17. fejezet
A Portál

- Igazad van - vágta rá Maeost. - Bizonyos eszközöket, mint egy Látókő, soha nem tudtak volna elpusztítani.
- Nos, akkor mivel kezdjem a vallatást? - kérdezte Notha. - Az ujjai levágásával, vagy szöges korbács alkalmazásával? Utóbbit rajtam is alkalmazták már a drága inkvizítoraik...
- Nem félek a kínzástól, démonok barátai!
Nekro nem látta értelmét a további vitának, így az ösztönei után ment. Jobb tenyerét rányomta a kandallópárkányra, majd elmondta a jelszót, bár nem tudta, mi adja szájába a szavakat:
- Kinyílni!
A kandalló háta megremegett, majd becsúszott a kéménybe. Egy rejtett raktárba nyílt az ajtó, melyben a megmaradt titkokat tartogatták.
Az elfek meglepetten néztek Nekrora, aki görnyedten állt a kandallóban, s intett a kezével, hogy jöjjenek ők is. A titkos szoba kerek alaprajzú volt, és falai nagy magasságba nyúltak. A helyiséget teletömték könyvekkel, fegyverekkel, páncélokkal és mindenféle más dologgal. Notha, miután meglátott egy gyönyörűen elkészített ezüstpáncélt, melyet nyilvánvalóan elf kovácsok készítettek, felkiáltott:
- A Bloodmoon Klán vezéreinek harci páncélja! Nekro! Klánom örök hálával tartozik neked ezért!
- Úgy látom, az is megvan, amiért én jöttem - hallatszott Selene hangja.
- Nem veszélyes rád a napfény? - kérdezte Araina.
- Amíg nem éri közvetlenül a bőröm, addig nem. Ne tudjátok meg, mennyi mocsok van a kéményekben - fintorodott el.
Nekro lázasan kutatott a varázslatokkal, mágiával és efféle praktikákkal foglalkozó könyvek után, de az állítólagos több ezer példány helyett, csupán három darabot talált: Az Ismert Világ Demonáriuma, Mágikus Védelem, A Mágia Alapjai.
- Nagyon hasznos könyveknek tűnnek - mondta ki gondolatait Nekro, - de nem tudom, hogy ez elég lesz-e...
- Ne aggódj, barátom! - szólalt meg Maeost. - Ha Bravelake-be érünk, bemutatlak a családom vezetőjének, Miriel Noronae-nek. Ő is tanult mágiát, bár nem annyit, mint ami egy boszorkánymester szintjéhez elég lenne... de talán tud tanítani neked pár dolgot.
- Nem baj. Az is megteszi. Köszönöm.
Találtak pár mágikus zsákot is, melybe rengeteg minden elfért. Levetették rongyaikat, s újakat vettek fel. Nekro talált egy éjfekete köpenyt, melyben úgy érezte magát, mintha mind a fizikai, mind a mentális ereje megsokszorozódott volna. Elhatározta, hogy ki is próbálja, amint lehetséges. Ezen felül adtak rá elf páncélt is. A páncél gyönyörű volt, csupán nem találtak hozzá sisakot.
- Nem is baj - mondta. - Jobban szeretem, ha a szél átjárja a fejem.
Nevettek egy jót, majd az istállókból lovakat "zsákmányoltak". Szép lovak voltak, de Nekro nem találta meg Fekete Villámot.
"Barátom, remélem jól vagy, bárhol is legyél!"- gondolta, majd felpattant új lovára, akinek a Csapás nevet adta. Nem mindenkinek jutott ló, ezért Notha azt ötlötte ki, hogy a fegyveresek megrohamoznak annyi istállót a városban, amennyit csak tudnak. Addig pedig a fegyvertelenek és akinek még nem jutott ló, a palotában maradnak.
Időközben lbesötétedett, s Selene is kijöhetett az épületből. Valahol megmosakodhatott, mert arca ragyogott a holdfényben, s csábító illatot árasztott magából. Rongyai helyett elegáns, testhez álló, fekete női ruhát vett fel, mely kiemelte karcsúságát és szépségét.
- Én maradok a palotában. Hozzatok nekem is egy lovat!
- Azt hittem, a vérszívók sokkalta fürgébbek a leggyorsabb lovaknál is... - szólalt meg Maeost.
- Én nem vagyok ló! - kiáltotta sértődötten a lány.
- Rendben! Csak vigyázz a védtelenekre! - kiáltotta Maeost.
- És nem megkóstolni őket! - nevetett Notha. - Arra ott lesznek a zsoldosok!
- Sejtettem... Csak gyertek vissza éjfél előtt, különben elmegyek innen egyedül! Nem fogok itt maradni, mert a hajnal első sugarai megölnének engem!
Kinyitották a palota kapuit, s a lovasok kiszáguldottak, eltaposva minden útjukba kerülő embert. Négy nagy csoportban viharzottak végig a sötét utcákon - lovakat keresve. Csak néhol pislákolt a sikátorokban egy-egy fáklya fénye... Amint találtak egy istállót, gyorsan leküzdötték vagy egyenest elsodorták az őröket az útjukból, és az állatokat két-három fegyveres a palotához terelte, melyet Selene vezetésével a bent rekedtek védelmeztek.
- Már végigverekedtük magunkat az egész városon! - kiáltotta Nekro.- De a visszatérők azt mondják, néhány embernek még mindig nincs lova!
- Akkor nincs más választás... - válaszolt vágta közben Maeost - a külvárost is át kell kutatnunk!
- Azt hiszed, a nyomornegyedben találsz jó lovakat?! - kérdezett Notha. - Hisz ezek is már holtfáradtak az egész napos száguldástól!
- Te tán itt hagynád a tieidet? - kérdezte Nekro.
- Nem! Soha!
- Akkor megbeszéltük! - jegyezte meg Maeost, majd a külváros felé vették az irányt, ám mielőtt kimentek volna a külső kapun, megtorpantak. A nyomornegyed lángokban állt, és teljes volt a káosz. Néhány ember a lángokat próbálta eloltani, egyesek menekülni próbáltak, míg mások szemmel láthatólag fosztogattak, gyilkoltak.
- Lehetőleg a banditákat sodorjuk el... - kezdte volna Maeost, de Notha közbevágott:
- Kifutunk az időből! Még az éj leple alatt legalább az Árnyékok Erdejébe el kell jutnunk!
- Igaza van - bólintott Nekro. - Olyan gyorsan kell elmennünk innen, amennyire csak lehet. Newedge katonái valószínű, hogy elmenekültek a városból, de nyilván vannak még emberei a környező településeken.
  Így hát nem törődtek vele, ki kerül az útjukba, az idő szorításában félőrülten kerestek tovább lovakat, melyeket elköthetnek. Bár Nekro elhatározta, nem kímél senkit sem, ki az útjába kerül, mikor egy kisgyermek került lova elé, felrántotta a gyeplőt. A ló hirtelen, felnyerítve, ágaskodva megállt. Bár emlékezett sanyarú gyereksorsára, mégse tudta a rémült, síró csöppséget eltaposni. Gyorsan felkapta és a nyeregbe ültette, majd - mikor egy kiáltozó asszonyt látott meg az egyik mellékutcában, ki éppen a gyermekét kereste, odakaptatott hozzá, és odaadta neki a gyereket.
Az sírva ölelte át megtalált gyermekét, de mikor hálát rebegve felnézett, Nekro már fordult is meg:
- Meneküljetek a városból!
- Igenis, uram...
Ennyit hallott a nő válaszából, a többit elnyelte a fegyverek csattogása, a kiabálás és a közeli házak égésének pattogása. Jócskán lemaradt Maeostéktól, így a nagy káoszban inkább a palota felé vette az irányt, mivel úgy gondolta, úgyis visszamennek oda, hisz Maeost sem az embereit, se a védelmére bízott hercegnőt nem tudná hátrahagyni. Ám a palotába nem tért vissza. A belső városban észrevett egy ismerős épületet, melyet még nem értek el a nyomornegyedből folyamatosan terjedő lángok. Az a kis kocsma volt az, melyben hónapokkal ezelőtt megszálltak Selenével, mielőtt elkapták volna őket...
Előtte az említett illető karba tett kézzel, s félrehúzott szájjal figyelte a közeledőt:
- Hát te merre jártál?
- Eltévedtem - felelte.
- Jó sokáig vártunk rád, te ostoba! A kocsmáros azt mondja, egy fertályóra múlva pirkad!
- Vártatok? Pillanat! A kocsmáros? - értetlenkedett Nekro.
- Igen, gyere be gyorsan! Sietnünk kell! A portált mindjárt megnyitják!
Nekro bevezette Csapást is az épületbe, de ott elengedte, mert az állat nem fért volna el a lépcsőn. A lány egyenest a hónapokkal ezelőtt kivett szobához vezette őt, s kinyitotta az ajtót. Nekrora újra rájött a bizsergető érzés, de sokkalta erősebben, mint azelőtt.
Meglepetése annál nagyobb volt, mikor meglátta Trath-t, a kocsmárost, Maeost-ot, Nothát és Araien hercegnőt, miközben háromnegyed-kört alkotva állnak a szoba közepén. A berendezési tárgyak szorosan a fal mellé voltak tolva.
- Örülök, hogy ön is előkerült, Nekro úr! - üdvözölte őt a kocsmáros.
- Mi folyik itt? - értetlenkedett Nekro.
- Trath úr nem szívleli Newedge rendszerét... - magyarázta Maeost. - Így elhatározta, hogy segít nekünk. Mint kiderült, a lovakra nem is volt szükség. Mindenki, aki Newedge ellenségének tekinthető, már biztonságosan áthaladt a portálon, melyet e derék ember, s családja évek óta itt rejtegetett.
- Mi az a portál?
- Egy átjáró! - kiáltott fel a zsebéből mestere.
- Átjáró?
- Igen! Bárhova elvezethet minket, ahol a párja van. Így akár egész országnyi távolságokat néhány lépéssel megtehetünk!
- Pontosan! - mondta lelkesen Trath. - De ez egy különleges portál! A tizenkét ősi királyság bármely fővárosába el lehet jutni vele. Ám ehhez el kell mondani a portálnyitó varázslatkor, hogy konkrétan hova akarunk menni, különben teljesen véletlenszerű helyre érkeznénk. Ne aggódjanak! A társaik már mind Bravelake-ben vannak - mosolyodott el.
- Ez igazán jó hír - mondta Notha. - De ha legalább öt személy kell a portál kinyitásához, akkor csak egyikünk tud elmenni, nem?
- Neem! - felelte a kocsmáros. - A kinyitáshoz, igaz, öt ember kell, de a bezárásához elég egyetlenegy is! Én itt maradok. Ezen a kis kocsmán kívül nincs semmim. A portál kapuja csak akkor tűnik el, ha valaki kilép az idézőkörből, ám ugyanakkor, ha valaki az idézőkörből lép a kapuba, akkor nem tűnik el. Kérem álljanak be a körbe. Önöknek semmit sem kell csinálniuk, a portálnak saját energiája van, nekem csak végre kell hajtanom a nyitás rituáléját.
Miközben Nekro és Selene beálltak a körbe, a kocsmáros elővett köténye zsebéből egy ősöreg, megsárgult pergament, s elkezdett olyan nyelven szavakat mormolni, mely Nekro számára teljesen ismeretlen volt. A kör közepén egyszer csak megjelent egy víztükörszerű buborék, mely egyre tágult és eltorzította a teret. Trath abbahagyta a mormolást, s hozzájuk szólt:
- Ne lépjenek ki a körből, míg a másik be nem lépett a kapun! Egymás után menjenek és meg ne álljanak, míg Bravelake-be nem érnek. Aki megáll, mielőtt szilárd talaj lenne a lába alatt, az örökre a köztes térben marad!
Biztonsági okokból Maeost ment elsőnek, majd Araien és Notha. Nekro tett Selene felé egy udvarias kézmozdulatot, miszerint:
"Hölgyeké az elsőbbség". A lány rámosolygott és belépett a "kör" közepére. Őt is elnyelte a kapu, mint a többieket. Nekro is indult volna már, de a kocsmáros a vállára tette a kezét:
- A barátai azt mondták, hogy ön varázslathasználó. Ez még hasznos lehet! - azzal Nekro kezébe nyomott két megsárgult pergament, majd bólintott a fejével:
- Menjen!
Nekro a köpenye zsebének mélyére rejtette a papírokat, s biccentett:
- Köszönöm. Ha valaha lesz rá lehetőségem, igyekszem majd viszonozni.
- Sok szerencsét! - bólintott újra a kocsmáros.
Nekro is belépett a kapun, ám mielőtt a szoba eltűnt volna a szeme elől, zajokat, s üvöltözést hallott. Végül elnyelte a sötétség, de ő csak ment, s ment, ahogy Trath mondta neki, hiába nem érzett talajt a lábai alatt...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés