19. fejezet
Megválaszolatlan kérdések

Néhány pillanat, vagy órák teltek el? Jade maga sem tudta volna megmondani. Elveszett az északi hirtelen támadt akciója következtében, ugyanakkor… Nem, igazából csak jólesett neki az érzés, hogy a férfi vele foglalkozik, aggódik érte, még ő aggódik, annak ellenére, hogy pont fordítva kéne ennek történnie.
Milyen furcsák is az emberek…
Az ajtó zárjának kattanása törte meg a szoba csöndjét, és a fél-elf lány úgy taszította el magától a másikat, mintha villám csapott volna belé. Az ágy széléről nem emelkedett fel, még mindig szédült, és zihált is – a megerőltető mágiától épp úgy, mint a pillanatokkal korábban történtektől. Ijedt tekintete Wyemre tévedt, aztán hátrafordult a belépők felé. Medardus, majd nyomában Wemoym sorjázott be, ám míg a mágus elkomorult, az északi arca felderült.
– Lia! Már azt hittük, belefulladtál a forró vízbe. – A lányra vigyorgott, de annak arcát látva összevonta szemöldökét. – Jól vagy?
- Persze. Én csak… – Tétován pillantott a némán fekvő Wyemre. – Azt hiszem, gyengébb vagyok, mint hittem. Segíteni próbáltam, de falba ütköztem.
Óvatos mozdulattal kelt fel a priccs széléről, ahogy Wemoym a fivére mellé térdelt. A szédülés lassan alábbhagyott, kellemetlen érzése azonban ezzel párhuzamosan erősödött. Falba ütközött, jól mondta, méghozzá a szó legszorosabb értelmében. Fogalma sem volt, hogy mi történt, csak azt tudta, hogy nem normális a dolog. Ritkán használta a hatalmát, ám ez nem elég ahhoz, hogy gátat hozzon létre. Hogy ilyen gátat hozzon létre.
– Mit gondolsz, mennyi idő kell, hogy segíteni tudj?
– Nem tudom, Wemoym – rázta meg a fejét. – Tényleg nem. Nem találtatok orvost?
– Nincs ebben a rohadt városban még egy bába sem, nemhogy orvos! – mordult fel Meardus, majd karba fonta a két kezét. – Nem lesz ez így jó, a gyógyfüvek nem odázhatják végtelenségig a bajt. Mindennek ára van. Nem áll szándékomban veszni hagyni egyikőtöket sem.
– Medardus…
A mágus felsóhajtott, majd megrázta a fejét. Nem várta meg, hogy a lány befejezze a mondatot, kifordult az ajtón, otthagyva őket.
– Mi… mi történt vele? – Jade értetlenül bámult előbb a becsukódó ajtóra, majd a földön térdelő férfira. Itt ma mindenki meg van kergülve?!
- Engem kérdezel? – vont vállat Wemoym. – Te többet beszélsz vele bármelyikünknél, kérdezd meg. Már odakint is harapós volt, de nem ennyire. Aztán pihend ki magad te is.
Bár a mondatban aggodalom bujkált, benne rejtőzött a hátsó gondolat is: pihend ki magad, hogy segíthess rajtunk. Hogy segíthess Wyemen.
Jade bólintott, elvégre ő is pontosan ezt tervezte, még ha nem is azért, hogy vezérük gondjairól érdeklődjön. A férfi mágus volt, méghozzá jóval tapasztaltabb nála – talán képes lesz választ adni a benne rejtőző akadállyal kapcsolatos kérdéseire. Fontos volt, hogy választ kapjon, de nem csak az északi mérgezése miatt. Sosem fordult még ellene a hatalma, és tudnia kellett, megbízhat-e benne. Ki tudja, talán egyszer ezen múlhat minden.
Sose bízz meg teljesen a benned rejtőző hatalomban. Olyan démon ez, amelyet nem fogsz tudni megszelídíteni, csak láncokat tehetsz rá. És a láncokat erősíteni kell…
Elhessegette a fejébe ötlő emlékfoszlányt. Egykor jó diák volt, minden ilyen leckét megtanult, ám sosem vált belőle olyan gyilkos, ami igazi mesterré tehette volna. Amivel olyan láncokat hozhatott volna létre, amely a benne rejtőző erők teljes kihasználásához kell.
Megrázta a fejét, majd még egy pillantást vetett a szőke testvérpárra, mielőtt kilépett volna a szobából. Wemoym érdeklődve nézett rá, öccse azonban gondosan kerülte a tekintetét. Pedig igazán kíváncsi lett volna rá, mit mond a történtekről…

A szomszédos ajtókon hiába kopogott be, Medardus nem volt sehol. Többi társa pihent, így vagy úgy – az elfek csöndes beszélgetésbe merültek, és olyan pillantást vetettek rá, hogy rögvest visszahúzta a fejét a résnyire nyitott ajtóból, a másik helyiségben pedig Vorka és a törpe hortyogtak hangosan. Ezek aztán egymásra találtak, gondolta ironikusan, majd a lépcsőn indult lefelé. Az ivóhelyiség zsúfolásig volt tömve, néhány asztalt azonban összetoltak, nagyobb felületet képezve, és itt csak néhány vándor üldögélt. Jade meglepődött azon, hogy a fogadós ennyire szívélyes velük – elvégre igen nagy kiesést jelenthet tizenhárom hely fenntartása ilyen forgalom mellett. Pláne, hogy csak négyen ültek ott közülük, a fél-elfek és Gouden. A mágust persze még mindig nem látta sehol.
– Ne menjen sehova, rögtön hozok enni – fogta meg a karját a fogadós, ahogy elsétált a pult mellett, és a lány tiltakozását egy legyintéssel elintézte. – Lesz még elég ideje mindenre, most az a legfontosabb, hogy egyen.
Jade végül bólintott. Fogalma sem volt róla, hogy a mágus hová mehetett, de ha visszajön, itt úgyis látni fogja… Hagyta magát tehát meggyőzni, és letelepedett társai közé. A fogadós néhány pillanaton belül hatalmas adag forró kását tett elé, arról győzködve őt, hogy rögvest elmúlik majd minden éhsége, ha megkóstolja.
– Na mi a helyzet, kislány? – kérdezte végül Gouden vidáman, ahogy a fél-elf enni kezdett. Látszott rajta és a fajtársain is, hogy megihattak már néhány korsóval a helyi serből. Jó volt őket vidámnak látni.
– Medardus…?
- Az előbb lejött, aztán elment valamerre – biccentett az ajtó felé Clenter. – Gondolom, még mindig orvost keres. Beszéltél vele? Sejted, mi lesz most?
Jade tele szájjal rázta meg a fejét. Csak azt tudná, miért mindenki tőle várja, hogy szedje ki a vezérükből az információt! Igazán nem beszélt vele sokat, főleg az elmúlt napokban. Inkább töltötte az idejét az ájult északi társaságában, mint a volt fejvadásszal.
Tényleg! És Durward?
A kavarodásban jóformán meg is feledkezett újdonsült útitársukról. Vele talán még célszerűbb lenne beszélnie, elvégre ő is a sötét oldal művelője volt… De képtelen volt rávenni magát, hogy szóba álljon a férfival. Taszította az egész megjelenése, stílusa, arról nem is beszélve, amit a mágus mesélt el neki a múltjukról.
Az ivóban hiába tekintgetett körbe, nem sikerült felfedeznie a fejvadászt, így végül nem is törődött vele tovább. Ha netán eltűnik valamerre, ők bizony csak jobban járnak, kétség sem férhet hozzá.
– Megyek, megkeresem Medardust – tette le végül a kiürült tányért, majd az ajtó felé indult. Inkább sétál egyet a városban, minthogy itt üljön és várakozzon.

Odakint szinte mellbe csapta a meleg, pedig már jócskán délutánba hajlott az idő. A víz felől sós illatot hozott a szél, a súlyos vízpára pedig még jobban megerősítette az emberben a melegség érzését. Jade mélyet sóhajtott, magába szívva a friss levegőt. A hajába kapó szél utazásról mesélt, kalandokról… olyanokról, amelyek most rájuk is vártak, legalábbis a lány reményei szerint. Ha rajta múlt volna, most rögtön továbbindul, bármerre. Minél messzebb a gyíkoktól, a kellemetlen emlékektől… Jelen pillanatban kész lett volna itt hagyni még a társait is, csak hogy szabaduljon a rossz dolgoktól, amit nem moshatott le egy forró fürdő – az utána történtekről nem is beszélve. Ahogy maga elé emelte a karját, érezte, hogy a nyírfakéreg kötés alatt megfeszül a sérült hús, nyilalló fájdalmat engedve a főzetektől eltompult érzékeibe. Tudta, hogy jó időbe fog telni, mire újra rendesen kardot tud fogni, ám azt is érezte egyúttal, hogy hatalmas szerencséje volt. A Manticore egyszerűen csak megkarmolta, gennyes, ám könnyen kezelhető sebet hagyva maga után. Tudta, hogy nem nagyon lesz szüksége más orvosra a fogadósnő herbalista tudása mellett. Még mindig Wyem sérülése a fontosabb.
Wyem… Nem értette, mi történt korábban. Hogy honnan vette az északi a bátorságot ahhoz, hogy megcsókolja, azt meg még kevésbé, hogy ő maga miért úgy reagált, ahogy… Már a gondolatba is belepirult, hogy a teste milyen készségesen válaszolt a férfi érintéseire, vagy hogy hová fajulhatott volna a dolog, ha nem jelenik meg a másik kettő. Mélységesen szégyellte magát, noha nem érezte úgy, hogy rosszat tett volna.
– Te csak így, egyedül? – Gunyoros hang rángatta vissza a valóság talajára. Olyan mélyen elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, mennyire elbóklászott, lábai pedig az egyetlen ismert irányba, a kikötő felé vitték. Már a legszélső házak között járt. Gyors pillantással mérte fel a helyet, majd az őt megszólító Durwardot.
– Mert talán testőrökre lenne szükségem ahhoz, hogy kiszellőztessem a fejemet?
A férfi felvonta a szemöldökét az undok válasz hallatán, majd látványosan mérte végig a lányt, igencsak elidőzve a szűk blúz által kiemelt domborulatokon.
– Nos, csak nem hittem volna, hogy az öcsém ilyen könnyelműen futni hagyja az egyetlen szórakozási lehetőségét. Még tán bajod esik.
Jade-nek arcába szökött a vér a haragtól, nem utolsósorban pedig a gondolattól, hogy valahol talán a fejvadásznak igaza van. Elvégre pont úgy viselkedett a fogadóban, mint valami szajha. Még ha csak néhány percre is…
– Ha szórakozási lehetőséget akarna, van elég kéjlány a városban. Én nem vagyok senkinek a tulajdona, és remélem, nem lepődsz meg, ha legközelebb kérdés nélkül felképellek a feltételezésért.
Durward nem látszott aggódni a fenyegetésen, sőt, már-már elismerően vigyorgott a lányra. Hátát az egyik ház falának vetve ácsorgott, karba tett kézzel, mintha nem akadna jobb dolga, mint Jade heccelése.
– És te mit csinálsz itt? – érdeklődött végül a fél-elf kelletlenül, éreztetve, hogy mennyire nem kíváncsi Durward mondandójára.
– Miért, nekem nem szabad kiszellőztetni a fejem? Semmi szükségem a társaid lenéző pillantására, igen szálkás lesz tőle a levegő a fogadóban.
Jade nem felelt. Várta, hogy a férfi folytassa a mondandóját – abban ugyanis biztos volt, hogy nem csak azért kezdett bele ebbe a szócsatába, hogy őt idegesítse. Nem is kellett csalódnia, a fejvadász rövid hallgatás után újra megszólalt. Ám ezúttal nem kérdezett.
– Nem tudsz segíteni a szépfiún.
A fél-elf egy pillanatig csak tátogva meredt maga elé.
– Mi…? Honnan…? – Hamar rádöbbent, hogy hibázott. Durward diadalmas vigyora alapján egyértelművé vált, hogy csak ráhibázott a dologra, és maga Jade erősítette meg a feltételezést azzal, hogy ennyire megdöbbent a dolgon.
Magában elszámolt tízig… aztán húszig… aztán végül mélyet sóhajtva úgy gondolta, eléggé lehiggadt ahhoz, hogy válaszolni tudjon a férfinak anélkül, hogy a torkának esne.
– Holnap újra megpróbálom. Én magam is kimerült vagyok, ha pihenhetek, már menni fog.
Igyekezett magabiztosnak látszani, de még ő maga is érezte, mennyire szegényes a próbálkozás, a fejvadász felvont szemöldöke láttán pedig már biztos volt benne, hogy teljesen átlátszó. Ennek ellenére dacosan szegte fel a fejét. Rajta aztán biztosan nem fog szórakozni senki, különösen nem ez az alak!
Durward azonban csak némán meredt rá hosszú pillanatokig, lassacskán zavarba hozva ezzel a lányt. Úgy érezte magát, mint valami bogár a gyerekek között. Tudta, hogy a férfi veszélyes, de nem tudott vele mit kezdeni.
– Nem használod ki a hatalmadat – szólalt meg végül a fejvadász, ellökve magát a faltól. Lassú léptekkel körbejárta a fél-elfet, egy pillanatra sem véve le róla a szemét. – Van erőd, láttam, és tudod, mit jelent használni. Ne hidd, hogy nem tűnt fel, hogyan reagáltál, mikor a szöszifiút gyógyítottam a kedvetekért. Ismered a hatalmam lényegét. Benned is megvan ugyanez. Miért nem használod ki?
Mire a kérdést feltette, már újra a lány előtt állt. Jade érezte, hogy a kérdés mögött valami hátsó szándék lappang, valami, amit ő maga nem képes átlátni… Bizalmatlan volt a férfival szemben, de tudta, hogy nem csak ez a gond. Durward akart valamit, csak még az nem volt világos a számára, hogy mi ez a dolog.
– Tudok gyógyítani, egy kicsit. Megérzem a méreg terjedését Wyem szervezetében – tudod, neve is van a szöszifiúnak –, ennyi. Ebből miért következik, hogy több van bennem?
– Nem vagyok ostoba. Te nem egyszerű gyógyító vagy. Egyszerű gyógyítók nem képesek kihallgatni pusztán gondolatban lefolytatott beszélgetéseket.
Jade megfeszült a hallottakra. Nem gondolta volna, hogy a fejvadász képes megérezni az ő erejét, főleg egy harcra koncentrálva nem… Hamar átlátta, hogy ezelőtt a férfi előtt hiába is tagadná a tudását. Ő maga képes volt megmondani jóformán ránézésre az emberekről, hogy bírnak-e mágikus hatalommal, Durward viszont úgy festett, még az erő nagyságát is könnyedén meghatározza. Félelmetes volt.
– Mit akarsz? – sziszegte összeszorított ajkakkal. Már bánta, hogy szóba állt a férfival. Könnyedén kimenthette volna magát azzal, hogy Medardust keresi, miért is nem tette…?
Durward biccentett. Látta a lányon, hogy levonta a következtetéseket.
– Miért nem használod ki? – ismételte meg a kérdését.
– Nincs akkora erőm, mint neked. Én nem fogok embereket ölni a saját előrelépésem érdekében.
A fejvadász elfintorodott, majd újra a ház falának dőlt, még mindig a lányt figyelve.
– Gyenge mestertől tanultál, ha így látod. Mások életét csak azok használják fel, akiknek nincs elég hatalmuk ahhoz, hogy maguktól megtegyék, amit kell.
– Mert te talán sosem öltél embereket, hm?
– Nem ezt mondtam. De nem megéri valami ismeretlen halála, ha cserében megmenthettem a szöszkédet?
Nem várt választ, hátat fordított a némán tátogó lánynak, és elsétált.
Jade döbbenten meredt utána, még mindig a szavak értelmén töprengve. Nem értette, mit akar tőle a férfi, de abban biztos volt, hogy nem mondott el mindent. Legszívesebben utána szólt volna, hogy magyarázza el a megjegyzéseit, ellenszenv ide vagy oda, ám mire ezt eldöntötte, Durward nem volt sehol.
Talán jobb is. Amit a békés mágiáról papol, az mind csak hazugság.
Lassú léptekkel indult tovább. Mikor a férfi a mágiájáról kezdte el faggatni, egy pillanatra megrettent, hogy talán Durward volt az, aki megakadályozta korábban a gyógyításban, de… nem. Az a gát nem kívülről jött, egészen egyszerűen benne volt, így hiába is várná a magyarázatát ilyen egyszerű dolgokban. És az biztos, hogy nem a fejvadásztól fogja megérdeklődni, ugyan nincs-e ötlete a miértekre…

Egészen alkonyatig bóklászott a városban, összevetve a helyet az emlékeiben élővel, de időnként annyira elmerült a gondolataiban, hogy mire feleszmélt, már egészen máshol járt. Néhányszor el is tévedt a szegényesebb házak közötti szűk sikátorokban, de a város nagyságából kifolyólag könnyű volt újra ráakadnia a piactérre, onnan pedig kezdhette elölről a sétát. Mire a Nap eltűnt a látóhatár mögött, olyan fáradtnak érezte magát, mintha nem órákat, de heteket gyalogolt volna egyhuzamban. Ráadásul még Medardusra sem sikerült ráakadnia, így végül feladta ez irányú terveit, és visszaindult szálláshelyükre.
A fogadóban rögtön a vidáman mosolygó Faima asszony fogadta, ezúttal ő ténykedett a pult mögött férje helyett. Jade újra elcsodálkozott a nő törékenységén, de ha testileg nem is tűnt alkalmasnak a fogadó vezetésére, igen vehemensen pótolta a dolgot elszántsággal. Alig két perc alatt több hőbörgőt elcsitított kedves, ám annál rámenősebb stílusával, folyamatos csacsogásától kísérve pedig a józanabb vendégek tessékelték ki, akivel már nem bírt.
– Tudja, kedvesem, mifelénk nem futja arra, hogy külön kidobót fizessünk – csivitelte, ahogy végül a fél-elfhez libbent, leültetve őt a fenntartott asztalhoz. A felajánlást, miszerint a lány igazán ki tudja magának szedni a kondérból a levest, röpke kézlegyintéssel elhárította, arra hivatkozva, hogy az egész csapat fogyasztását bőségesen fedezte „az a kedves fiatalember”, méghozzá napokra előre. Így Jade-nak, bármennyire is zavarban volt a kiszolgálástól, nem maradt más dolga, mint üldögélni, míg Faima forró halászlevet, bort és két karéj kenyeret tett elé.
– Köszönöm… – motyogta. Furcsa volt a fordított helyzet, ahhoz szokott hozzá, hogy ő szolgáljon ki másokat, nem pedig mások őt. A fogadósné kedvessége újra és újra meglepte.
– A társaim merre vannak, nem tudja?
Mire a kérdés elhangzott, részben már választ is kapott, a nyíló ajtón át éppen betántorgott a félig részeg Vorka és az őt támogató Perpignan – vagy éppen fordítva? Igen mulatságos látványt nyújtott egymás mellett a hatalmas emberférfi és a törpe, de ittasságban könnyedén versenyre kelhettek volna egymással. Egymást támasztva betámolyogtak a helyiség közepére, majd magukban nevetgélve lerogytak az egyik üres asztalhoz. Vorka elsőre eltévesztette a széket, de úgy tűnt, nem bánja, csak még harsányabban röhögött, ahogy visszamászott, majd fennhangon sört kezdett követelni az arra járó felszolgálótól.
– Na szép – jegyezte meg félhangosan a lány, mire a fogadósné felkuncogott.
– A társai nagyon magukra találtak, kedvesem. Talán félnek, hogy elfelejtik, hogy kell férfinak lenni – kacsintott a fél-elfre, mire Jade a szemét forgatva felsóhajtott. Mit is képzelt, hol máshol lennének, mint szajhák között?
– A szőke úrfi a testvérével van fent az emeleten – folytatta az asszony. – A fiatalurat hamar el kell vinniük innen, a láza megint felment. Adtam neki keserűfű teát, de hiába, bármilyen méreg is van az úrfi szervezetében, túl erős ehhez.
Helytelenítően csóválta meg a fejét, jelezve, mennyire nem ért egyet a kalandvágyó fiatalokkal.
– Az előbb vittem fel neki olyat, amitől aludni fog, és remélhetőleg a lázát is leviszi, de nagyon fintorgott. Pedig Faima néne főzetei sosem keserűek!
– Nem kétlem, hogy érti, amit csinál – nyugtatta meg halvány mosollyal a lány. – Ha Wyem nem issza meg mindet, én magam fogom leönteni a torkán!
Faima felkuncogott, és néhány pillanaton belül a lány is csatlakozott hozzá. Jólesett neki a nevetés, az asszony csacsogása, noha a nő időről időre félbeszakította saját magát, hogy ráripakodjon némelyik helyi vendégre.
– És a vezetőnk?
– Ott jön – intett a lépcső felé a fogadósné, majd szinte rögtön hátat is fordított a lánynak. – Egye meg mindet kedvesem, ha kiszolgáltam ezeket a széltolókat, majd visszajövök!
Jade még mindig mosolyogva az elsiető nő után bámult, majd a hozzá lépő Medardusra pillantott, ám a férfi komor arckifejezése láttán rögtön tovatűnt a vidámsága.
– Mi a baj?
A mágus lehuppant az egyik székre, végigfuttatva tekintetét a többi vendégen. A sört vedelő pároson egy pillanatra megakadt a szeme, de még csak el sem mosolyodott. Végül, hosszú pillanatok múltán a lányra nézett.
– Szeretnék veled tisztázni valamit. – Mikor Jade bólintott, folytatta, minden egyes szót külön kihangsúlyozva. – Nem érdekelt, mivel kerested a pénzt, mikor csatlakozni engedtelek. Nem érdekel most sem. Elhittem, amit állítottál, ám bármi is az igazság, azt nem tűröm, hogy az én embereim között játszd az ingyen kurvát.
A fél-elf nagyjából az első mondat után sejteni kezdte, mire megy ki a dolog, ámbár fogalma sem volt róla, hogy a mágus honnan jött rá, mi történt korábban. Ő cseppet sem érezte egyértelműnek a dolgot. De a nyers megfogalmazástól alig egy pillanat alatt elöntötte a pulykaméreg, vörösre színezve az orcáit. Medardus azonban nem hagyta szóhoz jutni, mutatóujját felemelve folytatta a megkezdett beszédet.
– Hogy kivel mit akarsz játszadozni, alapvetően nem érdekel, de jelen pillanatban te is épp úgy a csapat tagja vagy, mint bárki más, világos? Ha most Wyemmel cicázol, holnap valamelyik fél-elffel, utána meg netán Vorkával, az rontja a morált. Ha szajhákat akartam volna, azokat hozok. Te magad mondtad, hogy harcosként jöttél velünk, viselkedj is úgy! Világos?
– De én…
– Világos?!
– Igen. – Jade a haragtól vöröslő arccal fojtotta vissza a kitörni készülő szóáradatot. Sértette a mágus véleménye. Sértőnek találta, hogy Medardus azt feltételezi róla, képes lenne holmi használati tárgyként felkínálni magát az elérhető összes férfinak. Bántotta, hogy egyáltalán a halvány gyanú felmerült a másikban. És a legjobban az bántotta, hogy az egészet csak saját magának köszönhette.
– Remek. Örülök, hogy ezt tisztáztuk.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.