3. fejezet

Párizs éjjel

 
Ezrével akadnak pillanatok az életünkben, amelyeket sosem felejtünk el.
Talán nem emlékszünk rájuk mindig; néha kell egy benyomás, egy hangulat, hogy kirajzolódjanak bennünk – némelyikük azonban olyan mély érzelmekhez kötődik, hogy örökre szemünkre, szívünkre írja magát.
Egy ilyen pillanat volt az is, amikor Leon, miután lesminkelt és letusolt a fergeteges előadás és katartikus találkozásunk után, végre kilépett az öltözőjéből.
Azonnal engem keresett a szemével, és miután megtalált, a sokadik olyan dolgot tette az est folyamán, amit sosem vártam volna tőle: elmosolyodott.
Kedvem lett volna megdörzsölni a szememet: nem álmodom? Tűnődhettem: láttam őt valaha mosolyogni? Látta őt valaha bárki mosolyogni?
Nem. A válasz nem. Maximum elhúzta a száját néha.
- Farkaséhes vagyok – mondta, amikor közelebb jött. – Meghívhatlak valahová vacsorázni?
Én ekkor még mindig ott tartottam, hogy milyen szép az a mosoly, milyen jól áll neki; sosem gondoltam volna, hogy alkalmam lesz látni, ahogy az a szenvedélyes rajzú száj mosolyra húzódik, ahogy a kőhideg szempár felcsillan… Feketében volt ráadásul, ahogy civilben szinte mindig; a kormorán ruha kiemelte haja fénysávos ezüstjét, elegáns arcvonásait.
- Hát… igen, persze – hebegtem.
Szerencsére amíg Leon az öltözőjében volt, addig én is rendbe hoztam magam a női mosdóban valamennyire; eltüntettem a sírás nyomait és a nagy gonddal felrakott, hamar levitézlett sminket. Így tehát angolosan távoztunk a cirkusz művészbejáróján – elöl nem lehetett a rajongók miatt – és a parkolóban megkerestük Leon kocsiját. Persze, hogy az autó is francia volt; pompás testű, tigrisszemű, nyúlánk ragadozó – mint a gazdája.
Átautókáztunk a párizsi estén. Elbűvölten figyeltem a város fényeit, nyüzsgő, tiritarka éjszakai életét. Leon a Kaleido-ról, a többiekről kérdezett; érdeklődött, hogy mi történt velünk az elmúlt negyedévben; én gépiesen válaszolgattam, egyre a város elmaszatolódó fényeit bámulva a suhanó autóból. Olyan valószínűtlen volt, mintha álmodnám. Meseszerűnek tűnt minden, még a barátságos, meghittes, fagerendás vendéglő is, ahol vacsoráztunk; a vendégek mormoló beszélgetése körülöttünk, a poharak koccanása, és az, hogy Leont először hallom franciául beszélni.
Zsongott a fejem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki szeretne egy kis édességet – erre fel a kezébe adják az egész csokigyárat vezérigazgatóstul. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ennyi mindennel, ráadásul ilyen hirtelen! Időbe telt, mire többé-kevésbé összeszedtem magam, és én is kérdezni mertem ezt-azt Leontól.
- Mesélj magadról – kértem. – Mi történt veled, miután hazajöttél?
Nagyot, keserveset sóhajtott, és eltolta maga elől a tányért.
- Ahogy megfogadtam: kimentem a temetőbe – kezdte. – Elhatároztam, hogy kerüljön bármibe: elengedem a húgomat végre. Nem tarthatom őt tovább a fájdalmam bilincseiben, megváltom a lelkét ettől a kegyetlen kötöttségtől, ha kell, kitépem magamból, csak szabadulhasson! Felfogtam végre, hogy nekem olyan mindegy: egyedül voltam és egyedül maradok; nincs veszítenivalóm. A halálos ágyánál tett ígéretemet betartottam, nem tartozom már senkinek semmivel. Senki nem járt arra – folytatta, elgondolkodón maszatolva pohara oldalán a párát -, és jobb is; ugyanis kaptam olyan sírógörcsöt, hogy azt hittem, megfulladok. Hosszú évek száraz, embertelen fájdalma robbant ki és távozott belőlem, nem szívesen és kegyetlen harc árán. Végül pedig ott maradtam üresen, kiégetten; mint valami elhagyott csigaház. Mint egy lélektelen gép. A föld a tenyeremen csak piszok volt, a sírkő előttem csak egy darab simára csiszolt márvány. A végére értem mindennek. – Felnézett a poharáról végre; szemében hideg köd gomolygott. – Valami mégis megváltozott – mondta tűnődve. – Napok teltek, és minden nap egy kicsit előrébb mozdultam. Semmi nem lett jobb vagy rosszabb… csak más, és ebben a másban volt és van annyi erő, hogy életben tartson. Eleinte nem volt könnyű… de aztán kezdem értelmet találni a dolgaimban. Itt tartok most – szusszant. – Dolgozom. Elvagyok. Úgy veszem az életet, ahogy jön. Azt hiszem, ennyi. – Vállat vont, megpróbálkozott egy erőtlen grimasszal. – Igyekszem élni, és nem visszaélni az ajándékkal, amit az Angyaltánctól kaptam. Igyekszem méltónak maradni hozzá. – Rám nézett újra, némileg feltisztult tekintettel. – És te? Mi van veled? – kérdezte. – Olyan másnak tűnsz, Sora. Sosem láttalak ilyennek. Amikor eljöttem a Kaleido-tól, bíztam benne, hogy legalább veled minden rendben. Most nem úgy tűnik.
Elszorult a torkom, orromat könnyek csiklandozták.
Vannak barátaim, barátnőim; igaz jóbarátok, akiknek bármit elmondhatok… És mégis ez a különös, zord félszerzet veszi észre, hogy bajban vagyok. És én még el akartam bújni előle.
- Nem tudom, Leon – suttogtam. – Én is nagyot változtam. Szentségtörésnek hangzik, de már nem elég, amit csinálok. Már nem érem be a következő és a következő gyakorlattal; már tudom, hogy mindenre képes vagyok, az egész csupán idő és kitartás kérdése. Valahogy elveszítette a varázsát minden. Már nincs miről álmodnom.
- Ezért kerestél meg? – kérdezte, és egy pillanatra újra a régi Leont láttam benne: a kihívó, szelídíthetetlen hidegségét, a kemény hanghordozását, a szinte teljesíthetetlen elvárásait; a Halálistent.
- Nem – mondtam -, ha erre gondolnál: nem a trénert kerestem, hogy új feladatot, új kihívást kérjek. Egyszerűen hiányoztál.
Szelíden biccentett, mint akinek így is jó.
– Annyi történt, hogy felértél arra a bizonyos csúcsra, ahol az ember nagyon egyedül marad.
- És ahonnan nincs tovább – leheltem.
- De van – mondta -, csak meg kell találnod magadban. Tudnod kell, mit akarsz.
Téged – gondoltam, és lesütöttem a szememet, mert egyre jobban féltem attól az okos, panorámatekintetű szempártól.
- Azt hiszem, tudom, miért találtál meg éppen engem – folytatta. – Úgy tűnik, nagyon egy cipőben járunk. Pályánk csúcsára értünk mindketten, valami véget ért bennünk… És valami új kezdődik. Mit lehet ilyenkor tenni? – tűnődött. – Kell egyáltalán tenni bármit is? – Fürkészőn rám nézett; úgy látszott, valóban érdekli, mit kezdhetünk ebben a lehetetlen helyzetben. – Vannak terveid?
Lennének!
- Nem tudom. Leon, kérlek – nyögtem halálra váltan -, nem csak szakmailag vagyok szájig a lekvárban.
- Nocsak. – Leon összefont karral, résnyire húzott szemmel hátradőlt. – Ez egyre érdekesebb.
- Nem szeretnék róla beszélni – hadartam rémülten.
- Pedig roppant kíváncsivá tettél!
- Ne gondolj semmi rosszra. Csak… minden összekavarodott bennem, fenekestől felfordult az egész életem… És… nem is tudom – szakítottam félbe magamat ügyetlenül. Mert muszáj ilyen rohadtul szerencsétlennek lennem, valahányszor három méternél közelebb vagyunk egymáshoz!
- Nem nyugtatsz meg, Sora.
- Szabadságot vettem ki, és idejöttem, mert… Mert egyedül te vagy képes elkapni, ha zuhanok!
Előrehajolt, és vadul a szemembe fúrta a tekintetét:
- És gondolod, hogy beérem ennyivel? – vicsorgott. – Hogyan bízhatsz meg bennem ilyen vakon? Hát nem ismersz még eléggé? Ha azt hiszed, hogy mostanra pihepuha, kenyérre kenhető, nyámnyila alakká váltam, óriásit tévedsz, kölyök! Mindenkinek van egy adott alaptermészete, Sora, és azon az Atyaisten sem tud változtatni. Nem vagyok gyám, sem jovális nagybácsi, és soha nem is leszek!
Nem bizony, gondoltam, amint hirtelen mindent megértettem.
Leon nem egy nagybácsis típus, valóban.
Leon az, aki kivétel nélkül minden nő szívét megdobogtatja kilenctől kilencvenkilenc éves korig; ő az a férfi, akitől minden szende leányzót azonnal és messzemenően eltiltana a mamája; egy angyalarcú ördög, egy tökéletes testű, ordas ragadozó, akiben minden együtt van ahhoz, hogy életre keltse bármely nőstény ősi félelmét a hímtől, a falkavezértől, ezzel együtt persze az örök női sorstól: a párosodás olyan fokú gyönyörétől, hogy abba kissé bele kell pusztulni, a szülés csontrepesztő kínjaitól, és végül a legrosszabbtól: amikor rád un, elmar maga mellől, és más nőstényt keres.
Mégsem féltem tőle többé.
Talán éppen ekkor állt a sarkára bennem az örök Nő, aki nem most jött a hat-húszassal, aki nem ijed meg egy elővillanó, harapni kész fogsortól - aki tudja, mit akar. Talán éppen ekkor néztem rá életemben először igazán női szemmel, azonnal és magától értetődően elfogadva őt olyannak, amilyen.
Nem hőköltem vissza előle, sőt. Nyugodtan előredőltem, szembenéztem vele vacsoránk romjai felett, és tiszta, csengő, majdnem boldog hangon azt mondtam:
- Elég volt, Leon. Vigyél haza.
Megrándult az arca, mintha megütöttem volna.
Aztán vadászó nagymacskára emlékeztető arccal, gonoszul csillogó szemekkel, mély torokhangon azt dorombolta:
- Rendben van. Hozzád, vagy hozzám?

Folyt. köv.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés