|
II. kötet /17. fejezet - Tükrök
Katren 2012.01.02. 22:33
II. kötet /17. fejezet: Tükrök
Órákon keresztül ült a hideg padlón. Amikor végre össze tudta szedni magát, elvánszorgott a fürdőszobába, hogy megfürödjön. A zuhany után belecsavarta magát puha törülközőjébe, és egy nagy sóhajjal elmaszatolta a párás tükröt. A fullasztó gőz ott kavargott körülötte, így pár pillanattal később megint a homályos felülettel nézhetett farkasszemet. Hosszú percekig állt várva, hogy végre leülepedjen. Haját kibontotta, és lassú mozdulatokkal fésülni kezdte. Ebben keresett menedéket. Apró, hétköznapi mozdulatokban, amelyek meggyőzték arról, hogy még mindig él; még mindig Toshimában van. Vajon hallucinált? - Lehet, hogy az a telefonbeszélgetés meg sem történt? - Bármennyire is erőltette az agyát, rá kellett jönnie, hogy nem képzelődött. Másnap az apja valóban eljön érte. - Ha így áll a helyzet, miért tátong bennem ez az üresség? - Szomorúan figyelte a csapból lecsöppenő vízcseppeket. - Nem vagyok normális! Boldognak kellene lennem. Boldognak! - Az eufória elmaradt, a kitörő ujjongás helyét a kételyek vették át. Az összes terve semmivé foszlott, próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak. Meg akarta húzni magát Toshimában, hogy egy viszonylag élhető pontján tengethesse az életét. - Olyan nagy kérés ez? - Talán bűn, ha valaki üres, szürke, semmi életért könyörög? - Hol romlott el ez az egész? - tette fel már legalább századszorra a kérdést. Nem talált választ; ezért az őt kísértő őrület ellen, abba kapaszkodott, amibe tudott. Bízott benne, hogy az események nem valamilyen homályos, véletlenszerűség alapján történnek az emberrel. Hinnie kellett valamilyen egyetemes igazságban, ami irányítja és tereli a lépteit. Már csak az volt a kérdés, hogy ő mit rontott el?
Lelkiismeretének mézédes hangja megrovóan trillázott fülébe. Nem hozott nyugalmat, nem tartogatott magyarázatokat; egyszerűen kimondta azt, amiről eddig nem volt hajlandó tudomást venni.
„Szabad akartál lenni."
- Minden ember erre vágyik.
„Nem akartál kötelezettségeket, sem felelősséget."
- Rám akarták kényszeríteni az akaratukat!
„Egy egész nép, egy teljes ország! Hová tetted az eszed?"
- Volt más megoldás! Rám nem volt szükség.
„Önző voltál! Ne próbáld takargatni a lényeget, holmi metafizikai magyarázattal."
- Nem voltam önző.
„ Te döntöttél így. Most ne okolj mást a tetteidért, ne keress kifogást!"
- Nem voltam önző!
Valóban ennyire keveset látott volna eddig önmagából? Önző lenne és kegyetlen? - Istenek! - sóhajtotta lemondóan. Túlzottan fáradt és nyűgös volt ahhoz, hogy a saját hibáinak felderítésével foglalkozzon. A fürdőszobára telepedő gőz apró vízcseppekként gördült le a tükörről egyre jobban kirajzolva arcát. Fésűjét letette a mosdó peremére, és egy hatalmas sóhajjal magára nézett. A változás szemmel látható nyomokat hagyott rajta. Megkomolyodott, az egész lénye megerősödött. Megfoghatatlan nyugalom telepedett vonásaira, feltehetően a kertben eltöltött időszaknak köszönhetően. Mintha a földből szívta volna ki azt az életerőt, aminek segítségével tovább tudott sétálni az élet széles országútján. Már nem volt értelme elgondolkodnia azon, hogy mennyi minden változott meg benne? A változás maga számított. - Egy pillangó, aki rengeteg hányattatáson ment keresztül, de végre kikelt a gubójából. Most már, azt hiszem, vége. Holnap örökre elmegyek innen.
Kisétált a szobájába, meztelen talpa átfagyott a hideg padlón. Gyorsan belebújt a ruháiba, és úgy döntött, kimegy a kertben levő apró szentélybe. Még utoljára el akart köszönni azoktól az emberektől, akiket többé már nem láthatott. - Rinnel sem fogok találkozni, sem senkivel. - Lesietett a lépcsőn, és a hátsó ajtón keresztül kijutott a belső udvarba. Átvágott a kerten, és belépett a parányi szentélybe. Letérdelt az odakészített ülőpárnára, és meggyújtott egy szál gyertyát. - Drága őseim és szent szellemek! Vigyázzátok lépteiket és útjukat a távoli csillagok közül! Óvjátok lelkük fényét, szívük erejét.
***
Ema a tükre előtt állt, és egy újabb mélyvörös tincset felemelve rátekerte a felhevített hajsütővasra. A tükörből visszapillantó tökéletes arc fanyar mosolyra késztette. Tisztában volt a csáberejének, természetfeletti szépségének különleges hatásával, amelynek segítségével elbűvölte az összes útjába akadó férfit. - Gwent, Nanót, még a buzeráns Motomit is. - Látszólag egy valakin nem fogott a bűvereje. - Shikin. - Ezt az apró malőrt sokkal inkább a férfi tartózkodásának, mint az őszinteségének tudta be. Olyan nem létezett, hogy valakit ne fegyverzett volna le alakjának kecsességével, arcának szépségével és hangjának csengésével.
- Jössz te még az én utcámba kedves - duruzsolta elégedetten. Nárcisztikus és kegyetlen személyiség volt? Igen. - Nano ezért választott maga mellé társaként. Pont, ahogyan egykor Gwen is. - Az a szerencsétlen flótás! Rettentően szerelemes volt belé. - Milyen kár, hogy nem nézhettem végig a halálát! - sopánkodott frusztráltan. Angyal kék pillantása elkalandozott a fehér csempével burkolt falakon és az egymásra hajtogatott tiszta, frottír törülközőkön. Határozottan elégedett volt a teljesítményével. A kisebb bérlakás, amit kivettek a Lakott negyedben, teljesen észrevétlenül bújt meg a többi otthon között. Itt Shiki sem érhette el őket, mivel egy kis pénzzel le tudták fizetni az aktuális házmestert. Toshimában szerencsére szinte mindenki megvásárolható volt.
Álmodozásából halk kopogásra térítette magához. Felpillantott, és az ajtóban megtámaszkodó, hűvös mosolyú Nanóval találta magát szemben. Őt nézte.
- Csodálom, hogy el tudtad intézni Tourót - morogta kellemes hangján, és a nő mögé állva végigsimította annak hátát.
- Na, de kérlek! - súgta kacéran. - Lebecsülsz engem? - mosolygott vissza a tükörből. Egyetlen udvarias gesztus végzett az öreggel. - Kértem tőle egy szál cigarettát, és amikor a zsebébe nyúlt, egyszerűen lelőttem. - Nem létezett nála pontosabb és gyorsabb lövész.
- Kedvesem, sohasem esnék ilyen végzetes hibába - morogta negédesen. - Olyan kiválóan érzékeled a halál időpontját, hogy az már művészet. - Üres bókjai nem voltak rá hatással. Főként azért nem, mert tudta, egyiket sem gondolja komolyan. - Szóval? Megosztod velem a terved? - Ema halkan felkacagott.
- Még sohasem láttalak kíváncsinak - ízlelgette gúnyosan a szót.
- Mert nem is vagyok az. De nem véletlenül vagy itt. Ugye? - A nő kikapcsolta hajvasát, és letéve azt a falra rögzített polcra karba tett kézzel felé fordult. A mosdónak támaszkodva pillantott fel Nanóra.
- Shiki él - jelentette ki síri hangon. A férfi továbbra is őt bámulta, kifejezéstelen tekintetén egyetlen érzelemszikra sem villant át. - Na, remek! - Ema bosszankodva rázta meg fejét, szépen besütött loknijai vörös szalagokként lebbentek meg arca körül. - Hát, így állunk! - Nem szerette, ha hülyének nézték. A helyzet nagyon úgy festett, hogy Nano palira akarta venni! - Mióta tudod? - lépett el a férfi mellől. Selyemköntöse suhogva lebbent meg, miközben a nappaliba lépett. Letelepedett a barna kárpittal bevont kanapéra, lábát kecsesen maga alá húzta, és a dohányzóasztalra helyezett csészét ajka elé emelte.
- Egy ideje - válaszolta unottan. A férfi követte őt a nappaliba, és felvéve saját csészéjét belekortyolt a forró teába.
- Motomi mellette van, ezt tudod - figyelmeztette feszülten.
- Igen - morogta halkan. Nem nagyon zavarta, hogy a „Hármak" egyik tagja Shikivel volt. Nem tartotta fontos tényezőnek.
- Számoltam mindenkivel - kezdett bele Ema a magyarázatába. - Gwen és Touro kiesett, de Shikinek megmaradt Arbitro, Motomi és még valaki, akinek eddig a személyét nem sikerült teljesen profiloznom. Egy bérgyilkos, aki folyamatosan mozgásban van, akárcsak most mi. Ezért lenyomozhatatlan. Nos, biztos forrásból tudom, hogy a holnapi nap folyamán cserét akarnak lebonyolítani a déli határnál. Odaviszik a lányt, a találkozópont környékét Motomi emberei észrevétlenül, de biztosították. Ismerem őket, hiszen egykor a „Hármaknak" dolgoztak.
- Gondolod, hogy Shiki vétene ekkora hibát? - töprengett el hangosan. Látszott, hogy tényleg hitetlenkedve szemléli az eseményeket. Neki még nem volt annyi harci tapasztalata Shikivel, így nem tudta, hogy az ő szempontjából mi számít hibának és mi nem. Azt azonban ő is látta, hogy nagyon rossz stratégiát választott, és ez egyáltalán nem illett abba a képbe, amit eddig kialakított róla. - Mintha, más lenne.
- Azt hiszem - köszörülte meg torkát -, Shiki valamiért most nem gondolkodik úgy, mint eddig. Változtatott a szabályokon, akárcsak te - tette vissza csészéjét az alátétre.
- Hm. Érdekes.
- Nem érdekes. Kézenfekvő - javította ki Ema, és kipillantott a velük szemben futó lakótömbre. - Holnap lecsapunk a Múzeumban és a találkahelynél egyaránt. - Úgy tűnt, Nano nem figyel rá teljesen, ez pedig sértette női büszkeségét. Nem a falhoz akart beszélni. - Meg akarod még ölni őt? - szegezte neki a kérdést.
- Mondhatjuk - jelentette ki vigyorogva, mire Ema egy utálkozó fintorral megemelte szemöldökeit.
- Hogy érted ezt? - csattant fel élesen. - Nem nagyon szeretem, ha csak játszanak velem - acsarkodott dühösen.
- Ugyan, kedves! A játék a véredben van - telepedett le a nővel szemben levő fotelra. Miért is említette volna meg neki, hogy őt is csak egy szép arccal ellátott sakkbábunak tartja a saját tábláján? Kár a szót pazarolnia ilyen semmiségekre. Ha megtenné, nem funkcionálna ilyen tökéletesen.
- Valóban. - Vett egy mély lélegzetet, és folytatta a terv vázolását. A nyugtalanító érzések mégsem tűntek el belőle. Tudta, hogy a férfi csak felhasználja. Ugyanúgy elhajítaná az életét, mint bárki másét. Neki időben kellett lelépnie, ha életben akart maradni. - A rajtaütés ideje alatt felszívódhatok. - Feltűnés nélkül akart elillanni, hogy senki se kövesse. - Úgy gondolom, a lányt magadhoz kellene venned - kezdte halkan, de a férfi mély hangja félbeszakította.
- Nem hinném, hogy neked kellene megmondanod, hogy mit tegyek. Egyetértünk? - kérdezte mosolyogva, Emát mégis kirázta tőle a hideg. Sohasem látta őt szívből mosolyogni, most is csak a fenyegetés kedvéért tette.
- Igen - sütötte le szemét. Nem tudta túlzottan sokáig tartani vele a szemkontaktust.
- Akkor holnap - nyújtóztatta ki Nano kényelmesen lábát, és a nő tökéletes arcát tanulmányozta.
A következő nap rengeteg újdonságot fog tartogatni mind a kettejük számára. - Shiki, már nem sokáig bírod a feszültséget - gondolta elégedetten. Ugyan az idegek játszmájában egyenrangú felek voltak, a szándékos időhúzás mégis megtette a hatását. - Figyelmetlenné vált. - Kipillantott az ablakon, és az apró napsugarakat figyelte. A Nap arany fényei, híven tükrözték a benne éledő reménysugarakat. - Végre megtörhetem, utána pedig időt hagyhatok neki arra, hogy regenerálva sebeit ismét talpra álljon.
Az öröklétig tartó játszma pedig folytatódhatott.
***
Megtisztulva emelkedett fel az ülőpárnáról, és még egy tiszteletteljes meghajlással elköszönt a szentély védőszellemeitől.
- Köszönöm, hogy meghallgattatok - suttogta halkan, és amikor megfordult, egy hidegen csillogó fekete szempárral találta magát szemben. Riadtan dermedt meg a mozdulat közben, és fegyver után kutatva lopva körbepillantott. - A szent szellemekre, ez ki?!
- Nem hinném, hogy egy szentélyben bármilyen jellegű fegyvert találsz, cicus - morogta karcos hangon az idegen, cigije hanyagul kilógott szájából. Neonzöld bakancsa porosan villant fel a napsugarak fényeiben.
- Kicsoda maga? - dadogta értetlenül, és döbbenten fonta körbe magát karjaival. - Te jó ég! Nincs itt senki! Most mi lesz?! Meg fog támadni. Ez az őrült meg fog támadni!
- Az új testőre - lépett hátrébb, és kecsesen meghajolva színpadiasan bemutatkozott. - Nevezzen csak Gunzinak, édes hölgy - mosolygott rá biztatóan. Aya kritikusan mérte végig a forradásokkal telehintett arcot, és a szegecsekkel díszített kabátot. Némelyik egészen élesnek tűnt. A borzalmas színű bakancson egy darabig nem tudott túllépni. Régen látott ennyire ocsmány lábbelit.
- Zöld - hümmögte orra alá undorodva.
- Ja, ez? - vigyorgott Gunzi győzedelmesen. - Van ám egy sárga is - újságolta lelkesen. - Az egyik hülyéről szedtem le, akit megnyiffantottam. Egyébként nem volt egyszerű a beszerzése, mert hát - magyarázta lelkesen -, az egyik lábam kicsit nagyobb, mint a másik... - mutatta kezével az eltérő arányokat. Aya ajka csodálkozva elnyílt, és hosszú percekig próbálta emészteni a hallottakat. - Leszedni? Megnyiffantani? Meg láb? - Kezdett teljesen kiakadni. - Egy hulláról? - Vett egy mély lélegzetet, és nagyot nyelt, hátha megszüntetheti a benne táncoló idegességet. Nem sikerült. - El fogok ájulni. Biztosan. - Kirázta a hideg, ahogy végignézett a harmincas éveiben járó férfin. - Tetszik? - faggatta Gunzi kitartóan. Ahhoz képest, hogy Shiki egyik verőlegénye lehetett, olyan gondtalanul csicsergett vele, mintha egy régi szomszédja állt volna vele szemben. - El fogok ájulni.
- Én most... - mutogatott a cseresznyefa alatt álló pad felé. - Én most... - Lábai megroggyantak alatta. - Leülnék - nyögte ki cérnavékony hangon, és bizonytalan léptekkel elindult a fa felé. Kicsit megbotlott a szentély küszöbében, de a férfi erős keze azonnal elkapta a karját.
- Csigavér, kislány! Nem harapok - nyugtatgatta, de Aya rémülten kirántotta könyökét a szoros fogásból. Eltántorgott a padig, és óvatosan leereszkedett rá. A férfi vele szemben letelepedett a földre.
- Jobb már? - emelte fel védekezően kezét. - Elhiszi, hogy nem bántom? Látja? Önhöz sem érek. - Aya bizalmatlanul méricskélte, majd belefúrta pillantását a fekete szempárba. Úgy tűnt, nem csapja be.
- Bocsánat - motyogta megszégyenülten, de a férfi csak vállat vont. Izmai már nem voltak annyira merevek, kezdett egy kicsit megnyugodni.
- Igazából az lepett meg, hogy majdnem eldőlt, mint egy zsák krumpli. Shikihez képest kiskutya vagyok bájos tupírral - nevetett fel, és Aya nem tudta megállni, vele nevetett. Annyira elképesztően szürreális volt az egész helyzet. Itt ült egy ocsmányzöld bakancsos és szegecses kabátba bújtatott testőrjelölttel.
- Szóval Gunzi - biccentett felé kedvesen, és kezét nyújtotta. - Aya vagyok - mutatkozott be udvariasan.
- Rájöttem - gyújtott rá cigarettájára, és szívva egy slukkot a nőre nézett. - Innék egy kávét. Nem megyünk be a cigi után? - kérdezte váratlanul, a lány pedig tehetetlenül bólintott. - Mi?
- De, persze - egyezett bele azonnal.
- Oké. - Olyan természetesen viselkedett vele, mintha már ősidők óta ismernék egymást. Aya furcsa módon nyugodtnak és felszabadultnak érezte magát a közelében. - Akkor nem tetszik? - fancsalodott el szomorúan az arca.
- Nem - szabadkozott kényszeredett mosollyal, és kezét védekezően felemelte. - Önnek nagyon jól áll - folytatta zavartan, mire a férfi jókedvűen felkacagott. Nem látott benne allűröket, nem volt mesterkélt semmilyen megmozdulása. Ezért lett neki annyira szimpatikus. Önfeledtnek tűnt, és ebben a művi, félelmekkel és cselszövésekkel átszőtt világban annyira őszintének és közvetlennek hatott. Tudta, hogy valószínűleg nem egy ma született bárány ül vele szemben, de úgy döntött, nem foglalkozik előítéleteivel. - Már csak egy napot maradok itt. Minek kombináljak?
- Ne tegeződjünk? - vetette fel váratlanul, Aya pedig megdöbbenve kapott levegő után. - Mit feleljek? - gondolkozott lázasan, de szavait egy mély, kimért hang fojtotta belé.
- Nem azért küldtelek, hogy lefáraszd a vendégemet! - A nőben egy pillanatra megállt az ütő, nem mert felpillantani. A világ minden kincséért sem mozdult volna.
- Hátrébb az agarakkal, főnök! - nevetett fel Gunzi. - Egy ártatlan kávéra hívtam meg a hölgyet, nem az ágyamba - vigyorgott gonoszkodva, majd szemét összeszűkítve a teljesen megrökönyödött lányra pillantott. - Bár, oda még nem hívtam meg, lehet, hogy igent mondana...
- Befejezted? - A hűvös, metsző él mind a kettejüket megdermesztette. Gunzi kíváncsian pillantott a felette magasodó férfira. Pillantásuk egy hosszú perc erejéig összeforrt, majd a bérgyilkos egy laza mozdulattal felemelkedett, és farmerját leporolva elindult a Múzeum felé. Minden játékosság eltűnt a mozdulataiból, a gesztusaiból. Egy pár feszült pillanatra megtorpant Shiki mellett, hogy valamit mondhasson neki, de Aya nem értette a szavakat, a kapitány arcáról pedig semmit sem tudott leolvasni.
- A kávét bepótoljuk majd! - intett vissza Gunzi.
- Jó - felelte halkan, de biztos volt benne, hogy a távolodó már nem hallotta a szavait. Mozdulatlanul ült ujjait összefűzve és ölébe ejtve, és rémülten fürkészte hol az egyik, hol a másik alakot. Egyáltalán nem értette Shiki reakcióit. Hiszen a férfi nem sértette meg! Viccelődni próbált, oldani azt a feszült helyzetet, amibe került. - Az egyetlen volt Rinn óta, aki igazán meg tudott nevettetni. - A vörös pillantás távolságtartóan pásztázta arcát.
- Jöjjön! - utasította ellentmondást nem tűrően, és elindult a Múzeum felé.
***
Valamiért idegesítette, hogy Gunzi ennyire rámenősen viselkedett a lány közelében. Minek kellett odamennie hozzá, és traktálnia a baromságaival? Ő csak egy bérgyilkos! Egy senki! Tehetetlen dühöt érzett, amikor látta, hogy a másik milyen könnyedén megnevetteti, elszórakoztatja a lányt. Nem mintha ő maga arra törekedett volna, hogy ugyanezt elérje, de akkor sem nézte jó szemmel, hogy Gunzi megkörnyékezte. Sötét árnyékként emelkedett föléjük, pusztán a jelenlétével elűzve a jókedvet és a fényt a közelükből.
A lány egyelőre még az ő foglya volt. Ő rendelkezett felette.
Próbálta magát meggyőzni arról, hogy a benne kialakuló birtoklási vágy pusztán a szavahihetőségét célozza, de lassan eljutott arra a pontra, amikor már nem hazudhatott önmagának. - Ha továbbra is a közelemben marad, össze fogok zavarodni. Mennie kell, különben elveszítem a józan eszemet. - A zsigereiben érezte, hogy Aya veszélyes. Nem úgy, mint egy igurai harcos vagy esetleg Nano. Nem. Azért volt veszélyes, mert alattomosan kúszott a lényébe, és jelenlétével egyszerűen romba döntötte eddigi világát.
Amint beért a konyhába, feltett főni egy kanna vizet. A feltálalt ebéd a pulton várakozott.
- Egyen! - utasította nyersen, Aya pedig összerezzenve engedelmeskedett neki. Türelmetlenül várta, hogy végre átforrázhassa a leveleket. - Teát? - kérdezte durván. Minden idegszála azért kiáltott, hogy legyenek már túl ezen az ebéden.
- Kérek, köszönöm - cincogta Aya, és idegesen gubbasztott a székében. Neki is készített egy csészével, és letette elé. Leült, majd meghajolva köszöntötték egymást. Némán nekilátott az ebédnek, szeme sarkából a lány bizonytalan, turkáló mozdulatait figyelte. - Ön készítette? - kérdezte a lány halkan. Bólintott. - Nagyon finom lett - jegyezte meg udvariasan.
- Holnap Gunzi fogja elkísérni a találkahelyig - eresztette el a bókot füle mellett. - Én egy másik járművel megyek. Az utakat már előre bebiztosítottuk, elméletileg nem eshet semmi baja; ettől függetlenül semmit sem fogok a véletlenre bízni.
- Ez csak természetes - helyeselt Aya, és egy halvány mosolyt préselt ajkára. A lány várakozva pillantott rá, valamit még mondani akart, de aztán nem szólalt meg. Nem feszegette a dolgot, a lány majd beszél, ha akar. Szótlanul költötték el a tradicionális sushiból és salátából álló ebédet. A körülöttük lebegő fagyott némaságot csak pálcikáik csattogása törte meg. Aya félszeg mozdulattal maga elé húzta csészéjét, és megvárta, amíg iszik egy kortyot a teájából.
- Mikor indulunk? - törte meg a nyomasztó csendet.
- Hajnalban. - A kertben feltámadt dühe lassan elpárolgott belőle.
- Gunzi? - Zavartnak és félénknek tűnt.
- Mi van vele? - kérdezte ridegen, és csészéjét letéve karba fonta kezét. Kezdett újra ideges lenni.
- Holnap ő fog kísérni, legalábbis ő azt mondta - tette hozzá motyogva, amikor észrevette egyre sötétedő pillantását.
- Igen - morogta keményen.
- Ő nem bántott meg. - Hangja esdeklő, pillantása könyörgő volt. - Hát, erről akart beszélni - állapította meg némán. - Nem mondott semmi rosszat - magyarázkodott halkan, hogy enyhítse feltámadó haragját. Elkésett vele. A hamu alatt parázsló dühnek elég volt egy aprócska piszkálás, hogy újra lángra kapjon.
- Hm - fújta megvetően, de képes volt rá, hogy kitörő haragját ne Ayára zúdítsa. A lány, amint érzékelte a benne növekvő feszültséget, elhallgatott, és távozni készült. Kíváncsian fixírozta az esetlen mozdulatokat.
- Kimegyek a kertbe - intett háta mögé, és elindult az ajtó felé. Balszerencséjére megbotlott széke lábában, majd a következő pillanatban idegesen kapott utána, és remegő kézzel visszatolta a pult mögé. Zavartan pillantott rá, majd a sötét kőre. - Ennyire retteg tőlem.
- Reggel én ébresztem - figyelmeztette halkan.
- Persze - hajolt meg, és hátat fordított neki.
Látta, hogy a nő mennyire megkönnyebbült, amikor megszabadult a társaságától. A tányérokat a mosogatóba tette, és elindult a könyvtárszoba felé. - Már nincsen sok - szorította össze fogait, és mobilját előhúzva felhívta Motomit.
- Küldd át az adatokat a biztonsági címemre! - utasította kimérten. Nem nagyon szerette a gépét használni, de most szüksége volt a virtuálisan tárolt felvételekre. Benyitott a könyvtárba, és leült az íróasztala elé. Palmtopját bekapcsolta, és a székben hátradőlve várakozott. Amikor a fájlok betöltöttek, gyorsan megnézte az utcákról készített felvételeket. A képernyőn az emberek mozgását figyelte, de nem talált egyezést. Úgy tűnt, az útvonalak tényleg tiszták voltak, senki sem követte őket. Egy pillanatra eltűnődött azon, hogy esetleg Nano láncmunkát végeztetve több emberrel oldotta meg a feladatot, de végül úgy döntött, kockáztatnia kell. Ha most nem bonyolítja le a cserét, Atsushi kitáncolhat az egyezségből, a nő pedig a nyakán maradhat.
***
Aya céltalanul kószált a kertben, végül letelepedett szeretett fája alá. Felpillantott a rózsaszín szirmokra, és lábát maga elé húzva összekucorodott. A megmagyarázhatatlan üresség érzete nem tágított belőle, a férfi viselkedése pedig végképp összezavarta. Dühösen fújtatott, mint egy vadkan.
- Nem minden ember tudja úgy kimutatni az érzéseit, mint a ti fajtátok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem éri el őket is a nagy csapás az érzelmeik személyében - szólalt meg mögötte Gunzi.
- Hogyan? - fordult felé meglepetten, és csodálkozva pillantott a kezében tartott csészékre. Nem nagyon értette, mire céloz a férfi.
- Ígértem egy kávét - vigyorgott szemtelenül.
- Ja, igen - mosolygott fel rá, és elvette a felé nyújtott bögrét. A benne levő fekete még gőzölgött. A kellemes meleg átjárta ujjait, és a kert közelsége némi magabiztossággal töltötte el. Mintha nem is egy gyilkos otthonában lenne, hanem egy parkban.
- Ha jól tudom, akkor cukor nélkül és tejjel iszod? - Incselkedett mindentudóan, Aya pedig elfojtotta kuncogását.
- Igen.
- Akkor jól vizsgáztam? - Ült le ismét vele szemben a földre. Aya zavartan támasztotta fel jobb karját a térdére, és egyik kezével idegesen hajába túrt. Nem mert teljesen felszabadult lenni a társaságában. Az annyira rossz lett volna. Élvezni egy bűnözővel a beszélgetést? - Ez tilos. - Ő is rosszá válik, ha kommunikál vele. - Vagy nem?
- Igen - hunyta le szemét, és kortyolt egy keveset a kávéjából.
- Te csinosítottad ki a kertet? - vezette be a társalgást, Aya pedig csodálkozva nézett a magas férfira. Egyáltalán nem tudott napirendre térni afelett, hogy miért bánik vele ennyire kedvesen.
- Igen - kortyolt újabbat a feketéből, hogy valamilyen pótcselekvéssel álcázza feszengését.
- Szép lett - nyugtázta, és ajka elé emelte a bögréjét.
- Kávézik ön is? Pontosabban te is? - javította ki magát automatikusan, és ujjai szorosabban zárultak a bögre köré.
- Ez konyak, édes - csettintett nyelvével, és jókedvűen felnevetett. - Ezzel józanodom.
- Józanodsz? - nevetett fel hitetlenkedve. - Ez még viccnek is rossz! - fanyalgott ajkát elhúzva.
- Viccnek? - tárta szét karját, és egy váratlan mozdulattal a lány felé nyújtotta bögréjét. - Kérsz egy kortyot? - kínálta meg. - Bassza meg, de udvariatlan vagyok! Már beleittam - vakkantotta idegesen.
- Nem - rázta fejét Aya tagadóan. - Nem vagy udvariatlan, és köszönöm, nem kérek. Nekem tökéletes lesz a kávé is.
- Ennek örülök. - Hosszú pillanatokig egymást fixírozták, majd Gunzi felnevetett. - Szóval? Nagyon megomlottál a viselkedésétől? - kérdezte évődve.
- Mármint mire gondolsz? - Zavarában csak pirulni és nevetni tudott. Ennyire nem lehetett árulkodó a viselkedése!
- A főmuftira ott bent - intett fejével a Múzeum felé. Úgy látszik, a konyak igencsak megoldotta a nyelvét. Vagy ő sohasem zavartatta magát a szavai miatt?
- Nem - rántotta meg vállát. - De már mindegy is.
- Akkor miért vagy ennyire zavarodott? Ki kellene csattannod a boldogságtól. Nem? - A kérdés elevenébe talált. Nem válaszolt, helyette ivott egy újabb kortyot.
- Miért vagy erre kíváncsi? - pillantott el a férfi feje felett a romos Múzeum irányába.
- Csak - rántotta meg vállát. - Meglep a viselkedésed - tette maga mellé bögréjét, és hátradőlve a földön tarkója alá csúsztatta kezét. Aya minden tolakodása ellenére is mosolyogva pillantott a férfira. Minden porcikájából sugárzott a vadság, most mégis inkább egy pimasz suhancnak tűnt. - Annyira nem is rossz ez a beszélgetés.
- Aha. - Játszott vele. Elő akarta csalogatni a benne megbúvó kíváncsiságot, talán életkedvet. Végül is, miért ne ment volna bele? Ez volt itt az utolsó napja. Talán, nem válik romlottá, ha nyit Gunzi felé. - Mit jelent az ilyenek? - tudakolta ügyesen elterelve a témát.
- Mármint? - Aya halkan felnevetett. A férfi a saját szófordulatát dobta vissza.
- Ott a pont - emelte felé kávéját.
- Toshima más, mint az a világ, ahonnan jöttél. Ettől függetlenül itt is működnek motivációk, célok és érzelmek, csak egy kicsit másképpen vannak összerakva az emberek. Olykor már nem is tűnnek emberinek - pillantott rá jelentőségteljesen. Önkéntelenül eszébe jutott Shiki. Sokszor nem is hitte, hogy ember. - Egyetlen embernek sincs vörös szeme. - Fázósan összeborzongott, ami nem kerülte el Gunzi figyelmét. - Az itteni embereknek is van szívük, amit szépen elástak, hogy ne kelljen tudomást venniük róla.
- Te is ezt tetted? - faggatta óvatosan.
- Persze! - sóhajtotta flegmán. - Veled is ez történne, ha sokáig itt maradnál.
- Honnan veszed, hogy még nem tettem meg? - Hangja rekedt volt és bizonytalan.
- Tudom és kész. Benned nyoma sincs annak a mocsoknak, ami az itteniekben. Sajnos még azokban a nyomorultakban is megvan, akik a Lakott sorokon élnek. Pedig ők aztán minden erejükkel azon vannak, hogy hasonlítsanak egykori önmagukra. De minek? - kérdezte keserűen. - Mindenkit elnyel ugyanaz a massza.
- Elítéled a próbálkozásaikat?
- Nem, erről szó sincs. Egyszerűen felesleges energiapazarlásnak tartom. - Ez lenne a város és az Igura nyitja? A totális érzéketlenség? Az érzelmek halála?
- Mint az érzelmeket? Azok is pusztán pazarlások lennének? - gondolkodott fennhangon. Akkor vette észre, hogy ki is mondta a szavakat, amikor Gunzi reagált rá.
- Itt Toshimában? - kérdezett vissza rezignáltan. - Igen.
- Shiki is, ennek tartja? - Olyan halkan mondta, amennyire csak tehette, mégis látta a férfi arcán átfutó mosolyt.
- Ő teljesen más lapra tartozik - vigyorgott rá elnézően.
- Miért? - buggyant ki belőle a kérdés. A férfi felkönyökölt, előkotort egy szál cigarettát, és rágyújtott. Visszahanyatlott a földre, és az eget szemlélve beszívta, majd kifújta a füstöt. Aya kitartóan várta a választ. Neki nem sikerült a közelébe férkőznie. Lehet, hogy Gunzi megtette? Ő többet tudott róla? Mit számít egyáltalán, mit tudott ő? - Shikiről? - Már megint belemegy ebbe az egész őrületbe, teljesen feleslegesen.
- Pontosan nem tudnám megmondani. Képtelenség hozzáférni - dörmögte, és cigijét kivette a szájából, hogy ne akadályozza a beszédben. - A múltjáról nagyon kevesen tudtak. Akik meg nagyon is ismerték, azok mára meghaltak. Touro, Rinn...
- Rinn? - Mintha ostorral vágtak volna végig a hátán. A bögre kihullott a kezéből, a fekete lé szétfolyt a ruháján, a padon. Gunzi azonnal felpattant, és mellészökkent. Iszonyodva meredt maga elé, ajka remegett. - Hát ezért nem jött értem... Már nem él. - Próbálta felfogni a szavak súlyát, de egyszerűen képtelen volt rá. A végtelen fájdalom és tompa üresség egyszerre lüktetett benne. - Rinn halott! - Hány éjszakán át könyörgött sírva, a párnáját szorongatva, hogy jöjjön érte! Mentse meg! - Meghalt, eltűnt a semmiben. - Fohászkodott a szellemekhez, hogy küldjék el újra hozzá, akkor nem fogja visszautasítani. - Felemésztette az örökkévalóság. - Ő pedig, hogy beszélt vele! Az utolsó szavai sokkal inkább tőrdöfések voltak. - Gyűlölöm ezt a helyet! Mennyire gyűlölöm, édes istenek - suttogta hevesen. - Mindent elvesz tőlem, ami kedves - szipogta megtörten. A padba kapaszkodott, ujjai elfehéredtek a szorítástól. Nem sírt. Nem sírhatott.
- Aya? - A férfi meg akarta érinteni, de egyszerűen nem merte. Úgy tűnt, egyetlen érintés is összetöri.
- Hogyan? - motyogta megtörten.
A férfi pár pillanatig vacillált, először nem tudta, mit is válaszoljon. Mondja el az igazat, vagy inkább finomítson a történteken? Végtére is, már úgysem számított az igazság. A fiú halott volt. Kicsit kiszínezheti a történteket, azzal senkinek sem árthatott. Hiába a szívét körbevevő kérges páncél, első látásra megkedvelte a lányt. Touro is sokat mesélt róla, és amikor beszélt, megváltozott az arca. A ráncai elsimultak. Mégsem csak emiatt vált szimpatikussá. Hanem attól, ahogy abban az öreg, leharcolt szentélyben térdelt, és imádkozott. Lehet, hogy ettől érezte annyira közelinek? Mert olyan dolgokat tett, amelyek valami olyanra emlékeztették, amiben egykor hitt? Mint minden Toshimába keveredett személynek, neki is volt múltja, amit szívesen elhallgatott mások elől. Tudta, hogy a múltbéli emlékek miatt vált ennyire érdekessé számára a lány, de az, hogy megkedvelte, teljesen más lapra tartozott. - Hogyan? - nézett végig a megtört arcon. - Mitől alakulhat ki első látásra bizalom két ember között? - Hogyan tudja áttörni az őket körülvevő láthatatlan falakat napsugarakként kúszva be védelmük mögé?
- Egy rajtaütés során... Sajnos, találatot kapott. - Jobbnak látta, ha nem mondja el, hogy Shiki végzett a saját öccsével. Aya vett pár reszkető lélegzetet, amit azután lassan kieresztett tüdeje és torka fogságából. Nem akart Gunzira nézni. Megalázónak érezte az egész helyzetet. Nem kellett volna ennyire kimutatnia az érzelmeit.
- Bocsánat – szabadkozott.
- Előttem ne szégyelld! - nyúlt álla alá, és felemelte a lány arcát. - Talán azért szimpatikus, mert egy másik világ tükrébe nézek, ha rápillantok. Azokéba, akiket normális embereknek nevezünk. - Mosolyogva hajolt felé, hogy egy ártatlan puszit nyomjon arcára.
Az éles kés közvetlenül a feje felett repült el, és éles koppanással állt bele a fa törzsébe. A lányt lelökte a padról, ő pedig a fa mögé ugorva előhúzta fegyverét. Szemével azonnal megtalálta a támadót.
Shiki úgy állt a Múzeum bejáratában, mintha maga a halál lépett volna elő fekete bőrkabátjában. Kinyújtott keze árulkodott arról, hogy ő hajította a gyilkos tőrt a férfi felé. Idegtépően lassan visszaeresztette teste mellé karját, és elindult feléjük. Gunzi felegyenesedett, és pillantását a férfi arcán tartva elindult, hogy felsegítse a lányt. Shiki kardján megvillant a nap fénye, szeme gyilkos dühvel tapadt a bérgyilkosra. Gunzi mozdulatlanná dermedt. Egy külső szemlélőnek fel sem tűnt volna a kapitányban lezajlott változás, azonban túl régóta ismerte a barátját, hogy tudja, haragszik. Ő is elindult felé, és közvetlenül előtte megállt.
- Mi a franc ütött beléd, kapitány? - kérdezte nagyon halkan. Hangja nem volt sértő, sem vádló. A tengerparton megtudott információk fényében nem lepődött meg a reakcióján. Azon, hogy kimutatta annál inkább.
- És beléd? - morogta ellenségesen.
- Lépek.
- A lehető legjobban teszed. - Vészjósló tekintet, fenyegető hang. Ilyennek is régen hallotta. Némán biccentett, és kifelé vette az irányt. Válla fölött hátrasandított, és látta, ahogy a férfi a lányhoz lépett. Nem dimenzionálta túl a helyzetet. - Shiki, valóban túlreagálta. - Egy olyan ember, aki csak most ismerkedett eltemetett érzelmeivel, a lehető legnagyobb szélsőségek közepette tudott érzékelni.
***
Leguggolt mellé, és kinyújtotta kezét, hogy óvatosan félresimíthassa az arcába lógó hajtincseket. Sírt. Könnyei apró patakokként folytak végig arcán. Letérdelt mellé a földre, és visszahúzta a kezét. Egyáltalán mit kellene tennie? Egyszerűen fogja meg, és vigye be?
- Aya? - kérdezte, és döbbenetét nem tudta leplezni. - Mivel borította ki ennyire az a hülye barom? - szitkozódott magában. Inkább meg sem kérdezte magától, hogy őt miért borította ki Aya fájdalma. Miért érez tehetetlen dühöt, ha sírni látja?
- Meghalt - suttogta megtörten. - Rinn meghalt. - Érdeklődve nézett le a fájdalmasan csillogó barna szempárra. - Honnan tudta meg? - Végig sem kellett gondolnia a kérdést, azonnal tudta a választ. - Hát, ezzel borította ki ennyire.
- Úgy beszéltem vele, mint egy kutyával. - Összefüggéstelen szóáradat, amiket néhány gyenge csuklás szakított meg. - Most már soha többé nem láthatom! Nekem ez túl sok! Nem bírom... El akarok innen menni! - nyüszítette halkan. Mintha transzban lett volna, talán nem is látta, hogy kihez beszél. - Lehet, hogy már nem is érdekelte. - Csendesen hallgatta zokogását, és megvárta, amíg lecsillapodik. Aya egy szóval sem vádolta, nem vonta felelősségre a tette miatt. Pedig a gyász első rohama után ezt várta. Mégsem kapott feddést. - Gunzi nem mondott el neki mindent. - A zokogás elcsendesedett, a nő mégsem mozdult. Összetört babaként feküdt előtte, meg sem kísérelte, hogy lábra álljon. - Nem is lenne hozzá ereje - futtatta végig tehetetlen testén a pillantását. Óvatosan alácsúsztatta a karját, és magához vonta. Legnagyobb meglepetésére azonnal hozzábújt. Pontosan úgy viselkedett, mint amikor a szerájban rátalált. Görcsösen kapaszkodott a kabátjába, homlokát mellkasának döntötte. Az ő karjában keresett menedéket. - Pedig, ha tudná, hogy én voltam az a személy, aki elvette Rinn életét... Nem viselkedne így. Olyan messzire menekülne előlem, amennyire csak tudna.
Sohasem foglalkozott az emberekkel. Valahol mélyen mindig megvetette az emberi oldalát. Most pedig belerombolt egy ismeretlen, gyenge nő az életébe, akihez pusztán annyi kötődése volt, hogy pont annak a személynek a leszármazottja, akit annyira tisztelt, és becsült. Ki gondolta volna, hogy képes lesz emiatt a közelébe férkőzni? Sohasem voltak érzelmei, mert az összeset erős kontroll alatt tartotta. Sajnos az elmúlt időszakban elemi erővel törtek fel emberi oldalának szélsőséges férfiúi vonásai. Védelmezni, és óvni akarta azt a személyt, aki fontossá vált az életében. A maga sötét, kegyetlen módján, de gondoskodni akart róla.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó