2. fejezet  

Üstökös 

 
Napok teltek, szürkén, eseménytelenül; és éjszakák, zaklatott félálomban, fájdalmas vágyakozással.
Akkor már mindenről Ő jutott eszembe. Nem tehettem egy lépést sem a szálláson, a színpad közelében, a sétányon, a parton, sehol, hogy valami ne emlékeztetett volna rá.
A trapézra is elkísért az emléke, persze; látni véltem, ahogy magabiztosan lendül, suhan, perdül; ahogy haja örvénylik, repül utána; ahogy karcsú, nyurga teste szinte ívet hasít a levegőbe. Éreztem a derekamon, a csuklóm körül erős, hosszú ujjú kezét, éreztem jelenlétének kimondhatatlan biztonságát: hogy bármilyen ugrás, vetődés, pörgés végén ha lezuhanok, ő biztosan ott lesz, épp a megfelelő helyen, a megfelelő pillanatban.
Bizonyos értelemben most is zuhanok, Leon. Miért nem vagy itt?
Hivatásunk, életünk alapeleme az egymásrautaltság: ha az egyik vét, mindketten ráfáznak. Miért hagytál el?
Nem gondolkodtam; azt utólag szoktam mindig.
Mire észbe kaptam, már túl voltam a csomagoláson, egy reménytelen, kétségbeesett vitán a többiekkel, egy végtelennek tűnő úton egy taxiban, és épp az AirFrance egyik böhöm nagy Jumbo-ján ültem, útban Franciaország felé.
A szervezőzseni Ken-nek köszönhetően nem vesztem el Párizs ezerszínű, vibráló forgatagában; a repülőtéren egyenruhás taxis várt, tábláján a nevemmel, és egyenesen a szállodába fuvarozott, ahol gondos jóbarátok előre szobát foglaltak nekem.
Nem volt egyéb dolgom, mint hogy tágra nyílt szemmel csodáljam a vénséges európai nagyvárost, és félrekalapáló szívvel hallgassam lakóinak dallamos, elbűvölő nyelvét.
Miután berendezkedtem a hotelszobában, bezárkóztam, és egy forró fürdő után nekiláttam az átváltozásnak.
Nem akármilyen randira készültem ugyanis.
Eszem ágában sem volt találkozni Leonnal, vagy bármilyen egyén módon zavarni, fenntartani őt. Csak látni akartam: hogyan él, hol és hogyan dolgozik; hogyan boldogul az új, gyász nélküli életével? Mindennél jobban szerettem volna azt látni, hogy nagyjából sínen van, hogy most is ünnepelt, sikeres előadó, hogy jól van, hogy boldog, amennyire csak az lehet.
Kiterveltem, hogy meglátogatom őt, anélkül, hogy erről ő tudomást szerezne; megnézem az egyik előadását, levonom a konzekvenciát a látottak alapján, és ha minden rendben, megnyugodva hazatérek.
Akkor biztosan elmúlik ez a szívkörnyéki szúrás, elfoszlanak a fájó emlékek, és eltűnik végre az a kellemetlen érzet, amely szerint újfent roppantul elbénáztam valamit.
Csak látnom kell, hogy jól van, ennyi.
Látnom kell őt. Ez minden.
Azt viszont nem akartam, hogy ő meglásson.
Senki sem kíváncsi a fecskendőre, amikor az általa beadott gyógyszer már épp hatni kezd; és butaság lenne azt gondolni, hogy ennél többet jelentenék neki. Nem szabad, hogy észrevegyen. Változtatnom kellett tehát a külsőmön.
Veszélyes vállalkozás! Leon nem csak profi légtornász, de koreográfus is, akinek nagyobb távolságból is ki kell szúrnia minden apró hibát, tizedmilliméteres eltérést, leheletszerű változást. Fel kellett készülöm arra is, hogy valamely általam sem ismert sokadik érzékével mégiscsak felismer, és ha nagyon eltorzítom magamat, azt okkal átverésnek értelmezheti.
Ezt tehát nem tehettem – nem akartam őt becsapni. Valami meghatározót kell megváltoztatnom magamon, de nem túl feltűnően; a nyilvánvaló torzítás ordít és kiemel, egyedivé tesz, és bűzlik a hazugságtól; a természetes jellegű változás eltüntet…
Végül szorongva, de elégedetten álltam a tükör előtt.
Az a lány ott velem szemben Sora Naegino volt, és mégsem ő.
Kényelmes, kissé topis ruhadarabjai helyett felhasított élű, fekete nadrágot és puha, bordó pulóvert viselt; a pulóver kivágásából borvörös ing merész ívű gallérja kandikált elő. Arcán szinte észrevehetetlen, ravasz smink rejtőzött, optikailag kissé megnyújtva, ellágyítva vonásait; érett vadgesztenye-fényű csikósörényét feltűzte, fülcimpáján apró, fekete-vörös pipacs virított.
A vállán pedig lassan felsejlett egy olajzöld hajú, borostyán-szemű, bohém alak.
- Fantom! Te itt… ?!
A szellem elégedetten vigyorogva ücsörgött a vállamon; még a lábát is lógázta.
- Hisz tudod – mondta, miközben a tükörképemen legeltette a szemét -, imádom a szépet!
- Légy szíves, moderáld magad! – néztem a szeme közé megrovóan.
- Miért? – adta az ártatlant. – Párizs gyönyörű!
- Könyörgöm, kímélj meg a kétértelmű megjegyzéseidtől; enélkül is síkideg vagyok! Életem egyik legveszélyesebb akciójára készülök, megyek fejjel a falnak, azt sem tudom már, mit miért teszek, és sejtelmem sincs, mindez hová vezet; te meg itt… profanizálsz!
- Ugyan, kedvesem – vigasztalt - , egyszerűen fogd fel úgy, hogy szórakozni mégy. Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus előadást fogsz látni! Ezért már megéri, nem?
- Ezért is – suttogtam.
- Na látod.
- Nagyon félek – vallottam be teljesen elgyengülve, készen arra, hogy a következő pillanatban visszavonuló fújjak.
Fantom azonban olyan bátorítóan, olyan jószívűen mosolygott, hogy rögtön meggondoltam magam.
- Ide figyelj – mondta -, ha nagyon izgulsz, elkísérlek.
- Köszönöm, az nagyon jó lenne!
Betartotta az ígéretét: elkísért az előadásra. Idegességemet csillapítandó egyfolytában sutyorgott a fülembe, még akkor is, amikor már a Nagycirkusz zsúfolásig telt nézőterén ültem, kapásból a második sorban, ahol nagyon védtelennek éreztem magam.
Szemem előtt összefolytak az események, gyomrom apróra zsugorodott, ujjaim kihűltek. Soha, de soha életemben nem izgultam ennyire, és éppen meg akartam köszönni Fantomnak a segítségét, amikor fogta magát, és eltűnt!
Magamra maradtam.
A bohócok és az állatidomárok előadása után következett Leon száma, a Halley.
Már három hónapja nem láttam őt. Vajon milyen? Mennyit változott?
Nyilván rég itt van már, lehet, hogy épp most sminkelik… Vagy már készen is van, és zord arccal, sehová sem nézve, meg-megránduló izmokkal a jelenésére várakozik. És fogalma sincs róla, hogy én is itt vagyok.
Mit tenne, ha tudná?
Szétszedne csipetkének. Vagy átnézne rajtam.
Nem igaz!
Nem vagyok normális. Mi a fenének jöttem ide?!
Mi lesz, ha mégis meglát?
Botrány, kisanyám.
Nem fog észrevenni. Nyugi, Sora. Tudhatod, onnan fentről a közönség csak egy homályos, tarka masszának látszik; még azt sem könnyű meglátni, akiről tudod, hogy ott ül; trapézon pedig egyszerűen lehetetlen bármit is észrevenni: arra nincs idő.
Ilyen és hasonló gondolatok között őrlődtem, egészen addig, amíg elsötétült a porond, és a konferanszié bejelentette a következő műsorszámot.
Beleborzongtam, amikor kimondta társam nevét.
Egy pillanatra szorosan lehunytam a szemem. Bármi történjék is, látni fogom őt végre! Semmi más nem számít.
Ettől legalább félig-meddig megnyugodtam; amikor azonban újra felnéztem, sikoltani támadt kedvem. A kupola hatalmas, éjsötét űrként borult a színpad fölé; három vagy négy reflektor világította meg, és több apró, fehér fényű spotlámpa. A különböző magasságokban belógatott trapézokon fehér ruhás alakok álltak, némelyik alig-alig mozdulva, néhányan viszont egy helyben pörögve, ki lassan, ki gyorsabban. Az összhatás valóban olyan volt, mintha az ember az éjszakai égboltot csodálná az apróbb-nagyobb, egyenletesen világító vagy épp remegő fényű, hunyorgó csillagokkal.
Látványnak elsőrangú volt, munkaterületnek viszont a létező legveszélyesebb.
Hogy sehol egy védőháló, azt Leontól már megszoktuk – bár ezt leginkább csak kibírni lehet, megszokni nem. De itt még a trapézok is sötétek voltak, épp csak a rúdjaik csillogtak láthatóan; a világítás ugyanakkor viszonylag gyenge. Az ezen a terepen végrehajtott mutatványok nem sokban különbözhetnek a vakrepüléstől!
Több bosszús, aggódó gondolatot nem pazarolhattam erre, mert megjelent az üstökös maga.
A közönség felmorajlott, nekem pedig könnybe lábadt a szemem az örömtől, hogy láthatom őt – és a pokoli dühtől, mert az tuti, hogy az ő ötlete volt ez a vakmerő, gyilkos díszlet!
Egyelőre csak a feneketlen mély, irtózatos erejű érzelmek tükrében ismertem rá, látni ugyanis csak a kondenzcsíkját lehetett.
Egy szemvillanásnyi időre sem állt meg; semmi hatásvadász póz, semmi hízelgés a közönségnek – na igen, ez ő! – csak a káprázatos, a szemfényvesztés határát súroló, vérprofi légtánc.
Úgy dolgozott, mint a villogó kard, amellyel épp életre-halálra vívnak; száguldott, repült, suhant, szárnyalt; íveket húzott a levegőbe, varázsvilágot vont káprázó szemeink elé. Ragyogó fehér, itt-ott narancssárga sujtásos, testhezálló overallja elhitette velünk, hogy ő az üstökös; szálldosó, hosszú, gyöngyházfényű haja olyan volt, mint az üstökös csóvája. Gyors volt, mint a suhanó nyíl, és csak kétszer olyan veszélyes; fenséges, ereszkedő ívű pályája azt sugallta, hogy annak végén történni kell valaminek – de minek?
Megtudtuk hamar.
A legutolsó trapéz, amit kirúgott maga alól, még mintegy hétméternyire volt a porondtól; orsóforgásban, fejjel lefelé, iszonyú gyorsan távolodott tőle. Alatta csak a porond, semmi más.
Mindenki felugrott, én is. Kezünket a szánk elé kapva, hatalmasra tágult szemekkel, fojtottan felnyögve vártuk a becsapódást – Leon pedig eljátszotta nekünk.
Fekete, bíbor, narancs és sárga ruhába öltözött táncosok rohantak ki a színre, és elözönlötték a porondot, épp akkor, amikor Leon zuhanása végére ért, és olyan ügyesen, hogy véletlenül sem lehetett látni, hogyan-miképp sikerült befejeznie az öngyilkos ugrást? Él-e, hal-e? Összetörte magát? Szándékos volt ez egyáltalán, vagy borzalmas véletlen? Mi ez? Mi folyik ott?!
A közönség őrjöngött.
A táncosok ott örvénylettek a színpadon, tökéletes illúzióját keltve egy üstökös becsapódásával járó jelenségnek: a fekete ruhások eljátszották a feltúrt, felszántott földet, a többiek a magasba csapó, elharapózó lángokat. Végül csendesen leültek; a feketék nem mozogtak tovább, a színesek pedig kifordítva a fejükre húzták a köpönyegüket, amelyeknek bélése szintén fekete volt; néhány piros maradt még a színénél, a földön szétszórt parazsat szimbolizálva.
Csend lett, és elhalkult az eleddig üvöltő zene is. A produkció véget ért.
Aztán amikor Leon kibújt az ezidáig őt rejtő táncosok köpönyege alól, és felállt a fényben, sértetlenül, eleven felkiáltójelként – kitört a káosz.
Én még életemben ilyen ovációt nem hallottam, ilyen tomboló közönséget nem láttam!
És még életemben nem voltam ilyen pokolian dühös, pedig már előfordult, hogy volt kire!
Az volt az első gondolatom, hogy most odamegyek, és minimum felpofozom!
Ez az ember nem normális, sosem volt az! Képes összetörni magát, képes a halállal játszani, vagy egy életre tolószékbe kerülni – miért?!
Csorogtak a könnyeim, remegtem, mint a nyárfalevél, és akkor – Leon rám nézett.
Ami azt illeti, meghűlt bennem a vér. Hát még ez is?!
Teljesen lemerevedtem, moccanni sem tudtam annak a felhőszürke szempárnak a sugarában. Olyan felkavaró volt, hogy később még álmodtam is erről a pillanatról: hogy állunk az üvöltő, éljenző tömegben, és nézzük egymást, mint két idegen.
Aztán Leon feszült tekintete felengedett, válla ellazult kissé. Egy tűnő másodpercig láttam rajta, hogy halálosan fáradt; aztán arca megvonaglott, keze megrándult, és olyasmit tett, amit akkor sem feltételeztem volna róla, ha száz évig élek: ölelésre tárta a karjait.
Döbbenten, a földbe gyökeredzett lábakkal álltam.
Mit csinálsz, Leon? Mit akarsz?
Közben persze tudtam, mit csinál. Hív.
Engem? Biztos?
Érezte a vívódásomat, és nem, nem hagyott békén, nem kapta el rólam a tekintetét, bármennyire szerettem volna.
Ehelyett lehunyta a szemét, és széttárt karokkal térdre ereszkedett.
Ez már túl sok volt.
Átlebbentem az előttem lévő széksoron – az emberek félrehúzódtak az utamból – át a porond szélén, és egy épp fellőtt rakéta lendületével repültem hozzá. Talán fel is löktem volna, ha ő nem számít erre, de hát ismert már eléggé: úgy kapott el, hogy közben megpördült velem, levezetve ilyen módon a lendület erejét, és egy füst alatt megóvva mindkettőnket egy rendes pofára eséstől.
És én még aggódtam vele és az esésekkel kapcsolatban!
Aztán csak ölelt, szorosan, mint egy igaz barátot, és én boldogan szívtam be ismerős, édesen kesernyés fa-illatát, hallgattam a szívverését, és igen, tiszta erőből szerettem őt.
És ő nem mart le, amiért így csendben, lesből megleptem, nem kérdezte, mi a csudának mászkálok utána, mit keresek itt? Egyszerűen elfogadta a jelenlétemet, mint ahogy attól sem látszott zavartatni magát, hogy a közönség továbbra is füttyög és éljenez, a táncosok lementek a színről, és a konferanszié zavartan, torokköszörülgetve toporog mellettünk, és a következő műsorszámot emlegeti.
Nem tett semmit, nem mondott semmit, csak ölelt, és amikor végre összeszedtem a bátorságomat és felnéztem rá, a szemembe nézett értőn, okosan, nyíltan, és csak annyit kérdezett halkan:
- Lesminkelnék. Megvársz?

Folyt. köv.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés