|
II. kötet /15. fejezet - Befagyasztott Idő II. - A halott kert és a rózsaszirom
Katren 2011.12.26. 18:46
II. kötet /15. fejezet: Befagyasztott Idő II. - A halott kert és a rózsaszirom
Minden testbe csomagolva megbújt egy lélek, csak éppen a minősége és a hangoltsága tért el társaiétól. Volt olyan lélek, amely inkább átaludta a test és a hozzátartozó személyiség életét; míg más aktívan részt vett annak alakulásában. Az ember ezerszínű virágként tündökölt a létezés kertjében, magába foglalva az összes árnyalatot az érzelmek palettájáról. Könyörület vagy kegyetlenség. Jó és rossz, mind egyszerre léteztek az emberi világ kettős rendszerében. Néhány lélek csak most ébredezett, de voltak olyanok is, akik börtönbe vetve láncok között sínylődtek, átmeneti némaságra ítélve.
A legtompább emberek azok voltak, akik tudatosan tolták árnyékba lelkük tetterejét. Ők a gondolataik által tökéletesen uralt világban érezték jól magukat, ahol jól ismerték a játékszabályokat, és az általuk megadott mércék mentén mozoghattak. Mégis, mindig volt valamilyen erő, ami hatott rájuk. Ha a belső elhallgatott, a külvilág tört utat a jégpáncéljuk alá.
Valahol a lélek mozdulatlan óceánján apró fodrokat vetett a változás láthatatlan szele. Nem lehetett kitapintani, szóban elmagyarázni. Feszülten vibrált, és a középpontból kigyűrűző koncentrikus körök megremegtették a mozdulatlan felszínt. A hatalmas víztömeg a védelemként felépített páncél alatt áramlott, távol tartotta az ártalmas vagy éppen hasznos lényeket, cselekedeteket. A lélek mindent kizárt, megbénította önmagát. Miért tette ezt önmagával? Mi végre a hatalmas erődítmény, ami mögé bújt? Félelem? Rossz szokások? A megszokott minták követésének a könnyebbsége? Eleinte még számítottak ezek a kérdések, később nyomtalanul elporladtak.
Helyette maradt a változásra képtelen, megfagyott lélek. Csak hömpölygött, és sodródott az időben, végül magát az időt is megdermesztve. Üres, jelentéktelen testeket alkotott magának, levethetetlen burkokat, melyekbe azután beleégette mozdulatlan lélekmagját.
Lassan már a drasztikus közbelépések sem mentették meg a lélek lesüllyedését az általa létrehozott ingoványba. Hatalmas páncélt emelt maga fölé, amelyen át nem láthatott, nem érzékelhetett. Önmagát dermesztette meg a saját félelmei, előítéletei által. Mégis az egészen apró, látszólag jelentéktelen dolgok táptalajra leltek a jégtakaró alatt áramló lélektengerben, és lassan, de biztosan kivirágzott belőle a változás.
„Ahhoz, hogy az állóvizet felkavard, elég egy pihekönnyű rózsaszirom, ami rátelepszik a szelíden ringó tóra. Máris megváltoztatta a természet kialakult mozaikját, és új alkotóként lépett be a teremtésbe. Pedig nem más, csak egy rózsaszirom."
Részlet, Aito tábornok rádióbeszédéből a 2038-as „mozaik" bombázást megelőző estén.
Ledobta maga mellé az újságot, benne a már számtalanszor végigolvasott cikkel. Meglepte, hogy Shiki ilyen nagy becsben tartotta a Tokió Hangja eme számát. Az újság már nem létezett, talán a szerkesztői sem éltek. Az írott betű mégis magában őrizte a benne tükröződő kor lenyomatát. Reményeket, vágyakat, az embert is formáló gondolatokat mesélték el a fehér lapok. Ez volt az egyetlen megjelent folyóirat, amit szándékosan a huszadik századi eljárás alapján készítettek. - Nagyapa külön kérésére. - Mosolyogva emlékezett vissza apja morcos hangjára, amikor megtudta, hogy nagyapja milyen vállalkozásba fogott. - Hogy is mondta? Szenilis, vén öregember! Kinek kell már a nyomtatott sajtó?
Szempilláit lehunyta, és bágyadtan felsóhajtott. - Talán, aludnom kellene. - Végül is, mi mást csinálhatna? Üres fejjel várakozni egy fotelben, nem bizonyult a legjobb időtöltésnek. Unatkozott. Már nem volt könyv, amit ne olvasott volna el a férfi polcairól; de azok is annyira egyhangúak voltak. Katonai szakkönyvek, néhány útikönyv. A képek eleinte még érdekelték, de végül azoknak a tanulmányozásába is belefásult. Nem gerjesztettek benne semmilyen érzelmet. Már nem hatottak rá ösztönzően a leírások, nem indították be a fantáziáját. Egyedül ez az egy újságcikk gondolkodtatta el. Ha elolvasta, újra hallotta a nagyapja karcos, mégis gyöngéd hangját. Az élmények, a múlt varázsütésre megelevenedett. Ő pedig újra gyermekként hallgatta a rádiót, az ott elhangzó beszédet.
Mire gondolhatott Aito akkor, abban a pillanatban? Hogyan szólhatott ennyire költőien, amikor másnap bombákat dobtak le az ellenséges csapatokra? - Hiszen mennyi olyan szép szó szerepelt ebben a beszédben, mint haza, együtt, helytállás és szebb jövő? Mi lett végül? - Egyik sem vált valóra. Szerette volna tudni, hogy miért?
Ennyire romlottak lennének az emberek? - Nem érdemelnek megbocsátást a saját hibáik miatt? - Mert abban biztos volt, hogy valamilyen erő bünteti őket. Máskülönben nem kellene ennyit szenvedniük, nem létezne ennyi szörnyűség a világon. - Ennyire méltatlanok vagyunk a boldogságra? - Még nem mert szembenézni azzal a lehetőséggel, ami eddig csak körvonalazódott elméjében. - Talán, mi magunk teremtettük ezt a világot ilyennek. - Ez a feltételezés azonban annyira elborzasztotta, hogy inkább gyorsan elhessegette magától.
- Nagyapa jót akart - sandított le az újságra. - Vajon a megfelelő eszközökkel akarta elérni a céljait? Háborúval kellett kivívni a békét? Ez nem paradoxon? - Szerette volna tudni erről a kapitány véleményét. Úgy tűnt, ő sokat tud a hadviselésről. - Legalábbis az érdeklődési körét tekintve - nyújtózott ki nyűgösen. Amíg a férfit ápolta, és vele törődött, hozzászokott az egyedülléthez. Persze, az teljesen más volt, mint a mostani. Most még annak az illúziójába sem ringathatta magát, hogy valaki ott van vele. - Amúgy meg, mit is mondott volna? Pont nekem? - fancsalodott el. Egyrészt, senkinek sem kellett ahhoz pontos megfigyelőképességgel rendelkeznie, hogy lássa, Shiki nem az a beszélgetős fajta. - A vak is látta, hogy utál beszélgetni. A gondolatait pedig - mert feltételezte, hogy vannak -, biztosan nem velem akarja megosztani. - Keserűen felnevetett, ahogy elképzelte magukat egy-egy csésze tea mellett traccsolni. - Mit is gondoltam? Úgy látszik, megártott nekem, hogy ilyen sok időt töltöttem egyedül. - Hónapok óta együtt éltek, de nem tudott meg róla többet. Azt sejtette, hogy a hadviselés és a fegyverek érdeklik. Az is feltűnt neki, hogy mindenki kapitánynak hívta. Ebből jutott arra a következtetésre, hogy neki is részt kellett vennie a háborúban. - Lehet, hogy ismerte nagyapát? - ráncolta össze szemöldökeit. - Annyira sok mindenben hasonlítanak - ernyedt el kényelmesen a fotelban. A legérdekesebb vonulat a gondolatmenetében az volt, hogy miért is érdekli pontosan a kapitány? Nem mindegy, hogy milyen? Miképpen vélekedik a dolgokról? Be kellett látnia, az idő nagy úr. Még ebben a dermedt araszolgatásban is érezte, hogy minden egyes perc, amit vele tölt el, közelebb viszi hozzá. Egyszerűen nem tudott úgy elmenni mellette, hogy ne érdekelné, mi van vele.
Már nem.
Ha volt valamilyen változás, aminek egyáltalán nem örült az életében, akkor ez az volt. Nem akarta közel engedni magához, mégis megtette. Egyre laposabban pislogott, érezte, hogy félig már az álom mezsgyéjén egyensúlyozott. A pihentető álom átvette felette az uralmat, megállította gondolatainak rohanását. - Shiki megerősödött. Nyugodtan alhatok egy keveset.
Ijedten rezzent össze az erőteljes kopogásra. Úgy látszik, tényleg elbóbiskolt. Először azt sem tudta, hogy hol van, de utána azonnal magához tért. - Shiki, fotel, szoba. Bezárt ajtó. - Néma csendben, mozdulatlanul fülelt jó mélyre beásva magát pokróca alá. Annyira nem volt kedve megmozdulni. - Végre alhattam - morgolódott magában. Talán az érzékei csalták meg, és valójában csak képzelődött? A tompa hang újra megismétlődött.
- Francba! - nyögte halkan. A lehető legnagyobb csendben lesiklott a fotelról, és lábujjhegyre emelkedve indult el az ajtó irányába. Közben tett egy kis kitérőt a kandalló felé, így nesztelenül el tudta emelni az oda letámasztott piszkavasat. - Ez megteszi - emelte meg elégedetten. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amint a hideg fém a tenyerébe simult. Óvatosan a falhoz lapult, ha esetleg támadnia kellene.
- Ki van ott? - kérdezte határozottan. - Az ajtó zárva, ide csak az jön be, akit beengedek. - Tudta, hogy fizikai képtelenség bejutni, mégis veszélyérzete támadt. - Ki tudja, milyen képességekkel rendelkeznek az itt lakók? Egyet rávág az ajtóra, és semmivé mállik. - Mindenképpen szüksége volt egy önvédelmi fegyverre.
- Engedjen be! Shiki vagyok - érkezett a hideg válasz a falap mögül. Aya döbbenten tolta el a reteszeket, és tárta ki az ajtót.
- Nem ment be a városba? - szaladt ki száján a meglepett megjegyzés, amikor a férfi belépett a nyitott ajtón. Shiki pillantása egy hosszú másodpercre megpihent a nő kezében tartott piszkavason.
- Igazán kellemes fogadtatás - jelentette ki egy fanyar mosollyal.
- Ó! Ez?! Én csak... - kezdte kétségbeesetten, de a férfi leintette. Nem volt kíváncsi a magyarázatára.
- A Múzeum biztonságos. Nyugodtan visszatérhet a szobájába! - adta ki az utasítást. - Innentől a mellettem levő vendégszobában fog lakni. Megértette? - kérdezte hűvösen. Aya visszatette a helyére a piszkavasat, és bólintott.
- Természetesen - motyogta megadóan, és elindult, hogy összepakolhassa a dolgait. Nem kommunikáltak többet. Megszakadt az eddig fenntartott szövetség. Újra idegenek lettek? Talán.
Átköltözött a mellette levő katonás rendben tartott szobába, és az ablak elé telepedett. Nem nézett körül, nem érdekelte a bútorzat, a könyvespolc. A kinti olvadó havat és a fokozatosan előbukkanó kertet figyelte.
Ki akart menni a szabadba, hogy elfoglalhassa magát. Bármivel szívesen foglalkozott volna. Elsöpri a lehullott és megfagyott leveleket, vagy havat lapátol. Teljesen mindegy mi az, csak szüntesse meg a benne lebegő feszült várakozást.
***
Először nem is merte megkérni a férfit, de ahogy az idő telt, bátrabb lett. Kénytelen volt kinyitni a száját, hiszen Shiki nem volt gondolatolvasó. Nem tudhatta, mi miatt fürkészi minden apró mozdulatát, amikor találkoztak. Aya a legmegfelelőbb pillanatot kereste kérése tálalásához, de Shiki megfoghatatlan volt. Ha kérdezte is, hogy mit akar, azt olyan zordan tette, hogy inkább rémülten beiszkolt a szobájába.
Végül összekaparta a bátorságát, és egyik nap vacsora közben kibökte a kérését.
- Kimehetnék egy kicsit a kertbe? - kérdezte tűzben égő arccal. A férfi hidegen nézett rá, szeme kifejezéstelenül ragyogott, mint két csiszolt rubint. - Nem mennék előre - próbálkozott tovább -, itt lennék szem előtt. - Ajkát idegesen beharapta, és felcsippentett egy ropogósra sütött garnélát a pálcikái közé.
- Nem. - Meglepetten nézett rá, de nem merte megkérdezni, hogy miért. Tudta a választ. „Mert így döntöttem." Shiki a témát lezártnak tekintve felemelkedett, és elmosogatott maga után.
Többet nem próbálkozott. Behúzódott a szobájába, és várt. A megszokás kedvéért kerített magának egy fotelt, abban üldögélt. Nem tudott haragudni a férfira, pedig annyira szeretett volna! Nem büntetésből tartotta bent, sokkal inkább az óvatosság miatt, ezért nem tudta okolni. - Mikor tanultam meg olvasni a tettei mögött? - Ejtette bámulatba önmagát Aya. Ideje bőven volt rá, hogy kitalálja.
A nappalok ugyanabban a monotóniában teltek, mint az azt megelőzőek, és az az előttiek. Összefolytak a percek, az órák, mintha nem lenne semmilyen változás ebben a megfagyasztott világban, ahol még az idő sem mert haladni.
Legnagyobb meglepetésére a Múzeum napról-napra változott. Lekaparták a régi tapétákat, és újak kerültek a helyükre. Kijavították a lepergett festékdarabokat, és letörölték a műremekeken megülő porrétegeket. Láthatatlan takarítók végezhették a munkát, mert sohasem találkozott senkivel. Együtt ebédelt, és vacsorázott a férfival, de mást nem látott. Többnyire Shiki főzött neki, úgy látszik, nem egészen találta el a férfi ízvilágát. Nem volt más társasága, csak vele találkozott. Arbitro, Teito? Ki tudja, merre jártak? Ha egyáltalán még a Múzeumban voltak.
Számára csak Shiki maradt.
Éjszakánként hallotta az ajtaja tompa csapódását, innen tudta, hogy mikor ment el. De, hogy hová? Feltételezte, hogy a város utcáit járja. Mindent csak feltételezett, de nem voltak kézzel fogható bizonyítékai. A légkör mégis valamiért megváltozott. Shiki rideg, elutasító és udvarias volt, de nem közönyös. Annyira szerette volna tudni, hogy mi járhat a fejében? Talán, hálás neki, mert ápolta? Esetleg valamilyen más indokból párolgott el belőle ez a nemtörődöm viselkedés?
Amikor lett volna rá alkalma, sohasem merte megkérdezni. Néma csendben költötték el vacsorájukat, nem beszélgettek; mégis a csend beszédesebb volt két olyan ember között, akiknek a lelke még csak most tapogatózott egymás felé. Aya érezte, hogy valami lényegében megváltozott benne. Tartott Shikitől, de már nem rettegett tőle.
***
Ismét hétéves gyermekként ült a kertben, meztelen térdeit felsértette a fűben szétszóródott néhány gallyacska. Nagyapja újabb ágyásokat készített a rózsabokrának, hogy a később felnövő töveket, gyönyörű lugassá alakíthassa. Szótlanul, a simogató csendet élvezve dolgoztak egymás mellett. Elszántan markolta pici gereblyéjét, míg nagyapja a hosszú nyelű, hatalmas ásóval forgatta fel a sötét földet.
- Tudod, Aya, hogy mit tesz egy rózsaszirom a tengeren? - pillantott rá kíváncsian, miközben az ásó hegyével fellazította az összetapadt rögöket.
- Lebeg a színén? - Már megint egy újabb rejtvény, amit úgysem fog érteni.
- Végül pedig elmerül benne - helyeselt a férfi, és a rózsatőket a kiásott gödrökbe helyezve elkezdte betemetni a gyökereket. Aya némán ujjongott, hiszen végre eltalált valamit! Diadalittasan segített neki, mosolya levakarhatatlanul tündökölt arcán.
- Egyébként, hogyan kerülhet egy rózsaszirom a tengerre? - kérdezte végül szkeptikusan. Pici volt, de nem annyira, hogy ne tudta volna, a rózsa semmiképpen sem a tengeren terem.
- Ez nem nehéz kérdés - nevetett fel nagyapja. - Inkább az az érdekes, miért fontos, hogy ott van?
- Már miért ne lenne jó a kérdés? Te mondtad mindig, hogy nincs rossz kérdés - csücsörített megrovóan, és leporolta kis kezeiről a rátapadt földet.
- Nem is azt mondtam, hogy rossz - pöckölte meg vidáman unokája orrát. - Hanem azt, hogy nem nehéz. Az más.
- Mindig játszadozol a szavakkal! - fújta fel durcásan arcát.
- Miért? Szerinted, mi másra valók? - nevetett fel, és egy kis vizet locsolva, megöntözte a frissen ültetett növényt.
- Azokkal mondjuk el, hogy a tea, az tea - felelte nagyképűen. Harsány kacagás volt a válasz.
- Végül is... - törölt le egy könnycseppet arcáról a férfi.
- Azért elmondod a választ? - csüccsent le a puha fűre, és megtámasztva állát felpislogott a lila kimonóba öltözött férfira.
- Melyikre? - kacsintott rá nevetve. - Juj, hogy mennyire utálta, amikor így viselkedett vele!
- Jaj, hát tudod! - nyafogott fáradtan. - Amelyiknél azt kérdezted - gondolkodott el egy pillanatra -, hogy miért fontos, hogy ott van - bólogatott örömmel, hogy fel tudta idézni a szavakat. - Na, ezt.
- Szerinted, miért fontos? - kérdezett vissza.
- Változtat az valamin, hogy ott van? - vonta meg vállát. - Hiszen, csak egy szirom. Akkor meg nem mindegy?
- Ez a jó kérdés, és meg is válaszoltad - simogatta meg fejét elégedetten. - Fogalma sem volt róla, hogy miről beszél az öreg.
- Tényleg? - pillogott döbbenten. - Akkor elmondanád melyik, melyik? - habogta szerencsétlenül.
A vidám nevetés hosszan visszhangzott a mesterien elrendezett és karbantartott kertben.
- Most meg min nevetsz? Úgyis annyira utálom ezeket a szúrós rózsákat! Meg olyan büdösek is - vágta be a durcát. Az egész színjáték hazugság volt. Szerette a rózsákat, csak a nagyapjára volt mérges. Mivel őt büntetni nem tudta, így megtorolta azon, amit annyira szeretett.
***
Reggel álmosan mászott ki az ágyából, és elsétált a zuhanyzóba. Gyors tusolás, fogmosás, fésülködés és már vehette is fel a ruháit. Fogalma sem volt róla, miért álmodott ezzel az emlékével. Hiszen annyira távoli és érthetetlen volt az egész. Álmosan felvette trikóját és pólóját, fehér nadrágját, a szürke kötött pulóverét. Lábaira zoknit és egy vékony bőrcipőt húzott. - Shiki ilyenkor már mindig fent van. Valószínűleg, már van kávé is - dörzsölte meg még mindig fáradt szemét, és egy nagy ásítással kilépett az ajtaján.
A falnak támasztva egy lombseprűt és egy hólapátot talált. Először teljesen megrökönyödött, mert nem értette, hogy mit jelentenek a fala mellé támasztott szerszámok. Egyáltalán, mit keresnek ott? Végül kétkedve, de megértette a rejtett üzenetet. - Egy rózsaszirom is okozhat változást. Akár mennyire gyenge, pici és eltaposható.
***
Kereste, hogy megköszönhesse neki, de aznap sehol sem találta. Úgy döntött, akkor majd máskor hozza szóba. Minden egyes napját kint töltötte, utána sokkal fittebbnek és üdébbnek érezte magát. Szívesebben húzódott be a könyvtárba, önfeledtebben csacsogott a komoran főzőcskélő férfinak. Shiki egy cseppnyi érdeklődést sem mutatott a falevél söprés irányába, de minden egyes alkalommal figyelmesen végighallgatta. Legalábbis, neki úgy tűnt, de az is lehet, hogy nem figyelt, és valójában a saját gondolataival volt elfoglalva. Nem merte megkérdezni, miért engedte ki? Miért hagy neki ekkora teret? Félt, hogy akkor ezt a minimális szabadságot is elvenné tőle.
A napok múltak, az idő apró erecskeként csordogált széles medrében.
Szüksége volt erre az időszakra. A havat egybegyűjtve és a kertet megtisztítva hozta helyre saját törékeny lelkivilágát is. Némán meggyászolta Tourot, felidézve minden egyes közösen töltött pillanatot. A megismerkedésüket, amikor megmentette, a házmesteri tevékenységét. Ő is úgy lépett ki ebből az életből, hogy nem volt lehetősége jobban megismerni. Ruházatából ítélve feltételezte, hogy Shikivel együtt harcolt a háborúban, de semmilyen más dolgot nem tudott meg róla. Olyan ostoba, csekélynek tűnő dolgok jutottak az eszébe, mint például a zene vagy a könyvek. - Szeretett valamilyen zenét? Könyvet vagy virágot? Mit akart az élettől? - Olyan kérdések, amik menthetetlenül elvesztek vele együtt.
Lehelete tejszerű páraként gomolygott előtte a hideg levegőben elvegyülve a még fagyott földről felszálló köddel. Ma korán kelt, és a hajnal első gyenge sugarai már kint is találták a kertben. Kezdett megbarátkozni az ott elhelyezett, borostyánnal befutott szökőkúttal is. Valamikor gyönyörű fehér márvány lehetett, mostanra már megsárgult a színe. A kert rendbe hozásának utolsó felvonása volt a kút megtisztítása. Levágta, és szaggatta a mindent benövő borostyánokat, és elkezdte kikaparni a belerohadt leveleket.
A legkülönlegesebb ékszerdoboznak a kert végében megbúvó egyszerű szentélyt tartotta. Ott rend és tisztaság uralkodott. Látszott, hogy mindennap használták. Kicsit meglepte, mivel nappal nem látott oda senkit sem bemenni. Mindennap kitakarított ott is, kitisztította a füstölőtartókat, kiporolta az ülőpárnákat.
A temetőnek ható kert egyre jobban kezdett átalakulni keze nyomán. Megtelt élettel és fénnyel. Nem győzedelmeskedhetett volna egyedül, ebben nagy szerepe volt a tavasz eljövetelének is. Nemsokára feláshatta a kertet. Nagyot fújva törölte meg izzadó homlokát, és fáradtan nekitámaszkodott a szökőkútnak. Torkán akadt a levegő, és fulladozva köhögni kezdett, amikor felfedezte a felé tartó férfit.
- Halad? - A legelső kérdés, amit úgy tett fel neki, hogy érződött, valóban érdekli a válasz.
- Igen, már csak fel kell ásnom - bólintott alázatosan.
- Hm - nézett körbe Shiki, de arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Tetszett neki a változás, vagy nem is érdekelte? A kifejezéstelen tekintetet szemlélve ezt a kérdést képtelenség volt eldönteni. - Örülök, hogy lefoglalja magát - fordított neki hátat, és visszaindult a Múzeumba. Aya megrökönyödve nézett utána, végül feleszmélve döbbenetéből halkan válaszolt.
- Én is. - Tudta, hogy nem hallotta meg. Túl bizonytalan és gyenge volt.
***
„Ahhoz, hogy az állóvizet felkavard, elég egy pihekönnyű rózsaszirom, ami rátelepszik a szelíden ringó tóra. Máris megváltoztatta a természet kialakult mozaikját, és új alkotóként lépett be a teremtésbe. Pedig nem más, csak egy rózsaszirom."
Részlet Aito tábornok rádióbeszédéből a 2038-as „mozaik" bombázást megelőző estén.
Az ablakból figyelte tevékenykedését, mellette a számtalanszor átlapozott újság hevert. Aya látszólag örömét lelte abban, hogy azt a koszos, elhanyagolt kertet gondozhatta. - Hm - telepedett vissza asztalhoz, és kortyolva egy keveset az elé letett teájából nekifogott a jelentéseknek. Futárai és hírszerző csoportjai simán működtek tovább. Kiegészültek Motomi embereivel, akik csak még több vizet hajtottak a malmára. A „Hármak" megszűnésével a drogkereskedelem teljes mértékben az ő kezébe csúszott át, már csak Ema maradt a fegyverekkel. - Az a nő egyszerűen felszívódott. - Nem lehetett vele tárgyalni, elérhetetlen volt. A legtitkosabb csatornáin keresztül sem érhette el, ami a legritkább esetekben és csak Nanónál fordult elő. - Feltehetően átpártolt hozzá - állapította meg, és egy újabb lapot maga elé véve végignézte Toshima víz- és csatornarendszerét. Már napok óta a stratégiai térképeket bújta. Feltúrta az összes helyet, ahol az a patkány megbújhatott, de egyszerűen sehol sem találta.
- Mozgásban van - morogta maga elé elégedetlenkedve.
Ez a hajsza elhúzódott, talán az egész élete arra fog rámenni, hogy Nanót megtalálja, és megszerezze a vérét. Minden más csak másodlagos célt képezhetett. A tárgyalás, Aya átadása, mind a legutolsó sorba kerültek. Touro hatékonyságát és fegyelmezettségét Motomi szervezőkészsége pótolta. Szerencsére nem szenvedett emberhiányban.
- Shiki - csapta ki Arbitro az ajtót, és lihegve száguldott be az irodába. Nem pillantott fel. Továbbra is a térképeket nézte. - Megvan - jelentette ki a szőkeség győzedelmesen. A kapitány lustán ráemelte a szemét, és hátradőlt foteljában. - Azt hiszem, hogy most tényleg megvan a központja.
- Hiszed vagy tudod? - kérdezte síri hangon, és csészéjét ajkához emelve ismét ivott egy kortyot a fanyar teából.
- Hát - hebegte Arbitro, és ijedten rezzent össze, ahogy a csésze nagyot koppanva landolt az asztalon. - Tudtommal, ez a gyűjtőhelye. Kiküldtem egy felderítőosztagot - darálta rémülten, és hátrébb lépett az asztaltól.
- Rendben - morogta Shiki, és székével az ablak felé pördülve ismét Ayára szegezte pillantását. Éppen a szökőkútba mászott bele, egyre idegesebben szaggatva a rátekeredett borostyán indákat. - A szirom, ami felkavarja az állóvizet, megváltoztatja az egész természet mozaikját.
- Azt hiszem, magam megyek utána - emelkedett fel a székből, és kardját magához véve elindult kifelé. Arbitro tátott szájjal bámult rá, mintha valamilyen szentségtörő mondatot ejtett volna ki a száján. - Gyerünk! - utasította ridegen, hogy mozgásra ösztökélje dermedt titkárát.
Nem tudta pontosan hová fog menni, de a zsigereiben érezte, hogy hol kell keresnie a férfit. Már készen állt a találkozásra. Talán, már túl régóta áll készen erre az egész dologra.
***
Hideg neonfények pattogtak, zöldes és rózsaszínes színeikkel bizonytalanítva el a szűk sikátorba betévedőket. Egy régen volt áruház bejárata elé érkezett. Ez volt a határ a Lakott sorok és a Barakk között. A sötétség óvó lepelként fonta körbe alakját elrejtve az utcán harcoló ellenfelek elől. Az éj volt a legnagyobb segítője. Szellemként olvadt bele testébe, mintha ugyanarról a tőről fakadnának. A menthetetlen sötétség szövedékéből kiszakadt lelkek, akik más formában, de ugyanazt az erőt szolgálják. A dermedt félelmet, a tehetetlen halált és az illúzió fájdalmas labirintusát.
Eldőlt mögötte egy szemeteszsák, ő pedig megfeszülve perdült a hang irányába. Izmai azonnal elernyedtek, amint kilépett mellőle egy nyávogó, kóbor macska. Már régen járt erre. El is felejtette, hogy Toshima utcái mennyire mocskosak. Vértől bűzlöttek, málladozó falai halálsikolyokat vertek vissza. Az Igura láthatatlanul folytatódott az összeroncsolt falak között. Bár nem ő osztotta a halált, de az általa megteremtett szabályok tovább működtek, és kíméletlenül szedték áldozataikat.
Kardját megmarkolva kanyarodott be a Lakott sorok felé. Ösztöne azt súgta, Nano Rinn lakásában fog megbújni. Az összecsapás perce közelgett, neki pedig mindent el kellett követnie azért, hogy készen álljon. Erejét fokozatosan nyerte vissza, állóképességét vasszorgalommal újra felépítette.
Minden egyes éjszakáját edzéssel és gyakorlatozással töltötte. Izmai már fájtak a megterheléstől, de szerencsére sebeit meg sem érezte. Ez volt a legfontosabb. Gyógyulása hihetetlen ütemben felgyorsult, már a hegek is alig látszódtak. Többé nem volt szüksége sok alvásra, így még jobban ki tudta használni az idejét. Nyugodtan folytathatta gyakorlatait anélkül, hogy bármilyen rendellenességtől tartania kellett volna. Pörgött, és szökellt, hosszú kardjával támadva a terem különböző pontjaira rögzített babákat. A Múzeum alatt kialakított hatalmas térben nem volt más, csak a linóleummal befedett padló, a falak mentén futó bordásfalak. Egy külön helyiségbe bokszzsákot és gyakorló rudakat építtetett be, hogy erőnlétét visszanyerve kondícióban tartsa fizikai erejét és gyorsaságát.
Az izzadtság patakokban csorgott róla, és amikor már teljesen kifulladva mozdulni sem volt képes, eldőlt a terem közepén. Zihálva bámulta a magasan bevágott ablakokon beszűrődő csillagokat, sütkérezett hideg fényükben.
Minden egyes edzést szertartással zárt le. Lezuhanyzott, és kisétált a Múzeum belső kertjében található szentélybe. Rend uralkodott itt, ő pedig megtisztulva hozta harmóniába testét és szellemét az gyakorlatozását követően.
Ha a szentélyben lehetett, új világok nyíltak, eddig elérhetetlen magasságok. Az ég annyira tiszta volt, a világ pedig egyszerű és kiismerhető. Nem volt bonyolult vagy felesleges dolog, nem léteztek határok és korlátok. A teljesen kifárasztott test, a megállító gondolatok szabad folyást engedtek az őt betöltő harmóniának. Roppant ironikusnak találta, hogy pont az éjszakai ég az, amely megnyugtatja. Máskor mindig az éj leple alatt szedte az áldozatait kordában tartva ezzel Toshima erőegyensúlyát. Olyan volt, mint egy szellem, egy árnyék, amely kísértette az elevenek lépteit.
- Igen, ez vagyok én. Míg Aya... - Aya pont az ellentettje volt, akárcsak Rinn. Lehet, hogy a nő annyira nem duzzadt az életenergiától, mint öccse, de lényegében különbözött az ő sötét, árnyékokkal teli lelkétől. Ő ilyennek született, és nevelkedett. Sötétségnek a fény, halálnak az élet mellett.
Eleinte szkeptikusan nézte a kert újjáéledését. Zavarták a letisztult formák, az átlátható régiók. Miért? Nem kapott rá választ. Talán csak a szemmel látható átalakulás zavarta össze, ami most nem belőle gyűrűzött ki, és nem az ő erejét hordozta magában. Hanem az eredendően másét. Nem akarta nyomon követni a tisztítást, de nem tudott nem foglalkozni Ayával. Valamiért, már nem. Egyetlen egy valami miatt engedte, hogy ez a kert megszépüljön. A lány miatt.
Tartozott neki ennyivel. Nem érzett hálát, csak valamilyen megmagyarázhatatlan kötődést, ami akkor alakult ki, amikor átvirrasztotta az éjszakáit, hogy rá vigyázzon. Tudta, hogy miért tette, de valami mégis történt abban a szobában. Valami furcsa, ami arra késztette, hogy folyamatosan figyelje a reakcióit, a mozdulatait. Az élet lassan elképzelhetetlenné vált az ő mindent ellensúlyozó jelenléte nélkül. Egy darabig abba az illúzióba ringatta magát, hogy a lány Toshimát ellentétezi. Könnyű lett volna ezt hinnie. Egyszerű és problémamentes.
Nem.
Ez a lélek, az ő ellentettje volt. Egy darabka fény a mindent körbefonó sötétségben.
Olykor rátört a kényszer, hogy bezárja őt a szobájába, és nemcsak azért, hogy megvédje másoktól. Hanem azért, hogy saját magát óvja hipnotikus erejétől. Látszólag semmiben sem változott. Egy kicsit többet mosolygott, amióta kint lehetett.
Többet beszélt.
Többet adott önmagából, még akkor is, ha csak semmiségekről fecsegett. Hangján át szivárgott belé az az eredendően más, ami miatt képtelen volt nem tudomást venni a létéről. Eddig csak egyszerű túszként tekintett rá vagy egy érdekes alakként, aki nem a megszokott nőtípusként viselkedett. Más értékrendszerrel bírt, más gondolkodással. Aitóhoz kötötte. De ez, már régen túlnőtte a tábornok unokája iránti érdeklődését. Lehet, hogy abból nőtt ki, most azonban túlmutatott rajta.
- Mi változott hát? - szegezte pillantását az éjszaka sziluettjeire. - Mert valami történt. - Megborzongott, pedig nem fázott. Más testhőmérséklettel rendelkezett, mint az átlagemberek, neki a tél maradványaként itt maradt jeges szél langyos szellőnek tűnt. Most először cserbenhagyta józan esze, fogalma sem volt róla, hogy mi változott benne. - Vajon számít? - A lélek kifürkészhetetlen kút állott vízzel, amit ki kell tisztítani, és újratölteni, ha az ember létezni akar a maga tökéletességében. Igen, mindig ezt mondta neki Aito tábornok, de akkor még nem értette, hogy mire gondolt pontosan. Valószínűleg azért, mert neki nem a lelkével kellett érzékelnie, hanem a tökéletesre fejlesztett ösztöneivel „látnia" az ellenfele lépéseit. Gondolkodását mesteri szintre emelve előre ki kellett számítania a következő támadási lehetőséget. Egy ideje azonban teljesen más dolgok kezdtek működni benne. Valami lassan, néma csendben és észrevétlenül megmozdult a lélek összegabalyodott fonalában. Nem tudott ellene védekezni, hiszen észre sem vette a benne kivirágzó változást. Talán, ha magára hagyja a szerájban vagy a sikátorban... Akkor megállíthatta volna az egész folyamatot.
Ahogyan elég volt egy apró rózsaszirom a mozdulatlanul feszülő víztükörre, úgy volt elegendő egy másik személy felvillanó lélekdarabja, hogy beinduljon a mozaik kényszerű átrendeződése. A befagyasztott idő kiolvadt. Ehhez pedig nem kellett más, csak egy lélekszirom, ami beférkőzött, és véletlenül rápottyant a jégpáncél alatt morajló óceánra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó