|
II. kötet /16. fejezet - Amikor a cseresznyefák virágba borulnak
Katren 2012.01.02. 22:31
II. kötet /16. fejezet: Amikor a cseresznyefák virágba borulnak
Tavasz. A természet komótos ébredése, a színek tengernyi árnyalatának illékony káprázata. Zöld fű sarjad a kemény földből, rügyek fakadnak a fák vékony ágain.
Aya a szökőkút mellé ültetett fa alatt igazította el az újonnan beültetett örökzöldeket. Egy sövényt akart telepíteni a kopár fal mellé, ami elválasztotta a Múzeumot a külvilágtól. Nagyot szusszanva törölte meg homlokát, és örömmel pillantott fel az újjáéledő fára. Aki évekkel ezelőtt megtervezte, és megépítette a Múzeum kertjét, tökéletesen belelátott az ország lakóinak lelkivilágába. A lelket jelképező kút mellé egy csodálatos cseresznyefát ültetett, melynek puha szirmai megsimogatták az alatta üldögélők bőrét, szívét. Válogatás nélkül hatott a benne rejtőző varázslatával, újjáteremtette a lelket. Mitől lehetett ennyire csodálatos egy kert? Egy egyszerűnek és hétköznapinak ható fa? Talán azért, mert a teljes összhang és harmónia benyomását keltette a szemlélőben. Akkor is, ha pusztán ő ruházta fel ezekkel a járulékos tulajdonságokkal.
- Hol találhat ebben a világban egy kevéske nyugalomra és békére az ember? - emelte pillantását a Múzeum elhanyagolt épületére. - Toshima közepén? - A lehangoló válaszon töprengenie sem kellett. - Sehol. - Nagyot fújva örömmel támasztotta állát a tenyerére. Szorgos munkájának megvolt az eredménye. Már elég nagy részen átlazította a földet, így lehetősége nyílt rá, hogy a Shikitől nagy nehezen kikönyörgött fűmagokat elvethesse. Szerencsére, a fagy is felengedett, könnyebben tudott haladni. Lassú tempóban evickélt előre, de nem is akart sietni a tevékenységével. Úgy tűnt, van ideje bőven, mivel a férfi egy árva szót sem ejtett arról, hogy mik a további tervei vele. Az ő sorsa másodlagossá vált, elhanyagolható tényezővé. Túlzottan lekötötte az a másik ellenség, aki miatt ennyi előkészületet tett. - Végtére is, én csak egy túsz vagyok - fújta megvetően, és leült a fa alá ácsolt padra. Szüksége volt a pihenésre. A jóleső fáradtság végigborzongatta tagjait, ellazította izmait. Némi boldogság töltötte el, ahogy körülnézett. Minden változott körülötte, és ez a szemmel is látható átalakulás megnyugtatta.
Az idő mégsem rekedt meg halott magányában, ismét útra kelt, és haladt. Nem vánszorgott, nem toporgott tehetetlenül egyhelyben. Lehet, hogy pusztán azért érzékelte az idő múlását, mert elfoglalta magát. - Ki tudja? Toshimában úgy látszik, már tényleg minden megtörténhet - húzta ajkát egy óvatos mosolyra. - Na, tessék! Mosolyogni is tudok. - Egészen jól alakultak a dolgok körülötte. A pokol ördögével élt ugyan együtt, de már valamelyest tudta kezelni a helyzetet. Nem rezzent össze minden egyes szavától, nem rettegett tőle halálosan. Pedig, olyannak látta, mint máskor; fenyegetőnek, hidegnek és távolságtartónak. Annak a személynek, aki mindig emlékeztette arra, hol a helye. Nem kellett tennie semmit, a létezése elegendő volt ehhez.
- Itt minden más. Egy új világ nyílt meg előttem - szippantott mélyet a csípős, hűvös levegőből. Kint a kertben szabadnak érezte magát, mintha az elmúlt időszak nem lenne más, csak egy hosszú rémálom. Sajnos, amikor leszállt az est, és vissza kellett térnie a Múzeumba, újrakezdődött minden. A bezártság, a magány. Egy valami felett nem tudott napirendre térni. - Mi történt a rohamaimmal? - Egy bolondnak nem tűnt volna fel, hogy a gyógyszerei szedése nélkül is jól van. - Lehet, hogy arról van szó, hogy még nem jelentkeztek a tünetek? Jó lenne tudni! Olyan jó! - Shiki is gyanakvóan méricskélte, szóval nem tévedett. Valaminek lennie kellett a háttérben, amiről nem tudott. Talán, itt lenne az ideje, hogy megtudja azt, amit elszalasztott a Hayatéval történő találkozás alkalmával. Viszont, ha tudni akart, egyben cselekednie és kérdeznie kellett. - Tőle. - Idegesen megborzongott.
***
A könyvtár magányába húzódva pihent. Éjszaka ismét portyán volt, de Nano rejtekét így sem találta meg. Nem volt Rinnél, sem sehol, ahol sejtette. Kezdte egy kicsit bosszantani a helyzet, mivel túl hosszúra nyúlt ez a fogócska kettejük között. Ő pedig túl keveset tudott az ellenfele pozíciójáról. Jó stratégaként azonnal összerakta a homályosnak tűnő kockákat. Nano játszott vele, és arra várt, hogy hibázzon. Már biztosan tudott arról, hogy életben van. Pontosan ezért lepte meg annyira, hogy még mindig nem mutatkozott, nem adott magáról életjelet.
- Bassza meg! - morogta maga elé mérgesen. Értetlenül állt a helyzet előtt. Nano, valamiért átrendezte az eddigi tapasztalatok mentén kialakult játszmát. - Újraírta a szabályokat, de minek? - Nála történhetett a puszta unaloműzés miatt is. Rettentően mérges volt a tehetetlensége és tudatlansága miatt. Néhány halk koppanás térítette magához borús gondolataiból.
- Gyere! - dörrent rá mérgesen az ajtó mögött állóra.
***
Hosszú percekig rostokolt ásójára támaszkodva, és a bátorságát gyűjtögette. A hirtelen támadt ötletet, hogy Shikivel leüljön komolyan beszélgetni, hamar elvetette. Mikor került ő olyan pozícióba, hogy egyáltalán ilyenre gondoljon? Teljesen elment az esze? Annyira még nem volt bátor, hogy csak úgy egyszerűen belibegjen hozzá, és elcsevegjenek.
Mégis mit mondana? Üdv! Megmondaná, miért nem vagyok beteg? - Na, persze! - Hisztériásan felkuncogott, de nevetése lassan elhalt. Shiki, nem bízott benne. Ha pedig nem bízik benne, nem fog válaszolni. - Miért is bízna bennem? Nem az egyik embere vagyok. - Nem volt ostoba. Tudta, hogyan vélekedik róla a férfi. Jól látta a tetőn szobrozó testőröket, a mintegy véletlenül arra ténfergő verőlegényeket. Őriztette. - Jó, nem bízik bennem. És? Meg se próbáljam? Találgassak, és tartsam magam ebben a bizonytalanságban? Vagy... Vagy menjek oda, és tegyem fel neki a kérdéseimet abban a hiszemben, hogy esetleg őszinte válaszokat kapok? - A hideg rázta a gondolattól, hogy nem maradt más lehetősége. - Rendben - szúrta le az ásót a földbe. - Most megyek, amíg még van merszem. - Elszánt és határozott volt. Kérges kezei mégis izzadtak az izgalomtól, hajszálai vizesen tapadtak nyirkos homlokára és halántékára. Torkában gombóc képződött, annak a tudatától, hogy a férfi elé kell állnia; de talán ebben a pillanatban jobban tartott bármely igazságtól, mint magától Shikitől.
***
Az ajtó bizonytalan nyílása jelezte, hogy a kint állót elrettentette hangnemével. Hosszú lábait az asztalra fektette, kezeit összefonta mellkasán. Szeme sarkából figyelte a belépő alakot, nem vette a fáradtságot, hogy felé forduljon.
- Zavarhatom? - A kellemes, de megremegő női hang idegennek hatott a komor falak között. Nem mozdult, pillantását kitartóan a mennyezetre szegezte.
- Már megtörtént - morogta ellenségesen, és továbbra is a semmit fürkészve várt. Az ajtó halkan becsukódott Aya mögött, és a lány felé indult. Figyelte, ahogy végiglejtett a hideg kövezeten, és lekucorodott az asztalával szemben elhelyezett széles fotelbe. Hosszú percekig nem szólt hozzá, érződött, hogy mennyire küzd a benne feszülő ellentmondásokkal. Érdekelte is, meg nem is a jelenléte. Gondolatait most sokkal inkább Nano foglalkoztatta, mint a lány. A percek teltek, ők pedig némán ültek a tágas könyvtár gyér fényeiben.
- Sajnálom, ha alkalmatlankodom. - Azonnal felfigyelt a nőből áradó komolyságra, de sem testtartásával, sem gesztikulációjával nem mutatta. Várt. - Nagyon szeretnék önnel beszélni valamiről - jelentette ki alázatosan.
- Hm - fújta megvetően Shiki. Fogalma sem volt róla, hogy miért viselkedik vele ennyire ellenségesen. Mintha az egész lénye arra ösztönözte volna, hogy kipattintsa a tüskéit, és halálra szurkálja velük a védtelen lányt. Emésztő dühöt és tehetetlenséget tapasztalt, ha csak a közelébe került. Legszívesebben megölte volna. Minden egyes izma azért remegett, hogy felé vetődve eltörhesse a nyakát.
Mégsem mozdult. Helyette a székében ült, és a festett plafont bámulta. Valamikor szépek lehettek a freskókon szereplő alakok, de mára kivehetetlen és fakó töredékekké váltak. Frusztráltan szívta mélyre a levegőt, és bosszankodva tapasztalta, hogy orrába beleszivárgott a nő illata. Szeme dühösen felvillant, és vicsorogva fordította fejét Aya felé.
- Kibökné már? - csikorogta visszafojtva gyilkos ösztöneit. Össze akarta törni, hogy többé ne kelljen elviselnie a jelenlétét. Régen érzett már ilyen pusztító haragot és gyűlöletet. Akkor, amikor Nanóra gondolt. A lány szeme ijedten rebbent meg, ajkát megnyalva próbált úrrá lenni idegességén.
Aya egyáltalán nem értette a férfiban lezajló változást. Tisztán érzékelte a belőle hullámokban áramló fagyos gyűlöletet. Szerette volna megkérdezni, hogy mivel haragította magára ennyire, de úgy tűnt, ennek a kérdésnek most egyáltalán nincs itt az ideje.
- A betegségemről akarom kérdezni. Arról, hogy miért nem tart betegnek - hadarta el egy szuszra.
- Mert nem az.
- Megmagyarázná, miért? - Leforrázva ült ott, szerencsétlen kis libaként. A kapitány minden egyes porcikájából áradt az elutasítás, a harag. - Rossz ötlet volt idejönnöm! Nagyon is.
- Nem igazi gyógyszert szedett, hanem placebót. - Rövid tőmondatok, amiket nem akart felfogni, megérteni. - Nem igazi gyógyszer?
- Lehetetlen - suttogta halkan, és összerezzent, ahogy a férfi felemelkedett. Rémülten lapult a fotelba.
- Nos, én nem fogom győzködni. A választ megkapta, a sápítozásra pedig nincs időm - jelentette ki jéghideg hangon, és laza mozdulattal elsétált az asztal mellett.
- Miért? - bökte ki végül Aya. A léptek elhaltak, a szobára dermedt csend borult. - Miért bánik így velem? Tettem valamit...? - kezdte értetlenül, de az ajtó tompa csapódása felelt Shiki helyett.
Mire számított? Hogy valami kialakult közöttük? Az istenekre! Hiszen Shiki egy gyilkos. Lehet, hogy elképesztően okos és olyan szellemi potenciál csillan meg benne, mint Aitóban, de akkor sem több egy fegyvernél, ami bármikor elsülhet az ember kezében.
Szeretett volna hinni abban, hogy az együtt töltött idő után valami megváltozott közöttük. Szólhat hozzá, kérdezhet aggályok és félelem nélkül. Csalódnia kellett. Shiki szíve ugyanolyan halott volt, mint a kinti kert. Annyi volt a különbség köztük, hogy a kertet legalább rendbe tudta szedni, újjá tudta éleszteni. Ezzel szemben a férfi foggal-körömmel küzdött ellene. Gyűlölete, már-már tapintható volt, ellenszenve eltorzította mindig fegyelmezett arcvonásait. Mintha eddig nem is ismerte volna igazán.
- Miért? Én mindent megtettem. Ápoltam, vigyáztam rá. Nem ellenkeztem, mert tudtam, ha megteszem, nekem végem. - Letaglózva ült a fotelben, és lábait felhúzva némán sírni kezdett. Könnyei hideg patakokként folytak végig az arcán. Magára hagyta válaszok nélkül; hozzávágott néhány olyan mondatot, amelyek elemeiben omlasztották meg világát. - Nem igazi? Ezt nem hihetem el. Nem.
***
Telt az idő, ő pedig hagyta, hogy sebei annak múlásával gyógyuljanak. Eddigi félelme és rettegése újra visszatért. Nem tudott többé úgy nézni a férfira, mint abban a rövidke időszakban, miután felépült. - Akkor sokkal emberibb volt. - Azonban a tél elmúlt, a tavasz pedig teljes erőbedobással emlékeztette a világot arra, hogy megérkezett.
Egyetlen módszert talált a védekezésre. Visszavonulót fújt. Eddig sem ellenkezett soha a férfival, de ezek után, még csak kezdeményezni sem akart. Egyszerűen hagyta, hogy magával sodorja az ár. Többet nem kérdezett, és igyekezett elkerülni Shikit. Ideje nagy részét a kertben töltötte. Ültetett, locsolgatott, gyomlált. A fák virágba borultak, az eddig bimbózó rügyek most teljes pompájukban bontották ki szirmaikat. Az idő egyre melegebbé vált, a kabátra már nem volt szükség. A fű kisarjadt, ő pedig ráérősen gyomlálgatott az újonnan kialakított virágágyágyásokban.
Shiki éjszakánként nem volt a Múzeumban, ilyenkor nyugodtan leosonhatott némi ételért, amit aztán felcsempészett a szobájába. A sors gúnyos fintora lehetett csak, hogy még Arbitro társaságát is jobban élvezte, mint a kapitányét. Őt látni sem akarta. Ha messziről észrevette, egyszerűen sarkon fordult, és homlokegyenest elindult a másik irányba. A kertben volt a legkönnyebb helyzetben. Itt mindig talált valamit, ami ürügyül szolgálhatott arra, hogy kitérhessen előle. A dolgok könnyen mentek, ugyanis legnagyobb örömére a kapitány is kerülte őt.
Valahol sértette a viselkedése. Sejtette, hogy miért, de egyszerűen nem volt hajlandó beismerni. Látszólag ki akart térni előle, valójában azt várta, hogy a férfi maga megy el hozzá, és... - Nem mintha arra vártam volna, hogy bocsánatot kérjen - pufogott némán, és idegesen kihúzott egy kis gyomot a virágok közül. De, arra várt. Persze, ez még viccnek is rossz volt. - Shiki és a bocsánatkérés? Kinek hiszem magam?
Egy idő után már nappal sem találkozott vele. A férfi teljesen felszívódott, neki pedig volt lehetősége eltöprengeni azon, hogy tulajdonképpen miért is bántja ennyire a viselkedése? - A fene egye meg Shikit! - szaggatott ki nagy vehemenciával egy újabb parajt, de az mélyebbre nyúlt, mint ahogy elsőre tippelte. Félig felemelkedve feszült neki az élősdinek, de nem járt sikerrel. A nyomorult tarack elszakadt, ő pedig a fenekére huppant.
- Ó, a fenébe! - szitkozódott hangosan. Halkan nevetni kezdett saját ügyetlenségén, és elterült a zöld füvön. - Nem is én lennék, ha ez nem történik meg! Nem is én! - Egyik karját arca elé emelte, és mélyen magába szívta a föld illatát.
- Mit művel? - Először nem nagyon figyelt fel a jól ismert hangra. - Az egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy Shiki beszéljen hozzám. Állandóan került engem, vagy ha figyelemre méltatott, akkor gyűlölködött. - Karját elhúzta szeme elől, és hunyorogva felpillantott. Nem hallucinált. Tényleg ott állt felette, teljes életnagyságban.
- Gyomlálok - nyögte ki.
- Azért fekszik a földön? - Mérte végig kritikusan. Egy nagy sóhajt megeresztve ült fel, és kezét leporolta. - Mi a fene ütött belé?
- Jöjjön velem! - szólította fel halkan, Aya pedig azonnal felemelkedett, és követte. Némán engedelmeskedett neki. Mögötte kullogott, közben a férfi hátát, félhosszú haját figyelte. Bőrkabátja és fekete ruhája nagyon kirívónak tűnt a rengeteg harsány szín között. Sokkal inkább illett Toshima ocsmány épületeihez, mint a Múzeum gyönyörű kertjébe. - Mit akarhat tőlem? Eddig hozzám se szólt. Most meg? - Egyáltalán nem értette a kialakult helyzetet, de nem volt más választása, mint hallgatni rá, és vakon követni. Lépteik zaját visszaverték a néma falak.
Belépett mögötte a könyvtárba. A férfi az asztalhoz sétált, majd megállt mögötte. Hanyag mozdulattal felvette a telefont, és a füléhez emelte. Fejével az előtte álló fotel felé biccentett. Szó nélkül követte jelzését, és letelepedett a vörös bársonnyal bevont fotelre. Észre sem vette, hogy már a kezeit tördeli idegességében. - Mi ez? Egy újfajta kínzás? - A festményekről visszapillantó félarcú angyalkák, mállott ligetek még nagyobb rémülettel töltötték meg szívét.
- Én vagyok újra. A tárgyalást megejthetjük holnap. Most beszélhet vele. - Összerezzent, amikor neki nyújtotta a telefont. - Valaki velem akar beszélni? - Néma figyelmeztetéssel mélyen a szemébe nézett, majd az ablak felé fordult. - Minek? Úgysem mernék mondani semmit. - Esetlenül emelte füléhez a telefont, szíve a torkában dobogott az izgalomtól. Vajon ki lehetett a vonal másik végén?
- Halló? - kérdezte bizonytalanul.
- Aya?! - Jól ismerte a mély, öblös, de most hisztériával telt hangot. - Jól vagy?
- Apa? - suttogta elhűlve. Könnyei végigfolytak arcán, de gyorsan letörölte őket. Képtelen volt felfogni, hogy valóban az apjával beszélt. - Álmodom? - Zavartan felpillantott a fekete ruhákba bújtatott alakra, de Shiki meg sem moccant. Elutasítóan fordított neki hátat, kivonult a mögötte zajló drámából. Magára hagyta a benne háborgó fájdalommal és kétségbeeséssel. - Lehetséges ez? - Figyelmét visszafordította az éter csendjét betöltő szaggatott zihálásra. Végtelenül messze volt tőle, a hangja mégis közvetlenül ott csengett a fülében. - Hogyan? Mikor? - keringtek benne a kérdések parttalanul. - Mi történik?
- Holnap érted megyek, addig tarts ki! - biztatta elcsukló hangon. Torkát sikoly fojtogatta, tagjai egyre hevesebben remegtek. Az izzadtságcseppek eleinte kínzó lassúsággal, majd egyre nagyobb sebességgel gördültek le gerincének ívén. Nem akarta hallani ezt az elveszett, kiszolgáltatott hangot. Az apja sírását. Szíven ütötte a keserűség és megtörtség, ami még a telefonon keresztül is áradt belőle. Sohasem hallotta azelőtt így beszélni. Mindig fegyelmezetten viselkedett, megőrizte a hidegvérét. Szeretett volna mondani neki pár nyugtató szót, de nem jöttek ki hangok a száján.
- Apa! Nem felejtettél el? - Kegyetlen vasmarok kapta ki kezéből a készüléket, ő pedig dermedten meredt maga elé, keze megfagyott a mozdulat közben. Résnyire nyílt ajka remegett, majd lassan bezárult lelakatolva a ki nem mondott szavakat.
- Ennyi elég is lesz. Mondtam, hogy rendben van.
Hallotta, hogy a férfi még beszél a mobilba, de már nem értette a szavakat. Remegő tagokkal lábra kecmergett, és elindult az ajtó felé. - Holnap? Mi lesz holnap? Kiszabadulok innen? Valóság lehet ez? - Nem kért engedélyt, nem érdekelte semmi. Boldognak kellett volna lennie, mégsem érzett mást a végtelen ürességen kívül. Feltámolygott a szobájába. Belépett az ajtón, fél kézzel elfordította a kulcsot a zárban, és leült a földre. Nézte az ablakon túli világot, ami után annyi ideig vágyakozott. Hiszen elérte, amit akart. Haza fog menni, véget ér ez a rémálom. - Akkor miért folynak a könnyeim?! - Koszos kezébe temette arcát, és hangosan felzokogott. Miért teszi ezt az élet? Miért nem tud örülni a győzelmének? Miért érez félelmet és bizonytalanságot?
Olyan, világba tér vissza, amit valójában nem is ismert, ahol ő már nem volt több egy átutazó idegennél. Könnyei megállíthatatlanul peregtek; hangtalanul siratta el a reményeit, az embereket, akiket megkedvelt... Rinnt.
- Miért nem ő jön értem? - hüppögte kiábrándulva. - Hol van Rinn? - Bárcsak ott lett volna mellette! Annyira hiányzott neki a szőke fiú nevetése, vidámsága. Eddig azért szenvedett, mert az idő lassú vénemberként tántorgott. - Idő! Minden sebet begyógyít? Persze! A francokat! - Amikor a kertben elkezdett dolgozni, azt érezte, hogy valamerre tart, az idő már nem köti béklyóba. Az események ilyen ütemű felgyorsulása inkább megijesztette, mintsem nyugalommal töltötte el. Orrát és könnytől maszatos arcát pulóvere ujjával megtörölte, és megpróbált erőt venni magán. Szaggatott zihálása lassan megnyugodott, a könnyei végül elapadtak.
- Miért húzta eddig a dolgokat? Miért most bonyolítja le ezt az egészet? - Eddig csak kitolta a találkozás időpontját, most azonban már másnap hazamehetett a NEF hadiszállására. Még csak el sem búcsúzhatott Rinntől vagy a gyerekektől a Színházban. Fontosak voltak neki, megszerette az ittenieket. Ha nem a Múzeumban kellene élnie, egészen jó élete lett volna Toshimában.
***
A reggel ismét a tengerparton találta, lassan már itt élt. Nem járt haza. Éjszaka portyázott, nappal pedig egész nap pihent a parton. Olykor bámulta a fodrozódó hullámokat, máskor a felette feszülő, bárányfelhőkkel telehintett kék eget. Nem akart a Múzeumban maradni, ott sokkal erősebben érzékelte a rátörő gyilkos indulatokat, az érthetetlen bizonytalanságot. A tenger zúgása legalább megnyugtatta, elandalította. Eltávolította a világtól, a benne tomboló zavartól.
Mozdulatlanul feküdt a napsütés alatt, mintha csak aludna. Kabátja a puha homokban hevert, kardja közvetlenül mellette, hogy felkaphassa, ha szükséges. A légzésére figyelt, és igyekezett ellazulni. Minden egyes izma kőkeménnyé dermedt a benne uralkodó feszültségtől.
- Francba! - szűrte ki fogai közül. Már nem bírta azt az emésztő nyomást, ami ránehezedett. A benne megmozduló érzelemszilánkok folyamatosan a másik után vágyakoztak. Minden racionális megfontolás ellenére a közelében akart tartózkodni, nézni akarta; ez pedig lassan az őrületbe kergette. - Úgy viselkedem, mint egy elmebeteg! - Két kezét homlokára tette, és ujjaival idegesen beletúrt fekete hajába. A Nap átmelegítette tagjait, de a homokszemek így is nyirkosak maradtak háta alatt.
- Na, mi a helyzet? - A rekedtes hang feje felett szólalt meg. Nem válaszolt, csak ellenségesen felmordult. Még Gunzit sem bírta elviselni a közelében.
- Ema? - recsegte halkan. - Mit tegyen még, hogy az a nő mutatkozzon? A bérenceit kinyírta, feldúlta a fészkét. Azonban Ema...
- Felszívódott. - Unottan pillantott fel a mellé letelepedő férfira. Fekete haja rövidre nyírva meredezett fején, a homlokát mély forradás díszítette. Neonzöld bakancsával ráérősen piszkálta a homokot. Azért szeretett Gunzival dolgozni, mert felesleges körítések nélkül intézte el, és adta elő a történteket. - Leellenőriztem az utakat - kezdte a beszámolót. Az előttük hullámzó szürke tengerre emelte pillantását, és dzsekijéből kibújva kényelmesen hátradőlt a könyökeire. - Biztonságosak. Szállítható lesz a lány - húzta fel egyik térdét.
- Akkor jó. - Gunzi kétkedve mérte végig a mellette fekvőt.
- Véres az arcod - fújta undorodva. - Legalább letörölhetnéd vagy valami - halászott elő egy szál cigarettát a farmerzsebébe rejtett dobozból.
- Mintha annyira megrázna a látvány - húzta fanyar mosolyra ajkát. Hosszú, de békés csend telepedett közéjük.
- Egyébként biztos vagy te ebben? - kanyarodott vissza az előző témához. - Már ne értsd félre a dolgot, tudod, hogy nem bírálnálak felül semmiben...
- Feltűnt - morogta gúnyosan.
- De úgy tűnik, most az egyszer rosszul időzítesz, és sietsz. Van ennek valami oka? - A füstölgő cigit két ujja közé csippentette.
- Nem időzítek rosszul - ült fel komoran, és karjait felhúzott térdein megtámasztva a sunyin vigyorgó férfira nézett. - Ayának mennie kell. Nano bármikor jöhet, akkor pedig nem tudom megvenni a koncessziókat. Látszólag állami tulajdonba mennek át a felügyeleti tulajdonjogok, valójában az egész az én kezem alatt fog átfutni, és összpontosulni.
- Fantomcégekkel?
- Valahogy úgy - hagyta rá.
- Szóval... Az egész azért van, mert megfelelő helyen és időben akarod nyélbe ütni a megállapodást - vonta le a következtetést.
- Igen - zárta le a témát.
- Túlzottan puskaporos a talaj, bukhatjuk az egészet - dugta vissza cigijét a szájába, hogy egy újabb slukkot szívhasson. Az egyetlen személy, akinek a stratégiai véleményére Touro halála után adott, Gunzi volt. A zsoldost még a háborúban ismerte meg, ő már akkor is bérgyilkosként dolgozott. Egyfajta bajtársias viszony szövődött közöttük, ami miatt a férfi feszegethette, de nem léphette át határait. Gunzi sohasem rejtette véka alá a véleményét. Káromkodott? Szemtelen volt? A maga módján fejezte ki az álláspontját akkor is, ha másnak úgy tűnt, ezzel az életét kockáztatta.
- Van rá esély - morogta unottan. A sirályok élesen vijjogva köröztek a tenger felett zsákmányra lesve. Hófehér testük annyira elütött Toshima komor színeitől, mint egy nyíló virág a betondzsungelben. Shiki figyelmét halk nevetés vonta magára.
- Nem hiszek a szememnek! - A kapitány gyanakodva mérte végig a férfit. Kevés ember szaladgált ebben a világban, aki vette a bátorságot, hogy kinevesse. Az egyikük ő volt. - Most pont úgy viselkedsz, mint egy kangörcsös hülye - mondta ki nyíltan gondolatait a maga kellemes stílusában. Gúnyosan röhögött, cigije meg-megrezzent szájában. Úgy tűnt, egy percig sem veszi komolyan saját magát, de hangja lassan elhalt a férfi komoly ábrázatát szemlélve. Shiki nem az eddig megszokott módon reagált. - Ha nem érdekelte volna a dolog, nem változik meg ennyire a körülötte áramló erő. - A kapitány szeme összeszűkült, majd pillantását jegessé dermesztette a benne fellobbanó gyűlölet. Gunzi érezte a férfiban tomboló tehetetlen dühöt.
- Hú, baszd meg! - sóhajtotta megértően a bérgyilkos, amikor felfogta a helyzet súlyosságát. Minden benne volt ebben a három szóban. - Nos, igen. Az érzésekben az a szar, hogy léteznek, és nem válogatnak. Úgy látszik, még neki is vannak. - Nyugodtan szipákolt a férfi mellett, és magában teljesen egyetértett a viselkedésével. Ugyanígy cselekedne. - Ha valaki rájön, hogy Shikinek van egy sebezhető pontja, azonnal ellene fordítja. - A kapitány nem védekezett a vádak ellen, csak ült üres fejjel, és próbált visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor ennyire fontossá vált neki az a nyeszlett korcs. - Aya. - Ez lenne az a furcsa, megfoghatatlan változás? Az ok, ami miatt másképpen tekintett rá? Amit Gunzi mondott?
- Hm - jegyezte meg végül hitetlenkedve. - Lehetetlen!
- Kérsz? - nyújtott felé egy szálat Gunzi, ünnepélyes részvéttel. Szemmel láthatóan megszánta őt. Tagadóan megrázta a fejét. Mind a ketten mély hallgatásba merültek, és a tengert bámulták. Nem akartak egymáshoz szólni.
- Akkor - törte meg végül a bérgyilkos a csendet -, biztosan így akarod intézni? - Egy utolsó mentőövet dobott az újdonság mocsarában fuldoklónak. Ő tudta a legjobban, milyen nehéz elszakadni attól, akit az ember fontosnak tart. Most már kíváncsi volt erre a lányra. - Mi a franc lehet benne, ami ennyire megfogta ezt az érzéketlen gyilkológépet?
- Igen - bólintott határozottan.
- Holnap érte megyek. Én kísérem - mondta halkan.
- Én is így gondoltam - emelkedett fel a férfi, és bőrkabátjáról lerázva a rátapadt homokszemeket magára kapta. - Visszamegyek. - Katanáját felemelte a földről, majd faarccal, egy szó nélkül elindult a Múzeum felé. Gunzi még egy darabig a parton ült, és egymás után szívta el a cigarettákat, szép kis csikkhalmot gyűjtve maga mellé. Nem vesztegette az erejét arra, hogy kikérdezze Shikit a részletekről, majd tájékoztatja, ha kell. - Milyen érdekes és kegyetlen az élet. Vajon mi miatt történhetett ez meg? Shiki nem egy érzelgős fajta.
- Hm - tapogatózott egy újabb szál után. - Furcsa. Valami átalakult benne, ebben biztos vagyok. A hideg kisugárzása és gyilkos aurája még jobban felerősödött, amikor a lány szóba került. Ki tudja? Lehet, hogy gyűlöli azért, amivé tette? - Fáradtan felsóhajtott, és unottan felemelkedett. - Mindegy! - Nem az ő dolga volt a férfi lelkének analizálása. A végén még megölné a tolakodása miatt.
***
Rengeteg ideje volt gondolkodni, amíg elért a Múzeumig. Gunzi felvetése egyszerre taglózta le, és dühítette fel. Ettől kergült volna meg? Emiatt akarna mindenáron távol maradni a nőtől úgy, hogy közben alig bír meglenni a jelenléte nélkül? Ez egy őrület, egy nonszensz! Nagyon sok jelzővel lehetett illetni, de ezzel nem. Ő katona volt, egy tökéletesen kiképzett férfi, akit gyilkolásra teremtettek. Mimózalelkű barom lenne az, aki megszervez egy Igurát? Naponta mészárol le embereket az edzésterve kedvéért? - Nem. Csak egy ember. - Először életében gyűlölte, hogy lényének van emberi oldala is. Elgyengítette, átalakította. Bárcsak Aito megfosztotta volna minden emberi értékétől és érzelmétől! Bárcsak, olyan hidegen el tudná lökni ezt a kíváncsiságot és szükséget magától, ahogyan Nano tette eddig! Sohasem irigyelte és gyűlölte még ennyire ellenfelét. Hol fordult át a kíváncsisága érdeklődésbe? Az érdeklődése egyfajta vonzalomba? Miért nem tudott gátat szabni ezeknek az... Még kimondani, elgondolni sem akarta a gondolat folytatását.
Átvágott a koszos sikátorokon, és lekanyarodott az aluljáróba. Úgy gondolta, gyorsabban visszaér, ha az egyik föld alatt meghúzódó utat választja. Szüksége volt a sötétség óvó ölelésére. Beért az egyik kanyarba, és lesietett a már nem működő mozgólépcsőn. A falakról leszaggatott plakátok, könyvismertetők, koncertajánlók tekintettek vissza rá. Egy régen letűnt világ szórakozásának gyorsan eldobható kellékei, amik egykor maradandó élményeket adtak. A fémes fokokat felmarta a rozsda, a korlátra rögzített gumianyag széthasadt.
Leért a régi metró megállójához, és a sínek közé beugorva elindult az előtte tátongó feketeségbe. Semmi nem volt már áram alatt, így szabadon sétálgathatott a sínek között. Az itt elhelyezett kapu volt az egyik legrövidebb útvonal bejárata, ami a Múzeumba vezetett. Eltolta az egyik csatornanyílást, amit csak a bennfentesek ismerhettek, és fürgén lemászott. Talpai hangtalanul érkeztek a poros kőre, és a vak sötétségben tovább indult.
Lelke újra egyensúlyba került önmagával, ahogy haladt az ürességben. Végre ugyanazt érzékelte, mint korábban. A patkányok motozását a falak mentén, a felette dübörgő életet, a közelében haladó csövekben zubogó vizet. Pusztán ösztöneire hagyatkozott, amikor felkanyarodott a falhoz rögzített vaslétrára. Eltolta a csatornafedelet, és felmászott a felszínre. Pár utcányira volt a központjától.
Vigyorogva sziesztázó férfiakat és nőket látott maga körül, akik boldogan élvezték a szürke fellegeken áttörő napsugarakat. Toshimában a változás annyira illékony és megfoghatatlan volt. Maga sem tudta, hogy miért, de valamiért másképpen tekintett ezekre a békét sugárzó arcokra. Valamiért, már nem gyűlölte őket olyan vehemensen. Bekanyarodott szállása felé, és bebaktatott a kovácsoltvas kapun. Mintha több ezer év telt volna el azóta, hogy önkéntesen száműzte magát a tengerpartra.
Komoran pillantott végig a csodálatosan virágzó fákon, az éppen sarjadó füvön. Aya éppen egy hosszú tarackkal bíbelődött, és teljes súlyát beleadva igyekezett kihúzni a földből a nyomorult gyomot. Hosszú, barna haja arany fénnyel csillogott a napsütésben.
Erőlködése nem járt sikerrel, és felborult. Önkéntelenül mozdult felé, nem tudott uralkodni a reakcióin. Kardját erősen megmarkolva gázolt keresztül a kerten, hogy mellette lehessen. A lányból kitörő jóízű kacagást lepte meg a legjobban. Nevetett magán. Egyik karját arca elé emelte, és mélyen magába szívta a föld illatát.
- Mit művel? - kérdezte jéghideg hangon. A lehető legmogorvábban és távolságtartóbban akart szólni hozzá. A nő elhúzta karját szeme elől, és hunyorogva felpillantott rá. Kicsit csodálkozva bámulta, mintha nem hinné el, hogy beszél hozzá.
- Gyomlálok. - Hangja üresen és élettelenül csengett. Elveszett belőle az a fény, ami mindig olyan erősen sugárzott belőle.
- Azért fekszik a földön? - mérte végig kritikusan. A lány, egy nagy sóhajt megeresztve felült, és kezét leporolta.
- Jöjjön velem! - szólította fel halkan. A zsibbadt csend belekúszott a fülébe, az agyába, mázsás súlyokat helyezve mellkasára. Lassan már fojtogatta a háta mögül áradó illat, a léptek zaja. Megváltóként tekintett a könyvtárra. Berontott az ajtón, pár határozott lépéssel átvágott a szobán, és az asztalhoz lépve felmarkolta a telefont.
Atsushit hívta. Nemrégen tárgyaltak, a férfi pedig kitörő örömmel fogadta jelentkezését. Úgy tűnt, bármibe beleegyezne, csakhogy viszont láthassa gyermekét. Ő pedig örömmel élt a felkínálkozó lehetőségekkel. Kiharcolhatja a részesedését, és még nagyobb piacra betörhet a toshimai drogokkal. - Emellett, végre megszabadulhatok tőle is - sandított a lányra. Intett felé, hogy üljön le. - Mit ácsorog? Ezt is olyan bosszantóan csinálja! - A telefon kicsöngött.
- Halló? - szólt bele rekedten Atsushi.
- Én vagyok újra. A tárgyalást megejthetjük holnap. Most beszélhet vele - darálta szárazon, és megvetően a lány felé lökte a mobilt. Hátat fordított neki, hogy ne láthassa az arcán átfutó megkönnyebbülést. Tudta, hogy a telefon vonala biztonságos, a lány pedig semmiképpen sem árulná el. Ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorította ökölbe őket.
Az újjáéledő kertet tanulmányozta.
Körülötte minden virágzott, ő pedig legszívesebben kiszaggatta volna a fiatal hajtásokat a földből. Valahogy azt az alattomost változást idézték, ami benne is végbement. Magában elszámolt ötig, majd a nő felé fordulva kikapta kezéből a telefont.
- Ennyi elég is lesz - dörmögte rekedten, és átvette a telefont. - Mondtam, hogy rendben van - mordult bele a készülékbe. - Holnap fogunk találkozni a Hármas elosztónál. Előtte le tudunk ülni, és tárgyalhatunk. A környezet teljesen semleges.
- Maga, megőrült! Jöjjön át a NEF területére! - követelődzött öblös hangán Atsushi, de régi tekintélye így is csak árnyéka volt az egykorinak.
- Azt gondolja, parancsokat osztogathat nekem? - kérdezte vészjóslóan. Hallgatás volt a felelet. - Leellenőriztettem az utat, és én magam fogom elkísérni a lányt. A Vörös Rókába hozza a szerződést.
Letette a telefont, és Aya arcára pillantott. Olyan sápadt volt, mint amikor segített neki a szerájnál. Szeme fakó és fénytelen lett, ajka remegett. A könnyek megállíthatatlanul peregtek le arcán, ettől pedig szánalmasnak és esendőnek tűnt. Megvetendő volt a gyengesége, de a harag helyett egyfajta furcsa bizsergést érzett. - Törékeny, tűnékeny. - Amikor felemelkedett a fotelból és tántorogva elindult az ajtó felé, késztetést érzett, hogy utánamenjen; de nem tette meg. Hagyta, hogy egyedül vergődjön fel a szobájába.
Vége volt. Holnaptól eltünteti őt az életéből, és minden visszaállhatott a régi kerékvágásba. Újra kipillantott a nő keze nyomán kivirágzott halott kertre. Talán, még sohasem látta annyira gyönyörűnek és sugárzónak. Pedig a hajtások, még csak most bújtak elő a földből.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó