3. fejezet
Menekülés

   Napközben, egy kiadós lakoma után Nekro tovább folytatta a harc elsajátítását a kristály szellemével.
A kísértet sorra hozta létre neki az illúziókat, melyeket ő egyre nagyobb erővel püfölt és foszlatott semmivé. Néha-néha a szellem jó tanító módjára tanácsokkal látta el őt, mikor hajoljon el, mikor és hogy üssön, vagy hárítson egy-egy csapást.
   Nekro időközben észrevette, hogy az ellenfelei egyre keményebben, szívósabban harcolnak ellene, de ekkor ő annál jobban érezte azt a furcsa bizsergést a testében, melyet a szikla felemelésekor is érzett az ujjaiban. Kezdetben nem értette, de a nap végére, mire sötétedni kezdett, beszámolt erről a "mesterének". Ő sem értette az egészet, ám kijelentette:
-Bármilyen segítséget is kapsz valahonnan, azt egyszer viszonoznod kell....
   Nekro felvette rongyait, majd izomlázasan és fáradtan elindult a kis kőhíd felé, melyen átmehetett a patakon anélkül, hogy megzavarta volna a víz tisztaságát és felkavarná az iszapot. Miközben kiért az erdőből és rátért a földútra, felnézett a csillagokra. Szép, tiszta idő volt, a bolygó holdjai és a több milliárd apró fényforrásként ragyogó csillag sejtelmes, halvány fénnyel borította be a tájat.

-"Gyönyörű"-gondolta Nekro, és nyugodt lélekkel kelt át a patakon, s a szántóföldeken a falu felé.
Óvatosan haladt már a szántóföldeken is. Nem tudta miért, de valami azt súgta neki, hogy legyen figyelmes minden neszre. Semmi sem mozdult. Épp ez volt a gyanús. Csupán a saját lépteit hallotta az egész környéken. Se egy tücsök, se egy denevér, vagy valami hasonló éjszakai állat. Mikor elérte a település első épületét, onnantól kezdve árnyékként osont egyik sötét zugból a másikba. Árnyékról-árnyékra, házból-házba settenkedett be. Tudta, miként nyithatja ki a parasztházak és azok melléképületeinek ajtajait. Mindenhol minden, s mindenki aludt.
  Utoljára hagyta a mostohai házat. Mindenkit megnézett, hogy alszanak-e. A szülők szobájában hirtelen rémisztő gondolatai támadtak. Miként ölhetné meg e két gyűlölt embert, akik annyi szenvedést okoztak neki?
Fojtsa meg őket, vagy vágja el a torkukat? Eddig jutott horrorisztikus elmélkedésében, mikor észrevette, hogy alig kap levegőt és zihál. Kitámolygott a szobából, majd mikor kiment a szabadba, összerogyott és fuldokolni kezdett.
  A roham rövid, ám heves volt. Egyfolytában köhögött, fájt a tüdeje, s mikor végre abbamaradt, nem csak azokat a csillagokat látta, amiket szép tiszta éjjeleken lehet látni, mint most is...
Nagy nehezen összeszedte magát és besietett az istállóba. Fekete Villám ott volt a helyén! Gyorsan, remegő kézzel feltette rá az első nyerget, s kantárt, ami a kezébe akadt, majd felpattant a ló hátára és szelíden mozgásra bírta az állatot. A falu főterére érve hirtelen erős szél támadt, s Villám ijedtében két hátsó lábára állt. Alig lehetett a megvadult lovat lenyugtatni. A szélben nem is az volt az ijesztő, hogy a templom belsejéből áradt, hanem az, hogy ütemes volt. Mintha az épület lélegezne...
Valamint a Halál szaga... Rothadó, büdös hús szaga terjengett. Nekro vette a bátorságot és leszállt a hátasállatról, majd lassan elindult az üresen tátongó bejárat felé.
  Belépve a templomba nem látott semmi szokatlant. Padok sokasága és az áldozati oltár. A falubeliek meg nem követnek különleges áldozatot kívánó szertartásokat. Számukra a legnagyobb áldozatnak a virág, illetve a gyümölcs számít...

"Hehh! Nevetséges!"- gondolta Nekro.
Óvatosan kikerült mindent, ami az útjába került, és a szag forrásának irányába ment. Az alagsorba.
Érthetetlen módon a falakon a fáklyák egymás után meggyulladtak, ahogy közelebb lépett hozzájuk, de nem ijedt meg, tovább ment le egyenest a pincébe, ahol az ember boroshordókat, vagy kincseket sejtene, de itt...
Nagy halomban álltak a rothadó hullák, csontok, s miegyebek egy hatalmas terem közepén, s a hullahegy tetejébe egy fekete markolatú, fekete keresztvasú, fekete, és elegáns ívben hajlított pengéjű kard volt szúrva. A hegyet meg csak úgy mellékesen halvány, zöldes köd vette körül, mely a fegyver körül sűrűsödve keringett.
  Nekro megigézve bámulta e jelenséget, s határozott léptekkel elindult feléje. Teljes hidegvérrel mászott fel a hullahalmazon a kardig, majd jobban szemügyre vette, mikor közelebb ért hozzá.
  Az egész kard fekete volt, akár az éj. Legvégén kis koponyát formáltak a markolat végébe. Keresztvasa tele rúnákkal, s a pengéjének ívét követve szintén rúnák kanyarogtak.
  Megfogta a markolatot, s kihúzta az egyik tetem koponyájából. Ekkor hirtelen eltűnt a zöldes színű köd, s előbb kéken felragyogott, majd mélyvörösre színeződött a kard pengéje. Nekro pár pillanatig csak bámulta a fegyvert, aztán - akár egy festék - lefolyt a vörös szín a gyilkos eszközről, s az újra fekete lett.
  Bambán meredt a sors ajándékára, majd ahogy visszafordult, hogy kimenjen a pincéből, megakadt a szeme a kardhüvelyen is, melyet egy csontos kéz "nyújtott felé". Felvette, majd lassan a hüvelybe csúsztatta a kard pengéjét. Lemászott a hullahalomról és elindult a kijárat felé, ám mikor fellépett volna az első lépcsőfokra, hátborzongató recsegés, ropogás támadt a háta mögött. Megfordult és azzal szembesült, hogy a holttestek, amik a kupacot alkották, zombiként, illetve csontvázemberként keltek fel korábbi helyükről és lassan bukdácsolva araszoltak felé. Vissza akarták szerezni a kardot!

Nekro hirtelen előkapta az előbb eltett fegyvert és össze- vissza csapkodni kezdett vele. Keresztben kettévágta az első, majd a második hullát is. Csapkodott, vagdosott, de csak nem akartak elfogyni... Végül menekülőre fogta a dolgot. Hirtelen megfordult, majd rohanni kezdett felfelé a lépcsőn. Olyan fürgén mozgott, hogy a bűvös fáklyák csak egy-egy pillanatra villantak fel mellette, de nem törődött velük, kiszáguldott a templom ajtaján, majd gyorsan felpattant Villámra és vágtatásra ösztönözte az állatot. Végigvágtatott a főutcán, majd mielőtt kiért volna a faluból, a semmiből ott termett az úton előtte az egyik őt megkínzó zsoldos. Hosszú lándzsát tartott a kezében és egyenesen Nekrora szegezte. Gyors csapással kettévágta a kezében maradt pengével a lándzsát, majd lendülettel egy újabb vágást küldött az ember felé.
Száguldása közben nem hallotta már a tompa puffanást, ahogy a zsoldos feje, s teste külön-külön a földre esik, de a penge csikorgásából és a vállában keletkezett rándulásból tudta: életében először, kioltotta egy ember életét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés