11. fejezet

A szerelem és a mágia hatalma

- Állj!
Medardus háta mögött erőteljes hang harsant, s a parancsoló hangnemtől mozdulata megrekedt félúton. A földön fekvő férfi reszketve eresztette ki a tüdejében rekedt levegőt, de szemét nem nyitotta ki továbbra sem. A mágus tekintete dühtől izzón villant felé, de kiegyenesedett, nem törődve a rettegő Durwarddal, s újult éberséggel fordult a feléje rohanó alak felé.
- Tae?! – Hitetlenkedve bámult a lányra, kelletlenül eresztette le kardját. – Mit akarsz itt?
A gyíkok ugyanúgy a harccal voltak elfoglalva, mint a foglyok, így a lány észrevétlenül juthatott le a verembe, azonban apja, ahogy észrevette az események fordulatát, ordítani kezdett, először a félgyík lányra, majd mikor az nem reagált, parancsokat kezdett osztogatni katonáinak.
Félti Tae-t… fél, hogy megölöm, gondolta keserűen Medardus, majd akaratlanul is elmosolyodott. Ha tudná, hogy a lány próbálta őket megszöktetni… Az íjászok feszülten figyelték minden mozdulatát, s a mágus tudta, ha csak hozzáérne a lányhoz, sündisznót csinálnának belőle. Keserűen fintorodott el, és ismét Tae-re tekintett. A lány összerezzent, ahogy az ordítást hallotta, ám még csak fel sem pillantott, megállás nélkül rohant felé… Arca félelmet és elszántságot tükrözött, sárga hüllőszemei folyamatosan a mágus arcán nyugodtak. Az értetlenül nézett vissza rá, szó nélkül hagyta, hogy a lány elszáguldjon mellette, s csak bámult rá, mikor térdre esett a fekvő Durward mellett.
- Nem… ne… ne öld meg… őt. – Lassan beszélt, kereste mondandójára az emberi szavakat. Karját védelmezőn fonta a tolmács nyaka, válla köré, tekintete azonban végig kérlelőn függött Medarduson. Kétágú nyelve ki-be járt ajkai között, idegességét jelezvén. – Sze… szeretem.
Hát, Medardus sok mindenre számított, de erre nem. Döbbenten nézett le a földön fekvő Durwardra, majd vissza Tae arcára.
- Szereted? – ismételte meg döbbenten a lány kijelentését. Tudja ez, mit beszél? Lélektükrei tágra nyíltak, ahogy mozdulatlanul állva jártatta tekintetét a félgyík leányzóról a férfira, majd vissza. Fél füllel hallotta, ahogy háta mögött megnyikordul a csigás szerkezet, valaki megindult lefelé a felvonóval, de nem pillantott arra. Most kéne megölnie Durwardot, amíg nem akadályozzák benne…
- Tae, menj innen! – nézett a lányra, de magabiztossága megingott. – Téged nem akarlak bántani. Menj innen!
A gyíklány nem mozdult továbbra sem. Szemei tágra nyíltak a rettegéstől, de nem mozdult, csak ölelte Durwardot. Némán meredt a mágusra, hang nélkül könyörgött, és Medardus képtelen volt erőszakkal elrángatni őt a másik férfi mellől.
- Lám, öcsém, ismét egy nő térít el a szándékodtól. – Durward gúnyosan mosolyodott el, ahogy látta a másik tétovázását. Rájött, hogy nem fogja megölni őt ellenfele, és magabiztossága pillanatok alatt visszatért. Tae segítségével lassan feltápászkodott, fél térden állva tekintett a másikra, de támadni ha akart se tudott volna, fegyvere messze kartávolságon kívül hevert a földön.
- Öcsém?! Miről beszél ez, ember?
Medardus végre körbenézett. Korábbi őreik lecipelték a verembe társait, akik most egytől egyig őrá bámultak döbbent tekintettel. Pillantása lassan siklott végig rajtuk, megállapodva Wyemen, akit két oldalról támogattak, hogy meg bírjon állni a lábán, Jade-n, aki láthatóan jobban volt már, végül pedig a kérdező Gouden felé fordult. Szája sarkában kesernyés mosoly játszott, ahogy megszólalt.
- Ő itt Durward… a bátyám. – Beszéd közben nem tekintett társai szemébe, a szavakat pedig szinte köpte, sütött belőle a gyűlölet.
- Bátyád… - Jade összevont szemöldökkel nézett a két férfira. Lassan egyértelművé vált előtte minden… a hasonlóságuk… az ismeretségükre tett utalások… de azt még mindig nem tudta, miért utálják ennyire egymást.
- Legyen elég ennyi – jelentette ki a mágus, megelőzve a kérdéseket.
A gyíkvezér ebben a pillanatban lépett oda hozzájuk, hátrahagyva testőreit. Hadaró nyelvén kiabálva rángatta el lányát az immár saját lábán álló Durward mellől, nem törődve annak ellenkezésével. A férfi jóformán észre sem vette a történéseket, bár a lány szinte letépte karját, beléje kapaszkodva próbált ellenállni apja ráncigálásának. Arcán még mindig ott ült a gúnyos mosoly, tekintetét pedig egy pillanatra sem vette le Medardusról.
- Nocsak… hát társaid mit sem tudnak a múltadról? Rólad? Pedig izgalmas történet ám… Régen Medardus és én…
- Elég! – csattant fel dühtől tajtékozva a mágus. – Még egy szót szólsz, és a pengém törli le arcodról a gúnyos vigyorodat! – Megerősítésképp a kérdéses fegyvert fenyegetően megemelte.
- Nincs elég bátorságod hozzá, drága Medardus…
- Egyszer még elkaplak – sziszegte a férfi arcába. – Nem lesz mindig ott valaki, hogy kikönyörögje a szánalmas életedet… Most pedig fordíts, ha már tolmácsnak vagy itt!
Hátat fordított a még mindig önelégülten vigyorgó Durwardnak, és a gyíkvezér elé lépett, nem törődve a feléje induló testőrökkel.
- A próbákat kiálltuk, mindhárman élünk, és még győztünk is. Most tartsd be te is az ígéreted, szabadon akarunk távozni! A fegyvereinket akarom, a holminkat, a lovainkat, valamint azt, hogy vezessetek vissza a karavánútra!
- Nem vagy kicsit nagyigényű, mondd? – nézett rá Durward, de nekiállt lefordítani a hallottakat. A hüllő hosszasan beszélt ezek után, és mintha valamiről vitatkozott volna a tolmáccsal, mert az emelt hangnemben válaszolgatott. A gyík kirohanásaira meghajtotta végül fejét, és visszafordult Medardus felé.
- A vezér mindig tartja adott szavát. Vissza lesztek vezetve oda, ahol elfogtak titeket, és megkapjátok majd a fegyvereiteket is… Azonban az kérdéses, hogy a hátasaitok és a holmitok ott lesznek-e még – eresztett meg egy gúnyos vigyort. – A gyíkok nem bánnak túl… finoman a zsákmányukkal…
- Vigyetek vissza a karavánútra – ismételte meg a mágus kifürkészhetetlen arccal.
- Rendben – bólintott Durward, és ismét a vezér felé fordult. Medardus várta, mi lesz a vezér következő reakciója, a gyík azonban nem szólt hozzájuk többet. Intett őreiknek, akik a felvonó felé kezdték őket terelgetni, nem érve hozzájuk, csupán a dárdákkal hajtva őket… Mint korábban, a faluban, állatok módjára. A mágustól elvették a kardot, amit még mindig a kezében szorongatott, bár ezt ő nem igazán értette, lévén miért is akarná megölni a gyíkokat, ha egyszer most engedik el őket? De hát, ők tudják… Őreik az egész csapatot a felvonóra terelték, hogy minél hamarabb a vermen kívül tudhassák őket. Medardus visszatekintett oda, ahol a tolmáccsal harcolt. Ott most nem állt más Durwardon és a vezéren kívül, még a testőrök is otthagyták őket… A hüllő dühösen gesztikulálva magyarázott valamit a férfinak, és az hasonlóan emelt hangnemben válaszolgatott. Érdekesen hangzottak a sziszegő szavak egy ember szájából, de találkozott már furcsább dolgokkal is. A mágusnak volt egy gyanúja, hogy a vita témája az ő párbajuk… vagy Tae megnyilvánulása. Durward volt hát, aki megtanította emberi nyelven… És ez láthatóan nem tetszett az apjának, az pedig még kevésbé, hogy beleszeretett a férfiba. Ki lehetett vajon a félgyík lány anyja? És mit keres itt Durward, ha a vezér ennyire rühelli az embereket?
Az egyik őr kiáltására fordult ismét előre. Amíg ő fivérét figyelte, a felvonó felért velük az arénából, sőt társait már le is terelték a tákolmányról. Ő állt ott egyedül, és a gyík most neki kiabált… Vagyis inkább vele. Mintha álomból ébredne, úgy lépett ő is csapata mellé, és amíg a szerkezet ismét lefelé vette útját, hogy a lenn maradt gyíkokat is felhozza, az elgyengült Wyem felé fordult.
- Hogy van?
A szőke férfi szemei ködösek voltak, szája sarkán apró nyálcsepp csordult alá. Időnként megszólalt, zavarosan motyogott vaddisznókról, pókokról, vérről és pénzről… Kérdéses volt, mennyi információja van a körülötte zajló eseményekről, ám magánál volt, ami azt jelentette, hogy küzd még a mérgezés ellen, még nem adta meg magát a halálnak.
- Rosszul – válaszolt Wemoym helyett a fél-elf leányzó. – És egyre rosszabbul lesz… Az idő telik, és neki egy vajákos kellene, hogy segítsen. Bár, az sem biztos, hogy ő tudna segíteni. Túl régen kapta a marást, itt már nem elég csak kiszívatni a sebet. A méreg terjed, és ellenszert készíteni szinte lehetetlen, ha nem ismerjük a lényt, ami megmarta…
Medardus bólintott, de nem szólalt meg. Mit is mondhatott volna? Egy pillanatig csak nézett a leányzóra, majd halkan ismét megszólalt.
- És te? Te jól vagy?
- Wyemnél mindenképpen jobban – mosolyodott el kesernyésen, majd megemelte jobb kezét a mágus felé tartva. A hevenyészett kötés átázott a vértől, ami egyre lassabban ugyan, de folyamatosan szivárgott a sebből. – Annyira nem ronda ám, mint amilyennek kinéz… Veszettül fáj, de megmaradok.
- Ennek örülök…
A gyíkvezér ismét hozzájuk lépett, ahogy ő is felért az arénából, Durward társaságában. Néhány őrt intett oda hozzájuk, akik kendőket hoztak, hogy ismét bekössék szemüket, akárcsak odaérkezésükkor.
- Nem szeretnénk, ha egyszer visszatalálnátok ide… - jelentette ki a tolmács, reggeli mondatát megismételve. – Visszaviszünk benneteket a karavánútra, de nem láthatjátok, merre haladunk.
Medardus fürkészőn tekintett a másik férfi arcára. Durward komoran beszélt, ezúttal csak a fordításra hagyatkozva, nem fűzve hozzá saját gúnyos megjegyzéseit. A mágusnak a kutya jutott eszébe róla, amelyik valami rosszat tesz, és utána bújik a gazdája lábához, akkor is, ha tudja, csak rúgásra számíthat tőle tettéért… Szolgának nevezte Durwardot, de rájött, hogy ez helytelen megállapítás volt. A gyíkok megtűrték őt maguk között, ő pedig igyekezett ezt meghálálni, de más volt ez, mint szolgaság. Amilyen alázattal viseltetett egyik pillanatban a vezér iránt, ugyanolyan lenézően viselkedett vele a következőben… Az arénában egyenrangú felekként veszekedtek.
Két őr sorban elkezdte bekötni a szemüket a parancsnak megfelelően, a vezér pedig némán várta, hogy végezzenek. Nem tekintett sem Durwardra, sem a lányára, aki messzebb ácsorgott tőlük, néhány gyík társaságában, csak mereven bámult maga elé.
- Várjanak! – Wemoym, ahogy a két őr hozzá és öccséhez ért, hirtelen fordult ismét a tolmács felé. – Neki is muszáj bekötözni a szemét? Alig van magánál, és vakon, segítség nélkül képtelen lenne megtenni az utat!
Durward szenvtelen arccal tekintett végig a mérgezett férfin, majd vezére felé fordult, és lefordította a szőke ellenvetéseit. A hüllő néhány mondatban válaszolt neki, majd intett az őröknek, folytassák a dolgukat. A kendő rákerült az ikerpár fejére is, a tolmács pedig ismét megszólalt.
- Van abban igazság, amit mondasz, de ha belegondolsz, logikátlan. Ő rosszul van, de ahhoz, hogy rendesen tudjon haladni, nem neki kéne látnia, hanem a kísérőjének. Ez pedig ugyebár felelőtlenség lenne a részünkről. A fivéredet segíteni fogják az őrök az úton, nem kell aggódnod, nem marad el az erdőben… Bár azt hiszem, neki már teljesen mindegy.
Elvigyorodott, noha a szőke ezt már nem láthatta, majd ismét a gyíkvezér felé fordult. Az parancsokat osztogatott az emberek őreinek, hogyan és hová kísérjék őket, illetve, hogy segítsenek a sérült férfinak a haladásban, majd hátat fordított, és szó nélkül hagyta ott őt. Néhány gyík a testőrségéből vele tartott, a többiek pedig Tae-t kísérték, és Durward rövidesen egyedül ácsorgott a tisztáson. Azaz majdnem… egy fiatalabb gyík várakozott tisztes távolságban tőle. Ismerte őt, rendszerint őt kísérgette mindenhová. Gúnyosan fintorodott el, majd magához intette a hüllőt. Néhány szót szólt csak hozzá, mire a lény elindult a vezér nyomában, a tolmács pedig arra indult el, amerre a csapat és őreik eltűntek az erdőben.

Wemoym némán bukdácsolt a sűrűben. Igyekezett öccse közelében maradni, ami elég nehéz feladatnak bizonyult, egyrészt, mert nem látta, merre is haladnak, másrészt pedig az őrök, akik a sérült szőkét támogatták, nem hagyták, hogy hozzá férkőzzön. Nem tudta, mennyi ideje menetel vakon, de sejtette, hogy egyhamar nem érkeznek meg céljukhoz… Túl élénken élt még benne az előző két erdei túra, a faluba és a veremhez.
- Medardus!
- Itt vagyok – szólalt meg mellette a mágus erőlködéstől eltorzult hangja, olyan közel, hogy az északi összerezzent. Ennek eredményeképpen majdnem hasra esett egy kiálló gyökérben… vagy legalábbis ő annak tippelte. Szitkozódva mászott át a marasztaló növényi részen, majd ismét megszólalt. – Ezután hogyan tovább?
- Eljutunk valahogy a kikötőig, és szerzünk egy vajákost az öcsédnek és Liának. Aztán… nem tudom. – Tehetetlenül vonta meg a vállát, elfelejtkezve róla, hogy társa nem láthatja a mozdulatot. Szíve szerint közölte volna mind a tizenegy társával, hogy fogják magukat és menjenek haza… Ha Wyem meghal, az az ő hibája lesz. Gyakran dolgozott együtt másokkal, de mint vezető… nagyon ritkán. Gyűlölt másokért is felelni magán kívül, nem volt oda érte, ha mások tőle függtek, vagy ő függött másoktól. Viszont ha hazaküldi őket… Egyedül képtelen lesz megszerezni a Smaragdot, ahhoz túl sokat olvasott róla, hogy ezt ne tudná. Egy ember számára képtelenség…
A mágus arra eszmélt föl, hogy már nem botladozik az egyenetlen talajon. Akkor kiértek az erdőből…
- Állj! – harsant mögöttük Durward hangja.
Akkor tehát ő is elkísért minket, állapította meg az egyértelmű tényt Medardus. Vajon miért?
- Itt már levehetitek a kendőket – szólalt meg ismét a tolmács, majd a gyíkok nyelvén is mondott valamit, mire őreik sorban levették fejükről a szoros szövésű anyagot, ami szemüket takarta. Medardus hunyorogva tekintett körbe. A karavánúton álltak, valamivel messzebb attól a helytől, ahol foglyul ejtették őket… fényévekkel korábban. A támadás nyomairól nem árulkodott más, mint néhány szétszórt ruhadarab valamelyikük táskájából… Durward ezúttal igazat mondott, a hüllők alapos munkát végeztek, mindent széthordtak. Bár ki tudja… ha a lovaknak sikerült elszökniük az erdőben valamerre, akkor talán a holmijuk egy része megmenekülhetett. A mágus lassan fordult hátra, az erdő felé, amerről jöttek. A fegyvereik egy kupacban hevertek az út szélén, a gyíkok pedig visszahúzódtak a sűrűbe. Érezte figyelő tekintetüket, de nem látta őket… Egyedül a tolmács ácsorgott látható helyen, acélszín szemeivel őket figyelve.
- Ennyi? Elmehetünk?
- Így szólt a megállapodás, nem?
Durward csak rátekintett, de nem mozdult továbbra sem. Mereven állt az erdő szélén, mintha csak várna valamire. Talán meg kell várnia, hogy ténylegesen elmenjenek… A mágus nem törődött tovább vele, hátat fordítva neki az út közepére sétált. Társai némán figyelték mozdulatait, érezte hátában a tekinteteket. Van olyan szerencséjük, hogy hátasaik megmenekültek? Talán… Meg kell próbálnia. Bal kezének hüvelyk és középső ujját a szájához emelte, és füttyentett. Az éles hang felverte az erdő feszült csendjét, de nem történt semmi. Most nem voltak madarak, hogy rémülten felrebbenjenek a zaj hatására… féltek a gyíkoktól. A rettegés marokra szorította a mágus gyomrát, gyilkos lepelként borult rá, de ezúttal tudta, mivel állnak szemben… És azt is, hogy most nem akarják őket bántani. Ismét füttyentett, ezúttal erősebben kieresztve a hangját, s idegesen várta a hatást. Szíve megvadult lóként dübörgött, de neki most nem erre volt szüksége, hanem igazi lovakra… Néhány szívdobbanásnyi idővel később nyerítés hangzott fel, és a mágus nagyot sóhajtva eresztette ki a levegőt. Nem mozdult, továbbra is egy helyben állt az út közepén, mereven egy pontra bámulva maga elé. Néhány méterre tőle előtört az erdőből a fekete mén, viháncolva rohant gazdájához a hívásra. A vezérállat megmenekült tehát… de merre lehet a többi? Felemelte kezét, és a hozzálépő állat homlokát végigsimította, oda sem figyelve rá. Örült, hogy megvan hátasa, de merre lehet a többi? Keze megállapodott a mén orrán, mire az nagyot prüszkölve hátrált el tőle. Ostoba dög… Medardus összedörzsölte a két kezét, hogy elűzze a nedves érzetet.
Nedves?
Lassan tekintett le két kezére. Vöröslő vér borította őket, főként azt, amelyikkel a hátasát simogatta, de önmagának köszönhetően most már a másikat is. Döbbenten nézett fel. A fekete mén szőre tiszta vér volt… Főként a lábain, egészen a csüdig, mintha csak vérben gázolt volna… De jutott belőle kecses fejére is, és néhol az oldala is tiszta vér volt. Sörénye, farka csapzottan ragadt össze, de nagyrészt már megszáradt rajta az éltető testnedv. Medardus ismét összedörzsölte tenyerét, hogy a nyálas érzéstől szabaduljon, majd jobb híján a nadrágjába törölte. Végül is, már nem számít sokat… Nehezen jött le a ráragadt vér, vagyis ez sem volt friss már. Mit csináltak velük a gyíkok?
- Mi történt vele?
Jade lépett mellé, szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Felemelte a kezét, de nem simított végig a mén szőrén, tenyere tétován állt meg a levegőben néhány ujjnyira tőle. A mágus nem válaszolt neki, helyette letérdelt hátasa mellé, megvizsgálva annak lábait.
- Nincs súlyosabb sérülése… - állapította meg. – Részben az ő vére, de csak kisebb arányban…
Lassan kelt föl a földről, ahogy ismét patadobogás hangzott fel. Az erdőből még két állat bukkant elő, hasonló állapotban, mint a fekete mén.
- Ha ennyi állat maradt meg, akkor kénytelenek leszünk…
- Medardus!
Wemoym kiáltása félbeszakította mondandóját, így nem derült ki, mit is lesznek kénytelenek tenni. A mágus a kiabáló szőke felé fordult, majd otthagyva a lovakat Wyem mellé térdelt. A szőke férfi a földön fetrengett, szája habzott, bátyja pedig nem tudott neki segíteni. A fájdalomtól összegörnyedve térdepelt mellette, próbálva őt lefogni.
- A tetoválás miatt van… érzem a fájdalmát… - szűrte a fogai között.
- Akkor menj innen! – kiáltott rá Jade, és Wyem mellé kuporodott, két kezébe fogva annak arcát. Medardus és az időközben melléjük társult Vorka lefogták a szőkét, hogy ne tehessen kárt önmagában vagy másban.
- Nem megyek – jelentette ki Wemoym. Az arca még mindig el volt torzulva a fájdalomtól, de nem volt hajlandó megmozdulni. – Ha osztozom a fájdalmában, ő kevésbé szenved…
- Terjed a méreg. – A fél-elf leányzó nem figyelt a beszédre, szemét félig lehunyva fogta a szőke arcát. – Lassan teljesen beissza magát a szöveteibe… Meg fogja ölni… - hangja eltorzult a koncentrálástól, majd egy pillanattal később feltekintett. Kétségbeesetten bámult a mágusra, miközben a másik férfit még mindig nem engedte el.
- Nekem nincs elég erőm megmenteni – suttogta. – Nem vagyok elég erős hozzá, hogy eléggé ki tudjam tisztítani a szervezetét… Ha kevésbé erős a méreg, ha több időm lenne… de így nem tudom. – Lehunyta szemeit, és elengedte Wyem arcát.
- Én tudnék segíteni.
Durward továbbra is nyugodtan ácsorgott messzebb tőlük az erdő szélén, arcán halvány mosoly ült. Két karját összefonta maga előtt, és mereven nézte a fetrengő férfit.
- Akkor segíts már, az istenit! – Wemoym ordítva pattant föl, fájdalmát feledve fordult a férfi felé. Ha közelebb lett volna, talán nekiugrik, de fivérét nem akarta otthagyni.
- Segítek, de cserébe én is kérek valamit.
- Bármit kérsz, megkapod, csak segíts már rajta!!!
- Várj! – szólalt meg hirtelen Medardus. – Mit kérsz?
- Teljesen mindegy, mit kér, ha segít! Nem várunk!
A mágus a dühös Wemoymra tekintett, majd a szenvedő Wyemre. Kelletlenül bólintott. Ha Durward tud segíteni…
A tolmács elmosolyodott. Hirtelen tűnt fel mellette egy fiatal gyík, kezében egy apró zacskószerűséget tartva. Durward elvette tőle, majd közelebb lépett hozzájuk. Távolabb tessékelte a férfiakat, akik Wyemet fogták, és mellétérdelt. Szétnyitotta az inget a szőke mellkasán, és a kezében tartott zacskóból valamilyen zöldes anyagot kent a szíve fölé, ami valószínűleg növényből készülhetett.
- Mit művelsz? – mordult fel Wemoym, ahogy fivére tusája erősödött.
- Nyugalom… - mormogta a férfi, kezébe véve a szőke sérült csuklóját. Lehunyta szemét, és mély, monoton hangon kezdett kántálni.
- Honnan… - Jade döbbenten szisszent fel. Ő tudta, mit csinál a férfi. Ismerte ezt a varázslatot. Gyógyító mágia, de a sötétebbik fajtája… Sosem volt képes megtanulni. Ahhoz, hogy valaki erre a szintre eljusson… A hideg rázta ki a gondolatra, milyen bűbájokat ismerhet és használhat a férfi.
A mágia hullámai lassan elértek hozzá, körbevették. Durward mágus, és nagyon erős… A fél-elf leányzó lehunyta szemét, ahogy megérezte az erő felé áradó hatalmát. Igen, ez kitisztítja Wyem szervezetét… Nem menti meg, ahhoz nem elég, de talán kibírja majd, míg találnak egy vajákost… Vagy valami olyan helyet, ahol már ő is tud majd segíteni. Talán kibírja. Ha elég erős a szervezete. Jade úgy érezte, mintha láthatatlan szél cibálná a ruháját, haját, noha tudta, hogy a levegő meg sem rezdül körülötte. Ezt csupán ő érezte, belül, a lelkében. A kántálás erősödött, és Wyem teste hirtelen ívbe feszült. Ezzel egy időben Wemoym felordított, és térdre esett fivére mellett… A két ember, Vorka és Gouden egyszerre indult meg felé, hogy felsegítsék.
- Ne! – szólalt meg Jade, de szemét nem nyitotta ki. – Jól lesz.
Durward észre sem látszott venni a körülötte zajló eseményeket, szemét lehunyva kántált, miközben két keze satuba szorította Wyem sérült csuklóját. Hangja hirtelen csapott a magasba, majd elhallgatott, mintha ollóval vágták volna el. A tolmács lassan kinyitotta szemét. Homloka gyöngyözött az izzadságtól, és ahogy fölkelt a földről, egyensúlyában is megingott. Nem szólt, csak elhátrált mellőlük néhány lépést, így a két férfi odalépett Wemoymhoz. Felsegítették, de ő lerázta magáról a kezeket. Fivérére tekintett, aki már nem fetrengett, csak félájultan zihált a földön, majd kérdőn nézett Durwardra.
- Ha elég erős, kibírja – válaszolt a fel nem tett kérdésre a tolmács helyett Jade.
- Biztos ez?
- Már csak rajta múlik. Ha erős a szervezete, ki fogja bírni addig, amíg nem találunk segítséget.
Medardus némán tekintett le Wyemre, majd bátyjára nézett. Hangja zordan csengett, ahogy megszólalt, visszafojtott dühről árulkodott.
- Mit akarsz cserébe?
- Veletek akarok menni. Vigyetek magatokkal.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.