12. fejezet

Újra úton

A mágus egy pillanatig csak meredt rá némán, fel sem fogva a kérdést, majd mikor mégis eljutott a tudatáig, majdnem ráordított… Végül mély levegőt véve kényszerített magára nyugalmat.
- Nem. Nem jössz velünk.
- Ó, dehogynem. Megmentettem az északi életét, tehát veletek megyek. Ezt akarom.
- Nem! – Medardus hangja erősödött, ahogy kezdte elveszíteni erőltetett nyugalmát. – Takarodj vissza az imádott gyíkjaidhoz, csinálj, amit akarsz, de nem jössz velünk!
A tolmács nem mozdult, csak állt önelégülten mosolyogva. Pillantása a dühös férfin függött, de nem szólt egy szót sem.
- Medardus… - Wemoym hangja tétován szólt a férfi háta mögött, és az hirtelen mozdulattal fordult felé. A szeme szinte szikrákat hányt, amitől a szőkének hirtelen nagyon-nagyon melege lett… Hirtelen tartani kezdett a mágustól, de csak egy pillanatra torpant meg a beszédben. – Igaza van… Segített Wyemen, és én nem fogom megszegni a szavam.
- Dehogynem fogod! Egyelőre még én vagyok a csapat vezetője, és nem hagyom, hogy velünk jöjjön! Nem érdekel a szavad, ebben az esetben meg pláne nem! Te nem ismered!
- Csapatvezető? – Wemoym hangja kissé gúnyos színezetet kapott. – Ha annyira nagyon óvod a csapatot, akkor miért haldoklik az öcsém? Vagy miért nem segítettél neki? Tőled akár meg is dögölhetne bármelyikünk! Még hogy vezető… Ő felajánlotta a segítségét, és megmentette Wyemet! Én pedig nem fogom megszegni a szavamat!
Medardus elnémult. Továbbra is dühösen bámult a szőkére, de mondani nem tudott mit… A vádak az elevenjébe találtak, a férfi szavai az ő gondolatait visszhangozták. Gyilkos pillantást vetett a háta mögé, ahol Durward teljes nyugalomban várakozott, majd ismét Wemoymra pillantott.
- Medardus. – Jade szólalt meg fáradt hangon, még mielőtt a mágus ismét kifakadhatott volna. – Hagyjátok abba.
A férfi kérdő pillantást vetett rá, mire a fél-elf leányzó szellemhangon folytatta, csak neki szánva szavait.
Hagyd, hogy velünk jöjjön… Még ha meg nem is bízhatunk benne, talán még segíthet. És ha tényleg olyan veszélyes, mint mondod, akkor is jobb, ha velünk van, mint ellenünk… És Wemoymnak ebben az esetben igaza van. Bár ő ígérte meg, de te nem mondtál neki ellent… Ha most nem engeded Durwardot velünk jönni, akkor az adósa maradsz, pont azért, mert te vagy a vezetőnk.
Medardus értetlenül bámult rá. Nem igazán volt számára világos a leányzó eszmefuttatása, de tudta, hogy Wemoym nem fogja megszegni a szavát… Az adott szó kötelez, ez az első dolog, amit minden kisgyereknek megtanítanak. Lassan fordult vissza ismét a szőke felé, egy pillanatig csak némán meredt rá, végül hátat fordítva neki Durwardhoz lépett.
- Rendben, velünk jöhetsz – közölte fennhangon, majd közelebb hajolva halkan folytatta. – Nem tudom, mit akarsz ezzel, vagy miért jó ez neked, de ki fogom deríteni – sziszegte az arcába. – Ha rajtakaplak, hogy bármivel próbálkozol, halott ember vagy.
Durward önelégült, szinte már vidámnak mondható mosolya egy pillanatra sem tűnt tova, miközben a veszekedést figyelte, és akkor sem, mikor a mágus megfenyegette. Aprót bólintott, majd megkerülve ellenfelét a csapathoz sétált. Medardus dühödten bámult rá még egy pillanatig, végül társaihoz fordulva beszélni kezdett, miközben bátyját tüntetően igyekezett levegőnek nézni.
- Három lovunk maradt meg, tehát gyalogolnunk kell. Hátasokkal körülbelül egy nap alatt fent lehetnénk a kikötőnél, így viszont nem tudom… Mindenesetre igyekezzünk, a lovakat pedig felváltva üljük meg, mikor kinek lesz rá szüksége. És – mutatóujját felemelve gátolta meg Wemoymot a közbeszólásban – a vezérmén az most Wyemé lesz, ő nem bírná az iramot. Lia, te hogy érzed? Képes leszel erre a sétára?
- Igen, persze… Csak fáj, de megmaradok – mosolyodott el a lány.
- Rendben, akkor két váltólovunk van.
Medardus láthatóan gyorsan túltette magát a veszekedésen, kifelé legalábbis nem mutatta, mennyire megsértették a szőke férfi vádjai. Durwardot eltökélten észre sem vette, ismét úgy viselkedett, mint akinek a vérében van vezetés, és társai nem mondtak neki ellent. A mágus újra a hátasokhoz lépett, igyekezve kevéssé hozzáérni a vértől csatakos szőrükhöz, és sietve ledobálta a hátukról a felszerelést. Ez nem volt éppen túl sok minden, bármit is műveltek velük a gyíkok, valószínűleg csak a véletlenen múlott, hogy sikerült elszökniük… Medardus gondolni sem akart rá, hogy mi történhetett a többi lóval. Örömmel vette tudomásul, hogy az élelmüknek megmaradt egy része, talán elegendő addig, amíg eljutnak a kikötőig, és ott szerezhetnek be majd új készleteket. Ebből a szempontból talán szerencse, hogy gyíkok fosztották ki őket, számukra nem sokat ér a pénzük…
A két másik lóról rövid úton kiderítették, hogy az egyik fél-elfé, illetve a törpe Perpignané voltak, bár ebben az esetben már ez sem számított sokat. A megmaradt felszerelést elosztották a két hátas között, így a fekete ménnek csak Wyemet kellett a hátán hordoznia, és kisebb viták után abban is megállapodtak, hogy a másik két lovas Rhenus lesz és Perpignan, az útjuk elején legalábbis… Az elf azért, mert ő íjásztudását hangoztatta legfőképpen, és Medardus úgy vélte, ez jól fog jönni, ha netalán a gyíkok mégsem engednék el őket olyan egyszerűen, a törpe pedig puszta gyakorlati megfontolásból. Hiába volt erősebb, szívósabb, és valószínűleg sokkal kitartóbb, mint az emberek, kurta lábai miatt mégis hátrányba került, ha gyaloglásról volt szó, és ezt ő maga is kénytelen volt végül belátni. Útnak indultak hát a kikötő irányába, tizenkét férfi és Jade három vérben fürdött hátas társaságában… Csodás csapat.

- Mi a baj?
- Mire gondolsz? – Jade kérdőn tekintett fel a mellette kutyagoló Medardusra, miközben letörölte a homlokára kiült verejtéket. Hosszú ideje meneteltek már, az erdőben pedig meleg volt, Jade azonban mégis úgy érezte, fázik… Az utolsó pihenőkor átkötözte karján a sebet, és hát nem volt valami szép látvány, de mivel az erdő közepén úgysem tehet érte semmit, úgy döntött, nem foglalkozik vele. Ha eljutnak a kikötőbe, keres valami vajákost, gyógyítót, kuruzslót, bármit… De az ő sérülése nem sokat számít, Wyem fontosabb. Még mindig nem volt jól, és bár igazat mondott, mikor azt állította, túl fogja élni, mégis aggódva pillantgatott rá. Most már ő is tudna segíteni, csak neki magányra és koncentrációra van szüksége hozzá… Nem az erdő a legalkalmasabb hely, pláne, ha figyelő szemek követik minden mozdulatát.
- Órák óta nem szólsz senkihez, és időnként úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul. Jól vagy?
Jade ismét a mágusra tekintett, és ahogy szeme találkozott annak aggódó pillantásával, elmosolyodott.
- Te aztán nagyon tudsz bókolni – eresztett meg egy apró kacajt. – Köszönöm, hogy így aggódsz értem, de semmi bajom… Időnként jobban fáj a karom, ennyi. Amúgy pedig csak elgondolkodtam, azért nem beszélgetek senkivel.
- Min gondolkodsz?
Jade nem válaszolt, a háta mögé tekintett, a társaság többi tagjára. Ők ketten haladtak legelöl, nem sokkal mögöttük Wyem a fekete lovon, amit fivére vezetett kantárszáron. A sérült szőke jelenleg öntudatánál volt, de kissé ködös szemekkel tekintett a nagyvilágba, és csak pont annyira szorította a ló oldalát, hogy le ne essen. A másik két lovon az egyik fél-elf, illetve Gouden haladt, a többiek pedig rendezetlenül baktattak körülöttük. Mind elcsigázottak voltak már, az utolsó pihenő is órákkal korábban volt, mégsem panaszkodott senki, hogy álljanak meg, pedig már a gyíkok figyelő tekintetét sem érezték. Egyetlen vágya volt mindenkinek, minél előbb a kikötőbe érni… Még ha jól tudták, hogy aznap már semmiképp sem érhetnek el oda, hiszen a nap már régen délutánba fordult, sokkal közelebb jártak már a napszálltához.
- Miért gyűlölitek egymást annyira Durwarddal? – fordult vissza végül a mágushoz. Az meglepetten pillantott rá, nem számított a kérdésre. Eltöprengett egy pillanatra, miközben ő maga is hátratekintett, a bátyjára, aki nem sokkal mögöttük gyalogolt egykedvűen, nem szólva a csapat egyetlen tagjához sem, akik szintén távol tartották magukat tőle. Nem tudta eldönteni, hallja-e a beszélgetésüket vagy sem, még arra sem jött rá, figyeli-e a körülötte zajló eseményeket egyáltalán. Végül kelletlenül tekintett ismét a lányra, és halkan szólalt meg, miközben arcán nem tükröződtek érzelmek.
- Valaha a bátyám volt… Sosem kedveltük egymást igazán, mindig voltak köztünk ellentétek, és ez végül elfajult. Ma már nem tekintem a véremnek.
- Nem csak erről van szó – jelentette ki szilárd meggyőződéssel a lány, majd pillanatnyi tétovázás után folytatta.
– Én… én hallottalak titeket, mikor harcoltatok. Nem csak azt, amit fennhangon beszéltetek, mindent hallottam… - Hirtelen hallgatott el, ahogy Medardus szemébe tekintett. A férfi tekintetében az eddigi aggódást, együttérzést most valami más váltotta fel… gyanakvás, düh, és… és még valami keveréke, de Jade nem tudta eldönteni mit is lát, ennek ellenére megrettent tőle. Azonnal megbánta, hogy elmondta, amit hallott, mintha csak valami bűnt követett volna el, szánt szándékkal kihallgatta volna őket… Pedig csak hallotta, mintha egyszerűen beszélgettek volna, a mágiára való fogékonysága miatt.
- Sajnálom… - suttogta halkan, és lesütötte szemét. Mit sajnál? Hiszen nem is tett semmit! Mégis szükségét érezte, hogy ezt közölje a férfival. Némán baktatott tovább az oldalán, és nem is nézett rá ismét, inkább a földre bámult maga elé.
- Hallottad, de fogalmad sincs, hogy mit… - A mágus csak percek múltán szólalt meg újra. Hangja vibrált az elfojtott érzelmektől, de uralkodott magán, nem zúdította a lányra. Nem tekintett rá, maga elé meredt, miközben halk hangon beszélt. – Te csak a beszélgetést hallottad, az értelmét nem… Nem ismersz… Nem tudod, mi történt… Én nem ilyen voltam…
Medardus hirtelen rázta meg a fejét, majd megtorpant, hogy lemaradjon a lánytól, helyette inkább Wemoym mellé lépett, hogy fivére állapotáról érdeklődjön. Jade egy pillanatig fontolgatta, hogy nem hagyja lemaradni, vagy ő maga is megáll, hogy folytassa a beszélgetést, de végül elvetette az ötletet. A mágus mondatai felkeltették érdeklődését, de továbbra is úgy érezte, nem kellett volna hallania a szellemhangon folytatott társalgást… Nem akarta dühíteni Medardust, így inkább későbbre halasztotta a kérdezősködést. Némán haladt tovább, gondolataiba merülve, ismét csak nem szólva senkihez, amíg vezetőjük végül, úgy egy óra elteltével, megálljt nem parancsolt egy kisebb tisztáson.
- Mára ennyi! – szólt fennhangon Medardus, és szavára hangos sóhaj hagyta el többek száját. Gyorsan letáboroztak, a lovakat kipányvázták, tábortüzet raktak, az étel egy részét pedig elosztották maguk között. Nem jutott sok belőle, de legalább nem éheztek, és a szükség miatt nem is panaszkodtak a kevés élelem miatt. Gyorsan fogyasztották el a vacsorát, keveset beszélve, mind fáradtak voltak a kimerítő gyalogtúra után, volt, aki rögtön aludni tért, élen a továbbra is különcködő elfekkel, a többiek pedig a tábortűz köré telepedtek beszélgetni.
- Milyen messze vagyunk még? – kérdezte Wyem halk hangon. Ezúttal szinte teljesen öntudatánál volt, és érzékelte a külvilágot. Jade ott térdelt mellette, nedves ronggyal törölgette a homlokát, szakértő szemmel vizsgálgatta a csuklóján a sebet, s mint a gondos ápolónő, nem mozdult mellőle, mióta megálltak.
- Nem tudom – rázta meg a fejét Medardus. – Ha nem gyalogosan mennénk, azt mondanám, még holnap a délelőtt folyamán odaérnénk… Vagy ha eléggé sietünk, még ma este is ott lehettünk volna. Így viszont… ha szerencsénk van, nem kell még egy éjszakát az erdőben töltenünk, de még ez sem biztos – vonta meg a vállát.
- Hová fogunk menni a kikötőből?
A mágus megfeszült, ahogy Durward megszólalt mellette, és beletartott néhány pillanatba, mire annyi nyugalmat magára erőltetett, hogy normális hangon volt képes válaszolni.
- Megvárjuk, amíg megjön a hajó, ami aztán Shagary szigetére visz minket.
Durward felvonta a szemöldökét.
- És mit keresünk egy olyan aprócska szigeten?
- Te…
- Kincset – vágott a szavába Jade, miközben kezét figyelmeztetően a mágus karjára tette, nehogy megint veszekedésbe kezdjen Durwarddal. – Többet pedig majd ott fogunk megtudni, a csapatba tartozás első szabálya volt, hogy ne kérdezősködjünk – mosolygott negédesen a férfira, lehetőleg minél ártatlanabbul pislogva rá.
- Ahha… értem – bólintott Durward. Láthatóan nem hitt a lánynak, de Jade elérte célját, mivel nem kérdezősködött többet. Némán kelt fel a tűz mellől, és elvonult aludni, otthagyva a beszélgetőket. Távozását követően néhány perces csend állt be a társalgásban, amit láthatóan senki nem szándékozott megtörni. A némaság rájuk telepedett, elválasztotta, de egyben össze is kötötte őket… Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva, de ezúttal senki sem osztotta meg társaival, mi is jár fejében.
Medardus némán tekintett végig a tábortűz körül üldögélőkön. Nem felejtette el olyan könnyen a szőke vádjait, mint ahogy mutatta, és Jade kérdezősködését sem. Akkor felmerült egy pillanatra benne, hogy elmeséli a lánynak, mi is történt valójában, de végül meggondolta magát… Maga sem tudja, miért. Végül is bízott Jade-ban… Különös hatással volt rá ez a lány, mintha csak elbájolta volna. Amikor megjelent a szobájában, néhány szóval rávette, hogy engedje a csapatához csatlakozni, ugyanígy az ő akarata teljesült, mikor harcolni akart… Szinte észre sem veszi, és a fél-elf leányzó irányítja őt. Mintha… Megcsóválta a fejét, majdnem nevetni kezdett magán. Lassan üldözési mániája lesz. A végén kitalálja, hogy az egész csapat egy ellene felbérelt bűnszövetkezet… Elnyomott egy apró vigyort, majd fennhangon megszólalt.
- Ideje lenne aludni térni… Talán ezúttal a közelben gyilkolászó vadállatoktól sem kell tartanunk – vetett egy pillantást a látszólag már alvó Durwardra, majd folytatta. – Vállalom az őrséget egy darabig… Majd ha valaki nem tud aludni, átveheti – mosolyodott el.
- Ha elfáradtál, ébressz fel – szólt Wemoym. A délutáni veszekedésük óta nem szólt a mágushoz, és most sem tekintett rá, mogorva arccal bámult maga elé, miközben segített öccsének felkelni a tűz mellől.
- Rendben – bólintott Medardus, és ezzel elintézettnek is tekintette a kérdést. Végül lassacskán mindenki fölkelt, otthagyva a gondolataiba merült mágust, és aludni tért.

Jade soká feküdt álmatlanul, a feje fölött bámulva a fákat, vagy éppen lehunyva szemét, mikor hogy. Körülötte társai már mind békésen szuszogva aludtak, ám őt nem tudta elringatni nyugodt légzésüknek monoton hangja sem… Gondolatai és kíváncsisága nem hagyták aludni, egyre csak a mágus délutáni szavai jártak fejében, mielőtt otthagyta őt. Aprót sóhajtva fordult a másik oldalára, hallgatva az éjszaka neszeit… Megnyugtatóan hatottak rá ezek az apró zajok, mivel azt jelezték, nincsenek a közelükben a gyíkok. Megborzongott, ahogy eszébe jutott az erdőben látott vérengzés helyszíne… rémálmaiban kísérteni fogja, érezte… de ugyanakkor igyekezett elűzni elméjéből a kellemetlen emléket. Nem akart erre emlékezni, nem akarta tudni, mi történt ott, és mégis… Bár elsőre rosszul lett, mikor látta, visszament újra, és tudta, hogyha ezt kéne, visszamenne oda bármikor. Ismét megborzongott, és megpróbált másra gondolni. A gyíkok kegyetlenül elbántak azzal az állattal… Vajon velük is ugyanezt tették volna, ha nem sikerül véghez vinniük a kitűzött feladatokat? Sikerül… ez nagyon relatív szó. Wyem a halálán járt, neki még mindig úgy fáj a karja, mintha tépnék, Medardus pedig majdnem megölte a saját bátyját. Talán a „sikerül” mégsem a legjobb szó.
Ismét sóhaj hagyta el ajkait, és végül felhagyott a felesleges kísérletezéssel arra, hogy sikerüljön elaludnia. Nagyot nyújtózva felült, és végigtekintett társain. Mindenki mélyen aludt, Medardus kivételével, aki viszont továbbra is a tűznél ücsörgött… Jade már nem feltételezte, hogy elnyomta az álom, hiszen legutóbb is ezt hitte, mikor úgy ráijesztett a férfi. Csöndesen feltápászkodott a földre terített köpenyéről, majd megindult a mágus irányába. Nem szólt egy szót sem, nem akarta megzavarni a gondolkodásban, csupán némán mellételepedett, rá sem nézve, helyette inkább a tűzbe bámulva.
- Ismerős helyzet – szólalt meg néhány perc múltán a férfi, miközben feje továbbra is tenyerébe támasztva pihent, és szeme is le volt hunyva. Hangjában mosoly bujkált, ahogy beszélt, de nem tekintett a mellette ülő lányra. – Nem tudsz aludni?
Jade összerezzent a férfi hangjára, de egy pillanattal később elmosolyodott.
- Igen… jöttem átvenni az őrséget.
- Még bírom egy darabig, köszönöm – nevette el magát Medardus, végre a lányra nézve, de pusztán csak egy pillanat erejéig, aztán ismét a lassan elhamvadó tűz felé fordította tekintetét.
Jade csak bólintott, igazából nem is az őrség miatt kelt föl, egyszerűen csak elunta a forgolódást… Akkor már jobb a férfi mellett ücsörögni, még ha az haragszik rá, akkor is.
- Köszönöm – szólalt meg ismét a mágus némi csönd után.
- Mit köszönsz?
- Hogy leállítottál, mielőtt megint Durwardnak ugrottam volna.
- Ohh… nincs mit – mosolyodott el Jade. – És sajnálom, ha olyat kérdeztem délután, amit nem kellett volna.
- Jogod van tudni… Mindannyiótoknak joga van, ha már így alakult. Nem tudom, mit keresett Durward a gyíkoknál, nem gondoltam, hogy valaha még találkozom vele, hogy így találkozom vele.
Jade nem válaszolt, csupán kérdő tekintete függött a férfin… Kíváncsi volt rá, amit elmesélhet, és nem akarta, hogy azért meggondolja magát, mert ő túlságosan érdeklődik. Némán bámult hát rá, várva, hogy összeszedje a gondolatait, és beszélni kezdjen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés