20. fejezet
Segítség

Az igazság az, hogy Medardus őrülten féltékeny volt. Ahogy ült, és nézte a dühével küszködő fél-elfet, legszívesebben felpattant és ordítani kezdett volna, vagy egyszerűen csak szeretett volna a falhoz vágni valamit, aztán kirohanni a fogadóból. Féltékeny volt, de ezt még magának sem vallotta volna be, a világ minden kincséért sem. Az őt elöntő érzésben is csak vádjai igazolását vélte meglátni. Nem tudta, mi történt akkor fönt Wyem és a lány között, és ami azt illeti, nem is érdekelte. De ahogy most őt elöntötte a keserűség, Lia épp úgy bármelyikük fejét elcsavarhatta, az pedig igen hamar az általa ecsetelt eredményhez vezetett volna. Haragudott a lányra, amiért ilyen kényelmetlen helyzetbe hozta őt és saját magát is, és haragudott magára is, amiért ilyen stílusban közölte az véleményét a lánnyal.
De legalább biztosan célt ért vele.
Hosszú percekig nem szólalt meg újra, csak meredt a fél-elfre, aki a dühét a férfi helyett inkább a vacsoráján vezette le – a levesben rövidesen kisebb-nagyobb kenyérgalacsinok úszkáltak, a pótcselekvésként kibelezett karéjból, következő lépésként pedig a haldarabkákat passzírozta szét teljesen. Medardus lassan elmosolyodott ezt figyelve, mire pedig a fogadósné elé is letette a vacsorát, az előbbi dühe teljesen tovatűnt. Az első néhány falat után pedig még azt is lehetségesnek tartotta, hogy újra szóba elegyedjen a lánnyal.
– Gondolkodtam… – kezdte, mire Jade olyan ellenséges pillantással kapta fel a fejét, hogy önkéntelenül hátrahőkölt.
– Hé, nyugi! Volt egy kérésem, amivel a korábbi megállapodásunkat akartam újra letisztázni. Amíg ezt betartod, nem lesz gond, sőt, megkockáztatom azt is, hogy idővel esetleg pont ugyanolyan normális hangnemben képesek leszünk társalogni, mint eddig…?
A kijelentés végét félig-meddig kérdéssé formázta, felvont szemöldökkel meredve a lányra. Jade néhány szívdobbanásnyi ideig még szikrázó tekintettel viszonozta a pillantását, végül vállat vont, és visszatért a vacsorájához. Ezúttal még evett is belőle néhány falatot.
– Ne haragudj – morogta maga elé, ezzel tulajdonképpen elismerve, hogy a mágus korábbi vádja igaz volt. – Egyébiránt időnként félelmetesen hasonlítasz a bátyádra.
– Miért is?
– Pont ugyanígy meredt rám ő is, mikor arról érdeklődött, miért is mászkálok egyedül, mint az egyetlen állandó szajhád.
Jade mintegy az emléket hessegetve intett a kezével, de Medardus szemében harag lobbant.
– Lia, sajnálom. A fivérem egy érzéketlen bunkó…
– …és ha rajtad múlt volna, véletlenül sem hozod magaddal. Tudom – bólogatott a lány. Még mindig elég kelletlen volt az előbbi rendreutasítás következtében, arról nem is beszélve, hogy enyhén szólva is érdekesnek találta, a mágus Durward nevében bocsánatot kér, mikor pontosan ő maga nevezte szajhának. Végül azonban úgy döntött, semmi jó nem származik abból, ha végképp megsértődik a férfi viselkedésén. Medardus volt az egyetlen, akitől esetleg segítséget remélhetett jelen helyzetben.
– A mágiámról faggatott. Néhány pillanatig azt hittem, tud valami olyat, amit én nem, de… nem tudom. Nem értette, miért nem használom ki a – szerinte – bennem rejlő hatalmat.
– Igen? – A mágus nem értette teljesen, hová akar kilyukadni a lány. Miközben a levest kanalazta, időnként felpillantott Jade arcára, de az nem nézett a szemébe. Az úszkáló kenyérgalacsinokat böködte, és lassan beszélt, mintha most keresgélné a szavakat.
– Mikor délután fent voltam Wyemnél… én féltem, hogyha nem segítek, akkor meghalhat. Segíteni akartam, tényleg, én… a legerősebb igét szőttem, amit valaha tanultam. Gyógyítani akartam, de… gátba ütköztem.
Értetlenül rázta a fejét, és végül felpillantott a mágusra.
– Ellenem fordult. Visszaütött. Én… – Jobban képtelen volt elmagyarázni a dolgot, és még mindig a hideg rázta már attól is, ha a sikertelen próbálkozásra gondolt. Ha egy varázslat szövetét nem tudta megszilárdítani, az teljesen más volt, akkor tudta, hogy az egyik szálat gyengén húzta meg, az egyik szó pontatlan volt, vagy egyszerűen kevés a hatalma az adott igézés kialakításához. Ám ez most más volt.
– Medardus, ilyen még soha nem történt velem.
A férfi figyelmes tekintettel meredt rá, mintha csak a ki nem mondott szavakat próbálná megérteni. Jade reménykedett benne, hogy a mágus tud valami épkézláb magyarázatot a helyzetre. Reménykedett, mert mást úgysem tehetett, és titokban attól rettegett, hogy vele van valami gond. Ritkán használta az erejét, ám ennek ellenére ugyanolyan zavaróan hatott rá a tény, hogy besült vele. Nem is azért, mintha nem tudta volna másképpen megoldani a dolgokat, de ha mostantól minden alkalommal ilyen csúnyán visszaüt, mint délután, akkor egy idő után veszélyessé válik még a legegyszerűbb próbálkozás is.
– Használtad már máskor is ezt az igét? – kérdezte végül a férfi, hátradőlve a széken. Figyelmesen szemlélte a fél-elf arcán átsuhanó érzelmeket, azokból próbálva választ találni a kérdésekre. Nem volt teljesen tisztában a lány hatalmával, így nem volt könnyű dolga.
– Nem tudom. Talán csak…
– Lia!
A felcsendülő kiáltás félbeszakította Jade magyarázkodását. A lépcső tetején Wemoym tűnt fel, kétségbeesett tekintettel bámulva körbe a lenti helyiségben, míg végül felfedezte a két üldögélőt.
– Lia, gyere gyorsan!
Sürgetően intett a kezével, majd eltűnt a fenti folyosón. Jade és a mágus értetlen pillantást váltottak, majd a lány felpattant ültéből, és Medardusszal a háta mögött felsietett a lépcsőn. Egy pillanattal később Faima követte őket, az éppen kivitelre váró italokat az egyik felszolgáló kezébe nyomva.

– Mi történt? – Mire feltette a kérdést a belépő Jade, már rögtön tudta is. Wyem görcsök között rángatódzott az ágyon, miközben fivére és Gouden próbálták lefogni. A lány rögtön odaugrott, bár első pillanatban fogalma sem volt, mit tehetne. Az utánuk siető fogadósné szerencsére gyorsabban reagált, talán a gyógyítóként szerzett tapasztalata miatt.
– Fordítsák oldalra! Nehogy lenyelje a nyelvét! – Félretolta a lányt, úgy lépett az ágyhoz, a helyes mozdulatokat mutatva a két férfinak.
– Fogják erősen! – Ez utóbbi nehezen kivitelezhető volt, a görcsök hevessége miatt, de Faima nem látszott kétségbeesni. Mikor már biztos lehetett benne, hogy Wyem nem fog megfulladni, a bőrét simította végig, a láz mértékét vizsgálva, letörölte a habzó száját, és a kivilágló szeme fehérjét is megvizsgálta.
– A szíve nyugtalanul ver. Az istenekre! Miféle ördögi méreg ez?
Az északi hirtelen öklendezni kezdett, a folyamatos görcsök között kiürítve a teljes gyomortartalmát, ám a ritmikus csuklás továbbra sem maradt abba. Immár Faima arcán is átsuhant a nyugtalanság.
– Figyeljenek rá, hogy folyamatosan tiszta maradjon a levegő útja!
Kisietett, de alig néhány pillanat múltán visszatért, gyógyszeres kosarát cipelve magával. Eddigre már Jade is a szőke mellett térdelt, ám hiába próbált ráérezni a méreg pusztítására, a görcsök között még a nyugtalan pulzust is alig volt képes megtalálni, nemhogy a mélyebben rejtőző dolgokat. Enélkül pedig félt belekezdeni bármibe is, attól tartva, hogy csak még nagyobb károkat okoz a sérült szervezetben.
A fogadósné a kosarából újabb és újabb tégelyeket szedett elő, de sorra félretette őket, egyre jobban kapkodva kutatott a különféle gyökerek, zúzalékok, párlatok között, miközben magában motyogott.
– Csillagfű, rosszullétre… nem a legjobb, nem is árthat… Gyújtsák meg ezt!
Az utolsó mondatot hangosan mondta, felnyújtva ültéből valami különös alakú gyökeret és egy fémtálkát. Magyarázatot nem fűzött hozzá, de jelen pillanatban senki nem kérdőjelezte meg a füvesasszony hozzáértését. Medardus elvette az apró növényt, és néhány igével lángra lobbantotta. A füstölgő fűfélét a fém tálkába tette, azt pedig jobb híján az ágy mellé.
– Nem oda, majd én tartom! – pattant fel Faima, magához ragadva az apró tálcát. Wyem fejénél kezdett el vele legyezni, óvatosan, hogy minél több füstöt csikarjon ki a növénykéből.
– Nem a leghatásosabb módszer, nem tudom, hogy mennyit segít, de ez a leggyorsabb. Más esetben világítófüvet adnék neki, az a legerősebb görcsoldóm, de a szíve olyan gyenge, hogy könnyen megállhatna tőle… nem tudom, nem tudom… Sajnálom, az én tudományom itt véget ér…
– Valami megoldásnak csak kell lennie! Lia!
Wemoym pánikkal határos hangjára lassan felemelte a fejét a lány. Látta az északi arcán a kínokat, amely jelezte, még mindig osztozik testvére fájdalmában. Duplán kellett végignéznie a szenvedést, noha Wemoym hősiesen tartotta magát, még arra is volt ereje, hogy lefogja hánykolódó öccsét.
Jade-nak ötlete sem volt, mit tehetne. A legerősebb bűvige, amit ismert, ma már egyszer ellene fordult, és a fáradtságtól egyszerűen nem volt elég ereje, hogy megpróbálja. Még a méreg terjedését sem tudta megállapítani. Halkan elmormogott néhány egyszerűbb gyógyító varázst, ám ezek még akkor sem lettek volna képesek kiűzni a mérget a férfi szervezetéből, ha nem kell még a görcsökkel is megküzdenie. Közel jártak ahhoz, hogy elveszítsék Wyemet.
– Ha te nem segítesz, akkor hozzátok ide Durwardot! Akárkit!
Medardus úgy tűnt, hamar átlátja a helyzetet. A fél-elf mellé térdelt, megszorítva annak kezét, és biztatóan tekintett rá.
– Segítek.
Jade kérdően tekintett fel. Nem volt benne biztos, hogy jól érti, ám a mágus újra bólintott. Nagy dolog volt, amit felajánlott – saját erejét ahelyett, amit a gát elzár a fél-elf elől. Medardus átlátta, hogy egyiküknek sincs elég ereje a gyógyításhoz – arról nem is beszélve, hogy ő maga még csak nem is értett hozzá –, ám tudta, hogyha a lány meg tudja kerülni a benne feszülő akadályt, akkor megmentheti az északi életét. Ennek pedig a legegyszerűbb és a leggyorsabb módja az volt, hogyha a saját ereje helyett másokból vonja el a szükséges energiát.
Minden mágiának ára van.
Medardus tudta ezt, ahogy tudta azt is, hogyha Jade nem képes felismerni időben, hogy mi az utolsó pillanat, amíg még elmehet, akkor könnyen az életébe kerülhet a segítség. Ám azzal is tisztában volt, hogy meg kell tennie, az emberekért, akikért felelősséget vállalt, és saját magáért is. Képtelen lenne úgy tükörbe nézni, hogy hagyott meghalni egy ártatlan embert. Újfent.
A fél-elf egy szívdobbanásnyi ideig a férfi tekintetébe meredt, majd ahogy megbizonyosodott a felajánlás szilárdságáról, elfordult. Egy pillanatra megszorította a férfi kezét, majd elengedte – Medarus magától is tudta, mit kell tennie. Egyik tenyerét a lány hátának közepére csúsztatta, a másikat pedig felülről a lány homlokára, úgy tartva ujjait, hogy a nem létező harmadik „mágikus” szemet körbezárja. Minden varázslat alapvető alkotóelemei – a test és az elme. Ezeket készült most feltárni a lánynak.
A mágus halkan mormolni kezdett, egy egyszerű, ismétlődő dallamot, egy végtelenül könnyed ritmust, amely minden mágia alapja volt, és mégis, egyéni, csak és kizárólag a sajátja – magát az energiát kínálta fel szabad formálásra, anélkül, hogy ő maga hozzányúlt volna. Jade egy pillanattal később átvette a kántálás-szerű dünnyögést, ám ő nem engedte szabadjára az energiát. Lehunyt szemmel koncentrált a mágia folyására, kizárva magából a külvilágot, elfelejtve a kétségbeesett Wemoymot, a létért küszködő Wyemet, egyelőre nem foglalkozott mással, csak a benne testet öltő energiával.
Szinte fájdalmasan egyszerű volt. A saját varázslatának szövedékébe mindössze be kellett illesztenie az új, erősebb szálat, hagynia, hogy átszője az energiaáramok csomóját a kölcsönkapott élet. Ő ezt valahogy mindig úgy képzelte el, mint valami bonyolult kézimunkát – kislányként könnyebb volt képileg megjeleníteni az áramló energiákat maga előtt, mostanra pedig már részévé vált ez a fajta koncentráció.
Ahogy a szál egyre bonyolultabb csomókba rendeződött, úgy kapott új színezetet a kántálás is, magasba szárnyalt és elhalkult, hol gyorsabbá, hol lassabbá válva, miközben ujjai fel-alá siklottak a rángatózó testen. Jade sosem volt még ennyire biztos a mágia sikerében, hiszen a saját ereje mellett alig volt szüksége a kölcsönkapottra…
Aztán egyszer csak megint ott volt.
Most a lány is óvatosabban közelített, nem engedte szabadjára a benne dúló igét, így nem ütközött teljes erejéből a falnak, a felismerés azonban mégis fájdalmas volt. A hangja csak egy pillanatra bicsaklott meg éneklés közben, ám a szálak máris összekuszálódtak, és majdhogynem kárba veszett minden, amiért dolgozott. Medardus keze megrezzent a hátán, ahogy ő is megérezte az erős gátat, ám nem visszakozott, egy percre sem hagyta abba a zümmögést, újabb és újabb energiákat kínálva fel Jade-nak, aki jobb híján kénytelen volt ezeket felhasználni.
Nem tudta, mennyi ideje szövi az energiákat, azt sem, hogy mennyi ideje van még rá, egyedül azt tudta, hogy a szövedékben lassan több a kölcsönenergia, mint a sajátja. Lassan olyan sok, amennyit már nem képes adni neki a másik. Ám a gát még mindig ott volt, képtelennek tűnt felülemelkedni rajta, bármennyire is küzdött. Érezte, hogy a homlokán reszketnek az ujjak, hogy a hátán már nem olyan biztos a kéz. Érezte, hogy Wyem szervezete lassan feladja a harcot, ám még mindig nem volt elég erős az ige…
Végül már nem tudta tovább húzni. Már csak valahol tudat alatt volt tisztában vele, hogy a hátáról lehullott a segítő kéz, hogy az elméjét sem védi a kölcsönenergia, és egy utolsó magasba szárnyaló hanggal útjára engedte az összegyűjtött erőt – éppen egy pillanattal azelőtt, hogy az egész tovatűnt volna.
Kimerülten rogyott össze, tenyerével támaszkodva a földön. Fájdalmasan tört utat tudatába a valóság, élesen érzékelte a szeme előtt táncoló fekete karikákat, a kezébe nyomódó szálkákat. Tudta, hogy valahol a háta mögött Medardus hasonlóan ramatyul érzi magát, noha arra nem volt elég ereje, hogy felpillantson, és meg is bizonyosodjon a dologról. Érezte, hogy segítő kezek karolják át, szalmazsákot tolva alá.
– Elmúlt a görcs.
Hosszú percekig visszhangzott elméjében a mondat, újra és újra, míg végül elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felpillantson. Wemoym elgyötörten térdepelt a földön az ágy mellett, fivére kezét szorongatva, és cseppet sem nézett ki jobban, mint az ágyon heverő. Látta Medardust, akit épp úgy szalmazsákra ültettek, mint őt magát, noha a férfi tekintete üres volt, egyszerűen csak zihálva meredt maga elé. Gouden a mágust szólítgatta – őt pedig a mellette sámlin ücsörgő Faima, noha hosszú pillanatokba telt, mire ez eljutott a tudatáig.
– Kedvesem! Jól van, kedvesem?
Jade lassan bólintott. A percek múlásával utolérte magát a valóság, lassan képesnek érezte magát arra is, hogy megmozduljon. A fogadósné egy pohár vizet nyomott a kezébe, majd Medardushoz lépett, hogy hasonló ellátásban részesítse. Immár a mágus is magához tért, pillantása a kába lányt kereste.
– Az istenekre… nem hittem volna, hogy egy varázslat képes ennyit kivenni az emberből… – A hangja rekedt volt, mint aki végtelenül fáradt. Pont olyan, mint amilyennek Jade érezte magát.
–Wyem… jól van?
Faima bólintott.
– Mikor abbahagyta az éneklést, azzal együtt mintha a görcs is tovatűnt volna. Még nyöszörgött egyet-kettőt, de teljesen megnyugodott. Most az a kérdés, hogy maguk hogy vannak? Elképesztő dolgot művelt, kedvesem, ugye tudja?
Újra a lány mellé ült az aprócska sámlira, a homlokára szorítva hűvös kezét. Aggódón vizsgálgatta a fél-elf arcát, mintha attól rettegne, hogy bármelyik pillanatban újra összeeshet.
– Jól vagyok – hárította el a segítséget Jade, noha a hangja olyan erőtlenül csengett, hogy még ő maga sem hitte el a dolgot. – Ha pihenek… jól leszek.
Az asszony újabb pohár vizet nyomott a kezébe.
– Cukor van benne. Igya meg mind! Jót fog tenni.
Jade bólintott, és fintorogva ugyan, de lehúzta az émelyítő löttyöt. Tudta, hogy a fogadósnénak igaza van, elvégre minden mágustanoncnak azt tanították meg először, hogyan pótolhatja leggyorsabban az energiáit. Ez sem volt más, mint egy mezei fáradtság – csak éppen annak a sokszorosa. Némán nézte végig, ahogy Faima a vezérükbe is belediktált egy adag cukros vizet. Rá is fér, gondolta. Medardus pocsékul festett – Jade elképzelni sem akarta, hogy mennyi energiát vehetett ki belőle a segítség. Tudta, hogy majdnem túl sokáig szívta el az erejét, és tudta azt is, hogy ha a mágusban nincs annyi lélekjelenlét, hogy megszakítsa a kapcsolatot, mielőtt összeesett volna, akkor belehalhatott volna. Tudta azt is, hogy ő nem figyelt volna oda arra, hogy szabadjára engedje az erőt.
Igazán nem sokon múlt.
– Wemoym…?
Jade végre elég erősnek érezte magát, hogy megszólaljon anélkül, hogy reszketne a hangja. Kutató tekintettel meredt a férfira, az északi pedig megértette a ki nem mondott kérdést. A kettejük között feszülő kapcsolatból adódóan az utolsó pillanatig érezte öccse kínjait, és ugyanígy érezte azt is, hogy a görcsök tovatűntek. Most némán bólintott a lány kérdésére, hálás pillantást vetve rá, de továbbra sem mozdult az ágy mellől.
Faima csöndesen moccant, nem törve meg a kimerült csendet, amely a szobába fészkelte magát, és valami kenőcsöt előszedve a kosarából az északihoz lépett.
– Fogalmam sincs, mi volt ez, amit műveltek, de az biztos, hogyha nem sikerült volna… ó, egek.
Félbeszakítva magát néhány pillanatig csak némán meredt Wyemre, annak mellkasán nyugtatva a kezét, majd szinte már kínos lassúsággal tekintett fel. Előbb a még mindig földön térdepelő Wemoymra, majd lassan sorban a többiekre tekintett. Halkan szólalt meg, mintha szinte maga sem hinné, amit állít.
– Meghalt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés