15. fejezet
A mese folytatódik

Medardus hangja lassan elhalt a sötétségben, és kérdőn tekintett a mellette ücsörgő lányra. Jade nem szólt egy szót sem a férfi meséje alatt, ám egész testtartása feszült figyelméről árulkodott. Ahogy a mágus végül elhallgatott, apró sóhajjal egyenesedett ki.
- Mi a baj?
Összerezzent Medardus hangjára, ám egy pillanattal később halovány mosolyt varázsolt arcára, s már úgy felelt meg társa kérdésére.
- Semmi… Csak elgondolkodtam azon, amit most mondtál. És nem értem…
- Mit nem értesz?
- Kendrah. Azt mondtad, tőle hallottad az éneket, amit én daloltam… Viszont ezek szerint sötételf volt. Márpedig sötételfek nem sűrűn énekelnek erdei isteneknek. Teljesen más kultúrában élnek, más isteneket imádnak, a tünde társaikat pedig a legtöbbjük jobban lenézi, mint a korcsokat…
A mágus szóra nyitotta száját, ám végül egy apró vállrándítással elintézte a dolgot.
- Meglehet… Ő azonban nem volt átlagos sötételf. Igazából a korábbi életéről nem tudok sokat, ritkán mesélt és akkor is keveset. Annyi biztos, hogy kitaszítottként élt, magányosan, és ezért lett fejvadász is.
- Ez aztán a társaság, mit ne mondjak… - jegyezte meg Jade csípősen. – Nagyon elkeseredett lehetett ez a Kendrah, sötételf létére tündeként viselkedik, ráadásul emberek jelenlétében játssza el ezt… Így nem csodálom, ha kitaszított volt.
- Nem bírlak megérteni – csóválta meg a fejét Medardus. – Először elmondod, mennyire rosszul érint az, hogy téged csak korcsként kezelnek, és megbélyegeznek azért, ami vagy, ezek után meg mélységesen elítéled Kendrah-t, mert másként szeretne élni, mint amit diktálnak neki?
Jade keserűen elmosolyodott.
- Megpróbálhatnám elmagyarázni, de nem túl valószínű, hogy megértenéd… Fogalmad sincs, mennyire szigorú szabályok, törvények kötik az elfeket, és ezt most nem csak egyetlen népre értem, hanem minden elfre. Elcsodálkozol a gondolkodásmódomon, pedig nekem sokkal kevésbé szélsőséges véleményem van a világról, mint egyes fajtársaimnak… Legyenek akár tiszta vérűek, vagy korcsok. Szoros hierarchia van minden népen belül, a különböző kasztok között szinte lehetetlen az átjárás, a fajok között pedig nem csak szinte. Próbálj meg emberként beilleszkedni az elfek közé, rövid időn belül halott leszel, aki pedig mégis elfogadott, az kitaszítottá válik! Ugyanez igaz az elfek különböző fajaira is. Sötételfként, származz bárhonnan, esélytelen, hogy a felszínen új népre lelj, vagy akár fordítva. Ha pedig félvér vagy… Hát, örülj, ha sikerül életben maradnod.
A fél-elf elhallgatott, és keserű mosolya tovatűnt, ahogy várakozóan a mágusra nézett. A férfi azonban nem szólalt meg, csak bámult maga elé a sötétségbe, és Jade nem tudta eldönteni, a hallottakat emészti magában, vagy pedig egyszerűen nem hajlandó tovább beszélgetni.
- Elmondod, mi történt később? – törte meg végül halk hangja a beállt csendet.
Medardus felsóhajtott, s kiegyenesedve nagyot nyújtózott.
- Lassan már túl hosszúra nyúlik ez a mese… Vissza kéne mennünk a többiekhez. Feltéve, hogy visszatalálunk egyáltalán az útra – pillantott körbe az ösvényt keresve, amelyen a tisztásra érkeztek.
- Ugye nem hagyod itt abba?! – nézett fel a lány, a mágus pedig elvigyorodott a számonkérő hangra. Megcsóválta a fejét.
- Nem hiszem el, hogy nem unod még a mesémet…
- Folytasd, kérlek – mondta a lány felelet helyett elmosolyodva.

- Elfogadtuk Kendrah ajánlatát, és onnantól együtt dolgoztunk. Gondolhatod, mennyire örültek neki a céhek… - vigyorodott el a férfi farkasmód. – Kendrah volt mindenki tökéletes vadásza, és a szövetségesből ellenféllé vált… Esélyük se volt ellenünk, nekünk pedig egyre több megbízásunk lett. Rájöttünk, hogy a lánynak igaza volt, nem kürtöltük világgá, hogy Kendrah velünk dolgozik, mégis mindenki tudott róla, és jöttek is a munkák szép számmal. Bár engem ezek továbbra is hidegen hagytak, sokszor szívesebben maradtam volna, hogy a saját dolgommal foglalkozzak, mégis velük mentem eleinte… Talán ez amolyan álca volt, hogy ne lássa, mennyire nehezen viseltük egymást Durwarddal. Egy darabig be is vált, azt hiszem, vagy legalábbis nem mondta, hogy átlátott volna rajtunk, de ezt az állapotot mi sem bírtuk sokáig… Időről időre marakodni kezdtünk a küldetések miatt.
- Akárcsak azon az éjszakán.
- Hmm? – nézett fel Medardus értetlenül.
- Mi értelme volt a szerepjátszásnak, ha eleve úgy ismertétek meg Kendrah-t, hogy beleszólt a kis vitátokba? – kérdezte a lány félrehajtott fejjel.
- Valóban… Ez még sosem merült fel bennem. Mindenesetre, akkor így tűnt helyesnek. Persze nem bírtuk egymást elviselni huzamosabb ideig, így lassan ismét kezdtem elmaradozni mellőlük. Kendrah ide vagy oda, kezdett visszaállni a megszokott rend. Durward elvállalta a feladatokat, én pedig a háttérből biztosítottam a védelmünket a különböző bűbájokkal. És persze a tudásom is rohamosan fejlődött… Újabb és újabb szinteket értem el a mágiában, ez kárpótolt azért, hogy magamra maradtam. Kendrah és Durward egyre közelebb kerültek egymáshoz, tökéletes párost alkottak. Azt mondtam, mi jók voltunk a bátyámmal… nekik nem maradt ellenfelük. Lassacskán én sem hiányoztam már. Kendrah eleinte rákérdezett időnként, hogy miért nem tartok velük, és ilyenkor én nem tudtam mit mondani, bár azt hiszem, az idő múlásával egyre jobban érezte ő is a Durward és köztem feszülő ellentétet. Aztán ezek a kérdések is elmaradoztak, elfogadta, hogy nem járok már velük dolgozni. Ismét egy esély lett volna, hogy otthagyjam az egészet, de most már nem csak a megszokott életmód tartott vissza, hanem újdonsült társunk személye is… Volt benne valami megfoghatatlan, rejtélyes. Egyszerűen vonzott magához, úgy éreztem magam, mint a molylepke a lámpás fényének bűvöletében. Messziről figyeltem őket, és igen, azt hiszem, már akkor rajongtam érte, noha titokban… Bár egy idő után túl feltűnővé válhattam, hiszen ő is észrevette. Ismét odajött hozzám beszélni, de csak olyankor, mikor Durward nem volt a közelben. Többnyire ugyanaz volt a téma, hogy milyen kapcsolat van köztem és a bátyám között, illetve ez mennyiben befolyásolja az életünket. Sok mindent mondott akkoriban, magam sem tudom már miket, azonban az egyik beszélgetésünk szavaira máig emlékszem.
- Ma sem tartasz velünk? – jött oda hozzám az estére készülődve.
- Ugyan, miért mennék? Látom, hogy dolgoztok együtt, én csak hátráltatni tudnálak.
- Én nem Durwardhoz szegődtem. Kettőtökhöz – hajolt előre az asztalomra támaszkodva, így közvetlen közelről az arcomba nézhetett. – Láttam, mire vagytok képesek ketten, ezért vagytok még életben.
- Fenyegetőzöl, Kendrah?
- Ugyan, drágám! – Felnevetett, és engem ettől kirázott a hideg. A nagymacskák nem dorombolnak, ő mégis olyan volt, ahogy lehalkította hangját. A mosolya egy ellenfélnek halált ígért volna, én azonban már megtanultam, hogy nem kell tőle tartanom.
- Nem megyek veletek – ismételtem meg. Nem tudom, mi tartott vissza, ám ezek után a kérdések után mindig szükségszerűnek tűnt az elhatárolódásom.
- Miért?
- Miért nem fogadod el a válaszomat?
- Harcos vagy. Fejvadász. Láttam, mire vagy képes, megmentetted az életemet. Miért nem használod hát a tudásodat?
Ez az egyszerű kérdés elnémított. Egyszer sem emlegette azt az estét, néha úgy éreztem, kellemetlen neki, hogy akkor segítettem.
- Miért olyan lényeges ez?
Sóhajtva felegyenesedett, hátat fordított nekem.
- Mi lehet olyan fontos egy harcosnak, hogy feladja érte az egész életét? Saját magát?
- Azt mondod, harcos vagyok. De ez sem más, mint egy mód a túlélésre… erre volt szükségem, ezt tanultam meg. Ugyanígy kezdtem most a mágiatanulásba, de ez érdekesebb annál, semhogy félbehagyjam.
Kendrah akkor otthagyott, azt hittem, dühös rám. Az elkövetkező időkben azonban egyre többször jelent meg a szobámban, néha beszélgetést kezdeményezve, máskor csak némán figyelve ténykedésemet. Amennyire zavart eleinte, egy idő után megszoktam, hogy mellettem van, és hiányoltam, ha egy-egy feladat elszólította…
- És beleszerettél.
Medardus egy pillanatig zavaros szemmel bámult a közbeszóló Jade-ra, azután, ahogy felfogta, hol is van, halványan elmosolyodva bólintott.
- Igen… Bár eleinte magam sem hittem el. Egyrészt fiatal voltam…
- Ezt úgy mondod mintha most olyan nagyon vén lennél – nevetett fel lány.
- …másrészt pedig – folytatta Medardus elmosolyodva -, az életmódomból kifolyólag sem volt lehetőségem korábban ilyesmire. Nem is nagyon hiányzott, ami azt illeti… Gyötrelmes volt, minden megbízás során attól rettegni, mi lesz, ha történik vele valami… Ismét visszaszoktam rá, hogy velük tartsak, eleinte azzal takarózva, hogy csak Kendrah kérésének teszek eleget. Hát, elég átlátszó lehettem, gondolom… bár Kendrah nem bánta. Láttam rajta, örül neki, hogy ott vagyok, és én minden adandó alkalmat megragadtam, hogy vele lehessek. Tiszteltem, mint embert, fejvadászt, és most már mint nőt is.
Persze hirtelen támadt rajongásom nem csak Kendrah-nak tűnt föl, Durwardnak is… Nagyon jól tudta, miről van szó, ez is csak egy újabb adalék volt a kettőnk közti viszályhoz. Azt hiszem, ő is szerette, bár akkor ez eszembe sem jutott, biztos voltam benne, hogy csak tőlem irigyli a boldogságot. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Kendrah-t nem zavarja a közeledésem, ismét megsűrűsödtek a veszekedéseink, noha csak és kizárólag akkor, ha drága sötételfünk nem volt a közelben. Egyre sűrűbben történtek kisebb „balesetek” körülöttünk, ott hátráltattuk a másikat, ahol csak tudtuk. Ez nemegyszer kis híján az életünkbe került… Egy élezetlen kard, egy lazán felajzott íj, és máris kész a baj. Ezt az egyet szégyellem… Egy ilyen semmiség miatt képes lettem volna ténylegesen ártani a bátyámnak. Nem, nem megölni akartam, pusztán csak eltávolítani a közelünkből…
Kendrah pedig megajándékozott a szerelmével, a bizalmával. Akkor hallottam őt először énekelni, a tőled hallott dalt, és engem teljesen elvarázsolt… Sokszor nem vágytam másra, csak hogy mellettem legyen, és hallhassam a hangját, mikor énekel. Egyszerűen… csodálatos volt. Szerettem őt, testét-lelkét egyaránt. Ő pedig elmesélte, hogy lett az, ami. Hogy fajtája halandó férfi szerelméért tette kiközösítetté, hogy felszíni fajtársai között milyen nehéz volt az élete, és hogyan vált rövid idő alatt vándorrá, kalandorrá, később pedig fejvadász renegáttá. Életem legcsodálatosabb időszaka volt… Durward azonban nem bírta elviselni a boldogságomat.

Medardus sóhajtva hallgatott el. Nem, ezt nem akarja elmesélni… Pedig muszáj lesz, belekezdett. Végül is… olyan nagy dolog? Ez volt az egész mese alapja… hogy miért utálják egymást ennyire, és mi volt az a dolog, ami megszakította közöttük végleg a kapcsolatot. Tudta, hogy eljut idáig… Miért visszakozik mégis?
Könyökét térdére, állát tenyerére támasztva csak nézett maga elé. Jade érezte a vívódását, így meg sem próbálta megtörni a férfi gondolatait. Immár biztos volt benne, hogy hallani fogja a mese végét, ha nem szól közbe, így hagyta, hadd döntse el Medardus, mit milyen sorrendben szeretne vele megosztani. Végül is, minden bizonnyal nem lehet számára egyszerű… Jade eltöprengett az eddig hallottakon. Igen, még mindig idegenkedett a férfitól, azért, amit csinált, de ezzel a gondolattal lassan kezdett megbarátkozni. Most valami más tört utat a gondolatai közé… úgy érezte, valami olyat hallott, ami nem rá tartozik. Kendrah… Ő is volt szerelmes, bár mikor csalódott, örökre elűzte magától ezt az érzést. Ennek ellenére nagyon jól tudta, miről beszél Medardus, és úgy gondolta, nem sok köze van egy ilyen belsőséges dologhoz, mégis, szinte itta a férfi szavait, mikor az mesélt…
- Szótlan vagy.
Ezúttal Jade volt az, aki gondolataiból fölriasztva összerezzent, majd zavartan elmosolyodott.
- Igen… Nem akartalak megzavarni, amíg összeszeded a gondolataidat.
- No lám… Ennyire érdekel? – vigyorodott el a férfi.
- Baj?
- Nem, dehogy. Csak az okát nem látom.
- Hát… amit már mondtam – vonta meg a vállát a fél-elf. – Úgy gondolom, jogunk van tudni, kit követünk, talán te nem így látod?
- Tehát akkor reggel mindenkinek elmeséled, hogy mi voltam azelőtt, és hogy miért is nem bírjuk egymást elviselni a bátyámmal?
- Én… - Jade bólintott, megrázta a fejét, és végül összezavarodva nem szólt semmit.
- Na most ebből aztán nagyon tudom… - jegyezte meg nevetve Medardus.
- Mindenkinek megvan rá a joga, hogy tudja, ki vagy valójában, neked viszont arra van meg a jogod, hogy te mondhasd el nekünk – jelentette ki végül néhány pillanatnyi töprengés után a lány. – Még nem döntöttem el, elmondom-e a többieknek, amit ma hallottam. Így meg vagy elégedve?
- És mitől függ, hogy elmondod-e?
- Puszta megérzés… - mosolyodott el.
- Hmm… Rendben. És az eddigiekről mi a véleményed?
- Húzod az időt – jelentette ki Jade oldalba bökve a férfit.
- Nem időhúzás, csak érdekel.
- Már elmondtam, hogy elítélem, amit műveltél. – Egy pillanatra elkomorult a lány arca, de aztán ismét elmosolyodva folytatta. – Inkább a végén mondanám el, miről mit gondolok, nem formálnék konkrétan véleményt, amíg nem tudok mindent… Most jobban érdekel a meséd vége.
- Ennyire érdekes lennék?
Medardus felkelt ültéből, hogy kinyújtóztassa tagjait. Tudta jól, hogy Jade ráérzett, mennyire csak az időt húzza, ám mégsem akaródzott folytatnia a történetet. Akkor úgy érezte, Durward tönkretette az egész életét, és sokáig tartott, mire ismét jövőt talált magának… Szomorkásan elmosolyodva pillantott a fél-elfre, és mivel az láthatóan nem szándékozott reagálni a kérdésére, ismét megszólalt.
- Szerettem Kendrah-t, és ezt Durward nem nézte jó szemmel. Ha olyan dolgot talált, hogyha csak egy rövid időre is, de elválaszthatott minket, habozás nélkül kihasználta… Hirtelen sokkal több mágikus csapdára volt szükség, vagy olyan ellenfelek akadtak, akikkel feltétlenül csak Kendrah bánhatott el. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy pusztán féltékeny… Nevetve fogadtuk a próbálkozásait, és nem foglalkoztunk vele sokat. Ismét én voltam az, aki tönkretette a dolgokat… Megkértem Kendrah kezét, és ő igent mondott. Ez volt az, ami végképp felbőszítette a bátyámat, és minden elromlott…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.