14. fejezet - Kendrah

Összefogott ezer csoda,
hogy megváltást találjak.
S én nem tudtam ellenállni
a természet dalának…

- Ezt ismerem – szólt halkan Medardus. Nem akarta megzavarni a lányt, ám ahogy felismerésének hangot adott, Jade mégis összerezzent, s a pillanat varázsa tovatűnt, az ének félbeszakadt. A leányzó arcán boldog mosoly játszott, s csodálkozva tekintett a férfira, miközben mellé telepedett.
- Ismered? Honnan?
- Egyszer hallottam csak… de akkor nem értettem, miről szól, nem az emberek nyelvén énekelték…
- Hanem az elfek egyik nyelvén – fejezte be a mondatot a lány.
- Igen. Gyönyörű ének…
- Az. Bár ha meghallanák, hogy a számra veszem, pláne emberi nyelven… - Jade megvető fintorra húzta a száját.
- Miért ne énekelhetnél? – rázta meg a fejét értetlenül Medardus, mire a fél-elf leányzó keserűen felkacagott.
- Ez nem egyszerűen csak ének. A vadon isteneihez szól, köszönetet mond, amiért megmutatja az elfeknek a természet, az élet igazi értékeit, és elűzi a magányt, ami minden lényt elválaszt egymástól, ugyanakkor kérés is, vágyakozás ez után a magány után… Ismerd meg a világot, hogy azután magányodban bölcs lehess – tette hozzá magyarázólag a férfi értetlen arcát látva.
- És ezért miért nem énekelheted?
- Mert nem vagyok elf, csak egy korcs. – Jade még mindig mosolygott, de mosolya most megkeseredett, szemeiből kiveszett a boldog ragyogás. – Ezzel, hogy ezeket a dalokat éneklem, meggyalázom az isteneiket… És hogy az emberek nyelvén, az a legnagyobb káromlás, de talán ezt magyaráznom sem kell.
A mágus elgondolkodva bólintott, majd a lányra mosolygott.
- Pedig szerintem gyönyörűen énekelsz, még ha tiltják is.
- Köszönöm – nevette el magát Jade. – De hol hallottad már? Honnan ismered?
- Egy elf énekelte…
A lány kérdőn vonta fel szemöldökét, fejét félrebillentve nézett Medardusra.
- Azt hiszem, erre a tényre magam is rájöttem… Tudod, ezt a dalt még szertartásokon is nagyon ritkán éneklik, a dallam minden elf sajátja, és szinte kizárólag olyankor hangzik el, mikor nincs a közelben más élőlény. Honnan ismered mégis?
A férfi nem válaszolt rögtön, csak halványan elmosolyodva tekintett a fél-elfre. Jade-ban felmerült a gondolat, látja-e egyáltalán az arcvonásait az emberi szem számára sűrű sötétségben, de gondolata rögtön tovaillant, ahogy a másik megszólalt.
- Kendrah énekelte – jelentette ki, mintha ez mindent megmagyarázna, majd ismét elhallgatott, de ezúttal csak egy szívdobbanásnyi időre, és végül belekezdett a meséjébe.
- Kendrah is bérgyilkos volt, akárcsak mi, és ő sem volt tagja egyetlen céhnek sem, azonban ő másképpen dolgozott. Nem tudom, talán nem ez volt az egyetlen dolog, amivel foglalkozott, hiszen amit ő csinált, abból képtelenség lett volna megélnie… Míg mi a céhek ellenében dolgoztunk, elvállaltuk a megbízásokat, amikre ők is igényt tartottak volna, ő szövetséget kötött velük. Ha olyan feladattal kerülnek szembe, amit képtelenség elvégezni, azt megkapja ő. És meg is csinálja, természetesen. Drágán dolgozott, de számára nem volt lehetetlen, szerintem nem került szembe olyan feladattal, amit ne csinált volna végig, ha elvállalta… Elf volt. Ő volt a tökéletes fejvadász, aki soha nem hibázik.
- És még engem neveznek korcsnak… - szúrta közbe epésen Jade.
- Hogy érted? – nézett fel a mágus.
- Az elfek nem gyilkosok. Illetve… általában nem. Az elfek ezért tartják magukat jobbaknak a rövidéltűeknél… – Jade átszellemült arccal magyarázta a férfinak, mire is gondolt. – Mi nem gyilkoljuk le ok nélkül azokat, akik mások, pláne, ha fajtársról van szó…
- Ti nem gyilkoljátok? Hirtelen már te is közéjük tartozol?
A fél-elf leányzó leforrázottan hallgatott el, arcáról lehervadt az eddig ott ülő félmosoly.
- Igazad van. Bennem a kelleténél több az emberség – jelentette ki hűvösen. – De nem ez a lényeg, hanem az eszme. Az emberek szemében az élet már régen nem érték, pénzért, vagy egészen egyszerűen a saját hasznukért könnyedén kioltják bármilyen más lénynek az életét. Az elfek viszont a természet részeiként élnek… Összhangban egymással, és a világgal. Persze, vannak közöttük is olyanok, akikben ez az eszme régen nincs meg, vagy csak elkorcsosult formában… Nagyra vannak azzal, hogy azok, amik, és elfelejtik, mit is jelent elfnek lenni. És ez a te Kendrah barátnőd az egész nemzetségét meggyalázza azzal, hogy más életek kioltásával biztosítja a saját megélhetését.
A mágus néhány pillanatig némán meredt maga elé.
- Ezt valóban így látják, vagy ez csak a te véleményed? – szólalt meg nagy sokára, tekintetét a lányra emelve.
- Valóban így látják. – A válasz csak egy szívdobbanásnyi idővel érkezett később, mint kellett volna. – Vagy legalábbis a legtöbbjük.
Medardus fürkész tekintettel meredt a félvér lányra, s nézésétől Jade feszengeni kezdett. Állta azonban a férfi pillantását, s az végül nagyot sóhajtva ismét beszélni kezdett.
- A nevét ismertük mi is, ahogy mindenki más a környéken, és nem volt meglepő, mikor végül ő is a nyomunkba eredt. Nem tudom, kapott-e rá megbízást, vagy csak azért tette, mert veszélyben érezte a hírnevét… Fáradhatatlanul üldözött minket, a mágikus csapdákat pedig mindig elkerülte. Talán tanult mások hibáiból…
- Megérezte őket – szúrta közte Jade.
- Megérezte?
- Vannak, akik képesek rá. Megérzik a mágia áramlását, és éppen ezért képesek elkerülni minden bűbájos dolgot. Ez nem kizárólag az elfek sajátossága… bárki megtanulhatja, de bennük alapvetően megvan rá a készség. Embernél nem láttam, csak egyetlen egyszer… - elhallgatott, ahogy belé villant az emlék, majd egy szívdobbanásnyi idővel később folytatta. – Egy elfnek viszont nem kell feltétlenül mágusnak lennie, hogy megérezze ezeket az erőket, és sokkal könnyebben elsajátíthatja az ehhez szükséges tudást.
- Értem – bólintott a férfi. – Akkor tehát megérezte őket. Ezt elég hosszú időn keresztül játszottuk, én minden éjjel újabb és újabb csapdákat, bűbájokat hoztam létre, ő azonban mindent kijátszott… De sokáig nyomát sem láttuk, noha egy idő után Durwarddal nem aludtunk éjjel sem, azt vártuk, mikor támad meg minket. Megfigyelt, éreztette jelenlétét, elérte, hogy fenyegetve érezzük magunkat, és mégsem tett semmit, noha nemegyszer végezhetett volna velünk. Azután egyszer csak eltűnt… illetve, mi azt hittük. A bűbájaim nem lettek többet megtörve, minden érintetlen maradt, nem volt több fenyegetés.
A mágus tétován elhallgatott, s csak meredt maga elé a sötétségbe, miközben elméjében felidéződtek a múlt eseményei, minden, ami valaha megesett vele…
- Mi történt?
A lány halk hangja pengeként szaggatta szét a csöndet, s Medardus összerezzent. Tekintete zavaros volt még az emlékektől, ahogy a fél-elfre nézett, majd egy pillanattal később meleg mosoly suhant át az arcán.
- Hasonlítasz rá, tudod?
Jade nem válaszolt, így a férfi egy pillanattal később sóhajtva elfordult, s ismét maga elé meredve kezdett újra beszélni.
- Az élet ment tovább, hiszen bosszúszomjas emberek mindig akadnak, ugyanúgy, ahogy áldozatok is. Minket nem kapott el senki, mi viszont továbbra is megmaradtunk fejvadásznak, nem hagytunk fel az életmódunkkal. Hízelgő volt belegondolni, hogy mindenki ránk vadászik, mi vagyunk az első számú célpont már hosszú ideje… Mert arra persze esély sem volt, hogy belenyugodjanak a jelenlétünkbe, hogy mi is a városban ténykedünk.
A feladatokat szinte már minden alkalommal Durward vállalta el, nekem nem is hiányzott, hogy beleszóljak. A vadászatokba én is beszálltam, ha szükség volt rám, de eddigre már teljesen elkülönültünk egymástól, ha meg bírt csinálni valamit egyedül, nem kérte a segítségemet. Ekkor kellett volna úgy döntenünk, különválunk… Persze utólag már könnyedén mondom ezt. – Hangja elhalkult egy pillanatra, majd tenyerébe támasztotta fejét. Nem nézett a mellette ülő lányra, de érezte annak feszült figyelmét.
- Aztán egyszer olyan feladatot kaptunk, ami közös munkára kényszerített minket, de akkor nem bántam, érdekesnek tűnt. És sokat fizetett… A városba érkezett valami idegen nemes, és összetűzésbe keveredett a helyiekkel. Nem tudom, mi történt pontosan, sosem tartozott a bérgyilkos feladatkörébe, hogy tudja, mit követett el áldozata… rendszerint jobban is jártunk, ha nem folytunk bele az ügyekbe. Mindenesetre valakinek megérte a rengeteg arany, hogy az illető ne hagyja el a várost… Persze egy ilyen alapvetően egyszerű ügy, megnevezik a célszemélyt, a határidőt, ritkább esetben kérnek valami bizonyítékot is, és utána szabad kezet kapunk. Lényegében ez sem volt más, egy dologban azonban különbözött… nem csak mi kaptuk meg a feladatot. A megbízó nemcsak, hogy a renegát fejvadászoknak eljuttatta a kérését, hanem a városban működő három klánnak is… Talán csak túlzott elővigyázatosság volt, hogy biztosan meghaljon a célszemély, de nem tudta, mit tesz vele valójában. A céhek megéltek egymás mellett a városban, rendszerint békességben, így a megbízónak volt választási lehetősége, kikben bízik meg jobban, hiszen a szerződés értelmében a céhek nem folynak bele egymás dolgaiba, ha az egyik elvállalt egy feladatot, a többi tiszteletben tartotta az előjogát. Ebben az esetben azonban mindenki elvállalta… A klánok is, a renegátok is.
- Kendrah is.
- Igen – bólintott Medardus, noha a lány nem kérdezett -, Kendrah is. És mi pont összeakadtunk vele.

Két árnyék suhan az éjben, szinte láthatatlanul, két feketébe öltözött alak. Köpenyük halkan surranva követi minden mozdulatukat, arcukat takarja a csuklya. Egy pillanatra sem torpannak meg, az ablakokon kiszökő fényeket messze kerülik, célirányosan haladnak előre. Mozgásuk összehangolt, időnként elválnak egymástól, hogy a macskaköveken heverő részegeket, vagy a kocsmák környékén tivornyázókat elkerüljék, ám egy pillanatra sem hagyják el a másikat. Ragadozó módjára osonnak, nem vonva magukra, csupán egy kóbor macska figyelmét. Egy vastag kőfallal körülvett épület kapujánál torpannak meg végül.
- Ez az?
- Ez.
Halk suttogás csupán a sötétségben, mintha szellő rezgetné a fákat… Talán el sem hangoztak valójában a szavak. A két alak ismét különválik, ellenkező irányba indulnak a fal mentén, lassú, kimért léptekkel. Senki nem mondaná meg, hogy a borostyánnal futtatott kőfalat figyelik, pedig valójában a gyenge pontokat igyekeznek felmérni… Ha egyáltalán van ilyen. Jó néhány perc eltelik, mire ismét a kapu előtt állnak, s némán, csupán apró kézmozdulatokkal jeleznek egymásnak: az egyikük megtalálta, amit keresnek. Pár lépés csak a fal mentén, s megtorpannak. Egyikük fölfelé bök a sötétségben, fejük felett egy fa ágai hajladoznak az enyhe szellőben, egy, a kertben növő fa ágai… A másik helyeslően bólint, ez kell most nekik. Bámulatos ügyességgel kapja el az ágakat, s segítségükkel gyorsan a fal tetején terem, miközben társa környezetükre felügyel. Nem lenne valami kellemes, ha rajtakapnák őket… Néhány pillanaton belül ő maga is felkapaszkodik, s a túloldalt a földre huppan.
- Ez így túl egyszerű – szól halkan, miközben hátára dobja a csuklyát. Erős vonású férfiarc bukkan elő, nem lehet eldönteni róla, mennyi idős lehet. Egy biztos, vonásait nehéz sors keményítette meg… arcában egyedül meleg, barna szemei sugároznak életet. Haja hosszú, de nem ápolatlan, összefogva pihen a hátán.
- Valami nagyon nem jó… - szólal meg ismét, s tanácstalanul rázza fejét. – Túl könnyen bejutottunk, idebent se őrök, se mágia. Miért fizetnének ennyit?
- Ne légy már vészmadár! – sziszegi társa, s ő is felfedi arcát. Vonásai nagyon hasonlóak a másikéhoz, azonban ő egyértelműen idősebb, s lélektükrei acélszínben villognak a világra. – Inkább örülj, hogy ennyire egyszerűen eljutottunk idáig! Ki tudja, mi van bent?
Az első egy pillanatnyi tétovázás után bólint, de tekintetében továbbra is kétely ül.
- Menjünk.
Óvatos léptekkel indulnak meg, minden irányba próbálván figyelni. Gazdag ember él itt, ez egyértelmű… A kert óriási, s sűrűn van teleültetve. Elmenne egész kis erdőnek, de nekik ez most csak szerencse, így biztosan nem vehetik észre őket a házból, és a hangjukat sem hallhatják, amíg a közelbe nem érnek. Előny, de egyben hátrány is…
- Bármi rejtőzhet itt, és nem vennénk észre. – Néhány szitokszó hagyja el az idősebbik férfi száját, de társa megrázza fejét, s nyugtatólag teszi karjára a kezét.
- Észrevennénk… Én megérezném, ha lenne valaki a közelünkben – szól halkan, de a másikra ez láthatóan nem gyakorol mély benyomást.
- Remek… Én meg nem bízom a képességeidben – veti oda, majd választ sem várva továbbindul.
Némán haladnak tovább a ház felé, árnyékokként olvadnak az árnyékokba, bár a csuklya ezúttal nem kerül vissza fejükre, jobban tudnak nélküle a környezetükre figyelni. Halottnak pedig úgysem számít, ha meglátja őket… Rövidesen ismét kénytelenek megtorpanni. Bár messze vannak még a háztól, tűz táncoló fénye látszik az ablakokból, és italtól rekedt kacajok hangzanak fel… Az áldozat nincs egyedül. Az idősebbik férfi ismét szitkozódni kezd, nem törődve a ház közelségével – ahhoz még eléggé messze vannak, hogy a beszédük ne hallatszódjon, ha nem kiabálnak.
- Talán rossz napot választottunk… talán ma nem lesz egyedül – veti fel tétován a fiatalabb, mire a társa kobraként fordul felé.
- Nem! – sziszegi halkan, de hangjában fenyegetés csendül. – Ezt a napot terveztük kezdettől fogva, nem hagyom magam ennyitől eltántorítani!
A fiatalabbik meghajtja fejét, nem akar ellentmondani a másiknak, így véleményét magában tartja. Talán lesz olyan szerencséjük, hogy nem tivornyáznak egész éjjel, hogy azért hallják a hangokat, mert már a búcsúzkodáshoz készülnek… Ha pedig nem, még mindig visszajöhetnek máskor, ha biztosan egyedül van, akit keresnek.
- Pedig szerintem jobban tennéd, ha hallgatnál rá.
Ezüstösen csengő hang szólal meg, mire mindkét férfi felkapja a fejét, ám forrását hiába keresik hosszú pillanatokig. Azután fejük felett megrebben egy ág, s egy szívdobbanásnyi idővel később sötét alak egyenesedik ki előttük a földön. Testét sötét köpeny, arcát csuklya fedi, akárcsak a két férfinak, ám jóval alacsonyabb azoknál. Fejét céltudatosan szegi fel, s rövidesen a csuklya is lekerül, felfedve az idegen kilétét. Hosszú, ezüstszín hajzuhatag bukkan elő, mely szinte saját fénnyel ragyog a sötétségben, s sötét bőr, mintha csak korommal mázolták volna be. Szeme sötéten villog, valami meghatározhatatlan színben, a sárga és a zöld között… A vadászó macska tekintete.
- Te sötételf vagy! – szólal meg döbbenten az idősebbik férfi, miközben végigméri a vele szemközt álló alakot.
- Valóban… - bólint a nő, s vértelen ajkain ördögi mosoly terül szét. – Kendrah vagyok.
- Kendrah…? – A férfi hitetlenkedve rázza meg a fejét. Elf, persze, azt hallották, na de sötételf?
- Meglepő? – A nő továbbra is szélesen mosolyog, de mosolya hamis, mintha csak maszkot húzott volna. Lassú léptekkel megindul a két férfi körül, vadászó ragadozó módjára, akik egy helyben követik mozgását, egy percre sem hagyva, hogy a hátuk mögé kerüljön.
- Első lecke, ha igazán jó fejvadász akarsz lenni: sose fedd fel magadat! Az áldozat így nem tudja, mire számítson… A hírnév pedig terjed anélkül, hogy tudnának rólad bármit is.
Hangja szinte dorombolássá halkul az utolsó szavakra, s megtorpanva szembefordul a két férfival. Egy pillanatig csak bámul rájuk, s alacsony termete ellenére fensőbbségesnek tűnik a másik kettőhöz képest. Mosolya hirtelen hervad le, s hangja is hűvösen csattan, mikor újra megszólal:
- Mit kerestek itt? Elvállaltam ezt a feladatot, ő az enyém!
- Te? Mi kaptuk meg! – Ezúttal a fiatalabb férfi szólal meg, s jutalma egy gyilkos mosoly Kendrah részéről.
- Valóban? Ebben az esetben, talán össze kéne kötnöm ezt a munkát egy másikkal, és elintézni titeket is. Egész vagyont kereshetnék egyetlen este alatt.
A két férfi kezében pillanatok alatt tűnik fel a kard, összeszokott mozdulatokkal helyezkednek el az elffel szemközt. A nő arcán ismét mosoly terül el, ezúttal szinte vidám, s neki is előkerül fegyvere, a kecses ikerpenge. Röpke mozdulat, és köpenye a földre hullik, hiszen csak akadályozná a mozgásban… Enyhe terpeszben áll meg, egyszerre számítva mindkét férfi támadására. Arcán továbbra is ott ül mosolya, egész lénye nyugodtságról árulkodik, noha feszült figyelemmel követi ellenfelei minden mozdulatát.
A két fejvadász egyszerre lendül támadásba, mintha csak táncolnának, két oldalról támadnak a nőre. Kendrah kezében kettéválik a penge, azonban ahelyett, hogy hárítana, könnyedén ellép a két férfi útjából. Nem szándékozik egyszerre szembeszállni velük, így oldalra perdül, s két pengéjével egy időben sújt az idősebbik férfi irányába. A fejvadász maga elé kapja kardját, hárítva az ikerpenge csapását, azonban az összhang megszakad, már nem egyszerre mozognak társával. Kendrah ajkai jeges mosolyra húzódnak. Egyszerű győzelem… A fiatalabb férfi hátulról ront rá, az elf azonban félig felé fordulva védi ki a csapást. Gyors pördülés, és könnyű pengéje máris röppen tovább, szúr, hárít, ismét támad… Természetfeletti gyorsasággal védi ki az emberek csapásait, melyek felváltva érkeznek felé. Kendrah forgószélként táncol az éjben, haján végigterül az ezüst csillogás, ahogy a lombok között átszűrődő holdfény rávetül…
- Mi folyik itt?
Döbbent hang akasztja meg őket a harcban. Néhány lépésnyire tőlük, a házhoz vezető ösvény szélén a döbbenettől tágra meredt szemű férfi ácsorog. Talán a húszas éveinek elején járhat, fiatal arcát még nem szabdalják ráncok, mozdulataiból nem a harcos ruganyossága, sokkal inkább az udvari elegancia süt, s ez sugárzik ruháiról is.
- K-kik maguk? – kérdezi gyermeki ijedtséggel, majd egy pillanattal később felordít: - Gredius…!
Megismételné a kiáltást, ám nincs már rá ideje, Kendrah egy ugrással mellette terem, és a férfi torkába penge szalad. A férfi, az áldozat felhördül, ám ahogy az elf kihúzza pengéjét, a földre rogy, utolsó lélegzete a nyakából előzúduló vérrel együtt hagyja el testét.
- Tűnés! – ordít a két emberre, majd köpenyét felkapva a földről indulna neki, de háta mögött már ott lohol az egykori ficsúr testőre. Fordulna hátra, ám nincs már rá ideje, a hatalmas férfi kétkezes pengéjével ront rá…
Hogy aztán elakadjon a fiatalabbik fejvadász kardján. Végre ő is magához tért döbbenetéből, pont időben ahhoz, hogy megmentse a sötételfet a csúf haláltól. Egy pillanattal később társa is bekapcsolódik a harcba, s a két férfi együttes erővel szorítja egyre hátrább a testőrt, a ház felé. Gredius hozzászokhatott ahhoz, hogy testi erejével nem száll szembe senki, harcmodora egyszerű és kidolgozatlan, így a két férfi, bár Kendrah-hoz képest lassúnak számítottak, most mégis sokkal gyorsabban mozognak a testőrnél, s összeszokott harcuk rövidesen a falhoz szorítja őt… Néhány röpke mozdulat, és Gredius is holtan fekszik védence mellett.
- Köszönöm – hajt fejet a két férfi előtt a palabőrű lány, majd arcába húzza a csuklyát, hogy elrejtse a világ elől ezüstszín hajkoronáját.
- Valamit valamiért – szól halkan a fiatalabbik fejvadász. – Ne vadássz többet ránk!
A macskásan zöld szemek rávillannak, s az elf egy pillanattal később elmosolyodik.
- Jobbat mondok: fogjunk össze!



Kedvenc felemás elfünk dalocskája Gutási Éva: Ezer csoda című verséből származik. Köszönjük szépen Évának :)