II. kötet/6. fejezet: Lenyomat az igaziról: Hayate I. - Tökéletes díszlet

Komótos fénysugarak nyelődtek el az ég tetején úszkáló szürke fellegekben, megfosztva a nappalt utolsó látható nyomától. Fények. Illúziótáncba burkolt cseppek, amik kiszakadva az élet tengeréből, gyenge koreográfiát lejtenek az emberek csukott szemei előtt. Ébreszteni próbálnak, mégis bódulatba, tévútra vezethetnek. A feltárt igazságok sajátos képszerkezetükben jelennek meg; édes és gyötrő rémálmokként. A valóság torz lenyomataiban bujkáló lényeg mélyen elrejtve, beburkolva álmodik aranyszín köntösébe rejtőzve. Toshimában minden napfelkelte egy új hazugság ébredését jelentette. A hétköznapok rutinja csak álca volt, amit a városi emberek élethűen játszottak, szerepüknek megfelelően. Anya, apa, gyermek, szerető. Nő és férfi. Biztos tollal levésett jelenetek determinált mondatokkal, pozíciókkal. Egyedül az éjszakák különböztek a nappal biztos kezével összefércelt szövedékétől. Megkérdőjelezhetetlenül megmutatták a különböző emberek eltérő valóságait. Megszűntek a szerepek kiüresedett helyén a puszta életet hagyva. A pillanat hevét, a győzelem mámorát, a halál percében megelevenedő érzéseket.

Nano mosolyogva emelkedett fel foteljából, és ráérős mozdulatokkal öltözni kezdett. Minden porcikájában érezte, hogy nemsokára ismét látni fogja Shikit. Látta maga előtt a helyet, ahol meg fognak ütközni. Életszerű részletességgel kidolgozott táj tárult szeme elé. A felkelő nap arany fényei rázuhantak a mindent betakaró hóra. Magasra nyújtózkodó házak sötét ablakai alkottak éles kontrasztot a párkányokat beborító fehérséggel. Hiába kelt fel a nap, nem hozott enyhülést vagy olvadást. Minden hideg, kemény burokba zárva várakozott, pontosan idézve a jégpáncélba zárt időt. Éveken keresztül játszadozott Shikivel, olykor gyorsan elillanó látomásként bukkanva fel Toshimában, hogy aztán kételyt és bosszankodást hagyva maga után felszívódhasson. Amikor először megfogalmazódott benne, hogy ki fog szakadni determináló sorsából, még nem gondolta, hogy a másik alany ennyire fontos szerepet fog játszani a jövője alakulásában. Pusztán ő tűnt az egyetlen személynek, aki képes lehetett keresztül húzni a számításait. Önmagát meghaladni és felülmúlni, mert ez volt az elsődleges célja. Eltépni azokat a kötelékeket, amikre azt mondják, lehetetlen.
„Lehetetlen."
Micsoda korlátok közé rekesztő, elcsépelt szó. Miért ne lehetne megtenni bármit? Miért kellene állandó falakba ütközni? Minden falat mi magunk teremtünk, akkor miért ne rombolhatnánk le őket akkor, amikor úgy gondoljuk? Nélkülük látni a világot sokkal inkább nekünk való. Tanulmányai segítségével végül arra jutott, hogy az életet egyszeri és megismételhetetlen dolognak tartotta. Nem értette azt a sok bolond katonát, akik az egyszeri és egyedi életüket feláldozva loholtak a halálba. Olykor még le is nézte őket, ezért. A megszerzett tudás először a fensőbbség illúzióját keltette benne. - Felettük állok - gondolta önelégülten, amikor kipillantott kiképzőhelye elsötétített ablakából. De minél több könyvet olvasott, és figyelte a gyakorlatozókat, rá kellett jönnie, hogy álltatta magát. Mert nincsen rangsor és fensőbbség; jobb vagy rosszabb. Mások vannak, akik valahol tartanak az életben, akárcsak ő. Ha minden jól ment, önszántukból mérlegelhettek és dönthettek. Ha nem... A másik lehetőség - szerinte - még a halálnál is rosszabb volt. A másoknak való megfelelés fojtó gúzsba záró bilincse. „Ennek alárendelni egy életet? Hogy másnak tetsszen? Értelmetlen."
Nem volt meg nem értett zseni, sem megváltó. Nem akarta megosztani tudását senkivel, egyszerűen csak máshol és másképpen akart élni. Felül akarta múlni a mások által megteremtett etikai mércét, újjáírva és értelmezve azt. Észre sem vette mikor csúszott át azon az apró, láthatatlan határon, ami a magáért való harcot és a mások kíméletlen letaposását jelentette. Gyilkosság, ami már nem több, mint egy elnyűtt cipő lerúgása a lábról. Az emberi élet is csak egy bármikor eldobható tárggyá vált, nem a legutolsó lehetőséggé, amihez egy igazi harcosnak nyúlnia kellett.
A sátor meglebbenő pányvája, és a nyomában felszálló füstös szag... Fénylő félkör, amit az ezüstszínű kígyóként felvillanó penge ír le. Az utolsó, lélegző köteléket is elmetsző kard.
„Tévedtél." Egy haldokló utolsó látomásos mondata.
„Miben? Én nem tévedek soha. Mert ilyennek teremtettél."

***

Minden egyes nappal öntudatlanul közelebb került a tervei megvalósításához. Amikor elhagyta a bázist, még nem tudott róla, hogy milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Nem feltételezte, hogy új élete szorosan kapcsolódni fog múltjának ősrégi, mozaikos darabjaihoz. Persze, előnyt jelentett, hogy nem hátráltatta senki. Elzárt helyen képezték ki, ahol az orvosokon és a specialistákon kívül csak Shikivel érintkezett. A többi alanyt nem ismerte, pedig rájuk sokkal inkább kíváncsi volt, mint arra a begyepesedett katonaivadékra. Mielőtt eljött a bázisról, mindenkit kivont a forgalomból, aki csak egy kicsit veszélyes lehetett ránézve. A gyors, precíz munka megtérült. Szabad és makulátlan lehetett. Emberi fordulattal élve új életet kezdett. A tábornok halála után nem létezett olyan ember, aki közvetlen fenyegetést jelenthetett, így nyugodtan a saját szája íze szerint alakíthatta életét. Sokáig nem tudta mit kezdjen magával. Unottan bolyongott a NEF vezetőjének területe és Toshima között. Egyetlen régi ismerőst tartott meg a múltjából; Jákobot. Őt nem ölte meg. Hűségesebb volt, mint egy kutya. Csak mászkált, gyakorlatozott, soha meg nem állapodva. Egyelőre nem talált újabb értelmet az életében. Mit tegyen? Hol telepedjen le? Mind függtek a semmiben, örök kóborlásra kárhoztatva őt. De addig is szemmel tartotta egyik régi ellenfelét, Shikit. Egy percet sem vesztegetett el. Tovább képezte magát, mivel biztos volt benne, hogy van még az életben olyan tartalom, amit eddig nem merített ki. Olyan nincs, hogy ne legyen! Csak meg kell találnia. A nappalok éjszakába fordultak, az évszakok fakó, színtelen szemekként peregtek az élet láthatatlan homokórájában. Sajnos, miközben falta a könyveket, hallgatta a zenei hanganyagokat, rá kellett jönnie, nincs olyan szeglete ennek a világnak, amit már ne ismerne. A tábornok valóban jó munkát végzett. Túl jót. Létezik még egyáltalán olyan, ami Shikin kívül érdekes lehet? Úgy látszott, hogy nem. A napok tovább vánszorogtak unalmas, monoton kereteik között. Bérelt egy lakást, ahol naphosszat üldögélt kopott foteljában, és az ablakon túli tájat szemlélte. Elment dolgozni, aztán evett. Később hazaért, és bámulta az eget. El akart szakadni a régi életétől, erre mi történt? Rájött, hogy csak általa létezhetett igazán.
A változás szele nem mindig kavarja fel az állóvizet. Sokkal inkább olyan, mint egy kő, ami belepottyanva a tükörsima tóba, egyenletes hullámokat kelt. A koncentrikus körök folyamatosan pulzálva szélesednek, eltávolodva a biztos középponttól. Egy véletlen találkozásnak köszönhette, hogy a NEF-hez kerülhetett. Az egyik állás megüresedett Atsushi-sama oldalán, ő pedig jelentkezett a feladatra. A kő belecsobbant a tóba, de még nem vette észre, hogy bármi más megváltozott volna. Eredetileg adminisztratív munkatársi pozícióba került a klikknél. Ez azt jelentette, hogy monoton, kiszámítható dolgok hosszú sora követte egymást nap, mint nap. Papírmunkákat végzett, statisztikákat állított össze, rögzítette és benyújtotta listáit a komor igazgatónak. A statisztikai táblázatok az aktuális fejlesztésekről, építkezésekről informálták a NEF vezetőjét. E mellett nemsokára előléptették. Jegyző lett. A tárgyalásokon rögzítette miről beszélnek, és utána átnyújtva az irattárosnak a papírkupacot, zárolták az anyagokat. Elég szegényes pályafutásnak tűnhetett számára, aki talán a világ egyik legnagyobb zsenije volt. Mégsem bánta. Legalább valami olyan unalmas dolgot csinált, ami különbözött az eddigiektől. Megtanult úgy élni, mint a körülötte élő emberek, és ezt érdekesnek találta. Rá kellett jönnie, hogy van egy szegmense az életnek, amelyet mégsem ismert. Magát az embert. Az ember egy tanulmányozásra született lény. Érdekesek az érzelmeik, motivációk. Szemkápráztató szárnyalásuk, ha éppen áldozatot hoznak valaki másért; vagy hihetetlen bukásuk, amikor önmagukból kifordulva lemondanak értékeikről. Törékenyek és esendőek. Munkája közben folyamatosan figyelte a körülötte élő emberek reakcióit. Olyan lett, mint ők és ő pontosan erre vágyott. Mégis érezte azt a benne megbúvó elégedetlenséget, ami annyira emberivé tudja tenni azokat a lényeket is, akik közöttük élnek.
„Több kell annál, amim van. Még többre vágyom."

***

Újabb tanácskozás, újabb irkálás.
Idegesen rándultak meg az ujjak, hirtelen begyűrt papírszélek árválkodtak a nyitott fekete mappákban. A NEF vezetője borzalmasan mérges volt. Arcának egyetlen izma sem rándult, roppant alakján feszülő öltönye szemernyi ráncot sem vetett. Szemei élettelenek, kifejezéstelenek. A teremben ülő férfiak mégis érzékelték a belőle áradó düh kipárolgását. Vöröslő ködként lebegett körülötte belekúszva az ernyedten lógó végtagokba. Csend volt. Pusztító némaság.
- Ön mit gondol? - szelte át a levegőt Atsushi mély hangja. Eltartott talán fél percig is amíg felfogta, hogy hozzá beszélnek.
- Az akció helyszínéről? - érdeklődte udvariasan. Néma bólintás és egy súlyos, kérdő tekintet érkezett válaszként. A hosszú tanácskozóasztal körül mindenki az ő arcára függesztette dülledt szemét. Csak a teát szervírozó hölgy arcvonásai nem rezdültek. Pillái szigorúan lesütve pihentek porcelánfehér arcán. - Úgy gondolom, a helyszín rossz választás. Egyrészt a rádió frekvenciák hullámai könnyen megzavarhatóak. Felmerülhet a probléma, hogy másik sávon kell kommunikálniuk. Akkor ezt nem tehetik meg, és az ellenség máris a hátukba kerül. A zárt, szűk tér helyett sokkal inkább a nyitott és ismert hely lenne a javasolt. Mondjuk egy kert vagy egy teázó, ahol láthatatlanul megbújhatnak az emberei, megfigyelve az összes résztvevőt. - Némán lehajtotta fejét jelezve, hogy ennyit kívánt szólni.
- Értem - emelte meg a papírt Atsushi határozottan. Az előtte fekvő tervrajzot tanulmányozva végül felpillantott a tanács tagjaira. Átható pillantása megállapodott a kissé összerezzenő férfiakon, majd egy mély sóhajjal felemelkedett. - Mondják uraim! Volt önöknek részük a katonai stratégiai oktatásban? - halálos nyugalom áradt belőle, elleplezve a nyomában felbukkanó feszültséget. Zavarodott sustorgás és ideges krahácsolás hallatszott a háta mögül.
- Jelentem uram, igen! - csapta magát egyenesbe az egyik öltönyös fickó. Ezüst nyakkendőtűjén megcsillant a nyári nap éles fénye.
- Csakugyan? - morgó hangja ostorként vágott végig a termen.
- Igen - lehelte egy árnyalattal bizonytalanabbul. Szemüvegét idegesen megigazította. Hatalmas ököl csattant az asztalon, kis híján porrá zúzva a mesterien megmunkált fát.
- Akkor árulják el nekem, hogyan lehet az, hogy egy egyszerű jegyző látja a terveik gyengepontját? Önök pedig nem?! - bődült el dühösen. - További megbeszélésig feloszlatom a Tanácsot! Jegyző! Ön marad - ereszkedett vissza a párnákra. Szemét lehunyva hallgatta a trappoló lépteket, az ajtó halk súrlódását a tokban. Felpillantott a lányával egy idős teamesterre, és alig láthatóan biccentett felé.
- Elmehet! - mormolta halkan. A lány homlokát a földhöz érintve felpattant, és kecsesen kilibegett az irodából. Néma, dermedt csend ereszkedett közéjük. Amikor felpillantott, egy átláthatatlan kék szempárral találta magát szemben. A papírok és a toll katonás rendben elhelyezve pihentek az asztalon. Utálta a számítógépeket. Zavarta a holografikus monitor vibráló képe. Így maradt a jól bevált papír és toll mellett. Csendben figyelték egymást, rezzenéstelen tekintettel. A térelválasztókról visszavigyorgó őrzőszellemek sötét szemekkel pásztázták a két mozdulatlan férfit.
- A holnapi ülésen várom, mint tanácsadót - jelentette ki Atsushi ellentmondást nem tűrően.
- Értettem uram - hajolt meg alázatosan, és felemelkedett az igazgatóval együtt.
- Mi a neve? - szegezte neki a kérdést, folyamatosan vizslatva mozdulatait. Nem fedezte fel a félelem legapróbb morzsáját sem, ennek köszönhetően kezdte megkedvelni őt.
- Honami Hayate, szolgálatára. - Már teljesen eggyévált új személyiségével. Kitörlődött belőle a régi neve, énje. Csak a stratégiai és tervezési pontok maradtak meg benne, megtoldva kiváló memóriájával. Nano, mintha nem is létezett volna, ő maga pedig nem is egy genetikai végterméke lenne az emberiség hiú reményeinek. „Mintha."

***

Már három hónapja dolgozott Atsushi keze alatt, de az előtte levő időt sem töltötte el haszontalanul. Új összeköttetéseket épített ki, amiknek a mentén gyorsabban végezhette a munkáját. Az összes kapcsolatát, ami csak létezett, felhasználta ahhoz, hogy megfelelően tudjon intézkedni a kiadott ügyekben. Olyan lett a NEF szervezetében, mint egy takarító. Ha bérgyilkos munkára vagy tervezési feladatokra volt szüksége a főnökének, őt hívták. Sohasem hibázott, nem lepleződött le. Három hónap leforgása alatt a szervezet nélkülözhetetlen elemévé vált. Atsushi elismerte a munkáját és őt magát is.
- Te vagy a legjobb emberem, barátom - veregette meg hátát. „Barátom." Ő csak egy beosztott. Miért kellene megdicsérnie amiatt, amit úgy is megtenne? Még mindig érthetetlennek találta az embereket. A legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor behívatta őt az irodájába.
- Aya, kislányom! Szeretném bemutatni neked az új tanácsadómat, Honami Hayatét. Hayate, ő a lányom, Ayaka - mutatott felé édesapja, meleg pillantással végigmérve őt. Rideg, elutasító szempárral találta szemben magát. Még sohasem látta a barna színnek ezt a jeges árnyalatát. Meghajolt felé, és egy kedves mosolyt erőltetett ajkaira. Nem lehetett túl meggyőző, mert a semmitmondó arcocskán egy izom sem rezdült. Igazából elég semmitmondó nőcske volt. Nem volt elbűvölően szép, sem visszataszítóan ronda. Inkább végtelenül száraz és kiégett. Olyan, hétköznapi semmi.
- Nagyon örvendek, Ayaka-sama - hajolt meg ismételten.
- Nagyon örvendek a találkozásnak Hayate-san - billentette meg derekát, pontosan betartva az etikett által szabott kereteket. - Engedélyükkel, felszolgálnám a teát - tette hozzá hidegen, és kecsesen megfordulva eltipegett a pici asztalhoz. Térdre ereszkedve néztek farkasszemet az asztal két oldalánál. Jól tudta, miről lesz szó. Toshimáról és a folyamatosan erősödő Vischióról. Kimért mozdulatok, távolságtartóan lesütött pillák. Hiába a tökéletes álca így is átlátott rajta. A lány egyáltalán nem figyelt rájuk, sokkal inkább a belsejében lejátszódó folyamatokkal volt elfoglalva. - Érdekes - állapította meg némán, és ajkai elé emelte a csészét. A tea balzsamos, fanyar illata íncsiklandóan kúszott bele az orrába.
- Az Il Re személyéről még mindig nincsen biztos információnk - hallgatta Atsushi mély, öblös hangját. - Viszont abban biztosak vagyunk, hogy fel akarja majd rúgni a két párt között alakuló békét - meghajolt a férfi felé, és várt. Az igazgató ivott egy keveset a csészéjéből.
- Mi lenne az Il Re célja? - kérdezte lágyan, és három rövid korttyal felhörpintve a teát, visszatette azt az asztalra. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy ez az Il Re ennyire képes volt elbújni a világ szeme elől. - Arctalan Il Re, aki megalkotta Toshimát és létrehívta az Igurát. - Csak egyetlen személyt ismert, aki erre képes lehetett.
- Az Il Re-nek egyetlen célja van. A Vischión keresztül be akar kapcsolódni a gazdasági vérkeringésünkbe. A szindikátusnak eredetileg három nagyobb vezetője van. Azonban - vett egy mély lélegzetet -, a személyazonosságukat homály fedi. Már kiküldtem néhány felderítőcsapatot, hátha sikerrel járnak. Eddig nem érkeztek vissza - pillantott jelentőségteljesen rá. - Csak egyetlen ember tud úgy elrejtőzni mindenki elől, hogy közben pontosan az orruk előtt van.
- Gyanítom, nem hagyták őket életben - folytatta a gondolatsort a férfi. Atsushi összefonta karjait mellkasa előtt, és mélyet lélegezve a nyitott ablakon beáradó kellemes aromából, egyetértően bólintott.
- Én is így gondolom. Viszont, van egy elég rossz hírem is. Egy behatoló megfenyegette a lányomat. A kiléte egyelőre nem ismert. - A lány kíváncsian és értetlenül kapta fel a fejét. - A következő feladatod a lányom testi épségének a védelme!
- Természetesen - hajtotta meg magát alázatosan vezetője felé. Világosbarna tincsei az arcába hullottak, mindig nyugodtan ragyogó, meleg kék szemei az elutasító, hideg lányra vándoroltak. - Kérése számomra parancs - villantotta kellemes mosolyát Ayaka felé. - Shiki.

***

Ideje nagy részét a lánnyal töltötte, közben pedig igyekezett felgöngyölíteni az incidens szálait. Vajon ki törhetett be hozzá? Milyen indokkal? Miért írta pont az Üvegkalitka szót a tükrére? Van ennek valamilyen jelentősége? A tettes egy egyszerű huligán volt. Olyan személy, aki csak rá akart ijeszteni egy puccos kis libára. Legalábbis ő ezzel indokolta. „Jó muri." „Ugyan ön nem volt fiatal?" A vallomást rögzítő szalagokról folyamatosan ezek a mondatok hangzottak flegma és lekezelő hangnemben. Említett még valami havert is, feltehetően ő követhette el a második ijesztgetést. Mert ők, csak ennek szánták. Nem akartak eltulajdonítani semmit, csak szórakoztak. Késő éjszakáig tanulmányozta a magánnyomozó által összegyűjtött, illetve a rendőrségtől kapott dokumentumokat. Nem volt oka gyanakvásra. Először arra gondolt, beszámol főnökének az ügy menetéről, de végül inkább mégsem tette. Hátha időközben felmerül egy újabb bizonyíték, ami mindent megváltoztat az események szövedékében.
Igazából fogalma sem volt róla, miért nem számolt be a kutatásairól. Valamiért még visszatartotta az információkat. - Még bármi alakíthatja a képet - gondolta komoran, mialatt visszakísérte a lányt a szállására.

***

Az élet mindig tartogat meglepetéseket. Addig nem értette mennyire igaz ez a mondat, amíg nem került sor egy igen érdekes beszélgetésre Atsushi úr és közte. Csak pár szavas mondatok voltak, odavetve mintegy segítségként. Azonban ez a mozzanat billentette át elméjében Nano túlerejét az újonnan létrehozott Hayate életében. Egészen eddig úgy tűnt, hogy múltja többé nem kísérti, itt úgy élhet, mint bármelyik szürke kisegér. Felépített magának egy új életet, új személyiséggel. Miután a főnöke kiadta a testőri feladatot, és Aya elhagyta az irodát, meglepő dologgal kellett szembesülnie. Életében először és utoljára látta gondterheltnek a NEF bivalyerős vezetőjét. Úgy látszik, a férfi tökéletesen tisztában volt lánya kisded játékával. Sőt, még viselkedésének indítóokait is tökéletesen értette, ami eléggé elismerésre méltó egy olyan ember szempontjából, aki vezetésre és irányításra született.
- Én akartam ilyennek nevelni, most megkaptam - jegyezte meg színtelen hangon. - Nem látok át rajta, mindent elrejt előlem. Valószínűleg ezt érdemeltem. Ő sokkal inkább olyan, mint az apám. Aito tábornok. - Felrezzent a névre, de szerencsére a magas férfi hatalmas ablakán pillantott ki a nyári színekben pompázó kertre. Nem látta a reakcióját. - Aito tábornok unokája? Ez a kölyök olyan lenne, mint ő? Lehetetlen! - szűkítette össze szemeit. A lány innentől nem azért jelentett kihívást, mert érdekes vagy szilaj volt. Hanem azért, mert egy olyan ember életművének a letéteményese volt öntudatlanul is, akit mindig nagyra tartott; és végül pedig elsöpört. Aya közelébe férkőzni az egyik legnehezebb feladatnak bizonyult. Hűséges árnyékként követte akkor is, amikor érzékelte a belőle áradó dühöt. Igen, elég sok alany utálta, ha megfigyelték. Megcsodálta a szépen elrendezett meditációs kertet, figyelve az élénk örökzöldeket. Annak ellenére, hogy éberen vizslatta a környezetét, ez a béke és a nyugalom korszaka volt a számára. Mindig el tudta magát foglalni, élvezve a hónapok szabta időjárást. A nap arany fényei, a hajnalban szitáló köd, a fűszálakon megtelepedő harmatcseppek. Mind az élet, a természet alkotóelemeiként láthatatlan burkot képezve vették őket körül. Kimondhatatlanul tetszett neki.
- Kér egy kis teát? Ayaka-sama? - csendült fel lágy hangja, ellebegve a gyönyörű kert növényei között.
- Köszönöm, nem. - Tompa, elutasító válasz. Ő mindig ebben részesült, mégis tovább próbálkozott. Érdekelte az igazság. Atsushi lánya valóban Aito neveltje lenne? Egyáltalán miért olyan fontos neki, hogy végre elárulja magát ez a rideg kőszikla? Ayaka-samánál kiábrándítóbb, keményebb nővel még életében nem találkozott. Kedvessége csak az udvariasság szülte hideg álarc volt, elfogadása a belésúlykolt etikett. Terméketlen, élettelen. Egy semmi. Amíg felügyelte, látszólag nem történt semmi érdekes. Aktuális munkája felhúzott orral nézte levegőnek, nem szalasztva el egyetlen alkalmat sem, hogy ezt éreztesse vele. Pontosabban csak szerette volna annak nézni. Pillantása egyre többet időzött rajta, míg végül egyszer odalépett hozzá.
- Bemegyek a városba - állt meg felette a jeges aurát árasztó lány. Elképesztő, hogy mennyire kellemetlenül érezte magát a közelében. Mintha a fejébe látott volna sötét, átható szemével. Éppen a padon terpeszkedett, kiélvezve a napsugarak édes fénycseppjeit. Csukott szemmel álmodozott, fel sem pillantva az arrogáns alakra. - Velem tartasz? - kérdezte még mindig ridegen. Hitetlenül felpillantott rá, és őszinte mosollyal az arcán felemelkedett. - Nocsak? Csak nem megszólított? - Ahogy egyre tovább figyelte, meg kellett hagynia, valóban hasonlított Aitóra. Emiatt egyre többször látni akarta. A közelében szeretett volna lenni, hogy minden egyes életpillanatában megfigyelhesse. Már nem tűnt annyira vészjóslóan hidegnek sem.
- Bármikor - hajolt meg udvariasan. Aya ajkaira egy apró, alig látható mosoly kúszott. Nem tudta visszatartani, annyira önkéntelen volt a reakció. Elkísérte a város központjába és figyelte, miközben könyvet válogat magának. Nem nagyon beszélgettek. Sőt, inkább csak hallgattak. - Valóban. A szigorú arc, a magabiztos, higgadt tartás. Pontosan olyan, mint ő. Egy lenyomat az igaziról.

***

Hazaértek a vásárlásból, és az egész napos felügyeletet egyelőre a szemben levő lakásból folytatta. A kúrián még nem volt szobája, viszont az alkalmazottnak kijáró házban, ahonnan körülbelül fél perc alatt átérhetett Ayához, helyet kapott. Innen kiváló kilátása nyílt célpontjára, folyamatosan figyelhette. Feljegyezte a lány napirendjét, és a napról-napra ismétlődő koreográfia már meg sem lepte. Amikor teát készített magának, tálcára pakolt vacsoráját a szobában fogyasztotta el letelepedve számítógépe elé. Utána átmehetett a fürdőbe, mert amikor ismét előkeveredett, más ruhát viselt. Szürke passzos póló, hosszúszárú fehér nadrággal. Haját kontyba tekerve tarkójára csavarva viselte. Mindene hétköznapi volt. Egyszerű. Pontos és kiszámítható. Rengeteg időt töltött el az Állami Múzeumban, ahol a különböző festményeket restaurálta. Érdekes, hogy új hatalmak érkeztek a világba, mégsem látták el saját névtábláikkal az épületeket, az utcákat. Atsushi ezt azzal a törekvésével magyarázta, hogy az egykori Japánt vissza akarta állítani eredeti egységes állapotába. Ezért nem kívánt változtatni azokon a dolgokon, amelyeket az emberek már nagyon régóta ismertek. Nem azonosult senki céljával. Miért kellett volna foglalkoznia azzal a világgal, amiben végül neki nem lett helye? Talán ezért is hagyta el a bázist. Ne csak tudjon, érezzen és tapasztaljon is abból az életből, amit nem neki szántak. Azonban rá kellett jönnie valamire. Az ő érzései nem úgy működtek, mint bármelyik másik emberé a világon, ezért különbözött tőlük. Miért nem érzett egy árnyalatnyi megbánást sem? Elégedetlenséget vagy zavarodottságot? Talán azért, mert tudta, hogy ő valójában micsoda? „Egy lélek, amit valaki puszta érdekből teremtett."

***

Hogyan csúszik át a fokozott érdeklődés valami többe? Senki sem tud rá választ adni. Főként, ha úgy gondolja, nem is szükséges. Az idő múlásával egyre több párhuzamot fedezett fel Aito és unokája között. Azonban látta azt is, hogy a lány egy teljesen önálló életet teremtett a tábornok útmutatásai mentén. Beépítette figyelmeztetéseit, gondolatait a saját világába. Meg sem kellett szólalnia, hogy lássa azokat a mozdulatokat, arcrezdüléseket, amik annyira jellemzőek voltak rá is. Valaki mástól örökölt gének és tapasztalatok formálták lényét, hozzáadva saját világlátását. Egy egészséges ember valahogy így tevődik össze. Némán hajtott az újságban, és felpillantott a meditációs kertben lazítógyakorlatokat végző Ayakára. Minden egyes mozdulatából áradt a harmónia, a határozottság. Csukott szemmel is tudta, melyik karját merre kívánja emelni vagy lendíteni. Begyakorolt koreográfia? Valószínűleg az lehet. Mégis átsejlett rajta az a nyugalom, ami az önmagukat ismerő emberekből sugárzott. Lenyűgöző látványt nyújtott. Egy lélek, aki erős határokkal, világlátással rendelkezik. Vajon mi az a mezsgye, ahol az ép elme megtorpan és megszűnik? Amikor szétesik az ész és újjástrukturálja a személyiséget? Ő mindig úgy gondolta van egy nagyobb hatóerő, aminek a mentén folyamatosan változnak az emberek. Legalábbis az eddigi tapasztalatai és megfigyelései ezt támasztották alá. Külső hatásként formálhatott a közeg, a benne élő emberek, egy fontos személy. Eleinte alig beszélgettek, így Ayánál egyelőre még nem tudta felmérni, hogy ez mennyire játszott döntő szerepet. Alig beszélgettek? Inkább azzal a szóval lehetne jellemezni, hogy semennyit. De az elejtett megjegyzéseiből arra következtetett, neki is volt ennyire meghatározó személyiség az életében. Az oly ritkán elejtett szófordulatok, a gesztusok... Mind egy emberre mutattak. Egy olyan emberre, akivel szemben már egyszer győzött. Pontosabban ő így gondolta. - Vajon az általa teremtett elveit is képes lennék felülírni? A szabadság iránti önzetlen alázatát, a hazája iránti feltétlen szeretetet?

***

Pedig már kezdte megszokni újonnan felépített személyiségét. Mégis, Aya közelsége felébresztette a benne szunnyadó tudóst, Nanot. Elméje éles késként hatolt az élet természetes szövedékébe, darabokra szaggatva annak rostjait. Újra hideg elmével tanulmányozott. Olykor felmerült benne az apró kétely, hogy mennyiben jogosak a felvetései? Talán nem kellene úgy tekintenie az élet minden egyes momentumára, mintha az egy tudományosan megmagyarázható dolog lenne Nem? Ismét ott ültek Aya egyik kertjében. A lány egy rózsalugas körül dolgozott. Apróbb ásót, gereblyét tartott maga mellett. Keskeny fehér kezein sárga kesztyű feszült, abban gyomlált.
- Nem zavarja az a nyamvadt kesztyű? - duruzsolta kellemesen, mire a lány azonnal mozdulatlanná dermedt. Egy hosszú pillanatig fogalma sem volt róla, hogy mit fog reagálni. Nem egyszer fordult elő, hogy egyszerűen csak tovább folytatta a munkát, levegőnek nézve őt. Lassan hátra fordult, megtörölve kissé gyöngyöző homlokát. Barna haja copfba fonva kígyózott le a hátán, élő liánként követve feje mozdulatát.
- Most, hogy mondja - mosolyodott el fanyarul. Megvetően lehúzta a kesztyűket, és maga mellé hajította.
- Nincs kedve piknikezni? - vetette fel könnyedén. Szótlan hallgatás, és egy dolgos kéz szaggatása volt a válasz. Pár percig némán figyelte, végül visszatemetkezett az újságába. Talán egy óra is elmúlhatott, amikor a lány végül nagyot fújva, sarkaira ereszkedett.
- Lehet róla szó - vetette hátra válla felett. Mozdulatlanná dermedve figyelte a kihúzott derékkal üldögélő nőt.
- Holnap délelőtt? - kérdezte vissza kedvesen.
- Rendben - emelkedett fel, és szerszámait összeszedve elindult a kert mögött elrejtett fészer mögé. „Apró lépés a bizalom útján."

***

Izgatottan csomagolta össze az ételeket, minden egyes fogást a saját kezével készített el. Sokat figyelte és tanulmányozta a lányt. Az olyan kemény személyiségek, amilyen ő volt, az intellektuson keresztül foghatóak meg. Adj nekik egy koncot, amin elcsámcsoghatnak és beépíthetik a látásmódjukba. Vajon, ha ő ejtene el valamilyen megjegyzést, az hatna rá? Minden egyes beszélgetéssel tágított egy kicsit a megnyílt határokon. Lazította a kereteket, amik közé Aya képes volt befogadni az új ismereteket. Egyre jobban figyelt rá és a szavaira. Ez pedig azt jelentette, hogy ő biztosan hat rá. Közben azért tanulmányozta önmagát is. Ő hat a lányra. De a lány rá? Merre viszi a gondolatait? Mennyiben tud megmaradni irányítónak? Eddig úgy tűnt, mindez tökéletesen sikerül. A kedvenc erdejében ásítozó fák gyönyörű rozsdaszín árnyalatai már jelezték az ősz beköszöntét. Hűvös volt, de nem borzongatóan hideg. Minden megfelelt a kellemes délutáni ejtőzésnek. Leterítette a kockás pokrócot, és kosarát letette maga mellé.
- Hello! - mosolygott fel az érkező lányra.
- Üdv! - vigyorgott vissza csíntalan mosollyal. - Megint főztél? - hüledezett Aya, és cipőit lerúgva elhelyezkedett a pokrócon. Mély, gondterhelt sóhajjal szegezte pillantását az égen úszkáló habcsókokra.
- Nem tesz semmit! - legyintett, és azonnal témát váltva a nőre meredt. - Na, mi a baj?
- Mi lenne? - nyögött fel Aya, szemeit lehunyva. - Azonkívül, hogy otthon kell laknom apámmal? - morgolódott mérgesen.
- Nem szeretsz ott lenni? - vonta fel egyik szemöldökét értetlenül.
- Most viccelsz? - emelte égnek sötét szemeit. - A pokol édes hinta-palinta apám házához képest - horkantott nem túl nőiesen.
- Szeretnél a saját lakásodba költözni? - kérdezte lágyan.
- Csak nem feltűnt? - kaffogta mérgesen.
- Úgy gondolom, ha a nap további óráiban is megfigyelés alatt tartalak, akkor visszaköltözhetsz - csettintett egyet nyelvével.
- Komolyan? - vidult fel a mellette fekvő. Néma bólintás érkezett válaszként.
„Bizalom, az első lépés a formáláshoz."

***

Másnap Aya visszaköltözhetett a lakásába. Nem került sok idejébe, amíg meggyőzte Atsushit arról, hogy a lány lakása az ő felügyeletével tökéletesen biztonságos. Sokat lendített az ügyön, hogy látszólag jó viszonyt épített ki vele. A lánya bízott benne, így még inkább adott a véleményére. Az összegyűjtött információkból még mindig csak néhány részletet osztott meg Ayával és a főnökével is. Miért érezte azt, hogy az ügy homályban tartott részletei még kapóra fognak jönni a számára? Minden készen állt. Talán még akkor sem vette észre terve lelketlenségét, amikor az megfogalmazódott benne.
„Képzeljünk el egy embert, akit szilárd erkölcsi határok mentén, valamivé nevelt az élet. Kiforrott egy szilárd de mégis képlékeny világlátása, amely meghatározott vonalak mentén, de folyamatosan tovább épül. Vajon hozzá tud adni ő maga is ezekhez az alakuló vonalakhoz?" Miért lett volna lelketlen? Csak kíváncsi volt és unatkozott.

***

Az események innentől felpörögtek. Okos taktikázással barátsággá mélyítette felszínes kapcsolatukat. Cinkosokká váltak, hiszen jól tudta, hogy ha beférkőzik a bizalmába, onnantól nyert ügye van. A tábornok tanítványaként ezt is kiválóan megtanulta. Onnantól kezdve, hogy végigjárták a sétakertet, és végigmutogatta neki az összes részletet tudta, hogy nyert ügye van. Olykor kiültek a meditációs kertbe, vagy csak elsétáltak piknikezni. Sokat mesélt magáról is. Látszólag bizalmas információkat osztott meg vele, valójában nagyobb feneket kerített az egésznek. Egyetlen mozzanatot kivéve. A tábornokot és programot. Aya így azt hitte, hogy sokat tud róla. Vagy legalábbis olyan dolgokat, amik a számára fontosak.
- Hayate? - Aya hangja lágyan és puhán csengett. A kék eget bámulták, figyelve az ősz bordó színében elnyelődő nyári ragyogást.
- Hm? - morogta vissza félig álomba merülve. Fölé gördülve közelről figyelte őt.
- Szerinted mit jelent az, hogy a rózsa csak rózsa legyen? - kíváncsiskodott. A férfi meg sem rezdült. Várt. Tudta, hogy még nem fejezte be. - Hayate - suttogta közel hajolva a füléhez. Érezte a mellette finoman meglebbenő levegőt. A következő pillanatban a lány kimeredt szemekkel, halk sikollyal landolt a puha füvön. Elégedetten elvigyorodott az álmélkodástól tágra nyílt pillák láttán. Már rá is nehezedett súlyával, és nevetve csiklandozta meg a sunyin lopakodó támadót.
- Hé! - dobolt a mellkasán. - Azt hittem, alszol! - morcogott dühös óvodás módjára, mire csak egy gúnyos nevetést kapott válaszul.
- Hoppon maradt a hölgy, és ezt nem bírja elviselni? - kérdezte incselkedve. A lány nem válaszolt, csak morogva elfordította a fejét. Hayate mellé rogyva pillantott fel a már sárguló levelekre. Az erdő, ahová mindig kijártak ebédelni és heverészni, nem a tradicionális értelemben megtervezett mesterséges rengeteg volt. Itt nemcsak örökzöldek, hanem lombhullató fák is növekedtek. Az ősz érkeztével elszínezték leveleiket, hogy télen megunt ruhaként vethessék le magukról.
- Nagyon érdekes, amit kérdeztél - jegyezte meg hosszú hallgatás után. - A véleményemet kéri? Ez jó jel - vigyorodott el magában némán. Madarak daloltak az ágakon ülve, figyelmeztetve társaikat, hogy ideje lenne tovább költözniük a meleg évszakot követve. - Egyébként pontosan azt jelenti, amit mondtál. A rózsa, az legyen rózsa minden nap minden egyes percében. Vagyis Ayaka, csak Ayaka - érintette meg gyengéden orra hegyét.
- Ha valami az lesz, ami... Akkor az lehet a teljes alázat? - Visszanyelte mosolyát, ahogy nézte a megfeszült kis arcot. Lélegzetvisszafojtva várta a válaszát.
- Igen. Hiszen tudatosan önmagadat szolgálod, és a saját céljaidat igyekszel kiteljesíteni - válaszolta elgondolkodva. - Egy mag elhintve a tudni vágyás hatalmas földjében.
- A saját céljaimat? - lehelte elgondolkodva.
- Igen, mindenáron. Ez az emberi létezés lényege - hunyta le szemeit Hayate, és elmosolyodott a lemenő nap fényeiben. - Kiteljesíteni önmagunkat. - A lány szemei egy pillanatra tágra nyíltak. - Működik - állapította meg magában.

***

Kicsengett a füléhez tapasztott telefon.
- Üdv Jáva - mosolyodott el kellemesen. - Lenne egy kis feladatom a számodra. Holnap be kellene jutnod Atsushi rezidenciájába, az A számú meditációs kertbe. Nem, ne aggódj! Senki sem fog rájönni, hogyan jutottál be. A feladat rendkívül egyszerű. Zajt kellene csapnod a templomban. Szerinted ennyi menni fog? Lekötelezel - csattintotta össze az eldobható mobilt, és asztalára téve, kezeit összefűzte a tarkóján. Halkan dúdolva pillantott át a szemközti ablakba, ahol Aya már izgatottan várta. Fél szemmel az órára pillantott. Mennie kellett. Már várta a szomszédja. Kabátját magára kapva és a telefont felmarkolva elsétált az előszobába. Belebújt cipőjébe és az ajtóhoz lépve, bezárta maga mögött a barna kopott falapot. Út közben kihajította a telefont az utca túloldalán ácsorgó kukába. - Milyen szomorú, hogy csak egy lépés választja el attól a bizonyítéktól, amivel Aya rám bizonyíthatná a bűnömet - mosolyodott el elégedetten. Ereiben friss tűz terjedt szét. Adrenalin. Teljesen elbódította az öröm, ami betöltötte a lelkét. Újra élni kezdett. Ismét dobogott a szíve. Újra rátalált magára. Nanora. Hayate ott maradt előtte. Hűséges lenyomataként az eredetinek.
A ház elé érve rátenyerelt a csengőre.
- Bejöhetek? - villantotta cinkos vigyorát a küszöbön megjelenő nőre. Aya arcára rá volt írva minden. Úgy ragyogott számára ebben a sötét éjszakában, mint a horizonton felkelő aranyló nap. Kár, hogy nem tudta, hogy ez egy hamis illúzió, törött képe.

***

Idő volt. Jávának már itt kellett lennie a közelben. Egyik toshimai útján ismerkedett meg a besurranó tolvajjal, akinél jobb jelöltet nem is találhatott ki erre a munkára. Mindent szépen elrendezett előre. Egyszerű kertész ruhába bújtatta a férfit, és minden feltűnés nélkül bejuttatta a kertbe. Az őrök forgórendszerét és az elhelyezett kamerák mozgását játszotta ki. Ha nem tudta volna, hogy melyik pillanatban mozdul félre a mindent látó szem, és lép le egyik kedves ismerősének látszó munkatársa, Jáva nem juthatott volna be. Így azonban nyomtalanul beslisszolhatott a szentélybe, és várhatott. Éppen ráfordultak az apró kövekkel felhintett ösvényre. Lépéseik nyomán megcsikordultak az apró szilánkok, balzsamos szélroham söpört végig a késő őszi tájon, elringatva és hazug biztonság érzetét keltve bennük. Aya olyan könnyedén lépdelt mellette. - Mennyire szánalmasan naiv lélek az emberé. Még csak azt sem érzi, kitől kellene igazán tartania! - Rásandított órájára, és mély lélegzetet véve felkészítette magát a tökéletes alakításra.
- Aya! Lassan ereszkedj le a földre! - sürgette feszülten suttogva. - Mert sohasem leszek egy, aki közületek való.
- Mi az? - lehelte vissza értetlenül, és körbenézett a meditációs kertben. Látszólag semmi sem változott körülöttük, Hayate pedig elégedetten mérte fel a mondata által kiváltott reakciót. Félelem. Olyan érzés, mely tárgyiasul egy ember életében. Most erre kellett apellálnia. Ha majd magára marad, jöhet a következő fok. A rettegés maróan fájdalmas íze.
- Csak tégy úgy, ahogyan mondtam! - sziszegte ridegen, mire a lány rémülten összerezzent. Kiválóan alakította az aggodalomtól ingerült férfit, aki anyatigrisként védi kölykét. Ki gondolta volna, hogy valaki a saját otthonában fogja megtámadni? Milyen szörnyű ugye? Amikor az ember ott veszít talajt, ahol minden oltalomnak meg kellene lennie. Ahol megvannak a szigorú határok, hatalmas biztonsági fallal, körülkerítve. Szemei élénken fürkészték a növényeket, a kövekből kirakott patakmedret, a homokkal felszórt partot. Lassan ereszkedtek fél térdre, ő pedig óvatosan az egyik levél felé mutatott.
- Kússz be a növények alá! - utasította halkan a kocsonyaként remegő lányt. - Ez az! - szisszent fel halk elégedettséggel. - Én előremegyek a szentélybe. Szerintem van ott valaki - suttogta tovább. - Amíg nem jövök vissza érted, el ne mozdulj! Világos? - Megvárta, amíg bólint, és elindult, hogy teljessé tegye színjátékát. Nesztelen léptekkel sietett előre, hogy a szentélybe érhessen. Jáva unott arccal lépett elő árnyékos fedezékéből, és karjait széttárva rápillantott a kedves kék szemekre.
- Rendben vagyunk? - nyalta meg ajkait elégedetten.
- Tökéletesen - villantotta rá hideg mosolyát. Keze lassan pici tőrére csúszott. Nyele lágyan simult tenyerébe. - Több vagyok, mint egy ember.
- Most szórakozol velem? - vonta fel Jáva szemöldökét, és a levegőt élesen beszívva azonnal védekező pozícióba helyezkedett. Dermedt némaság honolt közöttük. Füstölő illata kígyózott a levegőben fűszeressé nehezítve a friss levegőt. A gyertyák lángjai apró fénypontokként táncoltak az ablaktalan sötét térben. - Ne viccelj ember! - nyelt egy nagyot a férfi, homlokán apró verítékcseppek gyöngyöztek. - Mi mindig is jó üzleteket szoktunk kötni nem? - nevetett fel halkan, de a következő pillanatban Hayate meglódult felé.
- Ki mondta azt, hogy ember vagyok? - vicsorgott rá dühödten, és apró pengéjével torka felé sújtva igyekezett átvágni az ütőerét. Jáva hörögve pattant el előle, fél karjával igyekezve hárítani a hihetetlen sebességgel érkező támadást. - Miért kellene úgy élnem, ahogy ők?
A gyertyák lángja finoman ellobbant a két test által kavart légáramlatban.
- Azt hittem, már kihaltatok - zihálta Jáva, karja megremegett a támadás súlya alatt, pengéje élesen felsikoltott.
- Nos, ezek szerint mégsem - villant rá a jeges tekintet. A sötétséget csak a tolóajtó vékony fala mögül beszüremkedő néhány fénycsík törte meg. A tőrt a padlóig szorítva kényszerítette térdre a férfit, hogy a következő pillanatban elroppantva a vállát lesújthasson rá. Fegyverét átdobta balkezébe, hogy a lábbal érkező támadást háríthassa. Ökle lesújtott a sípcsontra, szilánkosra zúzva azt. Halk szűkölés és lihegés töltötte be a termet. - Nem kellene ezt tovább húzni Jáva - mordult rá, és balkezében megpörgetve a pengét, gyors mozdulattal átmetszette torkát. A bugyborékolva feltörő levegőmaradványok rubint sugárként ömlöttek ki a tátongó seben át. Mély levegőt véve állt meg ellenfele rángatózó teteme felett, majd tőrét megtisztítva a tokjába csúsztatta azt. - Kösz Jáva! Nagyon sokat segítettél! - hajtotta meg fejét a hulla előtt, és kilépett a vérszagot árasztó templomból. Telefonját elővéve riadóztatta az őrséget és Aya apját. Elindult a levél felé, amit a nőnek mutatott. Pontosan annyira félt, amennyire azt várta. A terve remekül haladt kijelölt pályáján.
- Aya! Jól vagy? - Sokkos állapotban volt. Még válaszolni sem volt képes. Így feltehetően nem hallhatta a bent elhangzott beszélgetést.
- Mi történt? - nézett farkasszemet a sietve érkező Atsushival. Fekete szemei már több méteres távolságból is sisteregve égettek lyukat az ott tartózkodó őrök hátába. Valószínűleg pár embert el is fognak bocsátani szörnyű mulasztásuk miatt. Hiszen valaki átjutott a szilárdan kiépített védelmen. Mindig makulátlan öltönye most sem vetett egyetlen ráncot sem oroszlán testén.
- Sokkot kapott - közölte megnyugtató, kellemes hangján a férfival. Némán tanulmányozták egymást.
- Elkaptad? - dörrent rá a vezér.
- Persze - bólintott rezzenéstelen arccal. - Most azonban felvinném őt a szobájába. Ha megengedi.
- Természetesen - vágta rá Atsushi habozás nélkül. - Hívok egy orvost - kezdte halkan, de Hayate alázatosan közbevágott.
- Még nem szükséges uram. Először pihennie kell. Aya, gyere. Most felmegyünk a szobádba. - Emelte karjaiba az azonnal hozzákucorodó lányt. - Persze! Még csak az kellene, hogy kimutassa a szervezetébe juttatott készítményemet - dohogott magában mérgesen. A NEF vezére szorosan megállt mellette.
- Ha valami baja esik... Cafatokra téplek a puszta kezemmel. Megértetted? - morrant rá dühödten.
- Igen uram - biccentett kifejezéstelen arccal. Le lehet bontani a több évszázados nevelési módszerekből épült falakat? A védelmező kört, amit a család, a tapasztalat font az ember köré? A válasz megszületett. „A megfelelő eszközökkel, a megfelelő színpadképet kialakítva, igen."

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés