve elérik a csúcspontjukat.

***

Ema az egyik furgonban lapult meg, onnan osztogatta a parancsokat. Az összes csapatnak elmondta, mit kell tennie, neki csak annyi volt a dolga, hogy a megfelelő időpontot kivárva elslisszoljon. A Múzeumot ugyanúgy őriztették, mint eddig. - Feltehetően nem akartak feltűnést kelteni az őrség létszámának megkétszerezésével. - Ujjai idegesen megszorították a kormányt, és az órájára nézett. Már nem volt sok hátra. Talán csak pár perc, és az események elszabadulnak, hogy bejárhassák sajátos útjukat.
- Ema! Pozícióban vagy? - búgott fel Nano hangja a fülében.
- Vétel, igen - válaszolta engedelmes beosztottként. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi rájött-e a tervére. Ha igen, akkor sem törekedett arra, hogy őt megállítsa. Kristály kék szemével a visszapillantóra nézett. Még nem szúrták ki a Múzeum előtt parkoló ételszállító furgont.
- Mi a helyzet?
- Az őrzésre kirendeltek tartózkodnak a Múzeumban - válaszolta halkan.
- Kapcsoljátok le mindet! Egyet sem akarok életben látni - parancsolta ridegen, és a kapcsolat megszakadt. Ema átállította a sávot, és jelezte a vezéreknek Nano utasítását. Az általa összeszedett újoncok, szerencsére nem keltettek feltűnést. Még senki sem ismerte az arcukat, és ezért könnyebben tudott velük dolgozni. Motomi sem jöhetett rá, hogy ő áll az események hátterében, annyira nem volt okos. - Egyedül Shikinek tűnhetett volna fel a változás, de ő most nincs itt - dobolt elégedetten a kormánykeréken, és izgatottan a hátsó ülésre pillantott. Sikerült mindent összeszednie egy kisebb táskába. Már alig várta, hogy indulhasson.
- Órák egyeztetve? - morogta mikrofonjába.
- Igen, hölgyem! - futottak be a válaszok.
- Visszaszámlálás indítva. Öt, négy, három, kettő és egy - pillantott az órájára. - Kezdjétek!
Az aknamunka a Múzeum ellen elindult, úgyhogy ő is elkezdett működni. Haját feltűzte, és egy katonai sapka alá rejtette vörös loknijait. Nem lett volna jó, ha hamar kiszúrják menekülés közben. Ruháját gyorsan levetette, és egy olajzöld overállt kapott magára. Csizmáját durva bakancsra cserélte, hátára vászonzsákját akasztotta. Készen állt az indulásra. Egy gyors mozdulattal kipattant a kocsiból, és a Múzeumtól legtávolabb eső sikátor felé vette az irányt. Onnan nyílt az a menekülő akna, amin keresztül a leghamarabb kijuthatott a Barakkból. Légzése egy kissé elnehezült az idegességtől, de rutinos menekülőként azonnal elzárta agya egyik rejtett zugába a félelmet. Nem retteghetett, az luxus lett volna ebben a helyzetben. Megbénítja, és elszúrja az akcióját. Ellenállt az ösztönös késztetésnek, ami futásra biztatta. Helyette sapkájának sildjét mélyen a szemébe húzva lehajtott fejjel tovább lépkedett. - Sétálj! - Elárulta Nanót. - Sétálj! - Cserbenhagyta, akárcsak Gwent, és mindenki mást eddig. - Már csak pár lépés, talán fél másodperc.
Mindig a lelépés első két perce volt a legkritikusabb, ezt már fiatalon megtanulta. Akkor még fenyegethette a veszély, hogy elkapják, és kinyírják. Amint túljutott a holtpontként meghatározott időtartamon, biztonságba került. Úgy tűnt, ez a menekülési akciója is ugyanolyan szerencsés végkimenetelű lesz, mint az eddigiek. Gyorsított léptein, majd ahogy elérte a sikátort, futásnak eredt. Ott az első szemetesbe kihajította levetett ruháit. A visszacsapódó fedél hangja robbanásnak, bakancsának tompa puffanásai égzengésnek hatottak a feszült csendben. Még egy tízperces gyors futást megengedett magának, majd lihegve megállt az aluljáró előtt. - Túl vagyok rajta.
Az északi ellenőrzési pont felé tartott. - Megcsináltam! - Nem volt ideges, már nem kellett izgulnia. Szíve örömmel repdesett mellkasában, hogy végre megszabadulhatott ettől az ocsmány várostól. - Szabad vagyok! - Alig várta, hogy a kedvenc csendes-óceáni szigetén a tengerparton ejtőzhessen. Az északi ellenőrzési pontnál ráváró magángép egyenesen odarepítette. Az Álmok szigetére, amelyen nem osztozott senkivel.

***

Aya, amint kikecmergett a csotrogány autóból, felpillantott a kávézóra. Az annyira várt megkönnyebbülés helyett halálos rettegés hasított belé. Most már nemcsak a több órás autóút, hanem az idegesség miatt is hányingere volt. Halkan felcsuklott, és előrehajolva vett egy reszkető, mély lélegzetet. - Egy, kettő - számolt magában, hogy végre úrrá tudjon lenni rosszullétén.
- Anyám! Kidobod a taccsot? - Az önszuggesztióval elért töredéknyi győzelemből Gunzi hangja hozta vissza. - Ennyit arról, hogy most megnyugtatom magam.
- Akkor nem kell? - nyújtogatta felé a zacskót, mire tagadóan megrázta a fejét. Hiba volt. Most már szédült is.
- Jól leszek - nyekeregte nem túl meggyőzően, és megtörölte izzadt homlokát. A hirtelen támadt hányinger lassan mérséklődött benne, már nem kaparta akkora hévvel a torkát. Egy fokkal jobban érezte magát. Felegyenesedett, és még egy mély lélegzetet véve lehunyta a szemét.
- Meg fog ölni - morogta csukott szemmel.
- A francokat! - legyintett Gunzi. - Te csak egy rab vagy...
- Aki megszökött otthonról - pillantott fel a mellette álló alakra. - Most pedig - intett fejével a gyanúsan szép és rendezett épület felé.
- Értem - bólintott Gunzi. Most pedig szembesülnie kellett az apjával. Azzal a férfival, akit otthagyott a bajban. A politikussal, akit egy félig megkötött alku közepén kiszolgáltatott az ellenfelének. Az apával, aki szégyenben maradt a szökése miatt. Meg lehet valaha mindezt bocsátani? - Kétlem! - sütötte le szemét. Amikor megszökött, úgy gondolta, hogy soha többé nem fogja látni, és nem tartozik elszámolással senkinek. Főként nem neki. Akkor annyira haragudott rá! Majdnem gyűlölte. - Hiszen, lett volna más választása. Hayate mondta. - Persze, ez nem mentség a tetteire. Ő árult el egy tisztességes férfit. Ócska csaló volt az emberek és talán a saját szemében is.
- Ne aggódj! - morogta Gunzi közelebb húzódva hozzá. - Nem fog keresztben lenyelni – biztatta.
- Te már csak tudod - suttogta vissza elesetten.
- Na, a nagyfőnök most fut be. Mehetünk is. - Felpillantott a motorral bekanyarodó és lefékező alakra, aki egy könnyed mozdulattal támasztotta le járgányát. Bukósisakját leemelve fejéről összerázta felborzolt tincseit. A rubint pillantás összekapcsolódott szemével. Ugyanazt olvasták ki egymás tekintetéből. - Vége.

***

Shiki leszállt a motorról, bukója a kezében lógott. Meglepte, hogy senki sem próbálta az útjukat állni, ezét fülesében még megfeszítettebb tempót diktált az őrségben levőknek.
- Legyetek éberek! Túl nagy a csend - morogta, és bontotta a kapcsolatot.
- A tartalékok is készen állnak. Nem? - érdeklődött Gunzi. Rápillantott az előttük szobrozó Ayára. A lány a kávézót bámulta, keze ökölbe szorulva remegett mellkasa előtt.
- De - bólintott, és megindult befelé. - Aya! Ön mögöttem jön - utasította ridegen. Szeme sarkából látta, hogy a hála apróbb szikrái villannak fel a lány szemében.
- Ti nem tegeződtök? - csattant fel hátuk mögül az ámuldozó hang. - Ez, de gáz! - röhögött fel a bérgyilkos.
- Gunzi? - torpant meg egy pillanatra, és hátrasandított válla felett. - Ha lehet, maradj csendben! - utasította ridegen.
- Jól van már - motyogta megadóan. Határozottan benyitott az ajtón, és elindult a számukra elkülönített terem felé. A főpincér váratlanul előpattanó stoptáblaként tartóztatta fel lépteit. Megállt, és végigmérte az aranyveretes maskarába bújtatott alakot.
- Uraim és hölgyem! - pillantott rájuk fanyalogva. Látszott rajta, hogy másfajta vendégekhez van szokva. - Miben segíthetek? - Gunzi haragosan felmordult, de egyetlen intésére mozdulatlanná dermedt.
- Kétszázötös terem - vetette oda félvállról. A férfi sápadtan hajolt meg előttük. Szemében már nyoma sem volt eddigi hidegségének vagy lenézésének. A hangja is simulékonyabbá vált, amint megtudta, hogy kikkel áll szemben. - Micsoda egy féreg! - gondolta megvetően.
- Bocsássanak meg! Erre parancsoljanak! - mutatta szertartásosan, és előttük haladva elvezette őket az ajtóig. Útközben a vendégek megilletődve és undorodva bámultak fel rá, de ez egy cseppet sem izgatta. Megszokta, hogy félnek tőle. Gyorsan végigpásztázta a vendégsereget, de Nanót nem látta sehol. Egyedül egy asztal szúrt neki szemet, amin egy adag érintetlen ráksaláta feküdt.
- Beépítettek? - mordult fülesébe. Látszólag minden rendben volt, mégis ott motoszkált benne a gyanakvás.
- Azonnal ellenőrzöm, uram! Tiszta. Ha vannak is, csak a legújabbak közül lehetnek vagy külsősök - hadarta informátora.
- Biztosan vannak. Csak nem ismerjük őket - morogta vissza. - Bontom.
- Itt vagyunk - állt meg a pincér, és kinyitotta előttük az ajtót. Udvariasan meghajolt. - További kellemes napot kívánok önöknek! - hátrált el.
Határozottan lépett be a szobába, ahol Atsushi állig felfegyverzett emberei várták. A tatamival burkolt szoba a belső udvarra nézett. - Teaszentély. - Megállt, és pillantását végighordozta a szobában levőkön. - Öt fegyveres, félautomatákkal, és amiket még nem látok. - Végül ránézett az asztal mellől felemelkedő férfira. Lassan végigmérte az öltönyben álló, tekintélyt sugárzó vezetőt. Nyomokban emlékeztette Aitóra, de hiányzott belőle valami, ami annak a sajátja volt. Hallotta a férfiak hitetlenkedő hördülését szeme színét látva, de Atsushi intésére elhallgattak. Hosszú pillanatokig egymást figyelték. A két nagy ellenfél végre találkozott. Évek óta harcoltak egymás ellen, de az még egyszer sem jutott az eszükbe, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek.
- Küldje ki a gorilláit! - utasította síri hangon, a férfinak nem volt más választása, mint engedelmeskedni. Az udvarra nyíló tolóajtó elhúzódott, és a testőrök kiléptek a szabadba.
Néma csend borult a szobára. Érezte, hogy a lány remegve áll mögötte, és takarásában igyekszik védelmet keresni. Egy pillanatra elöntötte valamilyen furcsa, eddig ismeretlen érzethullám. Sarkon akart fordulni, és vissza akart menni a Múzeumba Ayával együtt. A röpke gondolat azonban könnyű szárnyakon elillant, ő pedig ismét jeges burka mögül pillantott a vele szemben álló, erős férfira. Levetette a csizmáit, és szertartásosan meghajolva elindult az alacsony asztal felé. Örült neki, hogy teljesítették a kérését, és egy tradicionális teaszobát bocsátottak a rendelkezésükre. - Aya szervíroznád a teát? - Nem kérdés volt, utasítás. Atsushi szeme megvillant, de feltámadó dühét visszafojtva letérdelt. Sisakját maga mellé tette, és letelepedett az előkészített ülőpárnára. Eddig megacélozott izmai ellazultak. Úgy tűnt, a vele szemben ülő alak nem jelentett fenyegetést. Fegyelmezett, harcedzett férfiakként, mind a ketten néma csendben várták, hogy a lány felszolgálja a teákat.
- Igenis - suttogta mögüle a reszkető hang. Atsushit figyelte, és az arcán átfutó érzelemszikrákat. - Öröm, megkönnyebbülés és félelem.

***

Aya kis híján összeesett a férfi parancsát hallva, de teljesítette azt. Reszkető, bizonytalan mozdulatokkal törte össze az előkészített leveleket, és a csészékbe seperte a port. Kevéske vízzel felhígította, és zöld péppé keverte a teafüvet. A harmónia, a tisztelet, nyugalom és egyszerűség, ami annyira jellemezte teaszertartásaikat kiveszett belőle.
Félt.
Az előkészített forró vízbe mártotta kanalát, és felöntötte a sűrű pépet, majd remegő kézzel a férfiak elé csúsztatta a csészéket.
Szégyellte magát.
Nem mert az apjára nézni, inkább a tatami világos szövetét bámulta; végül pillantása a sötét színű asztalon állapodott meg. Egyszerűen hihetetlennek találta az egész helyzetet. Az apja és a fogva tartója egy asztalnál teáztak, mintha csak régi ismerősök lennének. - Az egész világ a feje tetejére állt. - Próbált uralkodni az érzésein, de keze remegését képtelen volt visszafogni. Összekulcsolta nyirkos ujjait, és vett egy mély lélegzetet.
Majd még egyet.
Idegei kifeszített húrként pengtek agyában, fülében veszettül dobolt zubogó vérárama. Lopva apjára sandított, és kis híján elsírta magát a látványától. Beleőszült, belerokkant a fájdalomba, és ez mind miatta történt. Eddig lelakatolt lelkiismerete most eleven késként hatolt szívébe. - Te tetted ezt vele, nézd meg jól! Nem érdemelsz bocsánatot, ő pedig soha nem is fogja neked elhozni az enyhülést. - Ha büntetést is kap, megérdemli. Mit tett vele? Elvette az életerejét.
- Elhozta a papírokat? - hörpintette ki Shiki az utolsó korty teáját, és csészéjét maga elé téve két kezét combjára fektette.
- Itt vannak - tette fel az asztalra az összetekert papírokat apja. Shiki ráérősen kibontotta a szerződéseket, és átpörgette a lapokat.

 

***

Semmilyen kibúvó, plusz kikötés nem szerepelt bennük, ami azonnal gyanakvásra ösztönözte. Már várta a kávézóban felhangzó fegyverropogást, időzített bombák robbanását, mert az, hogy minden ennyire flottul menjen, egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt a számára. - Lehet, hogy tényleg ennyire aggódott a lányáért? - Szeme sarkából Ayára pillantott, utána pedig Atsushira. Nyoma sem volt benne a bizonytalanságnak, úgy tűnt, valóban állta a szavát, és teljesítette a kéréseit.
- Rendben - biccentett kurtán, és felemelkedett. Az idősebb férfi a jobbját nyújtotta, amit vonakodva bár, de elfogadott.
- Szabadon távozhatunk - emlékeztette őt a NEF vezetője.
- Így van.
- Akkor a megállapodás érvényes. Az aláírt másolatokat juttassa vissza hozzám!
- Rendben - válaszolta komoran.
- Aya! - fordult lánya felé a férfi. - Menjünk!
- Igenis, apám - suttogta halkan. Úgy emelkedett fel, mint egy megelevenedett marionett. Dróton rángatott, üres bábként. Pillantásával követte az erkély lépcsőin át távozó alakokat. A lány egyszer sem fordult hátra, nem nézett rá többé. Furcsa, fájdalmas űr tátongott benne, amikor a sötét autó elnyelte a törékeny alakot. Önkéntelenül is belé villant a kert képe, amit már senki sem fog gondozni. Megvetően fújt egyet, és megrázta a fejét. Ezt akarta, és megkapta. Más nem számított.
Felkapta sisakját, és határozottan elindult az ajtó felé. Gunzi végig ott maradt mellette, az étterem festett falának támaszkodott. Őt várta. Némán haladt a kijárat felé, még csak rá sem nézett a mögötte loholó bérgyilkosra. Gunzi azonnal a nyomába szegődött. Egészen addig nem szólt egy szót sem, amíg ki nem értek a kocsihoz. A motorhoz sétált, és a szerződést betette a ráerősített bőrtáskába.
- Hé, Shiki! - nyitotta ki az ajtót Gunzi. Megállt a mozdulat közben, ezzel jelezve, hogy figyel rá. - Kibaszott szarul nézel ki - közölte finomkodás nélkül. Megrántotta a vállát, és felpillantott a vakítóan tűző Napra. Már túlhaladt a zeniten, elmúlt dél. Lezárult a találkozás, az események túllendültek a csúcspontjukon. - Vége. - Indulhatott vissza Toshimába, hogy ott folytassa az életét, ahol egykor abbahagyta.
Vadászkutyaként kapta fel fejét, és beleszimatolt a levegőbe. - Valami megváltozott. - Csapszeg éles surrogása, tompa puffanása a földön. Halk, mézesmázos hang, amit annyira jól ismert. A másodpercek törtrésze alatt pattant el a motor mellől hagyva, hogy az eldőljön a porban. A kibiztosított gránát és Nano hangját bármilyen távolságból képes volt meghallani. - Az a rohadék itt van!
- Mi a...? - kezdte Gunzi, de a következő pillanatban már fegyverropogás hangjai szűrődtek be a hátsó kertből. - Tudtam, hogy nem lehet ennyire egyszerű... Tudtam! - kapta elő a bérgyilkos futás közben fegyvereit.
- Nano - lehelte dühösen, hangjában hihetetlen gyűlölet sűrűsödött össze. Tévedett. A történések csak most értek a valódi tetőpontjukra, hogy ott összefutva szétpattanhassanak a rájuk nehezedő, feszítő erőtől.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés