14.fejezet

Egymás szemében

 
Nem tudtam válaszolni.
Igazság szerint mukkanni sem tudtam, nemhogy válaszolni.
A megértés ragyogó fénye éles szélű, sötét árnyékokat vetett; és én arra gondoltam, igaza volt Fantomnak: ahol erős a fény, ott éjsötét az árnyék valóban. Leon Oswald színpadán soha nincs középszerű, langyos, átlagos előadás, és a szereplők sem akárhonnan szalajtott, hétköznapi csepűrágók: ide bizony született profik kellenek.
Mint Leon. Mint Dallie.
Én csak egy egyszerű lány vagyok, akinek még asszonnyá lenni sem volt ideje; és még mindig nem tudom, mi az valójában, amiért ezek a rendkívüli emberek maguk közé emeltek.
Ismerem a fényt, a ragyogást; de a dolgok sötétebb oldalán nem vagyok otthon: az árnyékok tönkretesznek. Leon pedig… hozzá egy olyan nő illene, aki nem ijed meg akkor sem, ha leoltják a lámpákat.
Borongós gondolataim közül arra rezzentem fel, hogy Leon megfogja a kezemet.
Elnéztem a kézfejemre simuló hosszú ujjakat, és emlékeztem halálos szorításukra és gyengéd, érzéki cirógatásukra egyaránt… Jelen pillanatban mégsem éreztem mást, csak végtelen fáradtságot.
Összekulcsolódó kezünkről felfelé indult a tekintetem, amíg el nem érte azt a halványszürke szempárt.
Olyan színű volt, mint a novemberi égbolt; komoly, és mégis sebezhető, és emlékeztem, micsoda rajongással bámultam rá mindig, kutatva titkait, csodálva eleven, hűvös őszinteségét… Most azonban nem éreztem mást, csak valami békés, együgyű elismerést, mint amikor az ember megbámul valami megszokottan szépet: egy szál virágot, vagy egy remek dísztárgyat a lakásban.
Láttam, ahogy írisze kivilágosodik a fájdalomtól, amint megérti tekintetem értelmét.
- Az egész az én hibám – suttogta. – Ha tudtam volna beszélni róla… Már régen el kellett volna mondanom neked mindent! Sora…
Gyengéden megszorítottam a kezét, miközben a másik kezemet gyors mozdulattal ajkára simítottam.
- Csitt, Leon. Mi értelme utólag hibáztatnod magad? Ráadásul nem vagy igazságos. Én vagyok az, akinek hinnie kellett volna neked, szavak nélkül is.
Egy pillanatra szájához szorította a kezemet, és belecsókolt a tenyerembe.
- Nem válaszoltál nekem, Sora – mormolta, újra rám emelve tekintetét.
Máskor ez a könnyű, mégis bensőséges érintés, ez a nyílt tekintet elég lett volna ahhoz, hogy mindenről megfeledkezve, mindent félrehajítva mellébújjak az ágyba, még akkor is, ha történetesen épp egy kórházi ágyról van szó… Most azonban egyszerűen csak a szájára hajoltam, olyan, majdnem közömbös mozdulattal, mintha teljesen mindegy lenne, száját vagy arcát csókolom-e meg.
Olyan vággyal, olyan reménnyel fogadta érintésemet, ahogyan mindig… És amikor elhúzódtam tőle, hirtelen fájdalmasan, ijesztő fényben felvillant a szeme.
- Szóval nem – mondta. – A válasz: nem. Mon Dieu, Sora… Menj innen. Már mindegy, itt vagy-e, vagy sem; ennél jobban már úgysem tudsz magamra hagyni.
Ahogyan valaha, az első éjszakánkon a túlzott ragaszkodásom, úgy most a hirtelen támadt közönyöm vadította meg; fájdalmában azonban olyat talált mondani, ami nyers igazságával romba döntötte még azt is, ami addig, habár ingatagon is, de megállt volna a lábán.
Nem – ennél jobban már valóban képtelenség magára hagyni.
Nekem is megvolt azonban a magam igazsága.
- Leon, kérlek, ne vonj le elhamarkodott következtetéseket – feleltem. – Annyi minden történt… Ilyen időszak, ilyen események után lehetetlen tiszta fejjel gondolkodni, tiszta szívvel érezni!
- Ha lehetetlen – mondta keményen – akkor én miért tudok?!
Ha a régi lettem volna, kapásból visszariadtam volna szokásos fölényétől, támadhatatlan logikájától; de hát nem voltam a régi… Már nem volt mit féltenem, nem volt miért hallgatnom…Vagy nagyon is volt, és azért küzdöttem?
Felemeltem az orromat én is.
- Mert te vagy az a kőkemény profi, aki élből megcsinál minden lehetetlent, elsőre hibátlanul, előre tudva, melyik pillanatban hogyan mozduljon – válaszoltam. – És mert te vagy az is, akinek kettőnk súlya is csak annyit jelent a trapézon, mintha egyedül lennél. Ösztönösen ezt teszed most is: vinnél magaddal, amikor szárnyalni kezdesz. De mondok én neked valamit, Leon Oswald. – Közelebb hajoltam hozzá, és a szemébe akasztottam a tekintetemet. – Meg ne próbálj kettőnk helyett ugrani; meg ne próbálj kettőnk helyett szeretni! Ne próbálj ezzel megalázni. Elég nekem a saját hülyeségem; nem óhajtom pluszban a te tökéletességedet is magamra venni kontrasztnak.
Ez már nem a tőlem megszokott gyerekes, lelkizős ostobaság volt; nem álomfaló csacskaság, hanem a valóság maga; küzdelem a létért, a következő pillanatért… És Leonért. Életemben először harcoltam érte olyan módszerekkel, amilyeneket valóban megérdemelt. Életemben először váltam szellemi, lelki szinten is egyenrangú társává.
Amilyen az én szerencsém, naná, hogy épp akkor, amikor érzelmileg már csaknem mindegy volt.
Tehát a Halálisten mégis belement az alkuba! Gyilkos értelmet, penge logikát adott, cserébe a szívemért.
Tehát ilyen az élet a másik parton, a folyó túloldalán. Ilyen volt Leon élete három évig, miután Sophie meghalt; ilyen hideg, ilyen üres, ilyen fölényes.
Legbelül persze, hogy fáj – de a megnyilvánulni képtelen érzelmek legalább nem okoznak plusz fájdalmat az általuk kiváltott tükröződésekkel, reakciókkal. Ha nem látja bennem a fájdalmat, én sem látom a szemében a gyötrelem vonzotta részvétet. Jól van ez így.
Mintegy kívülállóként, érzelmek nélkül néztem a férjemet. Szép arcú, felhőszürke szemű, jégfehér hajú fiatal férfit láttam, aki valami különös oknál fogva még mindig, még most is ragaszkodott hozzám; és aki úgy nézett rám, hogy látszott a szemén: pontosan tudja, mit élek át.
- Rendben van – mondta. – Mit szeretnél?
Fáradtan lehunytam a szememet. – Időt - sóhajtottam. – Időt, hogy felelni tudjak arra a kérdésre, Leon.
Amikor megint ránéztem, ugyanazt a bizonytalanságot láttam a szemében, ami akkor tűnt fel, amikor feltette azt a kérdést. Levegőt vett, hogy válaszoljon, aztán mégsem szólt semmit, csak lassan biccentett, jóváhagyva, amit kértem.
- Menj haza, Sora – mondta végül. – Próbálj pihenni, kérlek. Holnap, azaz ma – nézett az órára – én is hazamegyek, és elrendezem a dolgokat… A többit pedig majd meglátjuk.
- Jobban örülnék, ha maradnál néhány napig – ráncoltam a homlokomat - , és szakápolókra bíznád a lábadat.
- Ugyan – legyintett - , hisz összefércelték. Kutya bajom sincs.
- Leon…! – kezdtem volna a vitát, de aztán összevillant a szemünk, és tudtam: felesleges. Erőtlenül rámosolyogtam tehát. – Jól van, nem szóltam! – zsémbeltem. – De most legalább a papírt írd alá, hogy saját felelősségedre távozol az intézményből! Szökésről szó sem lehet!
Neki is mosoly csillant a szemében, és így könnyebb volt egy fokkal. Nem tudtam még, mi vár ránk; nem tudtam, hogyan tovább, hogy érdemes-e élni, hogy együtt maradunk-e egyáltalán; de a legrosszabbakat – a gyűlöletet, a haragot, az elfordulást, a szakítást -  igenis maga mögé utasította a kapcsolatunk, és pillanatnyilag ennek a nyúlfarknyi reménynek is tudtam örülni.
Leon nem vetette magát a lábaim elé, nem könyörgött a szerelmemért – de nem is hagyott el felelőtlenségemért.
A férfi, aki valaha, ha csak tizedmásodpercet késtem egy válaszreakcióval, akkor hátat fordított és szó nélkül otthagyott, most természetes, magasrendű igényeinek ellentmondva hajlandónak mutatkozik, hogy várjon… Valamire, ami nem is biztos, hogy eljön egyáltalán. Ez több, mint amit valaha bárki joggal elvárhatna tőle – vagy akárki mástól hasonló helyzetben.
Némileg megkönnyebbülve lehajoltam, és megcsókoltam a férjemet; ha mást nem is, de őszinte hálát érezve azért, hogy a társam tudott maradni akkor is, amikor erre nem tartottam igényt.
Melegen, puhán visszacsókolt; de olyan könnyed, olyan kötetlen érintésekkel, hogy véletlenül sem éreztem, inkább csak sejtettem, mit üzen ez a fajta közelség.
Talán épp a kedves, szinte nemtörődöm könnyedsége érintett meg; talán az, hogy az alku, amelyet a szívemre kötöttem, a testemre nem vonatkozott, és Leon bizony még kimerülten, jelentős veszteségek után is bosszantóan vonzó tudott lenni. Bármi volt is az oka, azon kaptam magam, hogy hajába túrok, és közelebb húzódom hozzá. Éreztem, hogy keze a derekamra simul, onnan pedig lassan a csípőmre csúszik; csókunk elmélyült, ölemben pedig meleg lüktetés éledt, ahogy elborított a vágy, és hitetlenkedve azt gondoltam: Jézusom, mit művelek megint vele?
Amikor elengedte a számat, sóváran néztem elsötétült szemét, elnyílt ajkait… Ő pedig alig láthatóan elmosolyodott, és gyengéd tekintettel a fejét ingatta.
- Nem lesz ez így jó, mon cher… - mondta rekedten, és nagyon, nagyon barátságosan. – Nem lenne igazságos ilyen cselekedetekkel bárminő irányba befolyásolnom téged. Fontos kérdésben kell döntened; nem terelhetem el a figyelmedet. Időt kértél: megkapod. De addig, amíg eldöntöd, mi legyen velünk – mert végül is erről van szó, ugye? - , addig nem nyúlok hozzád többé, egy ujjal sem… Megígérem, Sora.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés