6. fejezet

Szempár a holdfényben

Mordran a fejét tapogatva tápászkodott fel a súlyos, faragványokkal ékesített tölgyfa íróasztal alól. A víztükörből kilövellő hőtől hátraesve alaposan beverte a tarkóját, ám kezének lüktetése egy pillanat alatt elterelte figyelmét a koponyáját ért sérelemről. Dühösen felmordult, s hitetlenkedve meredt a tenyerein keletkezett terebélyes hólyagokra. A fájdalommal mit sem törődve, ökölbe szorította a kezét. Hosszú, hegyes körmei a hólyagokba vájtak, s kihasadt bőre alól zavaros folyadék csorgott finom bőrből varrt cipője orrára. Lassan visszafordult a medence felé, mely még mindig fehéren izzott a szoba közepén. Amennyire csak lehetett, megközelítette és óvatosan belenézett. A fehér hajú férfi képével együtt a víz is elillant, a kőtál feneke szárazon bámult vissza rá. Az áthevült gránitpadló forrósága szinte sütötte a talpát; gőzfelhő gomolygott a szoba boltíves mennyezete alatt; kövér vízcseppek hulltak vissza a padlóra sisteregve.
Bűvös igékre nyitotta ajkát, ám a varázslat csak az átforrósodott tartópillérre és padlóra volt hatással. Maga a tál tovább izzott, a peremén valaha körbefutó reliefek pedig olvadt masszaként simultak bele a kő síkjába.
Elmormolt egy szitkot vékony, kissé hajlott orra alatt, és savanyúan állapította meg: távolba látó eszközének nem tudja hasznát venni egy ideig. Legalábbis addig, amíg le nem hűl.
Bosszúsan fújt egyet, majd az asztalhoz lépett. Megnyomott egy apró pecket az oldalán, és a kiugró titkos fiókból kivett egy bőrzacskót, s a tartalmából szórt egy-egy csipetnyit a kezein éktelenkedő sebekre. Arcizma sem rándult, miközben a szürkés-zöldes színű anyag heves reakcióba lépett a húsából szivárgó váladékkal, és bűzös füstfelhőt pöffentett az orra alá.
Gondolatait lefoglalta az az energia, amely még egy ilyen törékeny mentális kapun is ekkora erővel bírt keresztül törni. Ismerte az efféle hatalmat. Csak egy jól képzett mágustól származhatott; olyantól, aki beszéli az egyetlen nyelvet, amelyen életre kelthetők az efféle varázslatok, aki pontosan tudta, hova kell sújtson, és hogyan. Efféle mágusok pedig ismeretei szerint, csak egyetlen helyen teremnek... Összeszorult a gyomra. Talán érte jött...? Nem lehet. Senki sem tudhatja, hogy itt van, senki sem tudhatja, hogy honnét jött, és miért. Ebben a törékeny emberi világban Ők nem szoktak időzni, hacsak... Hacsak nincs valami különleges elintézni-, vagy takargatnivalójuk. Ha pedig ennek a mágusnak szintén takargatni valója van, akkor nem számíthat a Tanács védelmére. Ez pedig azt jelenti, hogy egyedül van, és mivel a helyi viszonyokban nyilván nem ismerős, ezért nem ő van helyzeti előnyben. De mi a helyzet akkor, ha konkrét céllal jött ide? Ha azért jött, hogy... Összehúzott szemöldökkel próbált visszaidézni minden apró részletet, amit látott és hallott médiumával való összekapcsolódásának ideje alatt, s hogy biztos legyen a dolgában, zsebéből elővett egy valaha jobb napokat is látott csipkés keszkenőt, s megérintette a rajta éktelenkedő barna vérfoltot; elmormolt néhány varázsigét. Néhány pillanatra lehunyta a szemét, majd undok farkasvigyor jelent meg egyébként jóképűnek mondható arcán, s elégedetten eltette a zsebkendőt.
- Többé nem tudsz meglepni - súgta a medencének. - Csatlakozni fogsz hozzám, és én kegyesen megbocsátok ezért a kis félreértésért, s talán megosztozom veled az emberek feletti uralmon - ha hasznomra leszel -, ám ha nem állsz mellém, akkor megfizetsz a pimaszságodért!
Azzal sötéten megdörzsölte tenyerét, ahol a pezsgés elmúltával láthatóvá váltak az új, sötétvörös bőr foltjai, amelyek elcsúfították finom, fehér kezeit.
Az illető hatékonyságára való tekintettel ez a behálózó hadművelet azonban több körültekintést fog igényelni. Töprengve számba vette a lehetőségeket a minél kisebb kockázattal járó kapcsolatfelvételhez, majd miután rájött a megoldásra, sarkon fordult, és a fal mellett álló díszes keretű tükörhöz sietett.
A szoba ezen berendezési tárgyát nagy valószínűséggel nem emberi kéz készítette. Szikomorfából faragott két férfitenyérnyi széles rámáján finoman megmunkált növényi indák, levelek és virágok csavarodtak ide-oda buja bőséggel. Közöttük madarak, pillangók szálldostak, és különös állatok leselkedtek a növények közül, olyan valósághűen, mintha nem is éles vésőt használó mester faragta volna őket fába, hanem – talán varázslat következtében - egy csodálatos erdő lényei változtak volna finoman erezett, sötétbarnára pácolt anyaggá.
Mordran megállt karnyújtásnyira a tükörképe előtt. Hátrasimított néhányat az arcába lógó ébenfekete hajtincsek közül, és megigazította éjszín talárjának ónix-kövekkel díszített gallérját, amely félrecsúszott az iménti incidens miatt. Egy pillanatig sötéten szemezett önmagával, majd sápadt, vékony ajkait elhagyta egy szó, amely a helyi lakosságot talán a kígyó szisszenésére emlékeztette volna, ha lehetősége nyílik, vagy egyáltalán mersze támad hallgatózni. Erre válaszul, a keret jobb alsó sarkában halványan felizzott néhány írásjelre emlékeztető görbület egy szárnyaskígyó-szerű állat pikkelyes hátán, miközben a tükör síkja megremegett, majd képlékennyé vált, mint a víz. A mágus kinyújtotta jobbját, és végigsimított a lágyan hullámzó anyagon, majd a keret peremén átlépve teljesen elmerült benne. Eltűnése után a kristálylap újra megszilárdult, s a szoba elhagyatottságát már csak a hűlő kő halk pattogása töltötte be.

*

A varázsló csak a tisztás közepén lobogó tűz mellett engedte el a lány törékeny vállát. Letelepedtek az átlangyosodott, kissé már megszikkadt fűre, és hátukat a félig a földbe süppedt, kidőlt fatörzsnek vetették. Felettük mint sötét bársonyra szórt ékkövek szikráztak a csillagok. A tűzből felszálló sziporkák mintha megirigyelték volna csillogásukat, magasan felszárnyaltak az égbe, hogy aztán szürke, langyos hamuként hulljanak vissza az alant ücsörgők fejére.
Kicsi állat motoszkált a vénséges fák alatt, az esőtől felfrissült növényzetben. Mozgékony orrocskájával élelem után szimatolt, mely az eső után szokatlan bőséggel állt rendelkezésére. Tőle arasznyira, ázott lepke igyekezett biztonságos - és főként száraz - rejtekhelyre jutni a páfrányok tövében: keservesen vánszorgott a vízgyöngyös fűszálak között. Vesztére, az állatka feléje fordult, s néhány pillanat múltán már csak pár tépett, hamvas-szürke pilleszárny árválkodott a földön. Elégedett gyilkosa pedig mit sem törődve az emberek közelségével, szuszogva folytatta vacsoraszerző körútját.
- Ismét köszönettel tartozom neked – suttogta Isabell a tűzbe meredve. - Nem hagytál meghalni fent a hágón... És nem hagytad, hogy kiforduljak önmagamból az imént. Ezt utóbbit külön szeretném megköszönni...! - Nem akart a varázsló szemébe nézni, félt, hogy a férfi még többet is kiolvasna a tekintetéből, mint amit most a tudomására szándékozott hozni, de mivel választ nem kapott, óvatosan mégiscsak feléje fordította a fejét.
Aragon az egyik felhúzott térdére támaszkodva, laza törökülésben ült; behunyt szemmel fürdette arcát a tűz melegében, s egy fűszálat rágcsálva hallgatta az erdő neszeit. Nem adta jelét, hogy figyelt volna a lány szavaira.
Isabelle ettől az érdektelenségtől némileg elszontyolodva lehajtotta a fejét. Iménti hálaérzete kissé lelappadt.
- Lucille-nak egyvalamiben igaza van - bólintott a tölgy árnyékában békésen szuszogó hölgy felé –, nem itt kellene az időmet vesztegetnem. Valakinek ki kell szabadítania Júliát... Márpedig, nagyon úgy néz ki, hogy rám hárul ez a feladat - szúrta közbe népi provokáló célzattal -, s előnyösebb lenne most, a sötétség leple alatt megtenni. Amíg még nem hurcolták be a városba, nagyobb az esély a sikerre – mormolta maga elé meredve. - Ha Te nem teszed meg, akkor nekem kell – folytatta önmagát bátorítva.
- Miért olyan fontos ez a... Júlia? - vágott közbe Aragon unottan. Úgy tett, mintha nem hallotta volna az utolsó megjegyzést, s továbbra is behunyt szemmel élvezte a tűz melegét. - Csak egyszer találkoztatok, vagy tévedek? Kockáztatnád érte az életed, a szabadságod?
- Szabadság... - mondta Isabell keserű mosollyal – az én szabadságom már születésem pillanatában elveszett. Elszakította tekintetét a parázstól és Aragonra nézett. - Nincs vesztenivalóm, csak a haszontalan, kilátástalan életem... Igen, kockáztatnám érte. Ha mégsem járnék sikerrel, talán árthatnék nekik annyit, hogy kellően feldühödve azonnal megöljenek. Vesszek inkább így, mintsem lassan elsorvadva holmi kékvérű, perverz zsarnokok parancsait lesve! – Megvetően intett Lucille felé, aki erre valamit motyogva a másik oldalára fordult.
- Meg sem próbálsz megvesztegetni? - kérdezte ironikusan a varázsló, miközben félig lehunyt szemhéjai alól figyelte a lány mozdulatait.
- Kíváncsi lennék, egyáltalán mivel lehet téged megvesztegetni? – vágott vissza Isabell rosszkedvűen. - Arra is, miért mondtad Lucille-nak, hogy... - elgondolkodott egy pillanatra - olyat kínál, ami fölött nem ő rendelkezik? - Kicsit nyújtózkodott, hogy lássa, az említett vajon hallotta-e a kérdést, de mivel ennek nem látszott jele, valamivel bátrabban folytatta.
- Mit is adhatnék neked? Semmim sincs...– mondta keserűen. – Se hozományom..., se örökségem, csak... csak magamat kínálhatnám fel. – Kissé elpirult erre a gondolatra. - De... neked úgysincs szükséged egy szánalmas halandó szolgálataira..., nem igaz? - tette hozzá rezignáltan, és mivel még mindig Lucille-t nézte, nem láthatta a varázsló szájzugában egy pillanatra felvillanó, halvány mosolyt.
- Ha a kezük közé kerülsz, nem lesz gyors halálod - folytatta Aragon, tekintetét végre a lányra függesztve. - Az életeden kívül más is van, amit veszíthetsz: például az erényed... vagy az önbecsülésed.
- Az önbecsülésemet akkor veszteném el, ha nem tennék meg mindent valakiért, aki barátsággal viseltetett irántam, és vendégül látott az otthonában. Aki ugyanolyan szerencsétlen sorsra van kárhoztatva, mint én – felelte Isabell remegő hangon, de eltökélten állva a férfi pillantását.
- Ez nem elég indok arra, amit tenni készülsz. Miért akarod kiszabadítani valójában? Mire ez az eltökéltség, hogy még magadat is képes lennél feláldozni akár nekem, akár néhány jött-ment fegyveresnek?
Isabell döbbenten bámult vissza rá. Nem értette, mit nem lehet ezen megérteni.
- Azért, mert... akár én is lehetnék az ő helyében - felelte hosszú csend után. – Láttad, mi maradt a családjából. Mondd, ki másra számíthatna? - kérdezte, és sóhajtva végigsimított az oldala mellé fektetett tiszafaíjon.
A varázsló tűnődve figyelte, mint gyűjti magában a bátorságot, hogy íját megragadva fölálljon, és elinduljon teljesíteni a kitűzött a küldetést, amelynek sikeres végrehajtására valószínűleg nincs semmi esélye.
- Ő, megtenné érted ugyanezt? - kérdezte végül kétkedően, s egy pillanatra a bizonytalanság szikráját látta felvillanni a lány tekintetében.
- Nem számít, hogy megtenné-e. Azok után, amit ma láttam - jött végül az eltökélt válasz. A tűz arany fénybe vonta, s megszépítette a szelíd női arcot. A ragyogó barna szempárban harcosok eltökéltsége villogott, s ezt látva a varázslónak olyan érzése támadt, mintha a jövő fellebbentette volna fátylát egy pillanatra, hogy látszódjon, amint Gordam helytartójának trónszékében meglazulnak az eresztékek.

Szemközt velük izgatott csörtetés hallatszott a bokrok alól. Isabell ijedten összerezzent és odakapta a fejét, ahol tenyérnyi sündisznó mászott ki az útra, s kurta lábait szaporán szedve eltrappolt a vízpart felé.
Aragon, ügyet sem vetve a sünre, mély sóhajjal elszakította tekintetét a harciasságát vesztett lánytól, és felállt. Csontjait ropogtatva nyújtózott egyet.
- Körülnézek egy kicsit a környéken – mondta vontatottan, miközben ellenőrizte, hogy az övébe tűzött kard könnyedén kihúzható-e hüvelyéből. - De Golon Úrhölggyel talán nem lesz gondod, míg távol leszek - mormogta maga elé elgondolkodva. - Ne hagyd leégni a tüzet! Egy-két órát kibírsz még itt nélkülem, ugye?
Isabell csodálkozva nézett fel rá, s már-már megkérdezte, vajon mi néznivalót nézhetett ki magának az éjszaka közepén, de a rászegeződő hűvös szempár hatására inkább jobbnak látta, ha nem feszegeti ezt a kérdést.
- Persze... Menj csak, Uram! – felelte megadóan, és a földre sütötte a szemét. – Megvárlak.
A varázsló félrehajtotta a fejét, mintha még hallgatta volna egy kicsit az éji erdő neszeit, majd alig észrevehetően biccentett, csuklyája alá rejtette a homályban is szinte világító fehér haját, és elindult a sötétbe burkolózó úton Haram felé.
Isabell összeszoruló gyomorral, sokáig bámulta azt a pontot, ahol a férfi szálas alakját elnyelte a fekete óriásoknak tűnő fák alatt terpeszkedő sötétség.

*

Morffain, a Griff-hegység sebes vizű folyója a harami lapályra érve erőteljes mormolással, de már jóval lassabban hömpölygött a tenger felé. Napvilágnál vize türkizkéken csillogott a gleccserpatakok által belehordott ásványi anyagoktól, de most, a csillagok fényénél hatalmas fekete állatra emlékeztette azt a hozzámérten szánalmasan apró, görnyedt tartású férfialakot, aki ahelyett, hogy a mederrel párhuzamosan haladó kitaposott utat használta volna, kínlódva, csúszós köveken botladozva mászott előre a víz szélénél bókoló növényzet szövevényes ágai között, és igyekezett a sáros talajon észrevétlenül közelebb kerülni ahhoz a ritkás ligethez, ahol a gordami járőrcsapat víg kedélyű tagjai harsogva méltatták egy megkötözött, sápadt leányzó csöppet sem elhanyagolható bájait.
A férfi keze ökölbe szorult az indulattól, ahogy figyelte őket, majd rögtön ajkába harapott, hogy elfojtsa fájdalmas nyögését, amit meggondolatlan mozdulata sérült bal oldalának okozott. Összeszorította a fogát, s óvatosan megtapintotta rajta a hevenyészett, inge aljából tépett kötést, és elkeseredetten nyugtázta, hogy a meleg folyadék, amit ujjaival érez, nagy valószínűséggel a vére lehet, amely újult erővel csordogál a kardpenge tépte sebből, amely ugyan nem volt mély, de rossz helyen érte, s a vízben való kapálózás sem tett túl jót neki, habár a szennyeződéseket legalább kimosta belőle.
Csigalassúsággal továbbkúszott a folyó hordalékában nőtt cserjék között, és azon imádkozott, nehogy egy álmából felvert madár elárulja hollétét. Nem tudhatta, hogy a vízpart állatait már elűzte fészkeikből a harsogó emberi lárma. Kínkeserves, lassú vánszorgással végül sikerült elérnie egy útjelzőnek használt, földből kimagasló kőtömb tövébe, melyet Szunnyadó Óriásnak nevezett az Északi utat használók köre. Hatalmas mérete, különös, féloldalasan földbe süppedt emberalakja miatt szolgált rá erre az elnevezésre. Körülötte csenevészebben nőttek a fák. Kitárt karjai közt kis tisztás terült el, s ennek a szélén térdelt a lány. A nyakán feszülő hosszú bőrszíjjal, mint valami pórázzal rögzítették az egyik fatörzshöz. Szemében az őrület lángjai lobogtak, s vicsorogva morgott a vele ingerkedő katonákra, akik mint valami vásári mulatságon a láncra fűzött medvét, botokkal bökdösték, és fenemód jól szórakoztak kiszolgáltatottságán.
Magasan lobogó tábortűznél, szederpárlattal, nyársonsült malacpecsenyével vigadtak a martalócok. Mellettük rendetlen kupacban ledobált málhákban állt a rablott holmi, amelyeket nagy, hátra akasztható fonott kasokban hurcoltak el az erdei házból.
A kőtömb árnyékában lapuló alak nézte, ahogy mulatoznak, s szíve összeszorult, mert tehetetlennek érezte magát ekkora túlerővel szemben.
Jókedvűen fütyörészve tartott hazafelé a harami vásárból, s a varga csinos leányának iránta való kedvességén elmélkedett éppen, amikor a Grim felé vezető útelágazásnál szembetalálkozott velük. Jókedve tüstént elenyészett, amint ráismert közöttük a húgára, s az ismerős kosarakra a harcosok hátán. Bolond fejjel ahelyett, hogy alázatosan félreállt volna az útból, mély megdöbbenésének fennhangon is jelét adta, s meggondolatlanul magyarázatot követelt a csapat vezetőjétől, mire az persze móresre akarta tanítani. Lekapták a tíz körméről, és lábánál fogva fellógatták egy alkalmas faágra. Ahogy ide-oda ingott, be-behúztak egyet a tehetetlenül csüngő ifjúnak, s biztatták: nyugodtan védekezzen, elvégre kezeit azért hagyták szabadon, hogy bemutathassa vitézségét, mielőtt lehúzzák róla a bőrét. Eszelősen sikoltozó húgát odaültették vele szembe, hogy ismételten jól szemügyre vehesse, mi jár annak, akinek a családja megszegi a törvényt. Ha hatalmas mennydörgések közepette nem ered el az eső, valószínűleg nem lett volna esélye sem a szabadulásra. De kínzóinak nem volt kedvük bőrig ázni, s míg ők beljebb húzódtak a vaskosabb fák lombsátra alá, addig otthagyták a testvéreket a viharban. Az eső hosszan esett, a szél beverte a lombok alá húzódott társaságra is. Meglanyhult a figyelem a foglyok iránt. Mire alábbhagyott a zivatar, sikerült valahogy előügyeskednie kését a bocskorszárába varrt rejtekhelyéről, és elvágta a kötelékeit. Nagyot nyekkenve ért földet, de nem törődve a tüdejébe szorult levegő okozta kínzó nyomással felpattant, s megragadta a földön kábán, előre-hátra hajlongó hajadont, és megiramodott a víz felé. Ám a lány ázott ruhája elakadt valami tüskés ágban, és amíg azon küszködött, hogy kiszabadítsa, persze utolérték. A Holtak Istene látja lelkét, nem akarta magára hagyni, de Júlia, mint valami őrült csapkodott maga körül, s nem bírta rávenni, hogy beleugorjon a folyóba. Ekkor találta el egy kard éle, és a hullámokba szédült. Bár a fájdalom tüzes karma marcangolta a testét, mégis sikerült a víz alatt elmenekülnie. Az erős sodrásnak köszönhetően jókora utat megtett, mire utolsó erejével képes volt kikapaszkodni a partra, ahol elvesztette az eszméletét. Már alkonyodott, mikor magához tért a víz által kimosott partoldalt átszőtt gyökerek alatt, s volt annyi lélekjelenléte, hogy elbújjon, mikor meghallotta a zsoldoscsapatot, amely nem messze onnan telepedett le éjszakára.
Óvatosan felmászott az embermagas sziklatömb tetejére, s amennyire csak mert, a tisztás felőli oldalára kúszott. A hold éppen akkor bukkant ki a hegyek mögül, és sápadt fénybe borította az erdőt. Próbált úrrá lenni a dühén. Meg kell várnia, míg elalszanak. Még ha hagynak is őrt, valahogy majd csak sikerül kijátszania az éberségét. Csak Júlia tartson ki! Aggasztotta testvérének furcsa viselkedése. Elszakította tekintetét a lent mulatozóktól, és körülnézett. Holnap telihold – villant át az agyán. A kőtömb tetejéről mindkét irányban belátott az út fölé boruló fák kupolája alá. Alig néhány lépésnyire a rejtekhelyétől sötét alakot pillantott meg az ösvény fölé hajló fák alatt. Fekete, mozdulatlan figura, kinek árnyék takarta arcában mint két tüzes pont, sárgán izzottak a szemei, ahogy éhes ragadozóként figyelte a katonák ténykedését. Marcus Forgeron szívére jégburkot vont a rémület, ahogy az a tekintet lassan felé fordult, s egyenesen őrá nézett.

Folyt. köv.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés