22. fejezet
Bravelake

Egy gyönyörűen megmunkált nyílvessző szúrta át a nyakát, s ez a sors jutott nem egy további zsoldosnak is.
Néhány lovas - akár a szellem - suhant át az éjszakában, a holdfény meg-meg csillant páncéljaikon. Ők ontották hihetetlenül pontos lövéseiket az ellenségre. Miután az összes olyat, kinek lándzsája, vagy dárdája volt, leszedték, kardokat vettek elő, s az eddigi túlélőket lerohanták. Éjfekete páncéljaik miatt hitték őket szellemeknek, pedig Sötét Elfek voltak mind... Aki nem dobta le fegyvereit azon nyomban, rögtön levágták. Akik túlélték a nyílzáport, majd a lovassági rohamot is, halálra vált arccal dobálták el fegyvereiket, hátha megkímélik az életüket... A foglyokat egy helyre terelték, s a lovasok kapitánya Nothához sietett, ám Nekro azok beszélgetésére nem figyelt. Selene kötötte le a figyelmét, s jelenleg nem is érdekelte más. A sebei nem akartak gyógyulni, leginkább az nem, melyet a lándzsával ejtettek rajta. Nekro levette köpenyét, s rászorította a sebre, nehogy még több vért veszítsen a vámpírleány.
- E... ezüst fe... fegy... fegyverek - hörögte.
- Ne beszélj! - mondta Nekro, miután észrevette, hogy a lány sötét vérét öklendezi.
- Vi... vigyél egy kriptába... vagy sírba... - suttogta - ott... ta... talán van még... esélyem felépülni.
Nekro bólintott, óvatosan lefektette a lány fejét az anyaföldre, majd odalépett az egyik katonához, akin a bűnbánat jeleit látta, mikor Araianával szórakoztak a társai. Megragadta a vállánál fogva, majd hirtelen felemelte a földről.
- Ide figyelj! Akarsz-e szabad lenni? - A kérdezett ijedten ugyan, de hevesen bólogatott. - Remek! Van itt a közelben település?
- Nehogy beszélj! - szólt rá néhány fogolytársa. - Ha beszélsz, áruló vagy! Ki fogják irtani ott az embereket!
- Viszont kiharcolom a szabadságát az őröknél, ha segít - mondta egyre türelmetlenebbül Nekro. - Segítesz, vagy sem?!
- I... Igen! - kiáltotta hirtelen. - De, könyörgöm, ne bántsák az embereket!
- Milyen messze van, s merre?
- Párszáz lépés, uram! Délnyugat felé végig az úton! Kérem...
- Pofa be! - torkolta le. - Nem bántok senkit, hacsak nincs rá jó okom! És most vezess a falu temetőjébe!
- A temetőbe?!
- Oda, te bamba marha! Lódulj!
  Visszament a lányért, az ölébe vette, majd indult volna a délkelet felé vezető úton...
- Állj! Hova mész? - szólt rá az egyik, foglyokat őrző lovas.
- Ne állj az utamba! - türelmetlenkedett Nekro. - A temetőbe kell vinnem, különben meghal!
- Nem hozzád beszélek, Fehér hajú. Hanem a fogolyhoz. Amit láttunk, abból arra következtetünk: nem vagytok az emberek barátai. Te mehetsz. De az ember itt marad!
- Hol van a temető? - fordult az általa kiválasztott emberhez.
- Félúton a tábor, s a falu közt. Bal oldalt. Fák takarják a szem elől...
 Nekro rohant, ahogy a lába bírta. Kikerült a tüzek fényköréből, így egyelőre most már csak a holdfény nyújtott némi világosságot az éjszakában. Lassan beért a fák közé, s teljes sötétség vette körül. Meresztgette a szemét, ahogy csak bírta, de csakhamar belátta: varázserő, vagy világítás nélkül nem sokra megy a sötétben.
  Lassan elkezdett világosodni az ég alja. Nekro erre teljesen kétségbeesett. Nem érheti napfény a vámpír testét! Még jobban magához szorította, s úgy rohant a földúton. Egyre jobban kivilágosodott. Szerencsére pár felhő eltakarta a napot, mielőtt az felkelt volna. Most segítője és egyben halálos ellensége is volt, mert a felhőkön át szűrődő kis fény megvilágította neki a temető helyét, de ha a lány testét közvetlenül éri, akkor a karjai közt fog elporladni...
  Nem volt kripta a temetőben! Mindenfelé fából készült fejfák és faragott emlékművek álltak. A határvidéken nyilván nem sok gazdag ember él, akik megengedhetik maguknak a kőből, vagy márványból faragott családi sírhelyet. Akár az őrült, elkezdett kézzel ásni egy friss sírhalomba. Hosszú körmei fájdalmasan leszakadtak, mikor egy koporsó fedelébe markolt bele.
"Nem temették túl mélyre ezt a tetemet." - gondolta. Elég helyet csinált Selenének, hogy a koporsóra fektesse, de arra már nem volt ideje, hogy a termetes koporsót teljesen kiássa, s kirángassa belőle - feltehetőleg nehézkes - lakóját...
  A lányt éppen hogy rátette a koporsófedélre, a felhők továbbúsztak, de még így is a kis földkupac, - melyet Nekro termelt a sírhalomból - védte a közvetlen naptól Selene testét.

Elkezdte őt földdel betakarni. Nem sok védelmet nyújt, főleg ha megszárad, de egy esélyt mindenképp megér... Ahogy hajnalodott, s a nap egyre feljebb kúszott az égbolton, úgy fogyott az árnyék is.
Nekro Selene mellé vetette magát, hogy testével védje a napfénytől legalább addig, míg teljesen be nem takarja valahogy.
A fejét mindenképp kint kellett hagynia, mert igaz, nem nagyon lélegeznek a vámpírok, alvás közben pedig egyáltalán nem, de Selene megfulladna a földtől, ha épp levegőt venne ébredéskor...
  Nagy nehezen leszedegette magáról a vérteket és a lány feje köré támasztgatta őket. Azok nagyjából eltakarták, de biztosra kellett mennie. Levetette ingét, rádobta a kupacra, majd azt is földdel szórta be. A végeredmény teljesen olyan lett, akár egy barbár harcos remek sírja. Megfordult, hogy visszamenjen szólni a többieknek, hol van, de meglátta az egyik sötét elfet egy közeli fának támaszkodva, miközben rajta nevet.
- Tudhatnám, mi olyan vicces? - kérdezte tőle.
- Annyit szerencsétlenkedtél, akár a többi magadfajta ember.
- Én nem vagyok ember.
- Akkor mi vagy?
- Magam sem tudom - felelte. Majd addig el nem mozdult a helyéről, míg az elf el nem indult a tábor felé. Nekro úgy döntött, inkább őrzi Selenét. Nekidőlt a sírhalomnak, melyet készített, s lassan elnyomta az álom.

  Még sötétedés előtt ébredt. Ott volt mellette Notha, Maeost és Araiana is, mikor lassan kinyitotta vöröslő szemeit.
- Mi történt? - kérdezte a rá figyelő társaitól.
- Még nem tudjuk - felelte neki Araiana. - Nem láttam azóta, hogy elrohantál vele...
- És úgy tűnik, megmenekültünk - szólalt meg Notha. - Ezek a lovasok Bravelake-ből érkeztek az Elfek Tanácsának parancsára, mint portyázók. Az utóbbi hetekben egyre több itt a zsoldos, és a határvillongások is megszaporodtak.
- A foglyok kifaggatása során - folytatta Maeost - megtudtuk, hogy még több erősítést várnak.
- Ebből az következik - vette át a szót újra Notha, - hogy hadjáratra készülnek. Méghozzá elég nagyra. Szerencsére a belső konfliktusok és az egyre növekvő lázongások lassítják őket, de a Rykodtól kapott értesülések alapján, legkésőbb fél éven belül megindulnak majd észak felé...
- Az utolsó menedéket is el akarják söpörni... - sápadt el még jobban Nekro. - Mégis, mit akarnak?! Kiirtani mindenkit, aki nem ember?!
- Pontosan - szólalt meg egy új hang mögötte. Nekro hátrafordult, s ott találta maga előtt a lovasok vezetőjét. - Szerinted az emberek miért nem ejtenek foglyokat, legfeljebb egyet-kettőt? Elpusztítanak mindent, s mindenkit, aki nem tetszik nekik. Művészeti alkotás, vagy épp egy élő, lélegző lény... nekik nem számít. Persze örömmel használják alapul a mi több ezer éves tudásunkat, mégis teljesen elfelejtették, kiktől szerezték mindazt, ami most az övék. A földek, települések, a tudás... Nincs bennük semmi hála. Ők halandók, így mindent igyekeznek azzá tenni. Nem tudják elviselni, hogy vannak olyan dolgok, melyek hosszabb életűek, mint ők maguk. Irigyek, ostobák és primitívek. Persze vannak kivételek, nem tagadom, de őket a közösségük nyomja el. Ha nem elég erősek a kitöréshez, vagy a túléléshez, beállnak a sorba, hacsak őket is el nem pusztítják... Megvetem az emberek többségét.
- Hasonlóak az érzéseim - mondta Nekro. - Én csupán otthont keresek... minél távolabb az emberektől, minél közelebb a barátaimhoz.
- Mi pedig az otthonunkat védjük... Már amennyi megmaradt belőle... Rykod Silentdream vagyok, a Skullsnake klánból. - Nekroval kezet fogtak, s közben megmozdult kettejük közt a föld! Besötétedett, s a lány alattuk épp ébredezett. Nekro eleresztette Rykod hideg, erős markát, s gyorsan lekapkodta a Selene fejére tett holmit. A lány olyan sovány és megviselt volt, amilyet még soha nem látott rajta ezelőtt... beszélni is csak nagyon erőtlenül tudott:
- H... hol vagyok?
- Egy temetőben - válaszolta Nekro, miközben már kezeivel kaparta le a lány testére feltúrt földet. - Nem sokon múlott, hogy közvetlenül érjen a nap fénye...
- Hogy vagy? - kérdezte Araiana.
- Pocsékul... Nem érzem a testem...
- Földdel kellett betakarnom a tested, hogy életben maradj...
- Miii??? - élénkült meg a vámpír hangja.
- Nem volt itt sem kripta, sem egy normális sírbolt...
- Képes voltál közvetlenül földdel betakarni engem?!
- Nem volt más v...
- Tudod, hogy most milyen mocskos lehetek?!
  Sebei szépen begyógyultak, nyomuk sem volt már, csupán a ruházata lett tetőtől talpig saras. Szemmel láthatólag hálás volt az újabb életmentésért, de nagyon zokon vette szép ruhájának elhasználtságát.
  A vámpírok nagyon hosszú életűek, ám az ő elméjük is megkophat, ezért mindegyikőjük szeret valami emléket tartogatni magának egyes eseményekről. Sokan hatalmas kötetekben örökítették meg emlékeiket maguknak, s utódaiknak. Selene Tusandnak ez a vonása - úgy látszik - hatványozottan érvényes... Könyvet csak azért nem írt, mert eddig fogságban nevelkedett, s nem tanította senki sem írni-olvasni. Nekro utazás közben tanítgatta, de nem volt benne biztos, hogy ő képes lenne rá, hogy jól tanítson, elvégre ő maga is csak tanuló még... most már tanító nélkül.
  Miközben kiértek a szegényes temetőből, Selene egyfolytában szidta a bárgyúságát, de valamiért nem haragudott rá. Magában elmosolyodott, s azt gondolta: "Örülök, hogy jól van."
Az esteli sötétbe egyszer csak fiatal hang hasított, majd fegyvercsörgés, és egy halk puffanás. Nekro a hang irányába fordult, s alig ismerte fel a Glassville-i kocsmáros fiát, akit épp most cibáltak le egy nagy lóról. Mikor a fiú meglátta, rögvest odaszólt neki:
- Nekro uraság! Nem ismer meg?! Én vagyok az, Trakh! A glassville-i Lovagok Kocsmájának tulajdonosának, Trath-nak a fia!
- Igen, már emlékszem rád - felelte, odalépve mellé. - Mit keresel itt?
- Miután önök távoztak tőlünk, apámat letartóztatták! Miközben a városi őrök elcibálták, végig üvöltött, hogy meneküljek. Egyébként ön a lovát nálunk hagyta. Őt is elhoztam magammal.
- Tényleg! - csillant fel szeme, a ló sötét alakjára pillantva. - Üdvözöllek, Csapás!
A nemes állat csendben hagyta magát megsimogatni, majd Nekro felült a hátára.
  A Sötét Elfek a hadifoglyokat elengedték, miután minden információt kiszedtek belőlük, majd lovat adtak Maeosték alá is. Ezután elkezdtek észak felé vágtázni. Négy napon keresztül utaztak a sűrű erdőkön át, s csak azért álltak meg néha pár órára, hogy a lovak pihenhessenek egy kicsit. A lovasok többsége nem szerette ezeket az erdőket, mert a régi regék és történetek alapján kísértetek járják őket.
Trath is szolgált némi információval, így bátorságának és segítőkészségének hála, Rykod kapitány a szárnyai alá vette, s előzetesen menedékjogot kapott az Elfek Tanácsától. Indoka egyszerű volt: az Elfek Tanácsa rendeletet hozott, miszerint: "Nem minden ember ellenség, csak azok, akik Newedge-nek, vagy valamelyik csatlósának követői."
- Miért engedték el a foglyokat? - kérdezte Araiana egy nap Nothától.
- Csak lelassítottak volna minket. Ha megöljük őket, akkor bezzeg mi vagyunk a vérszomjas, kegyetlen elfek... Most így őrajtuk áll a döntés: vagy menekülnek ők is, vagy töredelmesen bevallanak mindet az uraiknak. Akkor viszont biztos halál vár rájuk. Newedge, vagy a Fény Papság stílusához híven árulóknak lennének titulálva.
- Értem...
Egy ideje már csak szép kényelmes tempóban haladtak - egy sűrű köd által borított - dombos területen. Selene nappal egy Csapás által vontatott koporsóban utazott, melyet ő kért erre a célra. Csak sötétedés után mutatkozott, de hangját néha lehetett hallani, ha épp nem aludt:
- Az emberek még egymással is kegyetlenek, nem csupán más népek gyermekeivel...
- Így van - mondta Nekro is.
  Egy nagy tó partjára értek, melynek partjáról egy leomlott kőhíd vezetett tovább a sűrű, tejszerű köd mélyére. Rykod odakaptatott az egyik épen maradt oszlophoz, majd beleszúrta, s elfordította kardját, akár egy kulcsot. A híd elemei a helyükre kerültek. Hatalmas kövek emelkedtek fel a mély vízből, s utat képeztek a csapat előtt. Miután megszűntek a kőcsikorgás zajai, Rykod kihúzta kardját, majd vezetésével mindenki ráment a hídra. Mágia tartotta egyben ezt a hidat, s nem is akármilyen! A technika beleveszett az ősidők homályába, de még működött. A várost egy vastag, díszes kapu zárta el előlük a híd végén, de most Notha ment előrébb:
- Vérbosszú! - kiáltotta. A kapu lassan, méltóságteljesen kinyílt a jelszó elhangoztával, s Rykod meglepődésére Notha közölte:
- Mondtam, hogy innen indultam, s hogy bravelake-i felderítő vagyok...
Odabent az Erdei Elfek s a Glassville-ből megmenekültek hatalmas üdvrivalgással köszöntötték megmentőiket, kikről azt hitték, odavesztek a nagy zűrzavarban. Hatalmas ünnepséget rendeztek, melyet ezentúl a krónikák a Megmenekülés Napjának hívtak. A nagy lakoma közben odament Nekrohoz egy aranybarna hajú, gyönyörű elf nő, s mélyen meghajolt előtte. Nekro meglepetten viszonozta az üdvözlést, egy még mélyebb meghajlással. Maeosttól és Nothától tájékozódott az elfek közti illemről, nehogy olyat sértsen meg véletlenül, akit nem kellene...
- Üdvözöllek, Nekro. Köszönöm, hogy nem egyszer megmentetted rokonomat a haláltól. Miriel Noronae vagyok, a Bloodmoon klán vezetője. Úgy hallottam, segítségre lenne szükséged egy bizonyos dologban.
- Igen, Noronae Úrnő. Gondolom, Notha elmondta, mi történt...
- Természetesen. Még nem tudom, hogyan segíthetnék, de amit tudok, megteszek, hogy lerójam adósságunk... Ha jóllaktál, kérlek, keresd meg Nothát és kérd meg, vezessen hozzám...

Vége az I. kötetnek...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés