16. fejezet
Mennyit ér a bosszú?

- Mégis hogy gondoltad ezt, te szerencsétlen?!
Durward ordítva fordul az öccse felé, szó szerint remeg az idegtől.
- Fejvadász vagy, nem hősszerelmes! Sőt, jobbat mondok: Kendrah is fejvadász! Méghozzá a létező legjobb! Ennyire idióta még te sem lehetsz! Feleségül venni…
Medardus némán figyeli a bátyját. Igen, tudta, hogy ez lesz, ha elmondja szándékát… De szereti a sötételfet, és ez ellen Durward nem tehet semmit.
- Féltékeny vagy – jegyzi meg halkan, de ezzel csak olajat önt a másik dühének tüzére.
- Féltékeny?! Hah! Belegondoltál már, mit készülsz tenni? Egy fejvadász élete nem arról szól, hogy letelepszik és családot alapít, gyerekeket nevelget! Minden éjszaka, minden munkával az életünket kockáztatjuk, és ez nem családos munka!
- Én sokkal inkább vagyok mágus, mint fejvadász.
Durward erre csak dühösen kiköp, és hátat fordítva a másiknak az ablakhoz lép, kibámulva azon. Nem mintha olyan különleges kilátás nyílna bármire is, ez a szoba sem más, mint bármelyik a fogadóban, beleértve a sajátját is. A város egyik főbb utcája, ebben a napszakban sűrű forgalommal, szekerek, lovasok, gyalogosok, na meg az utcát borító mocsok… Az egész város egy fertő, ezen már semmi sem ronthat.
Homlokát az ablaküvegnek döntve bámul kifelé. Az öccse és Kendrah… Igen, igaza van Medardusnak, nem kicsit féltékeny rájuk. Boldogságuk minden perce egy-egy tőrszúrás a szívébe, és az, hogy most megkérte a kezét, ráadásul a nő igent mondott…! Megalázó, hogy az öccsét választotta őhelyette. És nem látja az okát…
- Szeretem Kendrah-t. És feleségül fogom venni.
Durward nem fordul hátra továbbra sem, de ez a két egyszerű mondat ismét vörös ködöt láttat vele. Féltékeny, de nem ez a lényeg, az öccse egyszerűen képtelen gondolkodni.
- Szerencsétlen… - sziszegi halkan, a megnevezettre tekintve végül. – Térj már észhez! Épp elég baj, hogy elvette az eszedet ez a nő, de ha még el is veszed… aláírod a halálos ítéletünket!
- Mintha olyan nagyon sűrűn tartanék veletek bárhova is – fortyan fel a mágus, aztán egy pillanattal később el is átkozza magát, amiért megszólalt.
- És ez engem hol érdekel?! – támadja le ismét Durward. – Gondolkodj már kicsit! Ha magadra nem gondolsz, gondolj a drága szerelmedre! Kendrah sötételf, öcsém! Elvárnád tőle, hogy végignézze, ahogy megöregedsz, meghalsz, és ő még mindig fiatal lesz, az életének valahol csak a felénél járva… Kitennéd őt egy ilyennek?
Medardus szóra nyitja száját, hogy visszavágjon, majd ahogy a másik mondandóját teljes egészében felfogja, elhallgat. Ez még nem jutott eszébe idáig… Kendrah csak ránézésre fiatal, valójában ki tudja, mióta jár már ezen a földön… Mint sötételf, körülbelül háromszor olyan hosszú ideig él, mint egy ember. Mint ő…
- Érted már, igaz?
A mágus elgondolkodva pillant fel, hogy szemközt találja magát bátyja számító tekintetével. A férfi arcán olyan önelégült, gunyoros vigyor terül szét, hogy Medardus legszívesebben azonnal felképelné. Olyan hangokat hallat, mint aki öklendezik, majd egy szó nélkül elfordul. Nem, még nem hagyja ott, mert hát bármennyire is nehezen viseli, mégiscsak a bátyja, és jobb szeretné megkapni az áldását… Kisfiúként csak egymásra számíthattak, és ezt nem felejti el.
- Kendrah igent mondott – szólal meg végül halkan, félig visszafordulva Durward felé. – Én pedig meghagyom neki az esélyt, hogy tudja, mit akar. Tudja, mire vállalkozik, mikor hozzám jön. Mert hozzám fog jönni!
- Nem! – Durward fenyegetően lép közelebb. – Nem hagyom, hogy mindent tönkretegyél, amit elértem, elértünk az életben! Fejvadász vagy, az öcsém vagy, és ezen nem tudsz változtatni!
- Én…
- NEM!!! – Durward sebzett vadkanként ugrik a mágusnak, a falnak lökve őt. Alkarját a torkára nyomva szorítja a falnak, acélszín szemei villognak a dühtől, ahogy a másikat bámulja. Néhány pillanatig nem szól, élvezi a másik vergődését, fuldoklását a keze alatt. Medardus két tenyerét bátyja mellkasának nyomva igyekszik őt eltaszítani, sikertelenül. Próbálkozásai eredménytelenségét látva feladja a kísérletezést, immár összes energiáját abba fekteti, hogy levegőt préseljen át elszorított légcsövén.
- Nem hagyom, hogy mindent tönkretegyél – ismétli meg halkan, fenyegetően a fejvadász, egész testével a falhoz préselve a másikat. – Nem számít, mi kell ahhoz, hogy ezt megakadályozzam, de biztos lehetsz benne, hogy megteszem! Nem számít, milyen áron…
Suttogása lassan elhal, majd egy pillanattal később apró pukkanás hallatszik. Nem nagyobb, mint mikor az italos palackból robbantják ki a záródugót… A jelenséget apró villanás kíséri, s Durward szemei elkerekednek. Egy szívdobbanásnyi ideig még tartja öccsét, majd mintha csak dróton rángatnák testét, hátrarepül, és a hátán csattanva ér földet. Egy pillanatra elsötétül előtte minden, majd mikor ismét képessé válik környezete érzékelésére, köhögve igyekszik föltápászkodni, összekaparni magát a földről. Medardus lassú, kimért léptekkel sétál oda mellé, s leguggol, hogy arcába nézhessen.
- Nem tűröm, hogy fenyegess. Sem engem, sem Kendrah-t. Ugye megértetted, bátyám?
Durward feltekint a mellette guggoló férfi arcába, majd komoran elvigyorodik.
- No lám… Az én drága öcsém végre kivillantotta a foga fehérjét.
Egy pillanatig nem mozdul egyikük sem, csupán csak farkasszemet néznek. A néhány év különbség ellenére hasonlóságuk riasztó, s ez csak még groteszkebbé teszi a helyzetet, ezt érzik maguk is, nem szabadna egymást marniuk… Egy nő miatt nem… De az ember az eseményeket általában csak elindítja, befolyásolni már nem tudja őket, sokkal inkább azok alakítják őt.
Durward egy támadó kobra sebességével ugrik neki az öccsének, és ki is dönti őt érzékeny egyensúlyából. A mágus észleli a közelgő támadást, ám reagálni nincs ideje, s bátyja teljes súlyával lesodorja őt a lábáról, hogy azután mellkasán megtámaszkodva a földhöz szegezze őt.
- Nem tűröm, hogy ellenem használd a korcs hatalmadat, megértetted?! – sziszegi az arcába. – Ne hidd azt, hogy a bűbájoskodástól erősebb vagy, mint én…
Választ sem vár, néhány jól irányzott ütéssel a homályba küldi öccsét, így annak esélye sincs tiltakozni szóval vagy tettel.
- Nem számít, milyen áron, de megakadályozom, hogy tönkre tedd az életünket – súgja még halkan, noha a mágus ezt ájultságában nem hallhatja, majd elhagyja a szobát.

Meleg…
Fény…
Csönd…
Medardus hirtelen ül föl. Nem tudja, mennyi idő telhetett el, amíg ájultan hevert, de a nap már jócskán délutánba hajlik, sugarai finoman cirógatják a korhadt fapadlót és az ő sajgó arcát. Sziszegve tapogatja meg a zúzódást, amit a bátyja szelídnek éppen nem nevezhető ütései hagytak maguk után. Néhány pillanatba beletelik, mire összerakja magában a legutolsó eseménysort, de utána mint a szélvész pattan föl.
- Kendrah…!
Első útja a lány szobájába vezet, ám az teljesen üres. Az ágy bevetve, az egész helyiségben katonás rend uralkodik, semmi nem utal arra, hogy már hónapok óta lakik ott valaki… Ez nem is csoda, tekintve, hogy Kendrah-ról van szó, egy héten jó, ha egyszer, ha a szobájában alszik. Ha nem éppen Medardus társaságában múlatja az időt, akkor az elvállalt feladatainak egyikét végzi, vagy a városon kívüli erdőt járja magányosan. Ennek ellenére a mágus csalódottan sóhajt fel, reménykedett benne, hogy kivételesen megtalálja a lányt… Túl egyszerű dolga lett volna.
- Hol vagy? – Halk suttogás csupán egy sóhaj kíséretében, ahogy tétován körbefordul a szobában, ám választ nem kap, így tehát ismét kifelé indul. Szívét összeszorítja a rettegés, ahogy kilép, újfent saját hálóhelye felé indulva, elméjében visszhangoznak fivére korábbi szavai. Megakadályozza, hogy elvegye a lányt, nem számít, milyen áron… Sajnos nagyon jól tudja, hogy Durward nem viccel, hiszen pont ugyanazt az elvet vallják mindketten: a cél szentesíti az eszközt. Ugyanakkor ő is pont ugyanannyira szereti a sötételfet, mint saját maga. Képes lenne ezt az érzést kicsinyes bosszúért sutba dobni…?
Szobájába lépve az ablak felé indul, ugyanazon a helyen támaszkodva a keretnek, mint korábban bátyja. Merre lehet vajon Kendrah? Hosszú percekig csak a kinti alkonyatot bámulja. Máskor ilyenkor már régen készülni szoktak, hogy az aznap esti feladatukat elvégezzék… Ami azt illeti, mára is kaptak valamit, ezúttal Kendrah-n keresztül, valami frissen a városba érkezett új húsról, akinek a ténykedése nagyon nem tetszik a város alvilági vezetőinek… Hát igen, egymás fúrása közöttük is éppúgy megvan, mint bárhol máshol a világban. A hierarchiában csak véres kézzel lehet továbbjutni, és itt most nem számít, hogy saját maga gyilkol, vagy mással végezteti el a piszkos munkát. A sötételf pedig előszeretettel vállal el ilyen típusú megbízatásokat, leginkább a sajátos módszerei miatt. Fekete özvegy… ez a gúnyneve a város bérgyilkosainak körében; a vágyaiktól vezérelt férfiakat előszeretettel teszi el láb alól úgy, hogy felkínálja nekik a testét. Talán ezért is dolgozott egyedül, mielőtt velük találkozott volna. Hogy miért változott meg a véleménye azt az éjszakát követően, rejtély azóta is, az ő számára épp úgy, mint Durwardnak. S fivére most ezt a gyümölcsöző együttműködést szándékozik tönkretenni.
A megbízás! Hirtelen hasít elméjébe a felismerés, és ellöki magát eddigi megfigyelőhelyétől. Hiszen egy ilyen feladat tökéletes lehet Durward számára, bármit is tervez a nővel kapcsolatban, miután ő maga rendszerint távol marad az ilyen estéken. Hogy lehet ekkora idióta, hogy ez eddig nem jutott eszébe?! Csak tudná, hova készülnek ma…
Néhány pillanaton belül kardját magához véve száguld ki az ajtón, hogy aztán berobbanjon Durward szobájába. Habár fivére már régen elmehetett, most ez zavarja legkevésbé, az asztalon sorakozó papírokat szétdúlva keres bármit, amin az aznapi megbízással kapcsolatos információra lelhet. Néhány röpke perc alatt feltúrja az egész szobát, míg végül az ágyra dobja megtalálja a keresett megbízólevelet.
…Sir Greer… …nyom nélkül… …embereivel… …a város melletti erdőben…
Ez az. Ezt keresi. Diadalittas mosoly terül szét vonásain, s a levelet félredobva indul útnak, hogy lehetőleg még az előtt utolérje társait, mielőtt túl késő lenne.

Maga sem tudja, mennyi idő telik el, mire eléri a város szélét, azonban hátasa jócskán kifullad az erőltetett vágtában, s habzó szájjal, fénylő szőrrel ugrik meg, ahogy leszállva a nyeregből az állat farára csap. Nagyon jól tudja, nem megy messzire, s kéznél lesz, ha úgy hozza a szükség, azonban az erdő belsejében csak hátráltatná, különösen, ha a közelben van az a bizonyos Sir Greer és társasága. Szemében őrült fény vet lobbot, azonban azt nem tudná megmondani, mitől is fél igazán… hiszen azt még mindig nem képes elhinni, hogy Durward bántaná a sötételfet. Vagy hogy akár a nő nem lenne képes megvédeni magát. Ennek ellenére az aggodalom gyötrő kétségei szorítják össze lelkét, s minden lélegzetvétellel mintha mázsás súlyt kéne emelgetnie. Az nem kifejezés, hogy fél. Retteg, de úgy, ahogy még soha azelőtt életében…
Óvatos léptekkel indul meg előre, érzékeit a mágia szövedékével megélesítve. Nem akarja, hogy bármi is váratlanul érje, legyen szó akár ellenfeleikről, akár fivéréről. Kardja szinte sikít a csöndben, ahogy előhúzza hüvelyéből, a hang azonban nem riaszt fel, pusztán csak néhány énekesmadarat… mintha az őt körülvevő világ teljesen kihalt lenne. Ennek tulajdonképpen nyugalommal kéne, hogy eltöltse, de a lelke mélyén gonoszul suttog az a kis hang, hogy bármit tehet, Durwardot nem tudja megakadályozni terveiben, hiszen bátyja mindig is egy lépéssel előtte járt, teljesen mindegy, miről volt szó, és ez bizony most sincs másképp…
Megtorpan, hogy zaklatott idegeit néhány mély lélegzettel lecsendesítse. Nem hagyhatja, hogy az őt gyötrő kétségek átvegyék az irányítást elméje fölött, mert akkor egyértelműen elveszett, ráadásul még a mágiáját sem lesz képes rendesen használni. Lélektükreit lehunyja egy pillanatra, s lassan érzi, hogy a nyugalom lusta hullámokban önti el. Fülét fojtott hangú, feszült beszélgetés foszlányai csapják meg, melyeket varázslattal kiélesített érzékei nélkül talán meg sem hallana, így azonban tisztán ért minden szót.
- …hogy beleszólj.
- De miért? Miért őt?
- Miért kéne róla beszámolnom neked?
Medardus csöndesen indul meg a beszélgetők felé, rövidesen felismerve, hogy a dühödt férfihang bátyjához tartozik, míg a neki hűvösen válaszolgató másik személy Kendrah.
- Komolyan kérdezed?
- Nem tartozom neked semmivel.
- Az a kis patkány mindent tönkretett!
- Nem, Durward. Nem ő volt.
A mágus a bokrok ágait félrehajtva les ki a kicsiny tisztásra, ahol társai vitatkoznak. A nő ridegen méri végig a vele szemközt ökölbe szorított kézzel ácsorgó fejvadászt, majd fejét csóválva fordul el tőle. Nem fog kicsinyes vitákba bocsátkozni. A másik nem árthat neki. Így viszont nem láthatja a férfi szemében fellobbanó őszinte gyűlöletet, annak a hangja pedig, ahogy Durward előhúzza fegyverét, túl lassan ér el hozzá.
- Ne! Vigyázz!!! – Medardus kezében kardjával ugrik elő, magára vonva a csodálkozó nagymacskaszemeket, azonban mire a nő hátrafordulna, a fejvadász pengéje bordái közé szalad. Kendrah ajkai elnyílnak kissé, íriszei az őt leszúró férfi arcára siklanak. Nem, erre nem számított… Durward egy pillanatig mered az elködösülő lélektükrökbe, azonban nincs ideje elgondolkodni a dolgok alakulásán. Öccse kétségbeesett ordítással veti rá magát, így kirántja pengéjét a haldokló nőből, hogy fogadja a támadást. A két kard csikorogva feszül egymásnak, azonban Medardus szétszórt, s sokkal inkább vagdalkozik haragból, minthogy kihasználva erejét harcolna a másikkal. Berzerker módjára osztogatja újabb és újabb csapásait, fivérét egyre hátrébb szorítva, azonban a fejvadász minden támadását egyszerűen hárítja. Végül a mágus zihálva lép hátrébb néhány perc elteltével, kardját félig leeresztve, hogy fogadhassa Durward esetleges támadását.
- Medardus… ejnye… hiszen mennyit tanultad, hogy a harag mekkora ellenség…
- Gyilkos. – A férfi szinte köpi a szót, s keserűségtől lángoló szemmel mered a másikra.
- Nem. Én nem felejtem el a kötelességemet.
Lassú léptekkel kezdenek körözésbe egymás körül, néhány lépésnyire a földön pihegő nőtől. Egyrangú ellenfélként tekint mindkettő a másikra, azonban Medardus nem csak a vele szemközt állóra figyel, hiszen ő szeretné megmenteni a haldokló kedvesét is… vagy legalább bosszút állni miatta. Most nem támad, arra kíváncsi, vajon a másik magától is harcba bocsátkozik-e vele.
- Kötelesség?! Megölni a társadat?
- Drága öcsém… fejvadász vagy. Ezt ne felejtsd el.
A mágus kiköp, és újfent támadásba lendül, megpróbálva feltaszítani a másikat. Durward azonban eltáncol előle, féloldalas csapást mérve a saját lendületétől elsodort férfira. Medardus felordít a fájdalomtól, ahogy a penge vállába szalad, s kulcscsontján megcsúszva elakad. A fejvadász ajkaira ördögi vigyor kúszik, s újra támadásba lendül, a mágus azonban visszanyerve egyensúlyát rögtön hárít is, nem törődve a sebébe hasító fájdalommal. A lelkében lángoló kín sokkal hatalmasabb annál, hogy egy ilyen apróság miatt feladja… Minden izma reszket, ahogy néhány csapással később megtorpan.
- Azt mondtad, szereted. Akkor miért?
Ezúttal Durward nem válaszol, s most ő az, aki a másikra támad, hirtelen támadt lendülettel. Nem, erre Medardus nem számított, és ahogy a két penge egymásnak feszül, elvesztve egyensúlyát hátraesik. A máskor meleg fényt sugárzó barna íriszekben most gyilkos villámok tündökölnek, ahogy a fölötte álló fejvadászra tekint.
- Rajta. Tedd meg.
Durward ajkaira különös vigyor kúszik, talán a hiéna vicsoroghat így a prédájára, mikor arról kiderül, hogy mégsem olyan döglött, amilyennek látszik. Pengéje lassan mozdul, s néhány centiméterre állapodik meg a másik torkától. A mágus ádámcsutkája fel-alá szánkázik torkában, ahogy rettegve nyeldekel. Oly sok éven át küzdöttek egymás mellett, és most mégis a saját bátyja az, aki megöli… Szemein mégsem látszik más, csak a gyilkos elszántság. Legyőzték, mert ostoba volt, és ennek viselnie kell a következményeit.
- Drága öcsém. Kendrah egy ribanc. Sokkal inkább meg kéne…
Az már nem derül ki, hogy mit kéne, Medardus felordít a nőt szidalmazó szavakra, s két kezét maga elé kapva ellöki magától a torkát fenyegető pengét. A fejvadásznak feleszmélni sincs ideje, a mágus testéből előcsapó energiahullámok hátralökik, s fegyvere messzire repül. Medardus zihálva tápászkodik fel, arca különös kifejezésbe torzul, ahogy dühét féken tartva igyekszik uralni a mágia hullámait. A fekvő férfit megcsapja a másikban tomboló gyilkos energia, s kénytelen elkönyvelni magában a bizonyosságot, miszerint a barna lélektükrök vörösben izzanak. Hirtelen levegőért kezd kapkodni, ahogy láthatatlan ujjak szorulnak torkára, egyre inkább kiszorítva belőle a szuszt. A felé közelgő öccse alakját táncoló fekete karikák homályosítják el, azonban hiába szeretne könnyíteni a levegő útján, nincs fizikai valója az őt fojtogató lénynek… Fordult hát kocka, és ő lesz az, aki meghal az öccse helyett. Ráadásul ilyen méltatlan módon, korcs bűbájoskodás által… Az acélszín lélektükrök elhomályosulnak, ahogy a láthatatlan fojtogató ellen küzdő férfi a haldokló nőre pillant. Megmozdult… még élne? Vagy csak az oxigénhiány ellen küzdő elméje vetíti elé a képeket?
A mágus gyilkos hévvel bámul agonizáló fivérére, és az őt fogva tartó energiába minden erejét, fájdalmát beleadja. Érzi, a rajta áthaladó hullámok egyre jobban kimerítik, és nem képes elég erőt fektetni a mágia mintájába ahhoz, hogy Durward meghaljon, de nem adja fel. A másik jó ideje arról akarta őt meggyőzni, hogy ő, Medardus, igenis kegyetlen fejvadász. Hát most meglátja. Ha nem is kegyetlen fejvadász, de kegyetlen mágus még lehet. Lassú és fájdalmas halált kíván neki, minden bosszúvágyát beleszövi ebbe az egyetlen varázslatba, ami most a másikat szegezi a földhöz, egyre erőteljesebben fojtogatva őt. Gondolataiban nem kering más, csak Kendrah, és az elveszített boldogsága, s a gondolatok segítenek neki ahhoz, hogy egyre jobban belelovalja magát az őrület szélére sodró fájdalomba… először meg sem hallja a halkan csendülő ezüst hangot a háta mögött.
- Medardus… - A sötételf zihálva figyeli a másikban tomboló dühöt. Érzi a belőle áradó mágia hullámait, ahogy a csapdákat is mindig megérezte, és tudja, Durward rövidesen meghal a gyilkos energia szorításában. Újra a nevén szólítja hát a szeretett férfit, noha hangja egyre erőtlenebbül szól. Érzi, rengeteg vért veszített, és még ha nem is ismerné ilyen jól a saját testét, a vértócsa, amiben térdepel, nem hagyna semmi kétséget a sérülés súlyosságáról. Végül azonban a mágus hátrapillant rá, egy pillanatra megakadva a varázslat immár folyamatossá vált mintájának újraszövésében, és Kendrah tudja, ez pont elég idő ahhoz, hogy a másik férfi egy korty levegőhöz jusson.
- Hagyd abba… kérlek…! - A mágus kérdőn pillant a nőre, mintha nem tudná elhinni, hogy tényleg ezt kéri. A sötételf azonban bólint, habár a kijelentését nem ismétli meg. Medardus visszafordul fivére felé, egy pillanatra fellángol még benne a mágia ereje, azonban végül hagyja tovatűnni elméjéből a mintát. Durward hirtelen összerándul a tüdejébe hatoló levegőtől, görcsösen kapkodva újabb és újabb korty lélegzetért. Pillantása komor arcú öccsére siklik, aki most mellé guggol, s fölé hajolva suttog arcába.
- Soha többé ne lássalak – sziszegi halkan, s felegyenesedve gyomorszájon rúgja a másikat. A fejvadász megrándul az újabb görcsös fájdalomtól, azonban nincs ideje elűzni a kínzó érzéseket, a mágus jéghideg pillantásától kísérve küzdi magát talpra, hogy búcsúpillantást hátravetve eltűnjön a sűrűben.

Medardus hangja egy pillanatra elhalt a sötétségben, de nem tekintett a mellette ülő lányra. Nem tudta, mi a véleménye a fél-elfnek, bár talán ebben az esetben nem is számított.
- Nem tudom, mi történt utána Durwarddal. Kendrah azonban nem élte túl. – Hangja hidegen, tényszerűen csengett, mintha nem is lett volna köze az eseményekhez… megtanulta már elfojtani az érzelmeit, és ezúttal ez nagyon is szükségesnek látszott. – Az is csoda, hogy ilyen sokáig bírta… Visszavittem a városba, vajákost, felcsert keresve, ám nem tudták megmenteni. Persze a halálhíre pont ugyanúgy nem maradhatott titokban, mint ahogy életében semmi, én pedig Durward nélkül képtelen voltam megőrizni a hierarchiában betöltött helyemet. Igazából azt hiszem, addigra már nem is akartam. Kettőnk közül Durward volt az igazi fejvadász, s nemcsak azért, mert én a mágiával voltam elfoglalva. Ő mindig is akaratosabb volt, törtetőbb… neki fontosabb volt a fejvadászként töltött életünk. Rövidesen a várost is otthagytam, mert bár a csapdák még mindig megvédtek a többiekkel szemben, egyedül maradva első számú célponttá váltam. Akkor váltam azzá, ami ma is vagyok… mágussá és kalandorrá.
Kérdőn pillantott le a lányra, aki most felkelt eddigi ülőhelyéről, azonban Jade pillantása megriasztotta. Mondhatni tömény undorral nézett rá, s szó nélkül hagyta ott őt.
- Most hova mész? – Értetlenül nézett utána. Hiszen most még csak olyat sem mondott, amivel ezt kiérdemelte volna…
- Vissza a táborba.
- Várj!
A másik még csak hátra sem nézett, és ez dühítette a mágust. Jade után indult, megragadva annak karját, és szembefordítva magával, mire a lány fájdalmas fintort vágva húzódott el tőle. Medardust egy pillanatra elöntötte a bűntudat, hiszen időközben teljesen elfeledkezett a leányzó sérüléséről, azonban továbbra sem hagyta, hogy hátat fordítva neki otthagyja őt.
- Most mi ütött beléd?
- Semmi.
- Azt ígérted, a végén véleményt alkotsz – figyelmeztette halkan, miközben a sötétben a lány smaragdszínű szemeit figyelte, amik most megvetően izzottak fel.
- Undorító vagy. – Hátat fordított neki, azonban a férfi újfent visszatartotta.
- Miért? – A lány nem válaszolt, mire Medardus az egyik évszázados tölgy törzsének penderítette. Fél kezével megtámaszkodott a feje mellett, s így nem csak, hogy sarokba szorította, de közvetlen közelről bámulhatott a makacsságot sugárzó arcba.
- Miért? – ismételte meg még egyszer.
- Durward undorító dolgot tett. De te is, és a te tetted talán még rosszabb. Legyőzött, és ezzel az életed a kezébe került, ennek ellenére te majdnem megölted, mert értesz a mágiához. És nem rajtad múlt, hogy nem tetted… ez undorító és aljas dolog.
Jade dacosan bámult a fölötte támaszkodó férfi szemébe, és Medardus értetlenül vonta össze a szemöldökét.
- Ezt most komolyan mondod?
- Igen.
- Miért? – A mágus hangja visszafojtott dühről árulkodott. – Képes lennél gyűlölni azért, mert nem hagytam, hogy engem is megöljön?
- Amit tettél, nem harcoshoz illik. Csak egy patkányhoz.
A férfi lassan zihálóvá váló lélegzete perzselte bőrét. Tudta, hogy véleménye dühíti a másikat, de most ez érdekelte legkevésbé. Belebámult abba a haragtól villogó szempárba, és megborzongott. A nemes lelkű kalandor, akit ő elkönyvelt magában az első találkozás után… ezen az éjszakán jelentősen megváltozott a véleménye. Aljas bérgyilkos, eszközökben nem válogató bosszúálló… Nem szeretett volna az útjába kerülni.
- Patkány? – Medardus még dühöngeni is elfelejtett, úgy ledöbbent a lány szavain. – Patkány dolog az, hogy védtem az életemet, mikor a saját bátyám megpróbált megölni? Drágám, neked fogalmad sincs a világ dolgairól, ha ezt így látod.
Az utolsó mondatot szinte már az arcába sziszegte, közvetlen közelről bámulva bele annak lélektükreibe. Máskor talán élvezte volna ezt a helyzetet, azonban a lány makacssága zavarta, ahogy a véleménye is. Szerette volna megérteni, miért látja így, de képtelen volt.
- Dehogy nincs… Több, mint hinnéd. – Jade egy pillanatig bámult rá, majd eltolta a döbbenettől lemerevedett férfit, és visszaindult táborhelyük felé.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.