3. fejezet
Csók és halál

Isabell forró víz zubogására és az arcát simogató sugarak melegére ébredt. Jólesően nyújtózkodott egyet, majd meglepetten nyugtázta, hogy valószínűleg azért érzi magát a csípős hideg ellenére olyan kellemes melegben, mert valamikor amíg aludt, a varázsló a saját köpenyét is őrá terítette, s most csak vékony bársony zubbonyában guggol a tűznél. Ellágyulva figyelte a karcsú, izmos ragadozóra emlékeztető alakot, ahogy komoly, elgondolkodó arccal valami zöld port kanalazott egy csészébe, majd miután az apró fémkannából leöntötte forró vízzel, egy növényi rostokból kötött ecsettel kevergetni kezdte.

Jó ideje talpon lehetett már, mert egy, a mohára terített lapulevélen pár vadkörte és kisebb kupac földiszeder hevert, s néhány ferdén letűzött botocskára szúrt gomba pirult a parázs fölött.

Talán a ragyogó napsugarak, vagy a tűz körül sertepertélő férfi látványa miatt, de Isabell olyan gondtalannak és boldognak érezte magát, hogy legszívesebben keblére ölelte volna az egész világot. Fürgén fölpattant, a forrásnál megmosta arcát, ruhája szegélyében megszárítkozott, majd a kölcsönköpenyt fölkapva a varázsló mögé lépett, jó reggelt kívánt, s egy lágy köszönöm kíséretében gyengéden annak vállaira terítette azt, s még lapockáig érő ezüst haját is kihúzta a nyakából, s eligazgatta. Aragon enyhén összerándult erre a nem várt gesztusra. Tágra nyílt szemmel, őszinte döbbenettel pillantott a fölé hajló hajadonra, aki valószínűleg maga is rájött, hogy talán kicsit messzire ment ezzel a bensőséges mozdulattal, mert arcszíne szép fokozatosan átváltott halvány rózsaszínről sötét vörösre. Gyorsan elkapta kezeit, aminek eredményeképp kissé meg is rántott néhány, ujjai közé akadt hajszálat.

A férfi lassan fölemelkedett, s úgy bámult a lány arany fényben fürdő alakjára, mintha most látná először.

- „Nocsak, de boldog valaki ma reggel! Vajon mi lehet az oka ennek a nagy örömnek?”- tette fel magában a kérdést, miközben kedvtelve legeltette szemeit az előtte feszengő hajadon törékeny, mégis itt-ott kellően domborodó termetén.

- ...és milyen jól áll neki ha zavarban van... Vigyázz Aragon, még elcsavarja a fejed!”- S a nevetséges gondolatra, hogy vele egyáltalán ilyen megtörténhet, enyhe mosoly jelent meg szája szögletében.

- Bo...bocsánat! - dadogta a lány elveszve a rászegeződő tiszta fényű szempárban, amiben most semmi, de semmi ridegség nem látszott.

- Én csak... gondoltam... biztosan fázol. - nyögte ki tekintetét végre elszakítva tőle, s a gőzölgő csészére meredt.

- Mi ez, valami bájital? - kérdezte gyorsan témát váltva, abban a reményben, hogy a varázsló is elsiklik a kis közjáték fölött, ha sikerül elterelnie a figyelmét ezzel az ostoba kérdéssel – elvégre tegnap megmondta, hogy nem foglalkozik bájitalokkal.

Persze nem tudhatta, hogy ez nem olyan könnyű dolog. Főként, ha az illető éppen az ő ajkaiban gyönyörködik azon elmélkedve, milyen ízű lehet a csókja, s mi lenne ha most utána járna ennek a dolognak.

Mivel nem kapott választ, tekintetét az ismeretlen léről ismét a napnak háttal álló férfi árnyékban megbúvó arcára emelte. Ámulva figyelte meg, hogy máskor oly hideg, világoszöld szeme most olyan színű, mint a Dél-tenger vize amikor szikrázóan süt rá a nap, s a partközeli sekély lagúnák csodálatos, meleg, kékeszöld színben pompáznak. Szíve kihagyott egy ütemet ettől a barátságos, kicsit gúnyos pillantástól, amely most valahogy jobban zavarta, mintha szúrósan meredt volna rá, mivel teljes súlyával zuhant rá a felismerés, hogy egy férfival van édes kettesben, akinek valószínűleg nem kerülne nagy erőfeszítésébe, hogy bármit elérjen egy nőnél, amit csak akar.

A férfi azonban, úgy látszik nem szándékozott kihasználni az alkalmat, mert miközben a zavartan álldogáló lány kezébe nyomta a forró csészét, enyhe iróniával hangjában közölte: ezt a „bájitalt”a messzi keleten teának hívják, és nyugodtan megihatja. Legföljebb felfrissül tőle, de nem változik békává, vagy más csúszó-mászó állatkává, orrára nem nő bibircsók. Sőt, szerelembe sem ettől fog esni – tette még hozzá, majdnem vigyorogva. Ezzel az ügyet letudva, leszedte a gombákat a nyársakról, s immár szárazon közölte a lánnyal, hogy jobban tenné, ha enne végre, mert nem ér rá egész nap itt időzni miatta. Vele vagy nélküle, de neki tovább kell mennie.

Isabell óvatlanul kortyolt a kezében tartott sárgászöld léből, s miközben sikerült nyelvét leforráznia a kesernyés itallal, megállapította, hogy azt bizony nem neki találták ki, s inkább visszaadta tulajdonosának, majd batyujából előhalászta a kissé megviselt kenyér és sajtmaradványokat.

Amint sikeresen megosztoztak bőségesnek éppen nem mondható, de annál változatosabb reggelijükön, a lány feledve előbbi zavarát, vidáman próbált újfent szóba elegyedni az újfent hűvös álarca mögé húzódó varázslóval. Aragon sztoikus nyugalommal, szótlanul tűrte egy ideig a fejére záporozó szóáradatot, majd mikor a lány nekiszegezte a kérdést, miszerint: mi történhetett végül a tündér-sárkány-mágus trióval, és egyáltalán, hogyan nézhet ki egy sárkány emberi alakban... nem bírta tovább cérnával. Felhajtotta maradék teáját, csészéjét elmosta, majd miután kevéske holmiját elcsomagolta megállt, s a napba nézve kis tűnődés után csöndesen mondta a meghökkent hajadonnak:

- A tündérnek fia született a sárkánytól. A mágussal közösen fölnevelte, majd a mágus megölte a tündért, a fiú pedig a mágust. Hogy mi történt a sárkányok urával, vagy milyen a külseje? Nem tudom.

- Bár... – tette hozzá szemét lehunyva - valószínűleg él és virul... Valahol.

Azzal eloltotta a tüzet, kardját övébe tűzte, fejére húzta csuklyáját, és nyugodt arccal, várakozóan nézett a meredten figyelő leányzóra.

- Nos... én megyek – szólt látva hogy nem mozdul, s kimért léptekkel elindult nyugatnak a hegy árnyékolta völgy felé, melyet egybefüggő fehér ködlepel takart, amiből csak egyes facsoportok bálnahátszerűen kiemelkedő teteje látszott ki.

Isabell erre magához tért dermedtségéből. Gyorsan összekapkodta motyóját, és sietve futott a gyorsan távolodó alak után.

- Honnét... honnét veszed, hogy ez történt? - faggatta tovább a férfit lihegve, mikor végre utolérte a görgeteg kövekkel borított kopár lejtő aljában, ahol ismét dús, a változatosság kedvéért sűrű párába burkolózó vegyes erdő következett öreg, göcsörtös törzsű fákkal és hatalmas szikladarabokkal, melyek között eltörpült az ember, ahogy a közöttük kanyargó ösvényt követte.

- Én... azt hittem, ez csak egy mese!

- Én pedig mondtam neked, hogy nem tudok egy mesét sem - morogta a varázsló tekintetével a ködöt fürkészve, mely úgy gomolygott az ösvény fölé boruló fák között, mint valami nyálkás csápokkal fölszerelkezett ragadozó. A hely nyomasztó légköre végre hallgatásra bírta szószátyár útitársát is, s némán rótták az utat a sejtelmes homályban.

Puha csönd honolt a sűrű lomb alkotta boltívek alatt. Nem hallatszott madárdal, vagy a szél motozása az ágak között, csak nehéz vízcseppek kopogása a földet borító több esztendős avaron. Minden más hangot elfojtott a levegőben lebegő vastag, hideg pára.

- Idefelé jövet nem volt ilyen félelmetes – suttogta Isabell megilletődötten. - Igaz, akkor sütött a nap. Van egy tanya nem messze innen. Délre biztosan elérjük, ha ilyen gyorsan haladunk. Ott megpihenhetnénk - mondta reménykedve az előtte ballagó férfi hátának. – Nagyon kedves emberek lakják...

Leheletnyi tétovázással, hogy egyáltalán szóra méltassa-e ezt az ötletet, Aragon mogorván közölte:

- Nincs szándékomban délben is megállni, de ha fáradt vagy, nyugodtan ott maradhatsz. Nekem tovább kell mennem.

Persze Isabellnek nem akaródzott elszakadni tőle, még ha csábította is a lehetőség egy kis pihenésre. Inkább nem erőltette tovább a dolgot. Gondolta, majd csak kibírja valahogy estig, bár már érezte tagjaiban az elmúlt napok megpróbáltatásai okozta fáradtságot. Puha ágy és békés napok megszokott történései – az otthon melege - most nagyon hiányzott neki.

- „Lehet, hogy mégis maradok ” - gondolta aztán hirtelen elhatározással. - „ Haram onnan már csak egy napi járásra van, s ha megkérem a gazdát, valamelyik fiát biztosan elszalajtja apámhoz az üzenetemmel.”

A gazdasszony nagyon szívélyesen látta őket vendégül az afféle út menti fogadóként működő barátságos udvarházban, s biztosította róla, hogy bármikor szívesen látja. Isabell megkedvelte a víg kedélyű, pirospozsgás asszonyt, aki az otthoni szakácsnőjükre emlékeztette. A házaspár öt gyermeke közül a huszonegy éves Marcus volt a legidősebb, majd a tizennyolcadikat idén betöltő Júlia következett, aki hasonló sorsa miatt szintén belopta magát a szívébe. Marion asszony megsúgta, hogy eszük ágában sincs őt elengedni az udvarhoz. Inkább elrejtik az erdőben. Már építettek is neki egy kis rejteket, nem messze a háztól.

- Csak nem pocsékolnak arra energiát a nagyságos urak, hogy az erdő közepébe küldjenek katonákat behajtani egy ilyen jelentéktelen kis a tartozást! Nem igaz angyalom? - mondta bizakodóan, miközben az éppen elkészült ételt tálalta föl az éhes társaságnak.

Isabell pedig egyetértően bólogatott, és megdédelgette a két év körüli legkisebb leánykát, aki kihasználva a rá vigyázó, csak néhány évvel idősebb nővérkéje vitáját kamaszodó bátyjukkal, odatotyogott hozzá, hogy maszatos kezecskéjét nyújtogatva, fölkérezkedjen az ölébe.

Pedig ha akkor tudta volna, hogy mi fog történni hamarosan a Határ-folyó gázlójánál, talán lehűthette volna a lelkesedését. De nem sejtette. Szintén tele volt reménnyel, hogy ő is elkerülheti a neki szánt szolga sorsot azzal, ha a szomszédos tartományban lakó nagynénjéhez költözik. Kisnemesi családja miatt valószínűleg nem kellett volna a legalantasabb munkákat végeznie, de mégiscsak szolgálnia kellet volna egy – a hírek szerint – meglehetősen züllött helyen, mely fölött ott lebegett a félelmetes mágus nem éppen megnyugtató árnya is. Így szülei fájó szívvel, de elküldték maguktól.

Visszaidézve milyen jól érezte magát a barátságos családi környezetben, most hajlott rá, hogy megszabaduljon - egyszer zavarba ejtően kedves, másszor kiábrándítóan rideg - útitársától.

Ember tervez, az égi erők pedig bevégzik - csak sajnos nem mindig azt, amit az ember gyermeke elképzelt.

A sorsnak pedig, más tervei voltak mindannyiukkal...

Az egyre erőteljesebben ragyogó nap végül szétoszlatta a ködöt. Enyhe szél susogott a lomb között. Az ágak nyikorogva meg-meg hajoltak. Valahol harkály kopácsolt.

Lakott település közelségét jelezte a kesernyés füstszag, mely a megélénkülő légmozgással sodródott vándoraink felé.

Aragon hirtelen megtorpant. Összevont szemöldökkel hallgatózott, majd derékon ragadta a hátának koppanó lányt, s belökte a legközelebbi termetes fa mögé. Tenyerét az éppen méltatlankodásra nyíló szájra téve, testével az ágas-bogas fatörzsnek szorította.

Foglya feje fölött lesett ki a levelek közötti réseken az ösvény kanyarulatában terpeszkedő jókora szikla felé, amely mellett éppen abban a pillanatban fényes páncélingben masírozó katonák bukkantak föl egymás után, Haram irányából sietősen lépkedve.

A varázsló zöldes-barnás köpenye mindkettőjüket betakarta, teljesen beleolvadtak a környezetükbe.

Isabell megpróbálta eltolni magától a férfit, s letépni arcáról a kemény kezet, de fogvatartója sokkal erősebb volt nála, s könnyedén kényszerítette csöndre és mozdulatlanságra. Fémes csörgés és idegen férfihangok bírták rá végül, hogy ernyedten tűrje a ráboruló meleg test felkavaró közelségét.

A féltucat gordami zsoldos röhögve ecsetelte hőstetteit egymás előtt, amíg vezetőjük a hetedik, aki néhány lépéssel előttük haladt, hátra nem fordult, és durván csöndre nem intette őket, ahogy sorra elvonultak a rejtőzködők mellett.

Hamar elhalkultak a menetelők keltette zajok. A varázsló fokozatosan lazított a szorításán, de továbbra sem engedte el a hozzásimuló illatos női testet. Sőt, most már figyelmét is teljesen neki szentelte. Kezét elvette a szájáról, de közben finoman végigsimított puha ajkain, bársonyos arcán, karcsú nyakának selymes bőrén. Majd ujjai megpihentek gömbölyű vállán, lesimítva róla az oda akasztott íjat, tegzet, tarisznyát - melyek tompa puffanással értek földet a lábaiknál -, s finoman elhúzta a fa durva törzsétől. A vastag kék köpenyen keresztül is érezte a lány szívének zaklatott dobogását, az ereiben száguldó vér szapora lüktetését. Mélyet szippantott az orrát csiklandozó hajszálak enyhe virágillatából. Valami réges-régen elfeledett érzés kerítette hatalmába, s az önfegyelem jeges burka, mely érzékeit és szívét vigyázta, repedezni kezdett. Pontosan tudta, hogy a lánynak sem közömbös. Egy pillanatig habozott, majd úgy döntött, küldetése várhat talán egy percet, míg kiélvezi e bensőséges pillanat varázsát.

Isabell dermedten állt, és nem bírt megmoccanni. Fogalma sem volt, mit tegyen. Tegyen-e egyáltalán valamit? Míg tétovázott, a varázsló kicsit eltávolodott tőle, gyengéden az álla alá nyúlt és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

Rabul ejtette a lassan fölé hajló férfi tekintete. Szíve majd kiugrott attól, amit kiolvasni vélt belőle.

Aztán ahogy a meleg száj ajkára tapadt, és ráérős élvezettel egyre mélyebben vette birtokába, testét forróság járta át, lábaiból pedig elszállt minden erő. Hogy el ne essen, karjait a férfi nyaka köré fonta, és önkéntelenül viszonozta a csókot. Ölébe eddig ismeretlen és ijesztő érzés költözött, s hirtelen arra eszmélt, hogy elfogyott a levegője. Zihálva elhúzódott, s ahogy a férfi szája lassan lefelé haladva átvándorolt a nyakára, kezei pedig a köpenye alatt indultak felfedező körútra, Isabellbe villámként hasított a felismerés, hogy ki ő, hol van, s talán nem kellene hagynia, hogy egy jégszívű mágus kihasználja a gyengeségét. Hevesen eltolta magától, s hirtelen felindulásból lendítette jobbját, hogy arcul csapja az arcátlant, de az illető elkapta a csuklóját, még mielőtt elérhette volna a célját. Tengerzölden ragyogó szeme figyelmeztetően megvillant.

Hosszan a lány haragtól lobogó tekintetébe fúrta pillantását, miközben a rabul ejtett végtagot arcára simította, s pimasz mosollyal belecsókolt a puha, kicsi tenyérbe.

- Ezt ne merészeld még egyszer! - nyögte Isabell. Kezét elrántotta, és nekifeszítette a derekát ölelő férfi mellkasának.

Ő kicsit félrebillentette a fejét, mintha gondolkodóba esett volna valamin, majd a füléhez hajolva rekedten súgta:

- Pontosan mit is?

- Nagyon jól tudod te azt – suttogta a lány elfúló hangon, miközben tagjai remegésén próbált úrrá lenni.

- Lehet, hogy az a sorsom... hogy... néhány nap, vagy hét múlva főurak cselédje, vagy... játékszere legyek... de... de most még szabad vagyok és... én nem vagyok olyan lány akit... aki... bármire kapható.

A varázsló csak hümmögött, és ha már úgyis ott időzött, finoman csókot lehelt a formás fül mögé.

Isabell libabőrösen hajtotta fejét a vállára. Miközben teste a folytatásért könyörgött, esze kétségbeesetten kereste a kiutat ebből a kínos helyzetből.

Tehetetlenül, behunyt szemmel lihegte a varázsló nyakába:

- Ha van benned egy cseppnyi tisztesség... akkor... nem taszítasz még nagyobb nyomorúságba... nem élsz vissza azzal, hogy... hogy...

- Hogy Te is kívánsz engem? - suttogta Aragon, arcát a lány halántékához simítva, miközben kényszerítette magát, hogy lehiggadjon. Erőtlen bólintást kapott válaszul.

Szorosan ölelte, míg vérük vágtatása alábbhagyott kissé, majd mély sóhajjal, lassan eltolta magától a kábult hajadont.

Hosszú másodpercekig, némán álltak egymással szemben.

A varázsló tekintetében kihunyt a szenvedélyes ragyogás. Szemei visszanyerték hűvös fényüket.

- Bocsáss meg, Hölgyem! – mondta végre enyhén meghajolva. – Nem is értem hogyan veszíthettem el a fejem..., de azt megígérhetem, hogy többé nem fog előfordulni...

Jobbját felé nyújtva komolyan nézett a lányra, aki kezét kezébe téve mintegy elfogadta a bocsánatkérést.

Isabell gyomrát furcsa módon - mint amikor valakit veszteség ér - tompa fájdalom szorította össze, mert ahogy a hideg szemekbe nézett, cseppnyi kétsége sem volt afelől, ezt az ígéretet Aragon sohasem fogja megszegni.

Bánatosan figyelte a kézfeje fölé hajló szép férfiarcot, amint főúri eleganciával csupán megérinti a bőrét ajkával, de nem csókolja meg. Ahogy fölegyenesedett, tekintetük ismét összekapcsolódott.

- ...csak ha Te megkérsz rá - szólt, s karcos hangja nyomán valami vad öröm járta át a leányzó lelkét, és elkapta pillantását a mindentudó mosollyal őt szemlélő férfiról, aki enyhe fejcsóválással nyugtázta magában: ha még egyszer megéli a maga háromszáz évét, sem fogja megérteni a nőket, mert íme itt egy, aki felpofozta volna egy csók miatt, ugyanakkor csalódott, hogy többet esetleg nem lesz benne része. Aztán mikor kiderül, hogy ez csak rajta múlik, olyan örömtől ragyog fel az arca, mintha... nem is tudom... a korona-herceg épp megkérte volna a kezét.

- „Ő maga sem tudja mit akar” - összegezte a végeredményt. Lehajolt a földre pottyant holmikért, s miközben a makacsul a barna avart néző hajadon kezébe nyomta azokat, mintha távoli izgatott varjúkárogást hallott volna.

- Gyere menjünk! - mormogta, a gyászos madarak feldúltságának lehetséges okát keresve, de hiába figyelt, nem érzett a közelben semmilyen nyugtalanságra okot adó jelenséget.

Isabell az iménti incidens miatt már saját magában sem bízott igazán, és megszilárdult benne az elhatározás, hogy nem marad tovább a sármos varázsló társaságában, mert még a végén megkéri rá, hogy felejtse el, amit az előbb ígért. Ezt a szégyent pedig nagyon szerette volna elkerülni.

- „Hogy tud ilyen... ilyen ellentmondásos lenni...?” - gondolta még mindig remegve, miközben tarisznyáját, fegyverét ismét a vállára akasztotta - „...és le merném fogadni, gondolatolvasó is...”

Végigborzongott erre az ijesztő lehetőségre, s kelletlenül utánaeredt a kanyarban éppen eltűnő köpenyes alaknak.

Beletelt egy órába is, mire elhagyták végre az óriási sziklák szabdalta vidéket. Az ösvény két domb közötti vágatban, enyhe lejtéssel simult a lábuk alá. A több száz éves fákat fiatal bükkös váltotta fel. Sudár, ezüstös törzseik között már látni lehetett a távolban egy nyiladékot sejtető világosabb foltot.

Aragon ugyanolyan nemtörődöm módon, hátra sem nézve lépkedett előtte, s a lányban lassan elmúlt a fánál történt események okozta zűrzavar.

Végül nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze ami már percek óta foglalkoztatta, miszerint miért kellett elbújniuk, amikor a mellettük elvonuló csapat nem számlált több tagot, mint az, amellyel a varázsló oly könnyedén végzett a gázlónál.

- Ha lett volna másik átkelő a közelben, akkor most azok a katonák is élnének - jött a közönyös válasz –, de nem volt... és kedvem sem volt megvárni, míg veled végeznek, majd továbbállnak.

- Ezzel azt akarod mondani, hogyha lehetőséged lett volna rá, hogy elosonj mellettünk, akkor... akkor sorsomra hagysz? Nem avatkozol közbe...? - Élesen felidéződött benne a gázlónál történtek képe, és nőtt a bizonyosság, hogy most bizony rátapintott az igazságra.

Aragon pedig nem válaszolt. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett vissza a lány elkerekedett szemeibe.

- „Igen, azt akarja mondani.” - gondolta, kihűlő szívvel. Végleg betelt nála ezzel a pohár. Hátat fordított a férfinak, és futva elindult előre. Mindennél jobban vágyott egy kis melegségre, jóindulatra és minél messzebbre akart kerülni attól, akiben most iszonyatosan csalódott.

Szemei előtt a barátságos tanya képe lebegett. Ott van a hely, ahol érző szívű emberek élnek, ahol végre megpihenhet, felejthet, és ezt az egész lidércnyomást kitörölheti a fejéből.

Aztán, ahogy elért végre oda, ahol véget ért az erdő, elé tárult az ismerős tisztás a kaszálóval, konyhakerttel, és a lombos tölgy takarta egyemeletes gerenda épülettel.

Nem tűnt föl neki, hogy kissé dúsabb füst szállt az ég felé a ház mögül, mint amit egy kemence kéménye tud produkálni, és a magasban idegesen köröző varjak panaszos károgása sem nyugtalanította.

Végigrohant a magyalsövénnyel szegélyezett kerti úton, hogy aztán iszonyattól elkerekedett szemmel torpanjon meg az udvar közepén.

Először csak egy nagy, fehér folt tűnt föl a nagy fa tövében. Azt hitte rosszul lát, ám nem tévedett, a kedves gazdasszony hevert ott kiterülve, véresen, nyakig felhajtott szoknyával. Elvágott torkából csordogáló vére, félig megalvadt tócsában gyűlt össze a karjai alatt, melyek furcsa, kitekert pózban hevertek a feje mellett. Arcára fagyott fájdalommal, üveges tekintettel meredt az ég felé, mintha utolsó pillantásával is a feje fölött himbálózó gyermekeit óvná, akik takaros sorban egy árva hinta mellé voltak a tölgy vastag ágára nyakuknál fogva fölakasztva. Maszatos arcukon rászáradt könnyek nyoma látszott. A két nagyobb eltorzult arcáról sütött a rémület – ők már fölfogták, mi történik velük - míg a legkisebb, kinek egyik cipője hiányzott pufók lábacskájáról, ártatlan, behunyt szemű arcocskájával, mintha csak aludna, fáradt galambként függött a durva kötélen.

A közeli gémeskút falának támasztott háttal a gazda ült kiontott beleire roskadva.

A ház bejárata tárva nyitva állt, bentről sikoltozás, dulakodás zaja szivárgott ki. Valaki, vagy valakik törtek zúztak odabent, majd egy fájdalmas kiáltás után csizmás lábak dübörögtek lefelé az emeletre vezető lépcsőn. Két zsoldos jelent meg az ajtóban. Ájult nőt cipeltek a karjainál fogva, észre sem vették a sóbálványként ácsorgó Isabellt. Nem messze a fától ledobták terhüket a pázsitra, s nekiálltak megszabadítani a ruháitól.

Nem tűnt föl nekik az sem, amikor a lány lassan kezébe vette íját, és kihúzott két nyílvesszőt a hátán függő tegezből.

- „Átkozott láncing!” - gondolta, enyhén csodálkozva a vérszomjon, mely láttukra elöntötte az agyát. - „Csak az arcukat tudom megsebezni.”

Az egyik vesszőt a húrra helyezte, s mindenre elszántan sziszegte:

- Nem zavarok, uraim?

Azok ketten erre fölkapták fejüket, és fölegyenesedve felé fordultak. Egyikük máris kapott egy nyilat savószín szembogarába, s ordítva rogyott a mellette heverő nőre, kétségbeesetten markolva az agyába fúródott erős tengeri nádat. A másik azonban gyorsan kapcsolt, pallosával hárította a feléje repülő lövedéket, majd eszement dühvel sötét szemében, emelte pengéjét és ugrott a gyilkos nőszemély felé, hogy lekaszabolja.

Isabell kapkodva vett elő még egy nyílvesszőt, de már nem volt rá ideje, hogy elrepítse. A széles, egyenes acél suhogva közeledett felé. Tudta, hogy elkésett. Szorosan behunyta szemét, hogy ne is lássa, mikor a hideg vas eléri védtelen testét. Valami elsuhant mellette, érezte a szelét. A várt fájdalom helyett azonban fémes csendülés hallatszott, ahogy a sárkány-rajzos penge kivédte a csapást. Meglepetten nézett föl Aragonra, aki mellé lépve, könnyed csuklómozdulattal lökte vissza kardjával a támadót. A katona arcáról szinte sütött a meghökkenés:

- „Honnét került ez ide egyik pillanatról a másikra?” - gondolta a hideg tekintetű idegent figyelve, aki szabad kezével kényelmesen hátratolta fehér hajáról a csuklyáját, és rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, furcsa kardját lazán oldala mellé engedve. Mintegy kínálta magát: Gyere támadj...védtelen vagyok!

Pierre de Carnage azonban nem véletlenül jutott tiszti rangjához, nem ejtették a fejére, hogy bedőljön egy ilyen átlátszó trükknek. Óvatosan, pallosának hegyét végig ellenfelére irányítva araszolt vissza a ház bejárata felé, miközben az odabent gyanútlanul kutakodó társai után ordított.

Azok jöttek is nagy lábdobogással. Még öten tódultak ki a tágas udvarra, és sorakoztak föl vezetőjük mellé fegyvert rántva. Az utolsóként felzárkózó vörhenyes arcú csatlós azonban felhúzott nyílpuskát tartott kezében kard helyett, s mivel a tűzparancs sem váratott sokat magára, elégedett vigyorral küldte áldozata szíve felé a rövid, ám ilyen közelről biztosan halálos lövedéket.

Arra, hogy az előttük álló alak a mellkasa előtt egy arasszal elkapja a nyilat, egyikük sem számított. Arra pedig álmukban sem gondoltak volna, hogy ugyanazzal a mozdulattal - kézzel! -, vissza is küldi a feladónak.

Az íjász még bambán megbámulta a homloka közepéből épp hogy kilógó nyíl sastollas végét, majd egy hörrenéssel összecsuklott ámuló társainak lábai előtt.

- Nos, Uraim, remélem, nem csak ennyire futja a...tehetségetekből! – mondta Aragon gúnyosan a dermedt társaságnak. Szeme villanásával jelezte Isabellnek, hogy húzódjon félre a kút mögé, majd csupasz kardját a vállára fektetve közelebb lépett a katonákhoz. Carnage a többiek háta mögött az elárvult íjpuskához ugrott. Halott társától elvette a nyilakat is hozzá, majd a többiekre ordított, hogy támadjanak. Villámgyorsan töltötte újra a fegyvert, s emelte célra. Annyira azonban nem volt fürge, hogy kihasználhassa a beosztottjai által rendezett figyelemelterelést. Mire lőhetett volna, már csak ő volt életben közülük, s döbbenten szemezhetett a vértől csöpögő pengével felé forduló férfival.

- Nem akarsz lőni? - kérdezte jeges mosollyal ajkán Aragon, merőn a tiszt szemébe nézve. – Vagy mégis inkább karddal próbálkoznál? - tette hozzá a habozását látva.

Carnage részéről valahogy egyik sem tűnt vonzó megoldásnak, s hirtelen ötlettől vezérelve, oldalra, a kút mellett mozdulatlanul álló lányra fogta a fegyvert. Kárörvendő vigyorral húzta meg az elsütőkallantyút, s már repült is a halált hozó vessző a nő szíve felé.

- „Ezt kapd el te szemét!” - gondolta még, s nem értette azt a szót, amit a furcsa harcos kiáltott, amelynek hatására... mintha fényes fátyol libbent volna a célpont és a nyílvessző közé. Azt pedig végképp nem értette, miért fordult vissza a tarajos vasheggyel felszerelt faragott mogyoróág, hogy miután teljes sebességgel becsapódva szétroncsolta a gégéjét, megakadjon két nyakcsigolyája között. Hitetlenkedve meredt a torkából kilógó szürke tollas végre, s a vörös anyagra, mely mellkasára fröccsent. Saját vérében fuldokolva, rongybabaként esett hanyatt, bénán meresztve szemeit feltételezett gyilkosa felé, aki hideg közönnyel nézte az ő haláltusáját.

Miután megbizonyosodott róla, hogy halott, a varázsló lerázta kardjáról a vért és visszacsúsztatta a hüvelyébe.

Csak ezután fordult a lány felé, aki az eseményektől dermedten, a kútnál heverő gazda kibelezett teteme mellett állt, s tágra nyílt szeméből sütött az iszonyat.

Ahogy a vérszomj s az azt követő halálfélelem hideg érintése is elvonult elméjéről, újra reálisan látta a világot, és nem töltötte el szívbéli örömmel, ami a szeme elé tárult.

- „Mennyi vér... már megint! Micsoda tökéletes gyilkos! És... nem mondhatom el magamról, hogy különb vagyok nála.”- Tétován az ismeretlen nő testén terpeszkedő, átlőtt szemű pribékre pillantott, aki úgy feküdt ott, mintha kedvesét ölelné.

- „Vajon ki lehet ez a szegény lány? Meg kellene nézni, él-e még!”

Nem bírt azonban megmozdulni, közelebb menni ahhoz az emberi lényhez, akinek Ő okozta a halálát.

- „És ezek a gyerekek! Hogyan lehet képes valaki ilyen borzalmas tettre?”

Nagy felhő-tutajok úsztak az egyre élénkebben fújó szélben. A nap ki-ki bukkant mögülük, és olyankor furcsa, éles árnyékot vetettek az elcsöndesült udvaron pihenő tárgyak s a ház előtti virágoskertben bókoló növények.

Aragon átlépkedett a vértócsák között heverő testrészek fölött, egyenesen a kút felé tartott. A tölgyágak takarásából elé táruló látvány hatására megtorpant, s elsötétülő tekintettel vette szemügyre a háziak tetemeit. Képzeletében lepergett, mi is történhetett. Szinte látta maga előtt, amint a pribékek gyerekeikkel zsarolják a szülőket, a szemük láttára megölik őket, ahogy felnyársalják a védelmükre rohanó férfit, s végül megerőszakolják a végső kétségbeesésbe zuhant anyát.

- „Mit akartak ezektől a szerencsétlenektől? Hiszen, még csak pénzük sem lehetett sok...”

Balja megcsikordult kardja markolatán, ahogy megszorította hirtelen támadt dühében. Szinte elemi erővel tört rá a gyilkolási vágy, s halványzöld íriszét aranysárgára festette. Már megbánta, hogy azt a másik hetet elengedte.

- „Sebaj!”- vigasztalta magát. - „Ilyen sem fog többé előfordulni!”- Erre a gondolatra ismét visszanyerte a hidegvérét. A bal karjára csatolt rejtett tokból hosszú pengéjű kést húzott elő, elmetszette a köteleket, karjaiba vette a gyermekeket, és sorban anyjuk mellé fektette őket a földre. A nő ruháját is eligazította, hogy ne látszódjon szemérme, majd további nyomokat kezdett keresni az össze-vissza taposott földön.

A füst a ház mögötti szérű egyik szénaboglyája mellett ásott üregből áradt. Mintha egy kisebb lakás lett volna ott berendezve, legalábbis a félig elszenesedett bútorok alapján erre lehetett következtetni. A körülötte föltúrt föld egy jóval nagyobb létszámú csapat jelenlétét sejtette, mint amilyennel találkoztak.
A csizmatalpak között feltűnt neki néhány kicsi, mezítelen láblenyomat is, mely nőé vagy nagyobb gyermeké lehetett.

- „Nem gyermek...egy tizennyolc éves lány...” - villant belé a bizonyosság, s egyszeriben világossá vált számára, mire volt jó a családot megkínozni, s hogy nem volt hatástalan a zsarolás. Az egyik csapat tovább ment a gázló felé – valószínűleg a néhai vámszedőket leváltani – a másik pedig visszatért zsákmányával Haramba.

- „És a harmadik? Furcsán nagy a forgalom errefelé... csak nem várnak valakit?”

Mélyen elgondolkodott ezen a föltevésen, majd elhessegette a képtelen gondolatot, hogy ez a harckészültség neki szólna és bárki is tudna a jöttéről.

- „Van néhány óra előnyük, de nagyon messze nem lehetnek”- gondolta, azzal visszatért a fához.

Isabell elé lépve két kezét a vállaira tette, s enyhén megrázta, hogy magához térjen. A sápadt arcban hatalmasnak tűntek a sötét árnyékkal kerített szemek. Sajnálattal állapította meg, hogy eltűnt a vidám fény belőlük, és gyanította, ez a lány már nem fog olyan felhőtlenül mosolyogni mint régen, és a ma látott tragédia talán egész hátralévő életében kísérteni fogja.

- Gyere! Itt már nem tehetünk semmit - mondta neki csöndesen.

Isabell tekintetében hirtelen valami keserves remény csillant. Esdeklően nézett föl a varázslóra, de ő komoran megcsóválta a fejét.

- Sajnálom. Halottak. Az én hatalmam is véges, a holtakat még én sem tudom visszahozni.

- „Halottak...” - visszhangzott lelkében a szörnyű szó. Tekintete tétován rebbent a pici lány szenderegni látszó alakjára. Lassan eltolva magától a férfit odament, s a kezében szorongatott nyilat eldobva térdre rogyott mellette.

Ölébe vette a kicsi testet, melyen még nem uralkodott el teljesen a végső merevség. A pelyhes fejecske hátracsuklott, láthatóvá téve a törött nyakát övező szederjes horzsolást. Tehetetlen csomagként feküdt a lány karjaiban, biztosítva a még hitetlenkedőt: nem, ez a gyermek nem fog már senkihez maszatos kezecskéit kinyújtva odatotyogni. Élete visszavonhatatlanul véget ért, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna.

Gyengéden visszafektette az anyja mellé, majd arcát kezébe temette, s egész testét megrázó, fuldokló zokogásban tört ki.

A varázsló csak nézte, de most nem mozdult, hogy megvigasztalja. Ismerte már a veszteség e fajtáját, melyre nem lehet gyógyír szó vagy ölelés, legfeljebb csak az idő... s talán a vér, melyet a bosszú fakaszt ellenséged kitépett szívéből.

A lány pedig perceken keresztül csak zokogott, magában átkozva azt a személyt ott Haramban, kinek uralkodása alatt mindez megtörténhetett. Elsiratta reményeit, a barátságos menedéket ami nincs többé; azt, hogy a lidércnyomás nem ért véget; s mert az egyetlen élőlény, akire számíthat, újra csak ez a kiszámíthatatlan varázsló, aki... ismét megmentette az életét.

Ahogy ebbe jobban belegondolt, lassan elapadtak a könnyei. Eluralkodott rajta a bizonytalanság: talán félreértett volna valamit? Lehet, hogy elhamarkodottan mondott ítéletet furcsa kísérője fölött? Fájdalmára gyógyírként hatott ez a felismerés. Föléledt benne a remény: talán mégsem veszített el mindent. Tágra nyílt szemmel nézett maga elé néhány pillanatig, majd a háta mögött türelmesen álló férfi felé fordult.

- „Igen, valami itt nem stimmel” - gondolta. – Miért jött volna utánam, miért védett volna meg - megint -, ha csak annyi segítőkészség élne benne, mint amit... elutasító modorával sugallni próbál?

Átható pillantással méregette az áldozatai vérétől összemocskolt alakot.

Aragon szinte fizikailag érezte bőrén a lány kutató tekintetét. Sejtette, mi járhat a fejében, és nem volt kedve a magyarázkodáshoz.

- „Gondold csak azt, kislány, hogy egy szívtelen gyilkos vagyok. Könnyebb lesz holnap a búcsúzás... mindkettőnknek.”

Szándékosan figyelmen kívül hagyta a kérdést, amit a könnyes szemekben látott, és inkább a kúthoz ballagott. Félrehúzta a gazda holttestét az útból, vizet merített a rúd végére láncolt vödörrel, és nekiállt a vért lemosni a kezéről. Biztosra vette, ennyivel nem fogja megúszni, hiszen nagyjából már kitapasztalta útitársnője makacs természetét. Nem érte váratlanul hát a kissé rekedt hangon nekiszegezett kérdés:

- Miért jöttél utánam? Hiszen sietsz, nemde? Most volt másik út... Nem kellett volna bejönnöd ide.

A férfi nem válaszolt. Kritikus szemmel vizsgálta át hullócsillagok kihűlt magjából aprólékos munkával készített kardját, esetleges vérmaradványok után kutatva. Elégedetten nyugtázta: az ezüstös pengének most sem ártott meg a használat, éle ugyanolyan makulátlan, mint mikor az egyik vizsgáján bemutatta mesterének, aki az ő a fémalakító mágiában való jártasságát volt hivatott ellenőrizni. Leöblítette, gondosan szárazra törölte, majd a hüvelyével együtt félrerakta, s bőven locsolva magára a vizet folytatta a tisztálkodást.

A lány közben közelebb jött hozzá. Úgy látszik elhatározta, most nem hagyja magát lerázni. Már szinte kiabálva kérdezte:

- Mondd meg! Miért mentettél meg harmadszorra is? Hiszen nem érdekel a sorsom...!

Riadtan lépett viszont hátra a szerteszét fröccsenő folyadék elől, mikor a varázsló fölemelte a vödröt, és annak egész tartalmát a saját fejére öntötte. Prüszkölve, szemlátomást élvezve a hűvös érintést, csuromvizesen emelte végre tekintetét faggatójára.

- Honnét veszed, hogy nem érdekel? - kérdezte végre türelmét vesztve, s az üres edényt visszaengedte a mélybe.

- De hiszen azt mondtad, ha nem állnak az utadba, még most is élnének - értetlenkedett a lány, tekintetével önkéntelenül a férfi bőrén legördülő cseppeket követve, melyek vizes hajából folytak végig az orra vonalát követve a szájáig, hogy aztán az állán át lecsorogjanak a nyakába.

- De bizony az utamba álltak - mondta a varázsló enyhe iróniával, nedves arcában szinte világító szemeit a lány tekintetébe fúrva -, mivel voltam oly elvetemült, hogy nem fizettem ki a vámot.

Gyűrűjében felizzottak a vörös kövek az éppen előbúvó napfényben, ahogy kezét a halántékához emelte. Ámuló partnernője szeme láttára a mutató és középső ujjával megfogta a haját összetapasztó nedvességet, s mint egy fátylat, leemelte magáról az alakját beborító vizet, és elegáns mozdulattal oldalra a földre ejtette. Halvány mosollyal jutalmazta a barna szemekben újjáéledő ragyogást.

- Ha ez nem vált volna be, bizonyára akadt volna még más ürügy is, hogy magamra uszítsam őket... - tette hozzá egészen közel lépve a kerek szemekkel rámeredő leányzóhoz, s immár száraz kézzel gyengéden letörölte a könnyeit.

Isabell titkon valami ehhez hasonló válaszra számított. Megkönnyebbülten hajtotta fejét a férfi vállára, és behunyt szemmel átölelte a derekát. Ám a varázsló finoman eltolta magától.

- Sikerült elsiratnod az ismerőseidet? - kérdezte csöndesen.

Feleletképpen keserves nyöszörgés hallatszott. Egyszerre kapták fel a fejüket, s ellépve egymástól, keresték a hang forrását.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.