15. fejezet

Kényszerpihenő

 
Hajnalban támolyogtam haza a kórházból, de akkor már annyira fáradt voltam, hogy még gondolkodni sem tudtam. Egyszerűen csak bedőltem az ágyba, mint egy darab fa. Nem elaludtam: rám zuhant a sötétség.
Alig néhány perc múlva arra ébredtem, hogy a jogosan széthúzva felejtett sötétítők között bekandikálva ki akarja szúrni a szememet a Nap, aki - tőle szokatlanul így október végén – szerintem szándékosan, kimondottan az én álmom elűzése végett taszigálta le az égről a felhőket.
Mérgesen morogva, összeszorított szemekkel a másik oldalamra fordultam; ekkor viszont beleütköztem valamibe, ami hajnali ágyba ájulásom alkalmával még nem volt ott.
Homlokráncolva, még mindig szorosan zárt szemekkel kinyújtottam a kezem, és végigtapogattam. Meleg volt, kemény, és élőnek tűnt; végére érve kezem fejét hosszú hajszálak vége csiklandozta meg.
Felpattantak a szemeim.
Leon – aki Isten tudja, mióta ült az ágyam szélén – barátságosan elmosolyodott, és finoman eltávolította kíváncsiskodó kezemet a combjáról.
- Jó reggelt, hétalvó – mondta.
Fogalmam sincs, mitől pirultam el a fülem hegyéig! Máskor is bóklászott már ott a kezem, de akkor esküszöm, nem vörösödtem el tőle.
Morcosan a fejemre húztam a takarót, és alóla zsémbeltem ki nagy dacosan:
- Szöktél?!
Tompán lefojtva hallottam mosolygós hangját:
- Nem. Aláírtam a nyilatkozatot, miszerint saját felelősségemre távozom az intézmény óvó karjai közül. Azután eltávoztam egészen a cirkuszig, ahol is ideiglenes jelleggel átrendeztem kissé az előadások menetét és szereposztását, mert amíg helyre nem jön a lábam, nem tudok dolgozni. Amikor hazaértem, lebonyolítottam néhány megnyugtató telefont különböző hivatalos szervek felé, továbbá igazoltam a rendőrségnek, engedelmeddel a te nevedben is, hogy egyikünk sem akart tegnap öngyilkosságot elkövetni. A rend éber őrei nyomatékosan megkértek, hogy szíveskedjünk a továbbiakban a munkánkhoz szükséges edzéseket, próbákat az erre a célra rendeltetett tornateremben végrehajtani, mert ha továbbra is Párizs forgalmasabb hídjain tesszük ezt, abból bizony félreértések adódhatnak. Engedelmesen megígértem nekik, hogy többé nem ugrom éjszakai sötétségben a Szajnába a Sévres-ről, és nejemnek sem engedem ezt meg, még akkor sem, ha ez elengedhetetlenül szükséges lenne az aktuális műsorszámunk zárójelenetéhez.
Beszél.
Egek – Leon összefüggően, hosszan beszél!
Nem hiszem el!
Kidugtam az orrom hegyét a takaró alól, arra gondolva, hogy ha ennyi mindent csinált már, akkor tuti, hogy NEM csak néhány percet aludtam.
- Mennyi az idő?
- Kettő múlt tíz perccel.
- Hajnal, vagy délután? Nem, nem, hajnali kettőkor még ébren voltam. Akkor délután. Te jó ég, Leon! Ettél ma már valamit?!
- Nem – vallotta be szégyenlősen - ; ellenben főztem egy teát. Kelj fel, és igyál; még forró. Ezen kívül asztalt foglaltam Jean-Paul éttermében fél négyre, szóval jó, ha igyekszel.
Ez nem igaz! Olyan dolgokon mentünk keresztül, amelyekbe kissé bele kellett őrülni; túlmentünk minden épeszű határon, a halállal játszottunk, Leon megsérült – azután alig néhány órával később hazajön, mindent elsikál, és még azt sem felejti el, hogy imádom Jean-Paul éttermét!
- Kész vagyok tőled! – sikkantottam, és mindenről megfeledkezve a nyakába ugrottam. Bármi történt is, a legrosszabbon túl vagyunk, még mindig együtt vagyunk, és itt van és él, hát majd csak lesz valahogy!
Nos, ez a ˝majd csak lesz valahogy˝ a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy váratlan közeledésemtől meglepve, kissé visszahőkölve férjem a nyaka köré kulcsolódó karomhoz kapta, majd ott is felejtette a kezét, én pedig rádöbbenve, hogy ezt most nem szabad, riadtan visszakoztam volna, de közben összeakadt a tekintetünk, és néhány hosszú pillanatra mozdulatlanná dermedtünk, bizonytalanul nézve egymásra.
Szinte hallottam újra halk, hűvös hangját, amint azt mondja, nem fog hozzám érni többé egy ujjal sem, egészen addig, amíg én kifejezetten meg nem kérem erre; ugyanakkor tudtam: nincs jogom ilyesmit kérni tőle, amíg tiszta szívvel választ nem adok arra a bizonyos kérdésre, amin a házasságunk jövője múlik.
Mindez nem is volt olyan egyszerű így a közvetlen közelében, miközben felhúzott térdem a hátának támaszkodott, és éreztem hajának puha, meleg tömegét a karjaim alatt; éreztem jellegzetes, szélfútta nyírfa-illatát; láttam, hogy jégszín tekintete vágyakozóvá szelídül, ajkai öntudatlanul szétválnak – ennyi kellett, és nem több ahhoz, hogy bolondul megkívánjam; hiszen nem ismertem élvezetesebb játékot, mint az őrülésig vadítani és aztán lassan, fájdalmas gyönyörrel kínozva megszelídíteni azt a pompás, karcsú ragadozó-testét, és önfeledten átélni mindazt, amit közben kivált belőlem; és már feléje hajoltam, hogy megcsókolhasson, amikor Leon gyötrődő tekintettel, nagyon nem szívesen, de megfogta a vállamat, és szelíd határozottsággal eltolt magától.
- Ne haragudj – mondta rekedten; aztán ruganyos mozdulattal felállt, és enyhén bicegve kifelé indult.
- Leon, várj! Megállt, de nem fordult vissza; kezét a kilincsen nyugtatta.
Milyen könnyű lett volna azt mondani: ˝Szeretlek – gyere vissza!˝ Milyen könnyű, és milyen iszonyatosan nehéz…
Nem. Nem fogok neki hazudni. Annál sokkal többre tartom őt.
- Mi van a lábaddal, kedves? – kérdeztem.
- Rendben van, köszönöm – felelte. – Tíz nap múlva kell visszamennem varratszedésre.
- Kötözésre nem kell járnod?
- Kellene, de az orvos, aki varrt, ismer már, mint a tenyerét, szóval kaptam kötöző-és fertőtlenítőszereket, és utamra engedett, miután megkért szépen, hogy a varrást semmi esetre sem vegyem ki egyedül.
Abszurdum volt, de nem tehettem róla: a szerencsétlen helyzet ellenére vigyorognom kellett.
Igen, ez az én Leonom; aki ha eszméletén lett volna, inkább maga fércelte volna össze azt a sebet, mert bármit elvisel, de azt nem, ha segítségre szorul – gondoltam büszkén, és a szám elé kaptam a kezemet, hogy fel ne kuncogjak véletlenül.
Talán a legnagyobb veszély elmúltával jelentkező bolond megkönnyebbülés okozta ezt a felszabadult, könnyed hangulatot bennem… Vagy talán az, hogy fogalmam sem volt, minő veszedelmeknek leszek kitéve hamarosan újra.
- Az én szerepemet hogyan dolgoztattad át? – kérdeztem aztán, csak hogy tudjam, mire számítsak, ami a munkát illeti.
- Sehogy sem; egész egyszerűen kiírattam a forgatókönyvből – mondta.
- De hát így tönkremegy az egész darab! – tiltakoztam felháborodva.
- Nem megy – felelte -, mivel azt a jelenetet szinte teljesen átdolgoztattam. Volt néhány ötletem, mivel lehetne pótolni a kieső részeket. Nézd, Sora – sóhajtott halkan, immár teljesen felém fordulva -, azt hiszem, ideje, hogy rendbe szedjük a magánéletünket. Óriási hibát követtünk el, amikor egyszerre próbáltunk két nyeregben ülni. Ha te nem így gondolod, semmi baj, menj vissza dolgozni; de én úgy vettem észre, neked sem volt könnyű az elmúlt időszak. Azt gondoltam, a kényszerpihenő alatt kihasználhatnánk az időt arra, hogy… Szóval, egymásra.
- Rendben, persze! – siettem válaszolni, némileg szégyenkezve még a látszatától is annak, ha úgy tűnt, hogy a munka fontosabb, mint ő. – Igazad van, Leon. – Ki is ugrottam gyorsan az ágyból, miközben máris tele voltam ötletekkel, hogy mi mindent csinálunk, merre megyünk majd a tíznapos vakáció alatt; és naná, hogy elfelejtettem: mióta férjhez mentem, általában ruhátlanul alszom…
Leon elnyűtt arccal a mennyezet felé emelte a szemét.
- Mon Dieu, Sora – nyögte -, legalább öltözz fel, könyörgöm! – Azzal, sérült lábához képest egészen ügyes félfordulattal, kilépett az ajtón.
 
 
Mit szépítsem? Gyilkos egy időszak következett az életünkben, amely épp azzal kínzott meg a végletekig, hogy ikertestvére volt a boldogságnak.
Váratlan kényszerpihenőnk első két napján borongós, szitálós, esős idő volt; és mivel Leon összeszedett egy könnyebb meghűlést a Szajna vizében, nem mentünk sehová – pontosabban, én magam zárkóztam el mindennemű kültéri programtól, és cseppet sem bántam meg.
Munka, csavargás és ugrándozás helyett teát főztem neki, különböző fogásokat készítettem, és szigorú hangon asztalhoz parancsoltam minden olyan időpontban, amikor étkezni illett. Cserébe ő sakkozni tanított délután, este pedig felolvasott nekem az egyik kedvenc könyvéből; én pedig elhallgattam fjordhűs hangját, amely az est meghittes, bensőséges ölelésében balzsamként hatott megszaggatott lelkemre. Később halkan elbeszélgettünk az imént felolvasott aforizmák megrendítő igazságairól, és ellazulva, békésen gyönyörködve néztem férjem ragyogó szemét, miközben arra gondoltam: milyen igaza volt, milyen jó egy kicsit kettesben lenni, nyugodtan, anélkül, hogy kötelezettségeink után futkároznánk; hogy milyen jó felfedezni és megérteni Leon betűmániáját, ráébredni miértjére, okára, és őszintén hálásnak lenni, amiért megosztja velem; milyen jó a szerelem nevű elvetemült őrület nélkül, pusztán csak önmagában, esztétikájában csodálni méteres sörényén a gyöngyház fényeket, és a szeme csillogását…
És ez volt az a pont, ahol elringatott, álmoskás szívem rémülten feldobbant. Sokadszor méláztam el ma este a szeme szokatlan fényén, de persze okán nem tűnődtem.
- Leon! – egyenesedtem fel ültömben. – Nem vagy te lázas?!
Miután kiderült, hogy dehogynem, és naná, hogy nem fog bevenni semmiféle pirulát, nagyon határozottan elküldtem lefeküdni.
Eredetileg külön szobában szándékoztam aludni, de ezek után képtelen lettem volna magára hagyni, pluszban ráadásul holmi különcködéssel megbántani egy ilyen remekbe sikerült este után; így tehát mellébújtam az ágyba, és aggódva figyeltem kipirult arcát, felgyorsult légzését. Ő nagyon határozottan megígérte, hogy holnapra semmi baja sem lesz, én pedig el is hittem neki; de azért sokáig néztem még, miután elnyomta az álom.
Láza épp akkor emelkedett meg egy-két fokkal, amikor már én is épp elaludtam volna; arra rezzentem fel, hogy rázza a hideg. Ő nem ébredt fel rá, én viszont teljesen; de ismerve a gyógyszerekkel szembeni konok elutasítását, fel sem ébresztettem, inkább további takarókat hoztam a vendégszobából, és csendesen betakargattam.
Hiába vártam hathatós segítséget a takaróktól: Leon további húsz perc múlva még mindig kegyetlenül fázott álmában.
Ha ez sem segít, orvost hívok – fogadkoztam, miközben felemeltem azokat az átok takarókat, és férjem mellé csúszva szorosan hozzásimultam -, ha pedig felébred, teljesen félre fog érteni, és erre minden oka meglesz – folytattam a szerencsétlen gondolatmenetet, miközben amilyen óvatosan csak tudtam, átöleltem őt, és lábamat a combjára kulcsoltam.
A kínok kínját voltam kénytelen átélni mellette, nem első alkalommal, de most teljesen másképpen.
Hogy milyen érzés volt meztelenül hozzásimulni, köréje fonódni? Hogy milyen volt érezni finom remegését, amely annyira hasonlított arra, mint amit legőrültebb éjszakáinkon éreztem vele? Hogy milyen volt érezni azt, hogy teste a tudata nélkül is emlékszik rám, és ösztönösen átölel álmában?Hogy milyen volt érezni dadogó, akadozó lélegzetét a hajamban, és hátának meg-megránduló izmait a kezem alatt?
Édes Istenem, hogyan kívánhatom őt ennyire?
Hogyan akarhatom félig-meddig halott szívvel, abban a tudatban, hogy amit teszek, hiába segítség, ha az ő szemszögéből hátráltató tényező; visszahúzó erő, amely megnehezíti, hogy állja a szavát?
Ó, csak fel ne ébredjen!
Milyen hatalma van felettem, hogy még így is felizgat, amikor tudva tudom, hogy egyrészt beteg, másrészt pedig egyáltalán nem áll szándékában hozzám érni?!
Ajkaimat harapdáltam, és zokogni tudtam volna… Pedig csak vágy volt: tiszta, természetes, őszinte vágy.
De az igaz: olyan erejű, hogy sosem gondoltam volna, hogy amit érzek, csak gyengécske felvezetése annak, amit a későbbiekben érezni fogok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés