II. kötet/10. fejezet: A félhomály leple

Puha ágyon feküdt, ezt tisztán érezte. Mégsem volt képes teljesen magához térni. Küzdött a káosz és félhomály ellen, amely megbéklyózva gondolatait átvette uralmát teste felett. Minden annyira ködös és semmibe vesző volt az elméjében. Nem tudott többé rátámaszkodni. Nyirkos félhomály mögött rejtőzött a múlt, a jelen és a jövő. Minden. Félig öntudatlanul vergődött, erős ujjai olykor belemartak a vastag takaróba. Megszakított érzetek, megtört mozdulatsorok peregtek felváltva gondolatainak vetítővásznán. Pengék csaptak össze szikrákat vetve, a jeges téli levegő csípősen áramlott orrába. Hallotta a halk légvételeket, amik szabályozottan és egyenletesen ismétlődtek az éjszakában. Pára. Meleg lehelete kiszakadt belőle, amikor egy mély lélegzetet véve harcba indult Nano ellen. Lázálmaiban egy történet rajzolódott ki előtte. Valóság volt egykoron? Vagy csak a vírus tolta elé a kínzó víziókat? Fogalma sem volt róla. A homályban kaparászva próbált rábukkanni a folyamatosan semmibe vesző kérdésekre.
Hol van most? Mit tesz tulajdonképpen? A lényeg valahol útközben elveszett, és csak a járulékos dolgok maradtak benne; azok, amik körbevették a közöttük rejtőző láthatatlan értéket. A semmit. A képek parttalanul csapongtak, és peregtek megrebbenő szemhéjai mögött. Az idősíkok egymásba nyúlva jelenítették meg a régen átélt eseményeket és mostani valóságát. Egyszerre látta az áldozatait, akik Toshima fekete, mocsoktól ragadó betonján pihentek, és egy kislányt, aki a kopár utcán kuporogva egy félholtan verdeső pillangót figyelt. Ki volt az a gyermek? Talán valamikor látta, talán sohasem. Nem tudott sokáig töprengeni rajta, mert utána azonnal bevillant egy újabb kocka, ami elterelte a lánytól. Egy vasúti kocsi, amit egy letűnt világ hagyott méltatlan örököseire. Fogalma sem volt róla, ki az a gyermek vagy mit jelent az egyik kiképzésén feltárt régészeti lelet. Próbált erősen koncentrálni, hogy emlékezzen az arcára, de újabb képek és érzékletek kúsztak elméjébe, szürke fátyol mögé rejtve a látottakat.

Nem tudta mennyi idő telhetett el, amíg delíriumi álmait álmodta, de még így is érzékelte a tagjaiba kúszó égető fájdalmat, és a nyomában eluralkodó tompa erőtlenséget. Minden izma megbénult, torka kiszáradt. Elveszítette minden kapcsolatát a külvilággal, de még így is érzékelte azokat az átkozott, kínzó víziókat. Talán igazi emlékek vagy pusztán megteremtett valóságok? Nem tudta eldönteni, hogy valójában hol kezdődik az egyik és hol ér véget a másik? Elgyötörten adta át magát a fájdalomnak. Néha érzett egy-egy finom simítást az arcán, ilyenkor megnyugodott egy kicsit. Az érintés új távlatokat nyitott benne. Képeket látott maga előtt egy ismeretlen tájról, ahol sohasem járt. Egy réten sétált, otthonosan mozogva a magasra nyújtózó fák, és derékig érő fűszálak között. Kezeivel tétován megérintette a hajlongó, zöld szálakat. Nem volt rajta kesztyű. Érezte az élüket, ahogy kissé megvágva ujjait, elsiklottak bőre alatt. Felemelte fejét, hogy végigpillanthasson az illúzió szülte világon, de meghökkenten pislogott újra. Minden félhomályba burkolózott körülötte, ami megdöbbentette, és megijesztette. Nem látott semmit, csak egy vékony fátylat, ami pókhálóként kendőzte el előle a rét többi részét. Miért nem lát? Ő látni akart. Fel akarta lebbenteni a fátylat, szét akarta szaggatni ezt a ragacsos, selymes anyagot, de egy finom érintés megakadályozta benne. Nem akart felébredni. Ebben a szép, de idegen környezetben kívánt maradni, ahol nyugalom és béke honol. Az érintés megismétlődött, ő pedig mozdulatlanná dermedve figyelt kifelé.

Aya arra eszmélt fel, hogy azaz átkozott óra ismét sípol a kezében. Ajkai szélén kifolyt nyálát letörölve nyújtózott ki ültében, elgémberedett tagjait átmozgatva. Idő volt, adagolnia kellett az újabb töltetet; emellett beszélnie kellett Touroval, és főznie is kellett valamit Shikinek. - Főzni - húzta el ajkait. Annyi minden kavargott a fejében. Hatalmas felelősség szakadt rá egyetlen éjszaka leforgása alatt. Gondoznia kellett Shikit és közben fedeznie Arbitro előtt. Nagyot sóhajtott, amint eszébe jutott a rábízott másik feladat. Ez volt a legrosszabb az összes közül. - Le kell majd koptatnom Arbitrot. De hogyan fogom csinálni? Ez rejtély még számomra is. - Sűrűn pillogva nézett fel a most patyolat fehéren ragyogó toshimai égre. A hófelhők kitettek magukért. Szinte megvakították fényükkel. Egy ásítást elnyomva kómázott tovább ideiglenes ágyán. Rettentően fáradtnak érezte magát. Nem, inkább kimerültnek. Meggyötört agyát még mindig a rövidtávú célok kitűzéséhez igazította. Elsőként következhetett Shiki felébresztése, ami nem minősült olyan egyszerű feladatnak. - Drága Istenek! - fohászkodott némán. - Csak most segítsetek még meg. Ma. Többet nem kérek. Ígérem – esküdözött.
Pokrócát lecsúsztatta magáról, és szépen összehajtogatta. Amíg rab volt, a hétköznapi mozdulatok tartották életben. Összehajtotta a ruhákat, elkészítette teáját. Csupa olyan dolog, ami miatt még hihette, hogy ember. Ami bebizonyította, hogy van még az életének egy olyan apró szegmense, ahol önálló maradhat. Gyomrából kiindulva uralkodott el rajta a remegés; kirázta a hideg. Pillantását a kandallóban haldokló lángocskákra emelte. - Francba! - szentségelt fogvacogva. Amíg aludt, majdnem kialudt a tűz. Úgy gondolta, az éjszaka megpakolt kandalló talán egy kicsit tovább is ki fogja húzni. Erre mi történik? Az is alig pislákol. - Így teljesen át fog hűlni a szoba - állapította meg tompán, és karjait összefonva derekán kábultan térdére hajtotta fejét. Az óra még mindig a kezében visongott. Egy laza mozdulattal kinyomta. - Gyerünk Aya! Mozogj! Már nincs sok, és Touro is segíteni fog. - Fejét váratlanul felemelve újra nyújtózott egyet, és talpra kecmergett. Pár lépéssel a férfi mellé lépett, és finoman megérintette az arcát. Eddigi megfigyelései alapján ez bizonyult a leghatásosabbnak. Sőt. Egyedül ez hatott. Abban csak reménykedni tudott, hogy a pohár vízre nem fog emlékezni, amit az arcába löttyintett. Egészen jól átképezte magát ápolónőnek. Például rendkívüli előrelátásáról adott tanúbizonyságot akkor, amikor az ébresztőt három perccel előrébb állította. Ha annyira fontos volt az idő, mint tényező, akkor bizony bele kellett kalkulálnia azt is, hogy Shiki nehezen ébred. - Mivel beteg.
- Shiki! Ébredjen! - susogta kedvesen, ismét végigsimítva a sápadt arcon. A sűrű szempillák lassan felnyíltak, és egy kevésbé tompa tekintet viszonozta álomittas pillantását.
- A gyógyszer - suttogta gyengéden.
- Igen - recsegte Shiki, és kinyújtotta karját a gyógyszerért. Látszott, hogy még ez az apró mozdulat is megviseli. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy felüljön, és egy pohár vízzel vegye be a pirulát.
- Nem értem miért nem adott önnek infúziót vagy ilyesmi - mormolta maga elé Aya, és a férfi tenyerébe nyomva a gyógyszert, azonnal felkapta a kiskönyvet és a tollat. Mindig azonnal adminisztrálta az időpontot. - Lemegyek, és készítek teát. Illetve ma már ennie is kell - kezdte szigorúan. Shiki nem reagált mondanivalójára. Helyette a felette feszülő fehér eget bámulta. Aya vett egy mély lélegzetet, és a könyvet a tollal együtt az asztalra dobta. Szemét egy pillanatra lehunyva végigsimított haján, és ujjaival átfésülte a kisebb gubancokat. - Oké - biccentett mintegy magának. - A kötést három óra múlva cserélem. Addig intézkedem. - Végigpillantott a szobor mereven fekvő férfin, az üres, hideg szempáron. Pont olyan távoli és megfoghatatlan volt, mint maga a tél. Megérinthette az ereszekről lelógó jégcsapokat, de tenyerét égette a belőle áradó fagy. Shikit pontosan ugyanez a gyilkos aura lengte körül. Hiába volt sebesült, majdnem félhalott, még így is felmarta bőrét a belőle áramló erő. - Hideg erő. - Mozdulatlanná dermedve fonta össze karjait maga előtt, majd egy elkapkodott mozdulattal ismét a hajába túrt. - Segítsek a fürdésben? - hadarta el végül. A vörös szem nem fordult felé. - Akkor... Ezek szerint, nem - dadogta kipirult arccal. Még pár pillanatig esetlenül várt, aztán az ajtó felé hátrálva kisietett a folyosóra. - Ez a második nap Aya - biztatta magát, és mély levegőt véve ledübörgött a lépcsőn. - Csak adja az ég, hogy Arbitro ne legyen itt - rimánkodott elgyengülve. - Ne legyen itt! Ne legyen itt! - ismételgette bűvös mantraként, hátha segít valamit ebben a pillanatban. Legnagyobb megkönnyebbülésére a konyhát üresen találta. Azonnal feltett főni egy adag kávét, és mellé tette a férfi teavizét. Utána rávetette magát a szekrényekre, és addig kutakodott, amíg nem talált egy fazekat. - Főzés - szemezett szerencsétlenül az ezüstös színű lábossal, és idegesen előkészítette a fűszereket, illetve zöldségeket is. - Nem tudok főzni. - Még sohasem készített el egyetlen erőlevest sem. Időközben kijött a kávéja, úgyhogy némi cukorral és egy kevéske tejjel elkeverve belekortyolt. - Ez most életmentő - fintorodott el, és ügyetlenül megtöltötte vízzel a lábost. - Oké, eddig megvagyok - drukkolt magának, még egy kortyot lopva csészéjéből. - Hajrá! - ütötte össze tenyereit elszántan, és felgyűrte pulcsijának ujját. Kezébe vette az egyik fiókból előtúrt kést, hogy elkezdje felszeletelni az előkészített zöldségeket.
- Eddig remekül haladsz - csendült fel a színtelen hang háta mögül. Élesen felsikoltva perdült meg, és automatikusan repítette a kést alattomos támadója felé. Teito rezzenéstelen arccal hajolt el a felé zúgó fegyver elől, és ugyanolyan egyenes derékkal ült továbbra is a székén, érzéketlen szemét ráemelve. A penge sikoltva csapódott neki a szemközti fehér falnak, onnan pedig széles ívben pattant vissza a sötét kövezetre.
- Teito! - zihálta Aya, és tenyereit a pultra téve megtámaszkodott. Pár pillanatig a konyha kövezetét bámulta, hogy megnyugodhasson. - Ez a bolond, idióta! A szívbajt hozta rám! - Amikor úgy érezte kicsit jobban van, pillantását felemelte, és megrovóan az előtte ülő fiúra nézett. - Mit csinálsz itt? - szűrte ki ajkai közül feszülten.
- Nézlek. - Újra lehajtotta a fejét. - Mit is várt tőle? Talán valamilyen emberi választ? Naiv vagy Aya! - Vett egy mély lélegzetet, nehogy Teitóra rúgja a pulton ácsorgó dísztálat.
- Nem! Én ehhez, most... Most túl fáradt vagyok - nyögte halkan. - Majdnem megöltelek! - tört ki hisztériásan. Úgy látszik Shiki így is ártott az idegeinek. Nem tudott annyira uralkodni magán, mint kellett volna. Pedig Teito esetében, ez létfontosságúnak bizonyult. - Hiszen ő Arbitro petje. Normális vagyok? Gyerünk Aya, csak természetesen! - intette magát nyugalomra.
- Ahhoz, te kevés vagy - dőlt előre. Elkerekedett szemmel meredt rá. Talán még a szája is tátva maradt. - Ennyire figyelne? - szűkítette össze szemét.
- Ó! - kommentálta kedvtelenül, és ismét visszafordult a lábos felé. - A teavíz nemsokára felforr - konstatálta, és máris a pokolba kívánta a reggelét.
- Mit csinálsz? - érkezett a következő kérdés.
- Teát - válaszolta gépiesen.
- A lábosban? - Mennyit kérdez!
- Nem. Abban, most főzök - sóhajtotta megadóan.
- Nem úgy tűnik. - Egyszer meg fogja ölni Teitót. Ebben biztos volt.
- Valóban? - emelte meg kezét, és kinyúlt csészéjéért.
- Miért főzöl? - Kulcsfontosságúnak bizonyult, hogy ne vegye észre a döbbenetét. - Miért talál mindig az elevenébe? - Lassan a tűzhelyhez sétált, és a mellette terpeszkedő felsőszekrényről levéve egy bögrét, előkészítette a férfi zöld teáját. A tealevelek már porrá törve várakoztak. Egy kevéske vízzel elkeverte, és felhígította. Pont olyan színűre, amilyenre a férfi készítette magának. - Gyönyörű jáde árnyalatúra.
- Ennék egy levest - fordult a fiú felé. Ha hazudnia kellett a maga érdekében, csodákra volt képes. A szeme sem rebbent. - De nem tudom elkészíteni. Te talán tudsz főzni? - mosolyodott el kedvesen.
- Igen - bólintott határozottan. - Elkészítsem neked? - emelkedett fel, és bizarr bőrszerelésében a tűzhelyhez sietett. Aya lesokkolva állt. Mi... Mi történik körülötte? Arbitro petje főz neki? Ez komoly? Egyik szemöldökét kételkedve megemelte, és a fiúra nézett.
- Biztos, hogy te ebben vagy a legjobb? - harapott ajkaiba huncutul, és rákacsintott.
- Ezt nem értem - koppant hideg hangja. Most tényleg kezdje el neki magyarázni, hogy nem nézné ki belőle, hogy tud főzni? Vagy inkább egyszerűen nem tud napirendre térni a groteszk helyzet felett?
- Mindegy! - legyintett lemondóan. - Akkor esetleg, nem lenne gond? - biccentett kedvesen a lábos felé, és hálás mosolyt küldött felé.
- Nem. Téged kedvellek - jelentette ki, és a zöldségeket maga elé véve még felpillantott rá. - Milyen legyen?
- Erőleves - érintette meg finoman a fiú haját, és a férfi teásbögréjét felkapva elindult a kijárat felé. - Teito? - fordult meg habozva, de aztán úgy döntött, mégis megkérdezi. - Nem láttad véletlenül Tourot? - pillogott felé ártatlanul.
- Most nincs itt. Talán délután fog érkezni, de lehet, hogy előbb - pucolta szorgosan a zöldségeket. Aya kicsit bosszankodva fordult el tőle. - Fenébe! Ennyire simán nem mehet semmi - gondolta frusztráltan, bár már így is hálát adott az égnek Teito segítségéért. - De... - töprengett el a fiú Ayát megállásra késztetve. - Arbitro a szobájában van, ha gondolod - pakolta egy helyre a megtisztított növényeket.
- Köszönöm. Most megyek - nyögte halkan, nyugalmat erőszakolva magára. - Arbitro itt...? Ne... - Macska léptekkel suhant végig a baljós szoborerdőben, szíve egyre hevesebben lüketett. Ujjait égette az átmelegedett bögre, de most nem állhatott meg, hogy egy pillanatra letegye. Sietnie kellett, ha el akarta kerülni a férfit. Márpedig minden egyes idegszála azért visított, hogy elkerülje őt. Túlzottan félt a saját reakcióitól. - Mi lesz, ha találkozom vele? Ha rákérdez, és nem tudok úgy válaszolni, ahogyan kellene? Mi lesz? - Egyre nehezebben kapott levegőt. Torka kiszáradt, eddigi fáradtságát pedig apró homokszemekként fújta el rettegésének szele. Remegve slisszolt fel a széles lépcsőn, minden egyes lépéséért hálát adva. Miért teszi ezt vele az élet? Nem elég, hogy Shiki ilyen nagy bajba került, még Arbitroval is számolnia kellene?
- Hová, hová kedves? - Olyan gyorsan dermedt mozdulatlanná, mint egy rajtakapott tolvaj. - Most mi legyen? Fussak? Nem. Akkor rájönne. - Lassan, fokról-fokra emelte pillantását a férfiéra. Előtte még minden egyes lépcsőfokot végigpásztázott tekintetével, hátha erőt meríthet ebből a csekélyke távolságból is. - Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc - számolt némán. - Oké. Elég messze van, ha futnom kellene. Talán. - Arcára nyugalmat erőltetett.
- Jó reggelt Arbitro-san - köszöntötte alázatosan, kicsit meghajtva derekát. - Ha nem bánod, most visszatérnék a szobámba - lépett a következő lépcsőfokra, szemét azonnal levéve a titkáréról. Egyszerűen nem tudott neki hazudni, ez pedig minden további manőverét porrá zúzta. - Hogy csaphatom be azt, aki a vesémbe lát? - Cinikus, gonoszkodó hang állította meg mozdulata közben.
- De - támaszkodott meg hanyagul a lépcső tetején. - Igazából bánnám, kedves Ayaka-sama - villant meg hideg kék szeme. Teljes joggal érezte magát nyeregben, és ezt a fölényt nem szégyellte eltitkolni előle. Toshimában az udvariasság ismeretlen fogalom volt. Vagy inkább csak az a fajta tisztelet létezett, amit az erő vívott ki magának. Ő pedig nem volt erős, ezt most tisztán érezte. Ahogyan azt is, hogy ebben a pillanatban mennyire is Shiki kezében nyugodott az élete. Ajkát megnedvesítve állt meg, és a tőle telhető legnagyobb higgadtsággal rápillantott a szőke démonra. - Már tudom, mit tegyek.
- Mit szeretne Arbitro-san? - kérdezte egyenesen. Nem kellett hazudnia. Egy cseppet sem.
- Hol van Shiki? - emelte meg egyik tökéletes ívű szemöldökét.
- A szobájában - válaszolta készségesen. - Csak az igazat fogom mondani.
- Igen? - nyújtotta el gúnyosan a szavakat, és csillogó hajába túrva végigmérte őt. - És mi jót csinál ott? Talán alszik? - provokálta. Élvezte azt a szörnyű játékot, amit vele játszhat. De egy parti csak addig él, ameddig két résztvevő van. Amint az egyik kilép, a játszma megszűnik létezni.
- Ami azt illeti - válaszolta végtelen alázattal és tisztelettel -, pontosan ezt teszi.
- Valóban? - húzta fel az orrát. - Az meg, hogy lehet? - emelte meg karját színpadiasan. Arbitro ripacs volt. De nem az üresfejű ripacs kategóriába tartozott.
- Kifáradt az éjszaka folyamán. - Rendíthetetlenül nézett bele a lassan fényét vesztő kék szembe. Az, hogy Arbitro milyen tartalommal tölti fel mondatát, csak rajta múlt.
- Ó? - Gyönyörű babaarca már nem tükrözött győzelmet. Mindig elcsodálkozott azon, hogy egy olyan szépséges férfi, mint amilyen Arbitro volt, hogyan lehetett ennyire romlott? - Miért van nálad a bögréje? - ostromolta tovább kérdéseivel.
- Mert felviszem neki a teáját. - Egy pillanatra sem billent ki nyugalmából. Nem lett flegma vagy magabiztos. Emiatt hitte azt Arbitro...
- Ennyire kifáradt? - szívta be élesen a levegőt.
- Ami azt illeti, eléggé. - Hogy lefeküdt Shikivel.
- Remek! - csattant fel, és pink boáját kecsesen a vállára vetve lelejtett mellette a lépcsőn. Még egy pár másodpercig várt, hogy megnyugodjon. Szíve hevesen lüktetett mellkasában, úgy érezte ki fog szakadni a helyéről. Vett egy mély, reszkető lélegzetet. Nem sokon múlt, hogy a lépcsőn kuporogva végezze. - Na, még egy nagy levegő Aya! Rendben vagy - nyugtatta magát mentálisan. - Elment. Most nem jön vissza. Mozdulj! - Térdei megroggyantak. Össze fog esni. Ennyi volt. Lebukik Arbitro előtt, magával rántja Shikit, és ami a legfontosabb, az ő rövidke kis életének is vége szakad. - Gyerünk kislány! Könyörgöm, lépj fel a következő fokra, utána pedig a másikra! Ez nem nehéz! - Nem akarta, hogy a pánik elharapózzon rajta, és átvegye így is kocsonyaként remegő teste felett az uralmat. Mintha csak lökték volna, kissé megbillenve indult el a lépcsőn Shiki szobája felé. A tea egy kis része rálöttyent a kezére, ragacsos zöldre festve át hófehér bőrét. Annyira sápadt volt, mint a lábadozó, akit ápolt. Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a kilincsre tette a kezét. Nem akarta felverni a férfit, így a lehető legfinomabban csukta be maga mögött az ajtót. Az ágy felé fordult, és döbbenten nézett a vele szemben ülő férfira. Hitetlenkedve meresztgette szemét, kis híján elejtve a bögrét. Úgy festett, mint aki teljesen meggyógyult és egészséges. Vörös szeme hidegen ragyogott, egy cseppnyi tompaságot sem tükrözve. Teljesen magánál volt.
- Hoztam teát - indult el felé, és torkát megköszörülve a férfi kezébe adta a bögrét.
- Köszönöm. - Érzéketlen, rideg válasz. Shiki bár észrevette, hogy ragad a csésze oldala, nem szólt egy szót sem.
- Begyújtok - bökött Aya a kandallóra, és lendületes léptekkel elindult felé. Minél messzebb akart menekülni ettől a veszélyes alaktól. Utálta, hogy magánál van. Sokkal összeszedettebben tudott gondolkodni, amikor eszméletlen volt. - Mert akkor nem bénított meg a félelem. - Mindig ezt érezte a közelében. Már nem is próbálta elfojtani ezt a belülről fakadó rettegést. Úgy félt tőle, mint egy idegen lénytől, akivel nem tud mit kezdeni. Ösztönei folyamatosan veszélyt jeleztek, ha a közelében volt, de kénytelen volt ápolni. Még egy kicsit rakva a tűzre felpiszkálta az eddig lustán pihenő lángokat. Legalább addig is nem kellett ránéznie. Eljátszhatta, hogy valójában Shiki nincs magánál, és nem nézi árgus tekintettel minden egyes tétova mozdulatát. De mint minden teendővel, ezzel is végzett. Leült a tűz elé, és a férfi felé fordult. Karjait összefonta térdei körül, és pillantása elkalandozott az egyszerűen berendezett szobán. Még sohasem tartózkodott ilyen sokat Shiki búvóhelyén. Tetszett neki az a nagy üvegkupola, ami a férfi ágya felett feszült. Éjjel ki lehetett pillantani a csillagokkal teleszórt égre, reggel pedig a nap első sugarai ébresztették a békésen szendergőt. Frusztráltan lehunyta szemét. - Itt nincs ilyen idill. Értelmetlen lenne idehazudni. Shiki nincs itt éjjel, és nem érdekli a napfény. - Fáradt tekintetét végül megpihentette fogva tartóján. Shiki megpróbálta szája elé emelni a csészét, sikertelenül. Karja megremegett, és kis híján magára borította a forró teát. - Még túl gyenge. - Látszólag rendben volt, de mintha valami belülről emésztette volna. - Várjon! - ugrott talpra Aya, és az ágyhoz sietve átvette tőle a csészét. Bizalmatlan pillantás és egy méltatlankodó morgás volt a válasz. Elutasítaná, ha tehetné. De most nem volt olyan helyzetben, hogy ezt megtegye. - Kérem, Shiki! Hagyja, hogy segítsek - motyogta halkan, és nagyon óvatosan az ajkaihoz emelte. Vele szemben nem ment sokra a makacskodással. Azonban, ha kérte, mindig együttműködött vele. Várakozóan nézett rá, szilárdan tartva előtte a csészét. Amikor nem ütközött ellenállásba, megitatta a férfit.
- Finom lett - dicsérte meg egy fokkal kellemesebb hangon.
- Örülök - bólintott Aya, és a kiürült bögrét a szekrénykére téve, leült a foteljába. - Hogy érzi magát? - puhatolózott.
- Rendbe jövök - rándult meg Shiki arcán egy izom. Elmerengve pillantott maga elé. Aya idegesen megrándult. - Talán, valami rosszat kérdeztem? - Értetlenül pillantott a férfira, aki lassan lehajtva magáról a takarót, bizonytalanul a padlóra lépett.
- Mit művel? - kapott felé Aya nem foglalkozva az esetleges következményekkel, amit kiválthat a gyenge, ideges, beteg kapitányból. Végül is, mit tehet ilyen állapotban? Remélhetőleg Shiki nem volt annyira gyors, hogy megüsse. Jobb karja alá nyúlva finoman tartotta meg a dülöngélő testet. A vörös szem értetlenül villant rá.
- Mit csinál?! - csikorogta száraz torokkal Shiki, és Aya mozdulatlanná dermedt.
- Segíteni... próbálok? - nyökögte bizonytalanul, és tágra nyílt szemmel nézett fel a fölé tornyosuló alakra. Látta, ahogy mellkasa megemelkedik. - Most azt találgatja, hogy megöljön - rettegett Aya szótlanul.
- Rendben. - Látszott rajta, hogy gyűlöli az egész helyzetet. Egyikük sem barátkozott meg vele, ez nyilvánvaló volt. De tehettek mást? Így inkább lenyelve az élet újabb kis békáját, megtűrték a másikat. Aya eltámogatta a fürdőig lépésről-lépésre vezetve őt. Nehéz volt. Pokolian. Ő pedig így is nullán állt erőkapacitás tekintetében. Kissé megingott, és a következő pillanatban már csak azt érzékelte, hogy valaki morogva megtámasztja. Kezét szeme elé kapva masszírozta végig szemöldökeit és utána homlokát.
- Bocsánat - fogta át óvatosan Shiki derekát újra, amint visszanyerte egyensúlyát. Megvető morranást kapott válaszként. - Segítsek még valamit? - kérdezte kifulladva, miközben eltolta a szépen csiszolt falapot.
- Azt hiszem, inkább nem kérnék belőle - nyögte Shiki elgyötörten, és betántorgott a zuhanyzóba. A tolóajtó élesen csattant, ahogy visszacsapták a helyére. Aya lehunyt szemmel támasztotta homlokát a falnak. Lassan megfordult, hogy végre megadhassa magát gyengeségének és összeeshessen a fürdő előtt. Lehunyt szemmel ült a hideg padlón élvezve azt a pár pillanatnyi nyugalmat, amivel az élet megajándékozta. Hallgatta a fürdőből kiszűrődő víz hangját, és közben arra gondolt, hogy valójában Rinnel van, és a Színházba készül, a fiú most ért haza... Vele van, nem Shikivel, nem a Múzeumban. Valahol a nagy keresésben, eltűnt az élete. Elillantak az álmok, a remények. A szilárd jövőképek, mind csillogó tükörszilánkokként estek darabjaikra. Egyedül maradt önmagával, minden erény és vágy nélkül. Atsushi lánya, Aito unokája. Bátor hősnő, kedves, szerény jellem. Az idő múlásával mind semmivé foszlottak, és csak egyvalami maradt neki. Önmaga. Ha lebontotta a körülötte tornyosuló falakat, látott valami fényt a távolban, de azt még ezüst fátyol takarta. Egy szürke lepel, ami mindent elkendőzött előle. A víz hangosan csobogva zúdult ki a zuhanyrózsából, és nekicsapódott a fülkének. Majdnem elaludt átadva magát a jótékony félhomálynak, amikor tompa kopogásra lett figyelmes. Mogorván nyitotta fel szemét, és hitetlenkedve az ajtóra nézett. Talán csak képzelődött. - Ugyan, ki kopogna Shikinél? - De a hang megismétlődött. Azonnal feltornázta magát a fal mentén, teste és idegei ismételten készenlétben álltak. - Ki a fene lehet az ajtó mögött? - pánikolt be hisztériásan. - Mi lesz, ha Arbitro az? Inkább nem nyitom ki. - Nem volt ereje megmozdulni. A földön heverő lavór, a törülközők... Hiába hazudná, hogy most tusol az éjszaka után, Arbitro nem hinne neki. - Ahhoz túl gyanakvó és okos. - Lehet, hogy ripacs, de attól még jó megfigyelő és veszélyes. Nem hiába lett Shiki jobb vagy balkeze. A kilincs lenyomódott, Aya pedig üvegessé váló szemmel nézte, ahogy az a nyomorult vacak kinyílik. - Nem zártam be! - őrjöngött némán.
- Aya - hallatszott a halk susogás, nyomában pedig Teito dugta be fejét a résen. - A leves készül, Touro pedig hazaért - darálta ridegen, sápadt arcát tanulmányozva. Hosszú csend ereszkedett közéjük. A kis pet valószínűleg a válaszára várt, de Aya így sem merte kinyitni a száját. Túlzottan félt attól, hogy sikítani fog. - Most hánytál? - törte meg a csendet a fiú. Csak a fejét rázta, és intett neki egyik kezével, hogy menjen. - A konyhában van - csapta be az ajtót. Megkövülten állt. Még arra sem figyelt fel, hogy Shiki kitámolyog mellette a szobába. Biztos volt benne, hogy egy pillanatra leállt a szíve.
- Járt itt valaki? - kérdezte rekedten. A nő még mindig megkövülten meredt az ajtóra. Tenyerei ajkára tapasztva. Próbált bólintani, de az sem ment. - Aya - hörögte figyelmeztetően Shiki. - Ja, igen. Nem válaszolt. - Először csak rápillantott, így szoktatta testét a kommunikációhoz. Amikor már úgy érezte, képes lesz normális hangokat formálni szájával - amik nem veszett jajveszékelésként törnek ki belőle -, lecsúsztatta maga mellé karjait, és a férfi jobb oldalához lépve megtámasztotta őt a derekánál.
- Egy óra múlva ebéd. Levest kap - susogta, és eltámogatta az ágyig.
- Kérdeztem... - kezdte gyengén. Aya azonnal érzékelte, hogy le kell állítania a próbálkozását.
- Igen, emlékszem. Csak Teito volt - vágott közbe. - Ne erőltesse a beszédet! Átkötöm a sebeit, és beszélek Touroval. - Ha Shiki magánál volt, mindig könnyebben ment a kötések lecserélése. Emiatt örült csak, ha nem volt ájult. - Azt mondom, ami a valóságos állapota - pillantott bele az ismét tompán csillogó szembe. Erőtlen bólintás volt a válasz. Még eligazgatta a takarót, ellenőrizte a tüzet. - Felkeltem, ha hozom a levest jó? Addig pihenjen - suttogta közel hajolva de már nem kapott választ. - Elaludt.
„Már csak egy nap."

 

***

Szinte repült a lépcsőn lefelé menet, annyira megkönnyebbült, hogy végre nem egyedül kell ezt a terhet cipelnie. Végre valaki segít. - Ő majd féken tartja Arbitrot. - Jókedvűen mosolygott rá az előtérben dermedten álldogáló szobrokra, a falakra felakasztott festményekre. Boldog volt. Hihetetlennek tartotta, hogy valaha Toshimában érezni fogja ezt a felszabadító, csodálatos érzést, de megtörtént vele. Vidáman perdült be a konyhába, fáradtsága pillanatok alatt omlott semmivé, ahogy meglátta a koldus hátát.
- Jó reggelt szépségem! - fordult felé a férfi, őszes szakálla mögül széles vigyort villantva rá. Vagyis Ayának a férfi arcát befedő bozont mozgásából úgy tűnt.
- Jó reggelt neked is! - viszonozta a mosolyt, és a széles pultot megkerülve belepillantott a fazékba. Egészen normális színe volt a benne rotyogó levesnek. Olyan, mint amilyet meg is lehetett enni. - Ezek szerint a fiú mégiscsak tud főzni.
- Amikor beértem, a kis pet itt szorgoskodott. Aztán meg kinyögte, hogy beszélni akarsz velem - kortyolt bele az előtte gőzölgő feketébe. Aya kíváncsian fordult felé, majd meghökkenve mérte végig a férfit. Amikor először belépett a konyhába, igazából fel sem tűnt neki, hogy most teljesen máshogy nézett ki. A szakadt, hajléktalan gúnyát félredobva egy zöld nadrágot és pólót viselt. Egy katona egyenruhájára emlékeztette az öltözéke.
- Mi... Mi történt? - nyögte ki Aya. - Mi a fenéért nincs inkognitóban? Valaminek történnie kellett.
- Mármint? - kérdezett vissza szórakozottan.
- A ruhád - emelte meg vállait tanácstalanul, nem értve Touro hárítását. - Szóval olyan más... Nem elhanyagolt vagy büdös - tette hozzá tétován.
- Ezt rólad nem mondhatnám el - jegyezte meg cinikusan, csészéje pereme felett gúnyosan méricskélve a bosszúsan felhorkanó lányt. Aya mérgesen fonta össze karjait maga előtt. - És még én akartam kíméletes lenni vele. De minek?
- Ez kedves - dohogta sértetten. - Igazán nagyon kedves. Szóval? - emelte meg szemöldökeit, és felült a férfival szemben levő székre. - Minek köszönhető az új ruhád? Új munka? - könyökölt fel a pultra.
- Most információhoz akarsz jutni? - emelte meg kétkedően bozontos szemöldökeit, de ajkain nevetés bujkált. Ő maga sem vette komolyan a vádaskodását. Legalábbis látszólag.
- Úgy ismersz? - incselkedett ártatlanul.
- Erre inkább nem válaszolok - kortyolt ismét kávéjából. - Nos? Miért kerestél? - kanyarodott vissza az eredeti témához. Úgy tűnt, Aya nem tud Rinnről. Legalábbis a reakcióiból ítélve erre tippelt. Egyelőre nem is akarta vele megosztani ezt az új dolgot. - Ki tudja, mit tenne? Most legalább nyugton ül - tanulmányozta gyanakodva csészéje pereme felett a lány arcát. Óvatos kémlelését kedves mosolya mögé rejtette. Ehhez nagyon értett. Homályba burkolni az eredeti indítékokat és célokat.
- Arbitro itt van? - vágott bele tétovázva a lány, még lélegzetét is visszafojtotta a várakozás hevében. Touro bár nem mutatta ki, felcsigázta a kérdés. - Mi lehet az, amiről Arbitronak is tudnia kell?
- Ügyeket ment intézni - legyintett megvetően.
- Jó, akkor beszélhetek - fújta ki a levegőt megkönnyebbülten. Touro rezzenéstelen arccal nézte az aggódó fintort, ami átfutott Aya arcán. - Bajban vagyunk - bökte ki, és állát tenyerére támasztva a férfira pillantott.
- Kifogyott Arbitro a síkosítóból? - röhögött fel közönségesen, de szíve egyre hevesebben lüktetett mellkasában. - Milyen baj?
- Touro - húzta ki magát a lány idegesen, és komolyan pillantott az eddig szertelen vidámsággal megfűszerezett sötét pillákba. Az álkoldus egyre jobban elkomorult.
- Na, jó - csapta le csészéjét. - Ki vele, ne kímélj - fonta össze karjait mellkasán.
- Shiki megsebesült - préselte ki Aya a szavakat. - Nagyon - hangsúlyozta ki a szót, még inkább nyomatékosítva annak súlyos jelentését -, megsebesült. - Hosszú percekig csak a konyha falára rögzített óra kattogását, és a leves rotyogását lehetett hallani, ahogy a hozzávalók összeolvadva puhultak a lefedett fazékban.
- Ez mit jelent? - kérdezte Touro halkan. Aya ajkába harapva pillantott a hideg fekete szembe. Most pont olyan volt, mint egy igazi veterán. Morcos, távolságtartó.
- Nem tudom... Vagyis a kék kódot kellet hívnom, ha ez jelent neked valamit - húzta le idegesen ujjaira pulóvere ujját -, és arra kért, vagyis utasított - korrigálta magát automatikusan -, hogy Arbitronak ne szóljunk...
- Értem. Ezért lépett le - nyújtotta ki karjait, és kezeit lassan ökölbe szorította. Egy mély lélegzetet véve igyekezett uralkodni hirtelen feltörő indulatain. - Bassza meg! Akkor két lehetőség maradt...
- Mármint? - hajolt Aya közelebb, idegesen összerándulva a széken. - Az nem lehet...
- Attól tartok pontosan az, amire gondolsz. Tudja - emelte aggódó pillantását a lány sápadt arcára. - És ez az ő esetében két dolgot jelenthet. Vagy azt, hogy felhasználhatja az információt Shiki ellen, vagy csak nagyon fél, és azért lépett le. Én ebben a verzióban reménykedem.
- Micsoda? Fél? - teljesen összezavarodott. - Szerintem inkább akkora szemét, hogy felhasználja - vicsorgott indulatosan. - Nekem lőttek. Amiatt az hülye, barom állat miatt!
- Ez nem biztos. Nézzük a tényeket - kezdte tárgyilagosan.
- A miket? - hörögte Aya. Teljesen bepánikolt. Ennyit a jókedvéről, na meg arról, hogy Touro majd mindent megold. Inkább csak hozzátett a krízishez.
- Ha Shiki meghal, neki is annyi. Érted? Amint híre megy a riválisok között, hogy az Il Re jobb keze meggyengült, felszámolják a bázisait, az emberei között zúgolódás lesz, és a sleppjét nyírják ki első körben. Szóval ő is meghal – magyarázta.
- Én értem, mindent értek - hadarta idegesen, pulóverének ujját húzgálva. - Meg fogunk halni!- jelentette ki Aya halálos nyugalommal. De ez, csak megbomló idegeinek álcája volt. Már sírni sem akart, üvölteni sem. Eddig azt hitte, csak Shiki miatt kell aggódnia. Erre kiderül, hogy Arbitro sokkal nagyobb veszélyt hozhat rájuk.
- Igen. De ezt meg fogjuk előzni. Mióta van ebben az állapotban? - ostromolta további kérdéseivel.
- Egy napja. Az orvos szerint két napig van életveszélyben. - Igyekezett felidézni minél pontosabban a férfi szavait. - Úristen, még egy nap!
- Az első nap letelt nem? Akkor, ha a main túl van, lelibben az agyát fedő fátyol, ami egyfajta félhomályban tartja a tudatát - paskolta meg Touro bizakodóan sápadt arcát. - Elsőlegesen most ez bénítja meg - merengett el Touro.
- Fátyol? Milyen fátyol? - motyogta értetlenül.
- Most már csak azt kellene megtudnunk - folytatta a koldus nem reagálva kérdésre -, hogy ki ápolja őt. Mert nem nyithatunk rést a védelmen. Ha valaki meg akarja ölni, akkor a legmegfelelőbb pozíció az lenne, ha folyton mellette lehetne. Egy rosszul adagolt gyógyszer, és minden borul a szervezetében. Szóval tudod, hogy ki ápolja Shikit? - kérdezte tárgyilagosan.
- Igen, nos... Én - susogta Aya elhalóan. Pár percig nem érkezett válasz. Alig mert Tourora pillantani. Biztosan nevet rajta, pedig neki most támogatásra van szüksége. Meg fognak halni, nekik annyi... Arbitro már árkon-bokron túl van, és akinek csak tudta kiadta a titkot. Kell, hogy valaki tartsa benne a lelket, és azt mondja, minden rendben lesz. Túléljük. - Csak valaki mondja, könyörgöm.
- Akkor előre tudta a lépéseit - hümmögött halkan Touro, és elgondolkodva túrt bele szakállába. - Már értem.
- Pontosan mit? - lehelte értetlenül.
- Azt, hogy miért te ápolod. Azért vagy ott, mert tudta, hogy Arbitro téged tenne el elsőnek láb alól - állapította meg hidegen.
- Mi? Nem, te teljesen félreérted ezt - rázta meg tagadóan a fejét. - Azért vagyok mellette, mert még így is szemmel akar tartani - masszírozta meg halántékát.
- Azért tart maga mellett, mert jelenleg az egyetlen hely Toshimában, ahol nem ölnek meg, az az ő szobája - vágott közbe türelmetlenül Touro. - Úgy látszik, eddig rossz felé tapogatóztál kedves - mosolyodott el. - De Shiki pont ilyen. Hagyja, hogy járkálj a félhomályban, miközben elintézi a saját kis ügyeit. Ez rávall - mosolygott vidáman. - Ne törj le! Minden rendben lesz! Az őrség megmarad a szokott létszámon, én meg összeszedem a keménymagot. A felét ideküldöm, pár informátorral pedig felhajtom Arbitro pozícióját. - Aya csak kapkodta a fejét. Próbált figyelni, némi információ el is jutott az agyáig. Touro egyértelműen átvette a parancsnokságot a kapitányát vesztett hajó felett. - Mindent hagyj érintetlenül. Ne zárd össze a vasszemet, és ne barikádozd el az ajtót, mert akkor nem tudtok kijutni, ha esetleg arra lenne szükség. Én most körbeszimatolok - húzta elő mobilját.
- Tehetek még valamit? - nyögte Aya. Valami megpattant az agyában. Kihalt belőle a halálfélelem is. Egyszerűen túltelítődött Toshimával, az itteni viszonyokkal, a folyamatos élet-halál harccal. - Én ezt nem bírom - hajtotta le fejét karjaira. Megkapta az áhított mondatot, mégis a jövője így is homályba burkolózott. Most csak aludni akart, és kilépni ebből a létezésből, amibe minden halandót beletaszítottak. Vagy magukat láncolták ide? Most már annyira mindegy volt. - Annyira mindegy, minden. - Ezüstös ködfátyol úszott elméjére, egyetlen reményt adva neki. Egyszer majd elfelejtheti ezt az egészet, és megtisztulva újjáéledhet romjaiból. A félhomály eltűnik, ő pedig újra látni és érezni fogja az életét.
- Csak azt, amit eddig. Tartsd életben. Én meg elintézem a többit.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés