1. fejezet
Különös vándor

Hűvös ködfoltok terpeszkedtek a hajnali erdőn megbúvó tisztás felett. Csend volt, csak a hatalmas fenyők susogtak, egy-egy madárka álmos pittyegése hallatszott és egy távoli csermely csobogása. Néhány toboz puffant az éjszakai esőtől nedves földön. Rőt színű mókus iramodott utánuk. Egy pillanatra megtorpant, fülét hegyezve lesett a dús fűben megbúvó ösvény felé, amely keresztülszelte a kis nyiladékot, mielőtt ismét eltűnt volna a túloldalon burjánzó páfrányok között.
Mozgékony orrocskájával beleszimatolt a párás levegőbe, majd az egyik fenyőtobozt szájába kapva, mint a villám feliramodott a legközelebbi fa ágai közé, ahol mellső mancsaival megragadta szerzeményét, s nekilátott korai reggelijének.
Eközben a hűvös pára megadta magát a felkelő napnak. Nem maradt utána más, mint a leveleken csillogó harmat, mely pompázatos ékkövekként szikrázott az élénkzöld növényzeten.
Mókusunk végzett a tobozzal, s éppen utánpótlás után akart nézni, mikor léptek halk nesze zavarta meg félúton a fa és a földön heverő termések között.
Magányos emberi alak bukkant fel az úton. Nem sok minden látszott belőle az egész testét befedő, durva szövésű anyagból készült köpönyeg alól, melynek sáros mivolta arra engedett következtetni, hogy már hosszú út áll viselője mögött, aki kényelmes tempóban, könnyed léptekkel közeledett a felázott ösvényen.
Felfigyelt a mókusra, s miközben ember és állat egy pillanatra egymásra nézett, az idegen kellemes arcvonásai láthatóvá váltak a csuklya alatt. Magas homloka, egyenes orra, szép, határozott vonalú szája egy a harmincas évei elején járó vonzó férfit mutatott. Az összhatást talán csak a sötét szemöldökei alól kivillanó szúrós tekintetű szempár rontotta el. Érzelemmentesen, hideg közönnyel pillantott a fűben lapuló állatkára.
Ekkor, az ébredező vadon madárdalos békéjét távoli kiáltozás, fémes fegyvercsattogás és kétségbeesett női sikolyok törték meg.
A férfi egy pillanatra megtorpant. Félrehajtott fejjel hallgatózott, majd minden sietség nélkül folytatta útját. Hamarosan egy sokkal nagyobb tisztás szélére ért. Lábai előtt lankás, sziklákkal szabdalt domboldal terült el, melynek tövében bővizű patak locsogott. Távolban kék hegyek vonulatai rajzolódtak ki a rózsaszín fényárban fürdő hatalmas erdőség hullámai felett.
Rendes esetben talán megcsodálta volna a természet elé tárulkozó vad szépségét, ám most a patakparton zajló eseményeket figyelte enyhén összevont szemöldökkel.
A kristálytiszta folyócska harsogva tört utat magának a medréből kiálló, gömbölyűre kopott kövek között, hogy aztán megszelídülve, gázlót alkotva terüljön szét a fák tövében, ahol az út áthaladt rajta. Itt egy rövid szakaszon selymes fű borította a partját, közel s távol az egyetlen táborozásra alkalmas helyet kínálva annak a csapat megfáradt utazónak, akiknek vérbe fagyott tetemei mellet féltucatnyi páncélinges, állig felfegyverkezett marcona alak próbált legyűrni egy erősen tiltakozó leányzót. Szegény hiába rúgott, karmolt, harapott, vetette be minden fortélyát, hogy megszabaduljon kínzóitól, végül a földre szorították, s egyikük a rúgkapáló lábak közé próbált befurakodni. Társai röhögve figyelték szerencsétlenkedését, s biztatták, a hogy igyekezzen, mert még ők is sorra szeretnének kerülni.
Egyetlen katona nem vett részt a mulatságban, aki díszesebb öltözéke alapján a vezérük lehetett. Inkább a földön szétszóródott csomagok között kutatott értékesebb holmik után, s nem törődött a háta mögött hangoskodókkal.

A vándor, miután úgy gondolta, eleget látott már, nesztelen léptekkel elindult feléjük. Csak akkor vették észre, amikor már néhány lépésnyire megközelítette az önfeledt társaságot. Pontosabban az egyik drukkernek tűnt fel először, hogy társaságuk érkezett. Bár az egyszerű öltözékű utas nem tűnt nagy fogásnak, egyenes tartása, határozott járása nem koldusra vallott, s mivel egyedül volt, Gordam tartomány urának pribékje bátran, kivont karddal elé pattant, és követelte a vámot, melyet – nagyura szerint - minden, a határfolyón áthaladó utazónak kötelessége leróni, hogy élve, biztonságban léphessen erre a földre.
- Vedd el! - felelte higgadtan, enyhén karcos hangján az idegen.
A katona megdöbbent ekkora pimaszság hallatán, de nem tétovázott sokat, egyenes kardját maga elé tartva ugrott felé, hogy felnyársalja, de csak a levegőt érte a penge. Egy pillanatig meredten állt, csodálkozva nézett a mellkasa teljes szélességében átlósan hízó vörös csíkra, mely páncélinge átvágott szemein szivárgott át. Arra már nem jutott ideje, hogy felfogja, a saját vérét látja – üveges szemmel, két darabban omlott a letaposott fűre.
A történtek egyetlen szemtanúja a több sebből vérző, ellenállását már-már feladó fiatal nő volt. Döbbenten meredt a magas, karcsú alakra, aki villámgyorsan, ugyanazzal a mozdulattal végzett támadójával, amellyel fegyvert rántott, most pedig szoborként állt kicsit előrehajolva, bal kezével kardhüvelyét markolta, míg kissé a háta mögé kinyújtott jobbjában ívelt pengéjű kardját fogta. A nő bár fegyvert forgató férfiak között nőtt fel, még sohasem látott efféle technikát, ráadásul ilyen gyorsan végrehajtva.
A holttest tompa dobbanással ért földet. Erre a különös zajra s a lány csodálkozó pillantását követve, mindannyian odakapták a fejüket.
Bár lemaradtak az eseményről, csodálkozni valójuk nekik is akadt. Az erős páncélt átvágó metszésvonal különlegesen éles kardra vagy iszonyatos erőre engedett következtetni. Nem csoda hát, hogy mintha összebeszéltek volna, foglyukat magára hagyták, s egyszerre indultak el a jövevény felé.
Társuk gyilkosa nem látszott aggódni az erőfölény miatt. Lassan kiegyenesedett, kardját lazán maga mellé engedte. Átható tekintettel követte ellenfelei minden mozdulatát, lecsapni kész ragadozómadárként várta, hogy támadjanak. Ám azok kezdeti lendülete megtört, s miután óvatosan, minden irányból, de biztonságos távolságból körülvették, valahogy egyiküknek sem akaródzott elsőként rávetnie magát.
Bizonytalanságuk láttán az idegen hideg tekintetében gúnyos szikra villant. Gondolta, segít nekik kicsit: erélyesen megpörgette fegyverét, minek hatására a pengét borító vér minden cseppje távozott - jórészt a meghökkent pribékek arcára, ruhájára fröccsent. Elegáns mozdulattal eltette kardját az övébe tűzött hüvelybe, majd, mint aki jól végezte dolgát, elindult a gázló felé.

A kis csapat vezetője, Eric de Vardes kapitány, aki éppen abból az irányból közeledett volna, elérkezettnek látta az időt, hogy a tettek mezejére lépjen. Kidüllesztette robusztus mellkasát, előre szegezett pallossal elé lépett, nagy levegőt vett, s dörgő basszus hangon, mely a szegény parasztokra lehengerlő hatással szokott lenni, rárivallt a vándorra:
- Állj! Azonnal megállni!
A csuklyás férfi pillantása végigsiklott a torka előtt meredező acélon, s egyenesen az előtte álló tiszt tivornyákról árulkodó táskás szemébe fúródott. Méla undorral a hangjában kérdezte:
- Pontosan miért is?
Vardes úr nem volt hozzászokva az efféle válaszokhoz. Mióta Erőskezű Teobald uralkodott Gordamban, a lakosság teljesen ki volt szolgáltatva a Nagyúr poroszlói és a dölyfös nemesség kénye-kedvére. A legkisebb ellenszegülés miatt is jogukban állt lemészárolni akár teljes falvakat, felégetni házaikat, s megbecsteleníteni leányaikat, asszonyaikat, gyakran nem kímélve a még fejletlen gyereklányokat, sőt fiatal fiúkat sem. A szegény nép tehát szemlesütve lapított, és inkább elviselte a hatalmaskodók minden szeszélyét.
Így érthető volt a kapitány éktelen haragja a pimasz kérdés hallatán. Fojtott, dühtől remegő hangon sorolta:
- Nem fizettél vámot és kezet emeltél e tartomány urának katonájára. Ezért halál jár!
Továbbra is farkasszemet nézve a tiszttel, a jövevény szenvtelen hangon válaszolt:
- Neked is csak azt mondhatom, ha pénzt akarsz tőlem, vedd el! Társad pedig saját magának köszönheti a halálát. Mint ahogy te is, ha nem hagysz békén – tette hozzá kis gonosz mosollyal.
Eric de Vardes minden óvatosságát feledve emelte pallosát és üvöltött beosztottjaira:
- Felkoncolni!!!
Ez volt élete legnagyobb és egyben utolsó tévedése, mielőtt egy ezüstös villanás leszelte a fejét. Az események ezután már megállíthatatlanul peregtek...

Időközben a lány remegő térdekkel feltápászkodott, s riadtan bámult a hullák között megint csak mozdulatlanná váló alakra. Az utolsó martalóc még hörögve bámulhatta meg a mellkasából kiálló remekmívű fegyver élét, mikor is a neki háttal álló gyilkosa oda sem nézve felrántotta karját, átszelvén bordákat, kulcscsontot, koponyát - s mindent ami az útjába került - a végül a fejtetőn kiszabaduló pengével.
A zöld gyepet véres sár, belsőségek és valami szürkés anyag borította, minek láttán az amúgy is meggyötört hajadon öklendezve rogyott térdre.
Többé-kevésbé sikerült úrrá lennie rosszullétén, amikor hirtelen ledermedt a látóterében megjelenő sötét színű bőrcsizmák és vértől csöpögő kardpenge láttán.
Reszketését és a tépett ruha alól kivillanó testét próbálván leplezni, karjait maga köré fonta, míg pillantását lassan, az ezüstös fém mentén emelte egyre feljebb. Élesen látta a hullámos hatású élt, a vércsatornában lassan folydogáló ragacsos, vörös anyagot, megcsodált egy részletgazdagon kidolgozott sárkány rajzolatot, s a keresztvas nélküli markolaton nyugvó kéz mutatóujjára simuló széles, vörös és fehér kövekkel díszített ezüstgyűrűt.
Várta, hogy rá is lesújtson a végzet. De nem történt semmi, csak valami halk neszezés felülről.
Erőt véve magán felpillantott, egyenesen az előtte álló férfi áthatóan tiszta, világoszöld szemébe.

Az idegen közben hátradobta a csuklyáját. Hosszú, hófehér haja selymes fénnyel omlott a vállára, érdekes kontrasztot alkotva fiatalos arcával.
Tűnődve szemlélte a lány bájos arcát eltorzító lilás duzzanatot, a dulakodástól kibomlott dús, sötétbarna hajfonatát. Felmérte karcsú testét borító horzsolásait, majd meglátta a kedves, mandulavágású szempárban a félelmet, amint átváltozik elragadtatott csodálkozássá.
-„Nocsak!” - gondolta magában elmosolyodva.
Szenvtelen arcán nem látszott érzelem, de tekintetében megjelent valami pajkos csillogás, minek hatására a fiatal lány testén édes borzongás futott végig, s elpirulva kapta el pillantását az őt fürkésző idegenről.
Zavarát leplezendő, inkább talpra kecmergett, s kínos gondossággal igyekezett jobb napokat is látott öltözékét rendbe hozni. Szomorúan állapította meg, hogy nemes anyagból szabott hímzett ruhája már csak árnyéka régi önmagának. A hatalmas szakadásokat nézve bosszúsan elfintorodott, amit rögvest meg is bánt, mert éles fájdalom hasított a támadóinak nem éppen gyengéd pofonjaitól feldagadt állkapcsába. Szisszenésére visszhangként suhintás hallatszott, amivel az addig szótlanul szemlélődő jövevény ismételten megszabadult a kardjára tapadt vértől. A tok száját markoló kezének hüvelyk- és mutatóujja között végighúzta a pengét a markolattól egészen a hegyéig, s finom mozdulattal visszacsúsztatta a helyére, majd közelebb lépett a sebesülthöz, aki egyszer csak arra eszmélt, egy határozott kéz felemeli lüktető állát, majd gyengéden, nagyon lassan végigsimít a fájó duzzanaton. Tevékenységét folytatta a nyakán, vállán, egyik csupasz karján vöröslő horzsolásokon, végül sebes öklét vette kézbe, melyről a páncélosokkal való dulakodás hatására szinte csontig lejött a bőr. Első ijedségében meg sem tudott mozdulni, csak elakadt lélegzettel bámult fel a nála majdnem egy fejjel magasabb férfi arcára. Az is csak lassan tudatosult benne, hogy a sajgás enyhe bizsergéssé szelídült sérült tagjain, majd teljesen megszűnve átadta helyét valami kellemesen meleg érzésnek, amitől viszont térdei kezdtek el megint remegni. Elrántva kezét, zaklatottan ugrott hátra, s elkerekedett szemmel még láthatott elenyészni valami zöldeskék derengést a kézfején, melynek bőre ismét, tökéletesen sima és ép volt.

A vándor vetett még egy pillantást a sóbálványként álló hajadonra, majd nyugodtan hátat fordított neki, és inkább a környezetének szentelte figyelmét.
A lány mindössze négy kísérővel utazott. Tetemeik szanaszét hevertek a kihűlt tábortűztől nem messze. Látszott, reggelizéskor érte őket a támadás, majd menekülés közben a halál. Egy felfordult utazó láda, néhány főzőedény, egy kosár, pár szétszóródott ruhanemű feküdt szanaszét a feldúlt talajon.
A már magasan járó nap fényében heverő holttestek felől érkező nehéz, fémes vérszagra megjöttek az első döglegyek is. Zümmögésükbe távoli kakukkszó vegyült.
- El kellene temetni őket - suttogta végre feleszmélve a lány, inkább csak magának.
Harminc év körüli fiával és két segédjével utazva, az idős kereskedő már többször is élvezhette a Haram városában, egy takaros udvarházban élő család vendégszeretetét, s megígérte a lány apjának, hogy épségben elkíséri az ifjú hölgyet a nagynénjéhez, az erdőn túl, keletre fekvő Grimbe.
Elkeseredett düh szorította össze szívét az ismerős, halálukban mégis idegen arcokat nézve.
- „Miért kellett így történnie?!” - gondolta, miközben próbálta visszafojtani kicsordulni készülő könnyeit.
- Nem hagyhatjuk itt őket így! - szólt szemét az idegen hátára szögezve.
- Ne nézz így rám, gyermek! Nem vagyok sírásó - mondta az közönyösen. Mélyet szippantott a balzsamos, gyantaillatú szellőből, majd közelebb lépve az egyik pribék maradványaihoz, a páncél nyakrészébe vésett címert kezdte el tanulmányozni.
- Nem vagyok már gyerek - csattant fel a lány valami hirtelen jött dacos bátorsággal - ...minden élő ember kötelessége gondoskodni a halottairól!
- Ó, Ifjú Hölgy! Vajon, ezek itt mennyire lettek volna kötelességtudók? - kérdezett vissza maró iróniával, karjával a katonák hullái felé mutatva a férfi, miközben fejét a nő felé fordította, s szúrósan nézett annak párás szemébe.
Nem kapott választ. Állták egymás tekintetét egy ideig, majd a zöld szempár megenyhülni látszott.
- Mi a neved, Hölgyem? - kérdezte higgadtan a karcsú teremtést.
- Kaldeai Isabell vagyok Haramból – rebegte ő halkan, s potyogó könnyei fényes ösvényt rajzoltak sápadt arcára.
- Nos, Kaldeai Isabell, én, Armand Sancé de pre n' Dragon csak egyfajta temetési módszert tudok neked felajánlani. - Jobb kezét a tetemek felé emelte, egy szót mormolt valami különös, idegen nyelven, mire azok hirtelen erős, haragos fehér lánggal égni kezdtek. Néhány pillanat múlva – mintegy vezényelve a tüzet - leengedte a karját, de addigra csak kevés finom hamu lapult az épen maradt fűszálak között. Hús, csont, fém, bőr, szövet – minden más – elenyészett.
- Remélem, Hölgyem, így már elégedett vagy! További jó utat! - mondta, s újra a patak felé fordult.

Isabell nem tudta mit tegyen. Teljesen összezavarodott a sokféle érzéstől, ami elborította zaklatott lelkét. Nem elég hogy majdnem megerőszakolták; tanúja volt egy vérfürdőnek, aztán még egynek; még itt is marad egyedül az erdő közepén.
- „Miféle alak az ilyen? Csak így itt hagy?”- dohogott magában.
Már az első pillanattól, mikor látta harcolni, érezte, nem közönséges halandóval van dolga. Az előbbi tüzes mutatvány után pedig biztosan tudta, ez az ember – már ha ember - veszélyes, mert nagy erőket birtokol. S az a hideg szempár... Az a fensőbbséges modor...
- Huh! - borzongott össze. - Mégis, van benne valami vonzó.
Bár tartott az átható tekintetű idegentől, a gondolatra, hogy itt marad egyedül ebben a sötétzöld rengetegben, ahol ki tudja miféle vadállatok, vagy újabb kéjsóvár katonák támadhatnak rá, végigszaladt a hátán a hideg.
S ha ez a – mellesleg igen jóképű - vándor nem lép közbe, mostanra már biztosan félredobva, megbecstelenítve, vérbe fagyottan, heverne.
- „Pre n' Dragon, vagyis a Sárkány fia... Nem látszik rajta semmi sárkányszerű... Talán tünde? A tündék azonban nem szoktak leereszkedni odáig, hogy átjöjjenek a Kapun, az emberi földekre. És különben sem úgy néz ki. Mindazonáltal, veszélyes alak lehet. De... begyógyította a sebeimet. Ha bántani akarna, már megtette volna”- gondolta. Aztán felrémlett előtte a pajkos fény a gyönyörű, fekete pillákkal árnyékolt jeges szempárban, s az a meleg, jóleső érzés, amit az erős, mégis gyengéd kéz okozott...
Nyelt egyet, s az útitársaiból maradt hamukupacokra nézett.
- ”Legalább megvárta volna, míg elbúcsúzom tőlük!” - Szomorú sóhajjal nyugtázta: erről bizony lekésett, sírdogálásra pedig nincs idő.
- Sancé de pre n' Dragon úr! Kérlek várj egy pillanatot!
A vízparton érte utol. Elé ugrott, s a zöldes színű köpenyben megkapaszkodva, megállásra kényszerítette annak viselőjét.
- Köszönöm, hogy megmentettél! És bocsáss meg nekem amiért... ha gondot okoztam neked! De könyörgöm! Ne hagyj itt! Hadd menjek veled! - hadarta egy szuszra, esdeklő szemmel a férfi tekintetét keresve.
A férfi bosszúsan ráncolta össze a szemöldökét. Megmarkolta a lány csuklóit és lefejtette ruhájáról a karcsú ujjakat. Komoran pillantott le a meleg fényű, barna szempárba, ahonnan határtalan bizalom, és... rajongás? - áradt felé.
- „Micsoda naiv lélek! Nem tudja kivel áll szemben”- gondolta lemondóan.
Nem tagadhatta, tetszik neki a bájos teremtés, és hiába próbált meg közönyös lenni egy ilyen szánalmasan kurta életű halandóval szemben, nem bírt ellenállni sugárzó tekintetének.
„Mi a csodát kezdjek ezzel a gyermekkel?” - töprengett gondterhelten. - „Itt valóban nem maradhat, a legközelebbi lakott település pedig több napi járásra van minden irányban, ráadásul olyan vadonban, ami hemzseg a vadállatoktól. A két lábú ragadozókról nem is beszélve” - nézett elgondolkodva a páncélos vitézek immár kihűlt helyére. - „Oda, ahova én megyek, nem vihetem magammal...”

Miközben a válaszra várt, önkéntelenül közelebb húzódott hozzá, szinte bebújt a köpenye alá. Már nem zavarta a csuklóira kulcsolódó férfikéz, sőt, úgy érezte, még soha nem volt nagyobb biztonságban. A hűvös szemekben most nem látott ridegséget, csak valami mély, ősi bölcsességet s talán... a sokat megéltek szomorúságát. Lazán ökölbe szorított kezei ezüsthímzéses bársonnyal fedett, izmos mellkason pihentek. A ruhán keresztül is érezte a férfi erőteljes szívdobbanásait. Csodálattal legeltette szemét a magas homlokból lazán hátrasimított, februári naptól szikrázó hómezőt idéző hajkoronán, s azon elmélkedett, hogy vajon miféle trauma okozhatta ennek a fiatalos megjelenésű férfinek a korai őszülését?
Merengéséből nyugodt hang riasztotta fel:
- Haramig velem jöhetsz, ha akarsz - közölte az addig foglyul ejtett kezeket elengedve –, de jobban tennéd, ha átöltöznél. Már, ha van mibe.
Kritikus szemmel, tüzetesen végignézett a lány kissé szellőssé vált öltözékén.
- Nem mintha engem zavarna ez a látvány - folytatta halványan elmosolyodva. Tekintete lassan megállapodott a réseken kivillanó selymes bőrön. –, de az éjszakák hűvösek errefelé. És elég, ha Aragonnak szólítasz.
Még egy utolsó, kaján pillantással nyugtázta a szavaival keltett hatást a halványpirossá vált arcon, majd a lányt kikerülve a patak mellé térdelt, két kezével merített a csillogó vízből, hogy szomját oltsa, s lemossa magáról az itt-ott rászáradt vércseppeket.

Mintha kígyó csípte volna meg, oly sebesen ugrott Isabell, hogy megkeresse az úti-csomagját, majd amint meglelte, lopva megmentőjére nézett. Miután látta, hogy ő már kardja tisztogatásával van elfoglalva, a bőrzsákot maga után vonszolva elbújt egy embermagas, sűrű lombú bokor mögé, ahol rekordidő alatt cserélte le rongyait hosszú ujjú, vajszín vászoningből, kétoldalt felhasított, szegélyein hímzett tunikából és testre simuló, puha szarvasbőr nadrágból álló öltözékre. Haját gyorsan újrafonta, vékony derekára csatolta egymásba fonódó bronz hatszögekből kovácsolt övét, majd visszatért a táborhelyre, hogy megkereste tőrét, amit még a küzdelem elején csavartak ki kezéből, s most elárvultan hevert a tábortűz romjai mellett.
A szétszóródott holmik között talált tarisznyába tett néhány edényt, megpakolta a félig széttaposott elemózsiás kosárban lelt sajttal és kenyérrel, aztán magához vette a csomagja mélyén lapuló íját, gyönggyel hímzett, nyílvesszőkkel teletömött tegezét, s egy bő, sötétkék gyapjú köpennyel egészítve ki öltözékét, úgy gondolta, csípős nyelvű Aragon úr sem találhat több kifogást a megjelenésén. Már csak egyvalami aggasztotta: visszatérni Haramba.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.