5. fejezet

Hajótörött

 
 
Nem tudom, hogyan sikerült visszamennem a szállodába.
Rémlett valami ködös, homályos emlék egy hosszú taxizásról, amit fejveszett menekülésnek éreztem: egyfolytában hátrafelé tekintgettem, mint akit üldöznek.
A taxisofőr szerencsére nem kezdeményezett beszélgetést; talán nem is tudott angolul annál többet, mint amennyi a munkájához kellett. Szemmel tartott a visszapillantó tükörben, láthatóan furcsállotta a viselkedésemet, de miután nem okoztam semmi kellemetlenséget, békén hagyott.
Hősiesen kitartottam, amíg végigvonultam a szálloda hallján, pedig minden lépés kilométernyi hosszú útnak tűnt. Azt hittem, sosem ér fel a lift az emeletre, ahol a szobám volt.
Amikor végre bezártam az ajtót magam után, a fürdőszobába mentem, és teliengedtem a kádat forró vízzel.
Mi sem természetesebb hajnali háromnegyed négykor.
Belefeküdtem a kád forró vízbe. Le akartam mosni magamról minden érintését.
Sajgó, megviselt testem fájdalma gyenge fuvallat volt ahhoz az orkánhoz képest, ami a szívemben tombolt.
Soha életemben nem találkoztam ilyen mértékű fájdalommal. El sem tudtam képzelni, hogy létezhet. Gúzsba kötött, megbénított a kín: olyan hatalmas volt, hogy még sírni sem tudtam.
Nem csoda, hiszen eleve kevés eséllyel indultam. Három hónapos stressz után, eredendően megzilált lelkiállapotban, az első szerelem későn felismert, keserédes, gyönyörű várakozásával érkeztem. Megviselt a hosszú repülőút, az időeltolódás, a feszült izgalom; pihenés nélkül siettem az előadásra, ahol erre rátett egy lapáttal az aggódás a veszélyes produkció láttán. Aztán a rendkívüli sokkhatás, amikor Leon meglátott, az öröm, amikor magához ölelt… Felkavaró beszélgetésünk az étteremben, aztán…
Aztán életem legnagyobb tévedése, amikor azt hittem, ismerem Leon Oswaldot; amikor azt hittem, szeretem őt.
Fantomnak igaza volt: bele kellett volna gondolnom, hogy összeszoktunk, vagy összetartozunk?
Mert tényleg nem mindegy.
Leon Oswald soha, de soha nem lehet társa senkinek, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs szüksége senkire. Ő tudta ezt, ösztönösen érezte. Nem véletlen, hogy indulatba jött, valahányszor bárki közelíteni merészelt hozzá az általa kijelölt határokon belül. Én sem lehettem kivétel. Igaz, el kell ismernem, hogy a maga módján megpróbált megkímélni. Kétszer is megállt a célnál; először a lakása ajtajában, másodjára a testemben. Várta, hogy okot adjak arra, hogy meghátráljon; várta, hogy visszautasítsam. Miután ezt nem tettem meg, az egyetlen lehetséges dolgot tette: folytatta, amibe belekezdett.
De hogyan, Istenem, hogyan!
Ez volt az, ami igazán fájt. A hideg közönye.
Azt hittem, legalább kedvel. Azután a pazar fogadtatás után, amit a cirkuszban rendezett, még azt is remélni mertem, hogy szeret egy kicsit. Az Angyaltánc után… azután, ahogyan elbúcsúzott, mielőtt hazautazott Franciaországba… Ezt tudta tenni velem!
Soha életemben nem ért még ekkora csalódás.
Bénán, nyomorultan feküdtem a kádban, és hallgattam, ahogy odakint lassan felébred Párizs – a szerelem városa. Világos volt már, mire kievickéltem a teljesen kihűlt vízből. Megálltam a padlóig érő tükör előtt, és szembenéztem magammal.
Halálsápadt voltam, testemen zúzódások, foltok, karmolások virítottak. Olyan közömbösen vettem szemügyre, mintha nem is én lennék. Törölközőt tekertem magam köré, és kimentem a szobába.
Bekukkantottam az elegáns bútor bárszekrényébe, és nyakon fogtam azt az üveget, amely a legközelebb volt. Letekertem a kupakot, és jól meghúztam azt a flaskát.
A Chivas Regal folyékony tűzként vágtatott végig rajtam, mégsem ért fel a bensőmben lakozó fehérizzással.
Valamit mégis elértem azzal a pár korty méreggel. Valami nagy, sötét gombóc emelkedett fel bennem, és végül kitört belőlem minden gyötrelmek legocsmányabbika: a párját vesztett állat vonítása. Úgy éreztem, megszakad a szívem. Ledobtam magam az ágyra, és zokogtam, üvöltöttem, jajgattam. A párnába fúrt arccal, elkárhozott lelkek hangján ordítottam a nevét.
Megtudtam, mi az igazi fájdalom, mi a gyász. Hiszen már semmit nem lehetett visszacsinálni, ezen már nem lehetett változtatni: tényleg olyan volt, mintha Leon meghalt volna számomra, és vele halt a remény is. Megtudtam, milyen elveszíteni valakit, akit mélyen, igazán szeretünk; megtudtam, milyen az, hogy nélküled. Megtudtam, milyen, ha véget ér valami, még mielőtt igazán elkezdődött volna; hogy milyen a teljes reménytelenség, kilátástalanság. Megtudtam, hogy igenis létezik olyan kín, ami térdre kényszerít; hogy van olyan szenvedés, amit lehetetlen kordában tartani, mert elszabadul, legázol, kerékbe tör. Megtudtam, milyen az, amikor totálisan értelmét veszíti minden, és az embernek már csak egyetlen, végső kívánsága marad: elpusztulni.
Sok mindent megértettem akkor. Megértettem, milyen is az a sírógörcs, amibe szinte belefulladsz; megértettem, kicsoda a Halálisten valójában.
A Halálisten az a lény, aki pokoli kínok között, a legmélyebb tehetetlenségből születik. Ő az egyetlen esély a túlélésre, amikor már mindennek vége van. Ő az, aki azt üzeni: emberke, most vagy kihűlsz és jéggé fagysz, vagy véged. Ő a jégszilánk a szívben, ami minden emberi érzést hibernál, mert különben azok üvöltő tűzvészként harapóznának el, és egy életre felperzselnének. Az ő segítségével lélektelen robottá hűlsz, de legalább végrehajthatod a küldetésedet. Aztán…? Aztán már úgyis mindegy. Érzéseidet ugyanis nem kaphatod vissza többé: a Halálisten szolgálatainak az az ára, hogy mindörökre elfelejts szeretni. Ő a Démon személyesen, és csak egy igazi Angyal válthat meg tőle.
Ezen a ponton azonban tényleg mindennek vége. Nincs több esély, vége a dalnak; nincs több ász a pakliban. Minden elveszett.
Egyetlen ember él az egész kerek világon, aki segíthetne; az pedig lehetetlen, hogy éppen ő záros határidőn belül Angyallá váljon.

Folyt. köv.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés