4. fejezet
Furcsa vakság

Az egyik katona hullája alól jött a zaj. Aragon a hátára fordította a véres nőalakon hasaló pribéket. A fejéből kiálló nyilat látva elismerő pillantást vetett a mellette álló lányra, majd féltérdre ereszkedve szemügyre vette a húszaséveiben járó nőt, aki kezdte visszanyerni az eszméletét.

Halántékából vékony patakban vér szivárgott, összemaszatolva szabályos arcvonásait és dús, méz-szőke haját, mely kócosan omlott csupasz vállára. A martalócok által megszaggatott díszes tunikája, az az alól, elővillanó finom gyolcsból varrott, selyem hímzéses fehérnemű és ápolt, finom kezei nemesi származásra utaltak. Így piszkosan, sápadtan és véresen is gyönyörű volt, s amikor kinyitotta hosszú szempillákkal árnyékolt ezüstös kék szemeit, Isabell kicsit elszoruló torokkal állapította meg magában, hogy ő bizony elbújhat emellett a szépség mellett, s önkéntelenül is Argonra pillantott, hogy vajon hogyan reagál erre a látványra.

A varázsló átható tekintettel nézte a sebesültet, majd kezét alig néhány ujjnyira elhúzta a nyitott szempár előtt. A nőnek szempillája sem rebbent erre a mozdulatra, továbbra is furcsán, pislogás nélkül meredt fölfelé.

- Ki az? Ki van itt? - kérdezte mély, dallamos hangjában szorongással.

- Jó barát. Ne aggódj! - felelte Aragon némi habozás után.

A lány azonban nem érte be ennyivel, egyik karjára támaszkodva fölemelkedett, míg a másikat kinyújtva vakon tapogatózott a hang irányába, s csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor reszkető ujjai a varázsló vállát elérve hideg fém helyett puha ruhaanyagot tapintottak.

A férfi mozdulatlanul tűrte, hogy végigsimítson a haján, s megérintse az arcát is.

- Armand Sancé de pre n' Dragon vagyok - mondta udvarias hangnemben. - Ő pedig itt az útitársam, Kaldeai Isabell, Haramból. Benned kit tisztelhetünk, bájos hölgy?

- Lucille de Golon vagyok. Atyám, Pierre de Golon a helytartó úr testőrségének főkapitánya.

Aragon furcsa tekintettel mérte ismét végig, és értetlenül kérdezte:

- Ha ez így van, Hölgyem, akkor nem értem, hogyan támadhattak rád őkegyelmességének katonái, és miért nem utazol rangodhoz méltó kísérettel?

A fiatal nő enyhén elpirulva lehorgasztotta a fejét, és csak némi habozás után válaszolt.

- Apám nem tudja, hogy itt vagyok. Senki sem tudja. Én... elszöktem otthonról - mondta szomorú, édesen zengő hangon. - De annyira..., annyira megbántam! Inkább otthon kellett volna maradnom! Ó! Bárcsak hazamehetnék!

- Talán van valami akadálya annak, hogy ezt megtedd, Hölgyem? - kérdezte enyhe iróniával a varázsló.

- Sajnos van. A komornám tegnap éjjel megszökött tőlem, és nincs aki hazasegítsen ebben a vad rengetegben.

- Egyetlen nőcseléddel indultál neki az erdei útnak? - kérdezte kétkedően Aragon. - Nagyon bátor lehetsz. Hova is igyekeztél?

- Grimbe mentem volna a nagybátyámhoz.

- Ó! Nekem nagynéném él ott - szólt közbe lelkesen Isabell. - Nem ismered véletlenül? Roselin Kaldea de Morensnek hívják. A város déli részében lakik, közel a tengerhez.

- Sajnálom, de nem ismerős. Rokonaim az északi városrészben laknak.

- Az északiban? - motyogta Isabell, s útitársára nézett, aki épp ebben a pillanatban húzta föl egyik szemöldökét jelezve, hogy ő is érdekesnek találja ezt az információt.

Grim északi részén ugyanis mocsár terült el. Arrafelé csak a nagyon szegények telepedtek meg, s a nincstelenek tengették életüket az egészségtelen kipárolgásoktól bűzös vidéken.

- Tágas udvarházuk van a tó partján. - folytatta magyarázatát Lucille.

- A tó... partján? - kérdezett vissza Isabell, erősen gondolkodva, hogy vajon egyazon városról beszélnek-e. Nem tudott tóról Grimben. Legalábbis, két évvel ezelőtt még nem volt egy sem, amikor Kaldea néne néhány hétre meghívta magához.

- Igen, ősi kúria, egy csodálatos, kék vizű tó partján.

- Hmm... Mikor láttad azt a tavat, Hölgyem? - kérdezte a varázsló.

- Nem olyan régen, mikor tizennyolc éves lettem - felelte Lucille.

- Hogyan veszítetted el a szemed világát? - kérdezte Aragon elgondolkodva.

- Egy... egy balesetben, még régebben – szólt a nő bizonytalanul – legurultam... a lépcsőn.

Isabell már-már közbeszólt volna, hogy talán nem most kellene erről faggatni a szerencsétlent, amikor éppen elég baja van anélkül is, ám elakadt a szava, ahogy a férfira pillantott. Most határozottan és tévedhetetlenül látta, hogy felizzik a vele szemben, a lány túloldalán térdelő varázsló szeme, ahogy nagyon figyelmesen fúrja tekintetét a vak szempárba.

Megijesztette a látvány, de nem bírta levenni róla a tekintetét, a férfi pedig természetesen megérezte, hogy figyeli. Elszakadt szemlélődése tárgyától, és Isabellre nézett. A lányt egyszerre vonzotta és taszította az erő, ami az enyhén megnyúlt pupillák uralta aranyló szempárból áradt. Mintha legbelsőbb lényéig, csupasz lelkéig hatolt volna. Bénultan bámult rá vissza, képtelen volt máshova nézni. A varázsló pedig miután kibámészkodta magát, enyhén elmosolyodott, majd elfordította a fejét és újra a sebesülttel kezdett foglalkozni. Finoman megérintette a nő halántékán éktelenkedő sebet, amely erre kékeszöld derengéssel lassan összezárult.

- Mi történt még azon a napon, ami arra késztet, hogy ne akard látni e szép világot? - kérdezte még mindig áthatóan nézve a lányt.

Lucille de Golon alig észrevehetően összerezzent, és hebegett valamit arról, nem érti, miért gondolja róla, hogy nem akar látni, és különben is olyan régen volt már, és ugyan mi történhetett volna, ami ilyen ostobaságra késztetné, hiszen minden vágya, hogy ne szoruljon más kegyelmére s újra lásson.

Isabell is meghökkenten nézett útitársára, aki összehúzott szemmel, de már a megszokott hideg, zöld pillantással hallgatta a kérdésére kapott, nem túl meggyőző választ.

- Látom nem szívesen beszélnél róla – szólt, mikor a nő a levegőből kifogyva elhallgatott. - Tartsd meg hát a titkaidat, Hölgyem! Nálad vannak azok a legnagyobb biztonságban.

Lucille mintha megkönnyebbült volna, hogy nem faggatják tovább, s kis hallgatás után most ő kérdezett.

- Átutazóban jársz ezen a földön, Uram? Mert mintha némi idegen csengése lenne szavaidnak.

Aragon fagyosan elmosolyodott erre a kérdésre, de - Isabell megdöbbenésére – válaszolt.

- Igen. Keletről jövök, a felkelő nap földjéről.

- Hallottam már arról a tájról - szólt álmodozón Lucille – egyszer, egy hajós kapitánytól, ki házunk vendége volt. Mi hozott ide olyan messziről, Uram?

- Hazahív a kötelesség.

- Haza? Talán ezen a tájon születtél? - kérdezte a két nő egyszerre.

A varázsló elfordította a fejét, majd felállt.

A holtak felől nehéz, fémes vérszag lebbent feléjük. Az ég magasában károgó varjak pedig sürgetően panaszkodtak száraz, rekedt hangjukon, mintha azt mondanák: Menjetek már innen, éhesek vagyunk!

- Gondoskodni kell a hullákról, mielőtt idecsődülnek az erdő vadjai – mondta, s tűnődve nézte Isabell karikás, fáradt szemeit, vértelen arcát. A kérdést persze elengedte a füle mellett.

- Azonban, keressünk valami ennivalót előtte! Nem vacakolhatunk itt sokáig, tovább kell mennünk! - mondta nyomatékosan, a barna szempárban elmerülve. - Nézzünk körül a házban!

Fölnyalábolta a vak nőt, és elindult a bejárat felé. Útitársa már meg sem lepődött, hogy válasz nélkül maradtak. Egyre erősebben élt benne a gyanú, hogy Aragon a Kapuhoz igyekszik, s egy pillanatra elmerengett, milyen lenne, ha őt is magával vinné.

- Nem jössz? Mintha enni és pihenni vágytál volna még nem is olyan régen, idefelé jövet - zökkentette ki ábrándjainak tárgya a merengéséből a küszöbön megállva, miközben könnyedén tartotta karjaiban a nyakát átkaroló hölgyet, akinek Isabell szerint csöppet sem volt ellenére ez a helyzet.

- Megyek már – morogta enyhe féltékenységgel, s ahogy elhaladt az ajtóban várakozó varázsló mellett, mintha meleg szikrákat látott volna felvillanni a hűvös zöld szemekben, amint egy pillanatra egymásra néztek.

Odabent mindenfelé szétszórt használati tárgyak és összetört bútorok hevertek. Egyedül a konyha úszta meg valamelyest a pusztítást, ám Aragonnak megfelelt így, mivel éppen ezt a helyiséget kereste. Letette terhét az asztalfőn álló karosszékbe, majd a tűzhelyhez lépett, és az itt-ott még mindig parázsló hamu fölött lógó kondér tartalmát vette szemügyre. Elégedetten látta, hogy maradt még valamicske zöldséges ragunak kinéző dolog az alján. Kiszedte két, a tálaló-szekrényben lelt fatányérra, s odaadta Isabellnek.

- És Te? - kérdezte a lány a kondérba kukkantva. – Neked is kerülne ebből...

Ő azonban elutasítóan megrázta a fejét, s a két nőnek hátat fordítva az ablakhoz lépett, ahonnét remek rálátás nyílt az erdőből kibúvó ösvényre. Odakint nem változott semmi, csak egy varjú vette a bátorságot, hogy felmérje a terepet, és most fényes szemeivel gyanakvóan körbetekingetve billegett a magyalsövényen. Nem kerülte el figyelmét az ablaknál tapasztalt mozgás sem. Egy pillanatig szemezett a rámeredő emberi alakkal, majd szárnyra kapva a levegőbe dobta magát, és panaszosan károgva elrepült.

Isabell az egyik tányért s az evőeszközt társnője keze ügyébe igazította, majd miután látta, hogy maga is elboldogul az evéssel, ő is gyorsan nekilátott a saját adagjának. Közben, az ismerős konyha berendezését szemlélve, legutóbbi látogatása járt az eszében, s hirtelen csapott belé a felismerés, miszerint a két legidősebb testvért nem látta sehol. Rögtön meg is kérdezte a titokzatos nőtől, vajon nem tud-e valamit a sorsukról. Pierre de Golon leánya sajnálkozva közölte, hogy nem ismeri őket, s emlékezete szerint a nevük sem hangzott el az ő jelenlétében. Kísértetiesen üres tekintete mintha az ablaknál álló férfire szegeződött volna. Aragon, végezvén a terepszemlével, hirtelen megfordult és elindult az ajtó felé.

- Készülődjetek, hamarosan indulunk tovább! - mondta kezét a kilincsre téve, s választ sem várva kilépett az udvarra. Rövid szemlélődés után odament a fához. A tűz ősnevére gondolt, s e gondolatot a körülötte heverő holttestekre irányította, mire azok heves, fehér izzással lángra kaptak, és pillanatok alatt megsemmisültek. A helyükön marad hamukupacokat mohón hátára kapta az élénk déli szél, és szétszórta az udvaron.

- „Mit ér egy élet? Megszületik, létezik egy homokszemnyit a világban, majd porrá válik, s nem marad utána más..., mint semmi” - gondolta szórakozottan, a kavargó hamut figyelve.

A fekete madarak döbbenten nézték odaföntről az eseményeket. Csalódott károgásuk velük szárnyalt a légben, ahogy lassan szétszóródtak, magára hagyták a porfelhőben álló magányos emberi alakot.

- Isabell! Szólíthatlak így? Mondd, ki ez a kellemes hangú lovag? Rokonod talán? Vagy... Inkább a jegyesed? - kérdezte Lucille a csendet megtörve, mely kínosan ereszkedett közéjük, miután magukra maradtak.

- Ő... egy... egy ismerősöm - felelte a lány habozva, hogy elmondja-e találkozásukat s hogy varázsló az illető, és kicsit elpirult a feltételezett jegyességre.

Arra gondolt, ez a nő mégiscsak a helytartó magas rangú tisztjének rokona, ő pedig egy szökésben lévő tizennyolc éves elsőszülött lány. Aragon pedig... Nos, Ő nemrég tizennégy katonáját mészárolta le őméltóságának, s talán nem kellene mindezt nagydobra verni.

Tétován körülnézett. Valami ürügyet keresett, hogy útitársa után mehessen, mert kényelmetlenül érezte magát Pierre de Golon lányának közelében. Tekintete megállapodott a konyha sarkában álló nagy korsón. Valamennyi víz még lötyögött az alján, ám arra nem elég, hogy mindketten felfrissíthessék magukat.

- Hozok vizet a kútról. Biztosan meg szeretnél mosdani, hiszen csupa vér vagy – mondta megkönnyebbüléssel kevert lelkiismeret furdalással saját bizalmatlansága miatt. Meg sem várta a választ, fölkapta a hasas cserépedényt, és Aragon után eredt. Gondosan becsukta maga után a bejárati ajtót; sietős léptekkel igyekezett a kút felé, miközben szemével a férfi szálas alakja után kutatott. Meg is lelte a vén tölgynél, karba tett kézzel a fatörzshöz támaszkodott.

Amikor őt megpillantotta, mintha csak a megjelenésére várt volna, ellökte magát a fától, s lassú léptekkel elébe ment. Nem szólt egy szót sem. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett a korsó pereme fölött először Isabellre, majd a konyhaablak felé, aztán a háznak hátat fordítva csatlakozott a hajadonhoz.

- Meg tudod gyógyítani a szemét? - kérdezte a lány ösztönösen suttogva, mintha a szavai behallatszanának az épületbe, ahol a vak hölgyemény várakozott.

- Nem – felelte vontatottan –, ugyanis semmi baja a szemének.

Isabell döbbenten meredt rá, s a kúthoz érve megfogta a láncot, hogy vizet húzzon.

- Tetteti, hogy vak? De hát miért?

- Nem tetteti, tényleg nem lát - felelte elgondolkozva a varázsló –, viszont nem lenne rá fizikai oka, hogy ne lásson. Hacsak...

- Hacsak? - kérdezte türelmetlenül a lány, miután hiába várta a folytatást.

- Hacsak nem valaki más néz a szemével. De ebben a világban kétséges, hogy akadna olyan, aki erre képes lenne - fejezte be végre a megkezdett mondatát, miközben megelégelve a lány küszködését odalépett, és segített neki kiemelni a vízzel teli faedényt.

- A Mágus talán meg tudná oldani, nem gondolod? - kérdezte Isabell a vödörrel foglalatoskodó társát bizonytalanul, s próbálta elképzelni, milyen lehet más szemével nézni a világot.

Kétkedő mosoly játszott a férfi ajkán, miközben megtöltötte az öblös cserépkorsót.

- Arra csak nagyon erős, elsőosztályú mágusok lennének képesek, de ők miért pocsékolnák figyelmüket erre a szánalmas, varázstalan világra? Az a harami mágus is, ugyan mit akarna megnézni a jórészt néptelen erdőben, egy gyönge halandó szemével?

- Talán... Téged, jó Uram. - felelte Isabell merészen. - Te is nagy hatalmú mágusnak számítasz ebben a... szánalmas világban, és valami titkos küldetésben jársz erre. Vagy tévedek? - Kihívóan nézett a varázslóra.

- Én csupán átutazóban vagyok itt. Miért kémkedne utánam valaki odaátról, amikor hamarosan személyesen is találkozhat velem Arkánában? - kérdezte az csöndesen. - Nincs dolgom ennek a földnek a lakóival, a létezésemről sem tudhat itt senki. Egy megszokott, gyakorta megrendezett eseményre igyekszem, s ha ezúttal nem üzentek volna értem, megjelennem sem lenne kötelező. Tudják, hogy jövök. Emiatt senki sem figyeltetne, hidd el nekem!

- És ha valaki nem akarja, hogy élve odaérj? - kérdezte a lány elbámulva ekkora közlékenység hallatán.

- Néhány ifjonc beiktatására? Ennek semmi értelme. Aki képes lehetne arra, hogy megöljön, öt nap múlva a Varázslók Arénájában nagyobb dicsőséggel hívhat párbajra, mint itt, ahol senki sem látja. Arról nem beszélve, aki ott legyőz, több fokozatot is ugorhat előre az arkánok bonyolult hierarchiájában.

- Talán az ellenségeid... - tett még egy utolsó próbálkozást Isabell, s megborzongott a jeges villanásra, amit egy pillanatra látott a hideg zöld szemekben.

- Csak halott ellenségeim vannak - közölte a férfi ridegen.

- És ha mégis akad valaki, akinek az útjában vagy?

- Számosan akadnak olyanok, akiknek az útjában vagyok – szólt nyugodtan a varázsló – , de akik tehetnének is ez ügyben valamit, azok vagy bölcsebbek annál, mintsem megpróbálják, vagy gyávák, vagy már halottak.

- Nem félsz a velük való találkozástól a túlvilágon? - kérdezte Isabell nagyot pislantva erre.

- Nem - közölte Aragon –, féljenek ők, ha akarnak. - Azzal a lány kezébe nyomta a vizeskorsót, majd hirtelen megfordulva a konyha ablakára nézett, ahol egy pillanatra, mintha egy alak körvonalait látta volna az árnyékba simulni.

- Legyél vele óvatos! - biccentett a ház felé. – Nem az, akinek látszik. Most pedig igyekezz, mert estére már a folyónál akarok lenni!

Azzal meg sem várta a döbbent hajadon válaszát, visszasétált a tölgyhöz, és kényelmesen nekitámaszkodott.

*

Eközben valahol egy másik világ ibolyaszín ege alatt alabástromfehér, soktornyú kastély légies finomságú kőcirádákkal díszített tróntermében két férfi állt gondterhelten az egyik nyugatra néző csúcsíves ablaknál, s az alant elterülő erdős tájat narancsvörösre festő naplementét bámulta.

- Biztosan eljön? - kérdezte mélyen zengő, karcos hangján az egyik, akinek hosszú fekete haja a feje tetején tüskés fémcsattal összefogott lófarokban is leért egészen a derekáig.

- Kizárt, hogy figyelmen kívül hagyná feljebbvalója óhaját. Ha még életben van, itt lesz a próbákon - szólt a szemlátomást több száz évet is megélt idősebb.

- Ha még életben van?

- Igen. Csak a halál tudná eltéríteni az adott szavától, a kötelességétől. Ő a legjobb közöttünk. Biztos lehetsz benne, hogy el fogja végezni a feladatot, amit rá szándékozunk bízni.

- A legjobb? Azt hittem a Nagymester a legjobb, vagyis, Te - szólt a zengő hangú, s beszélgetőpartnere felé fordította delejes pillantású, óarany színben ragyogó szemét.

- Ha Ő úgy akarná, már Nagymester lehetne, én pedig kósza lélek a túlvilágon - szólt az aggastyán. - Nem is bánnám, ha már megpihenhetnék. Túl régóta, túl sokat láttam már a világból. Fáradt vagyok... - Lassú, kimért mozdulattal hátralódította a válláról térdig érő, fehér sörényének egyik elkóborolt tincsét. Áttetsző, szürke szemeiben időtlen bölcsesség csillogott, s higgadtan állta tüskés vállvértet viselő társa tűzben égő pillantását.

- Tisztában lehetsz ezzel az érzéssel, hiszen ha nem tévedek, Te, nálam is korábban láttad meg a napvilágot.

- Én még nem érzem a kor súlyát – felelte a kérdezett. - A sárkányok más léptékkel mérik az időt. Még nem számítok öregnek.

Kis csend telepedett közéjük, amit végül a Nagymester rekedtes hangja tört meg.

- Azt beszélik, az Ő ereiben is sárkányvér folyik. Nem hallottál még róla?

Alig észrevehetően rándult össze erre a kérdezett.

- Nem... - mondta lassan. – Nem hallottam, de ha ez igaz, akkor valóban Ő a legalkalmasabb erre a feladatra: D'Arkonis ugyanis nem tűri, hogy más fajok gyermeke érintse. Magam mennék érte, de előttem zárva van a Kapu, és külsőm miatt sem tudnék elvegyülni az emberek között. A halandók ostobaságát ismerve előbb-utóbb vér folyna, méghozzá sok vér - tette hozzá komoran, ismét a lemenő nap látványába temetkezve.

- Az aggastyán enyhén elmosolyodva mérte végig a nála jóval magasabb, feltűnően izmos testalkatú, markáns arcvonásokkal s hegyes fülekkel rendelkező férfit. Pillantása megállapodott gyönyörűen megmunkált kardja vicsorgó sárkányfejet mintázó jade markolatán, ahol az karmos bal kezét nyugtatta.

- Bizony Lordom, Te nehezen tagadhatnád le a származásodat, míg Ő szerencsésebb helyzetben van emberi külsejével. Sárkány jegyei csak akkor ütköznek ki rajta, ha dühös, vagy ha Ő is úgy akarja, bár erre még azt hiszem nem volt példa az elmúlt százhatvan évben, mióta... nos, azóta, hogy az elődöm... elhalálozott.

- Te ölted meg? - kérdezte a sárkányúr.

- Ó, nem! Nem én. Ő végzett vele aznap, hogy a kétszázadik születésnapját betöltve teljes jogú tagjává vált a Tanácsnak.

- Akkor a törvényeitek alapján Neki kellene a Csillagtrónon ülnie, nem pedig Neked. Vagy rosszul tudom? - kérdezte a trónszék felé intve a Lord.

- Jól tudod, ám Ő nem vállalta, inkább elment. Azóta is a Világok között csavarog. Csak a vizsgáira tér vissza, és többnyire nem távozik anélkül, hogy meg ne öljön egyet-kettőt az új nemzedékek ifjabb, ám elbizakodottabb képviselői közül. Még sohasem veszített el párviadalt, s azt tartják róla, hogy sebezhetetlen. Nem is értem, miért kötnek bele mégis olyan sokan, hiszen tudhatnák már, semmi esélyük ellene. Csak egyre erősebb és tapasztaltabb lesz a korral. Ráadásul maga Gondar Nagymester képezte ki, aki a legjobb, legalaposabb mágus volt ezen a földön.

- Annyira mégsem volt jó, hiszen a saját tanítványa meg tudta ölni - szólt közbe szárazon a sárkány.

- Ez is csak azt mutatja, hogy jó munkát végeztek mindketten - torkolta le az agg. - Mi mutathatná meg jobban a tanár hozzáértését, s a tanítvány tehetségét, mint az, amikor ez utóbbi túlszárnyalja a mesterét?

- Szerintem pedig a mester mindig álljon magasabb szinten a tanítványánál. De fölösleges lenne ezen összevesznünk, nem igaz? Bízom az ítélőképességedben. Ha azt mondod, hogy Ar'ah-Gonra rá lehet bízni a dragonok legveszedelmesebb fegyverét, akkor az gondolom úgy is van. Bár teljesen csak akkor hiszem el, ha ez a... mestermágus már visszaszerezte D'Arkonist az emberi világból, és a kezembe adta.

- Még három nap hátra van az avatásig. Biztos vagyok benne, ha találkoztok, nem lesznek kétségeid többé a rátermettségét illetően. Most pedig bocsáss meg, Lordom, de még fontos teendők várnak, mennem kell. Mehr'Lion gondoskodni fog a kényelmedről, s megmutatja a szállásodat. Érezd magad otthon Arkánában! - Azzal az idős varázsló fölemelt egy kristálycsengőt a csillag alakú emelvényen álló asztalkáról, s egyszer, finoman megrázta. Alig halt el a magas, tiszta hang, a sarokban máris kinyílt egy alig látható körvonalú ajtó a trón mögötti falon, s egy kortalannak tűnő, ragadozó mozgású férfi lépett be rajta. Borostyánszín szemében felizzott az ablakon becsorgó napfény, ahogy kérdően a Nagymesterre nézett. Szótlanul végighallgatta az utasításokat, majd megvárta, míg a vendég elköszön vendéglátójától. Büszke tartással fordult a sárkány felé, s udvarias kézmozdulattal jelezte, hogy kövesse. Miután távoztak, a mágusok királya még megszemlélte, amint a nap narancsvörös korongja teljesen eltűnik a látóhatáron, majd megrázta magát, s a következő pillanatban pompás, fehér tollú bagoly képében kirepült a nyitott ablakon, s eltűnt az est indigókék homályában.

*

- „Legyek óvatos! Mégis miért?” - dohogott magában Isabell, miközben óvatosan visszacipelte a nehéz korsót a házba. - „Hogyan értette, hogy nem az akinek látszik? Igazán kifejthette volna ezt bővebben is.”

Mindenesetre, kicsit félve nyitott be a konyhába, mintha bármelyik pillanatban a nyakába ugorhatna valami nem várt szörnyeteg az ajtó mögül.

Odabent azonban nem látott semmi gyanúsat. Lucille a karosszékben üldögélt, és csak a fejét fordította a zaj felé, amit a lány keltett a megérkezésével.

- Most pedig megkeressük a szobádat, és segítek neked rendbe hozni magadat. Persze csak akkor, ha igényled - szólt Isabell eltökélten, s letette a korsót az asztalra.

- Valóban? – kérdezte Lucille behízelgő, kicsit gunyoros hangon. - Ha már ennyire segítőkész vagy, lennél a komornám? Úgyis szükségem volna egyre.

- Szívesen megfontolnám a megtisztelő ajánlatodat, de sajnos nem rendelkezem szabadon magam fölött, így nem fogadhatom el - válaszolta Isabell hasonló hangnemben, és először gondolt hálával a zsarnok törvényeire.

- Viszont amíg hazaérünk Haramba, szívesen segítek neked.

- Ó! Milyen kedves tőled! De mondd csak! Ki rendelkezik fölötted? - kérdezte merev tekintetét ráemelve, amitől Isabellnek roppant kényelmetlen érzése támadt:

- „Lehet hogy mégiscsak lát?” - futott át agyán a gondolat, és tétovázott, mit is válaszoljon. Nagyot sóhajtva végül az igazság mellett döntött.

- Őfensége, a Helytartó rendelkezik fölöttem. Amint nagykorú leszek, a palotába kell mennem szolgálni. Ezért nem mondhatok neked igent.

- Á! Szóval elsőszülött vagy! Akkor mire vársz? Ne rabold az időmet, cseléd! – vetette oda fensőbbségesen Lucille – Hiszen úgyis ez a sorsod és még örülhetsz, hogy nem valami alantasabb munkában lesz részed - már, persze csak akkor, ha beválnak a hozzád fűzött reményeim - tette hozzá gőgösen, a kedvesség látszatát is levetve magáról..

Hangja lágy volt és dallamos, a hanghordozásával mégis annyi gúnyt és megvetést sugárzott, hogy Isabell úgy érezte, mérgezett nyilakkal sem tudta volna jobban megsebezni.

-”Igen...” - gondolta – „...elsőszülött vagyok, és Haramba igyekszem a sorsom elébe. Meg akartam szökni előle, de nem sikerült.” - Szívét összeszorította a keserűség.

Lucille úrhölgy kényesen végigsimított selymes szőke haján, s hidegen még hozzáfűzte:

- Vagy, jobban szeretnél inkább a Mágus szolgálatába állni?

Isabell sápadtan nézte a szép arcot, és azon gondolkodott, hogy milyen igazságtalan volt a természet, amikor ennyi szépséget adott egy ilyen rosszindulatú perszónának. Ez a nő pontosan tudta, hogy ezzel a kérdéssel is érzékeny pontot érint, és még csavart is egyet a tőrön, amit a lelkébe vágott.

- Szívesen bemutatlak neki - mondta, s felkacagott. De hiába csendült ezüstcsengettyűként a hangja, a lány számára egy hüllő sziszegése is kedvesebbnek tűnt volna jelen pillanatban.

- „Aragon biztosan erre célzott” - gondolta összeszorított fogakkal. - „Ez a nő egy emberbőrbe bújt kígyó.”

Úgy döntött, nem adja meg neki azt az elégtételt, hogy bánkódni „lássa”. Kihúzta magát, és gondosan ügyelve rá, hogy hangja derűsnek tűnjön, megköszönte az iránta tanúsított jóindulatot, és biztosította róla, nincs más vágya, mint a nagy Mágust megismerni, de szerény személye biztosan nem keltené fel egy ilyen fontos személyiség figyelmét. Ezért kénytelen lesz beérni alacsonyabb pozícióval, mint például azzal, hogy az udvarnál komornája legyen egy főnemesi úrhölgynek. De addig is, boldogan segít egy nyomoréknak visszavergődni Haramba.

Ahogy kimondta az utolsó szavakat, azonnal meg is bánta.

- „Ez nem volt szép tőlem” - gondolta. - „Nem is értem, hogy mondhattam ilyet...” - S már majdnem bocsánatot kért, amikor meglepetésére, Lucille ahelyett hogy megsértődött volna, elismerően bólintott felé, s furcsa, halott szemeit rászegezte.

- Látom, nem fogok melletted unatkozni - mondta elégedetten. - Helyén van a szíved, és jól felvágták a nyelvedet. Az emeleti szobában megtalálod a csomagomat. Kísérj oda, és segíts átöltözni! Nem! Előbb, mosd le rólam ezt a ragadós mocskot! - s utálkozva megérintette véres halántékát.

- Más óhajod nincs, Úrnőm? - kérdezte Isabell némi iróniával a hangjában.

- De igen. Utána csomagold össze a holmimat, és keress valami élelmet az útra! Igyekezz, mert az útitársad már biztosan türelmetlen! Ugye nem akarod, hogy magadra hagyjon...velem - tette hozzá végül gonoszul mosolyogva, s ezzel az utolsó megjegyzésével végre sikerült elérnie, hogy Isabell sietősen munkához lásson.

Alig fertályóra múlva, mindketten útra készen csatlakoztak az udvaron unatkozó varázslóhoz.

Útjuk a továbbiakban nem volt kellemesnek mondható. A szél felerősödött, és erőteljes rántásokkal próbálta megfosztani őket hajuktól, ruházatuktól, miközben mindenféle törmeléket, faleveleket, port vágott az arcukba. Ráadásul az ösvény is egyre nehezebben járhatónak bizonyult.

Hamarosan egy mély szurdok oldalában haladtak nyugat felé, meredek, keskeny sziklalépcsőkön egyensúlyozva a szeszélyes hullámokban támadó szélben. Isabell türelmesen, kézen fogva vezette Lucille-t és azon a változáson gondolkodott, amit az előttük lépdelő útitársa viselkedésén észlelt, aki eddig számtalanszor értésére adta mennyire siet, és őt habozás nélkül magára hagyta volna. Most pedig milyen türelmesen bevárja őket egy-egy kanyarnál, vagy kiszögellésnél. Mintha egy pillanatra sem akarná őket szem elől téveszteni. A lánynak kétsége sem volt afelől, hogy ez a kitüntető figyelem nem neki, hanem a nemes hölgynek szól, aki kényesen szedte mellette a lábait, és aki szemlátomást nagy hatást gyakorolhatott a varázslóra, ha ennyire szívén viselte a boldogulását.

Egy különösen veszélyes szakasznál, ahol régmúlt idők utazói által a fal repedéseibe vert karvastagságú cölöpök szolgáltatták az egyetlen fogódzót az alig két láb széles ösvényen, talán a szél, vagy vak védencének váratlan mozdulata miatt, Isabell elvesztette az egyensúlyát, s az ösvény szélére lépve megcsúszott a kőzúzalékos talajon. Kétségbeesetten kapott a következő karó után, ám ujjai lecsúsztak róla. Lucille pedig, akinek sikerült ugyan megkapaszkodnia, ahelyett, hogy segített volna rajta, szép lassan kihúzta kezét bajba jutott segítője markából, és valami különös fintorral arcán hagyta, hogy az elinduljon lefelé a meredek lejtőn. Ám néhány lábnyira az ösvény szélétől sikerült megkapaszkodnia egy vézna cserjében, s talpa támaszt talált egy keskeny kiszögellésen, amelyen túl a sziklafal szinte függőlegesen folytatódott és sűrű, átjárhatatlan tüskés bozóttal borított vízmosásban végződött.

- „Ha ide leesnék, még ha túlélném sem tudnék kikecmeregni” – futott át agyán a gondolat, s zihálva lapult a durva kőhöz. Feje fölött a nyeszlett növény azonban nem bírta a terhelést, és kiszakadt a sziklafalból. Isabell dermedt csodálkozással figyelte, ahogy elpattannak a növényi rostok. Érezte, ahogy testét megemeli egy szélroham, súlytalanná válik egy pillanatra, majd zuhanni kezd.

Ekkor azonban, valaki erősen megmarkolta a csuklóját, és könnyedén fölrántotta.

- Hova ilyen sietve? - hallotta a csöndes hangon föltett kérdést. Aragon szorosan magához ölelte, Isabell pedig görcsösen kapaszkodott belé, s miközben szíve eszeveszett tempóban dübörgött az imént átélt ijedtségtől, szótlanul szorította arcát a férfi vállához.

- Talán jobb lenne, ha az úton maradnál - mormolta a férfi higgadtan, közvetlenül a fülénél. Isabell fölemelte a fejét, és a fölé hajló varázsló szemébe nézett.

- Köszönöm - suttogta, s ujjaival végigsimított a férfi mellkasán. A hideg zöld szempár egy pillanatra a tőlük néhány lépésnyire a sziklafalhoz simuló Lucille felé villant.

- Menj előre! – mondta ridegen Isabellnek, és eltolva őt magától a vak nőhöz lépett. - Gyere hölgyem! Jobb lesz talán, ha inkább én vezetlek.

Isabell pedig mint akit arcul ütöttek, szótlanul elfordult, és sietős léptekkel elindult előttük.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés