II. kötet/ 1. fejezet: A könyörtelenség

Gyűrötten kelt fel, igyekezve elpislogni az álom homályát szemei elől. Laposakat pillogva, ásítozva lépdelt el a fürdőbe, folyamatosan a tegnapon rágódva. Újra itt volt, mintha el sem szökött volna. - Lehet, hogy jobb is lett volna - sóhajtotta lemondóan. De már nem volt visszaút. Megtette. Ráérős mozdulatokkal nyitotta meg a csapokat, igyekezve elnyújtani reggeli készülődését. Nem akart sietni. Csiga lassúsággal vetette le ruháit, beledobálva őket a szennyesbe. - Nem akarok lemenni - rándult görcsbe gyomra. Egyetlen porcikája sem kívánta a soron következő szenvedést. Mert az lesz. Még akkor sem, ha magának köszönhette. Emlékezett a tegnap estére és arra is, hogy a férfi meghívta reggelire. Ha ugyan meghívásnak lehetett tekinteni Shiki parancsát. - Aligha - húzta el morcosan ajkát. Törülközőjét maga köré csavarva lépett ki a gőzből, fél kézzel végigsimítva a mosdó felett feszülő tükrön. Egy nyúzott arcú, álmos tekintetű nő rajzolódott ki a folyamatosan bepárásodó felületről. - Tudja, hogy megszöktél - vetette oda tükörképének enyhe dühvel. - Most várhatod, a reggeli meglepetést - duruzsolta maga elé. Frusztráltan nyúlt a fogkeféért. Jól tudta, hogy felelnie kell a kihágásért. Csak még azt nem tudta mivel. Bár, emiatt felesleges aggódnia. Shiki igazán rendkívüli kreativitást tudott tanúsítani, ha az ő megleckéztetéséről volt szó. A fogkefe csilingelve landolt a kikészített üvegpohárban, ő pedig visszasétálva a jó meleg szobába, öltözni kezdett. - Fekete vászonnadrág, egy trikó és egy hosszú ujjú garbó - tekintett végig magán. - Talán nem fogok megfagyni - hümmögte, miközben előtúrt egy meleg zoknit a fiókjából. Cipőit magára rántva pillantott fel az órára. - Indulás! - vezényelte a néma parancsot, és lenyomta a kilincset.

***

A szépen megtisztított erkélyen várta meg a napfelkeltét, élvezve a tagjait áthűtő jeges levegőt. Már akkor felfigyelt a gyönyörű kilátást biztosító erkélyre, amikor kijelölte főhadiszállásának a Múzeumot. Buja, szépen gondozott örökzöldek és színesen virágzó Sakura fák tarkították a kert zöld pázsitját, minden egyes szobornak külön piedesztált állítva. Egyik műalkotást sem tudta volna kiemelni a másik rovására, annyira kecsesen hangsúlyozta ki előnyeiket a természet. A nyugalom apró szigete. Mára nem maradt belőle más, csak a kiégett fű és néhány makacsul élni vágyó bokor. Lustán kortyolgatta reggeli fanyar zöld teáját, elégedetten pásztázva a környéket. Talán ez volt az egyetlen olyan pillanat, amikor nem érezte magát idegennek Toshimában. Az éjszakát felváltó hajnalban. A fények végigsimítottak a kapu aprólékosan kovácsolt vasán, a kert elvadult növényein, hogy végül feltáncolhassanak a tetőre. Az arcára. Elégedetten pásztázó pillantása megakadt a mellette heverő dobozon. Lehet, hogy valami kósza dolog felütötte a fejét benne tegnap, amit Ayaka váltott ki belőle. De attól még nem riadt vissza a lány megbüntetésétől. Touro, az Touro marad, ő már csak tudta. De Aya egy rab. Ha pedig ezt nem fogja fel és nem ért a szép szóból, meg kell győznie erővel.

***

Végigsuhant a szobrok között, egyenesen a konyha felé tartva. Az őrök a helyükön posztoltak, és még Arbitro is csak egy néma fejbólintással üdvözölte. Nem hangzott el egyetlen gúnyos megjegyzés sem a szájából. Csak nézte őt. Dermedten biccentett vissza, kezét az ajtóra fektetve.
- Az erkélyen vár - szakította meg mozdulatait Arbitro hangja. - Erre még szükséged lehet - vágott hozzá egy kabátot, miközben megfordult. A puha bőranyag az arcában landolt, egy pillanatra elsötétítve előtte a tájat.
- Értem - suttogta halkan, és elindult az emelet irányába. Nem akart arra gondolni, hogy mi vár rá odafent. - Miért hívott egyáltalán oda? - harapta be ajkait.
- Ayaka! - dörrent utána a bizarr szőkeség, zavartan pörgetve öngyújtóját a kezében. Ajkai közül egy folyamatosan rezgő cigaretta szál kandikált ki. - Remeg - nyelt egy nagyot Aya, lebénulva a férfi félelmétől. - Ő retteg.
- Igen? - kérdezte kimért kedvességgel.
- Semmi - morrant rá idegesen, és beletúrt a hajába. - Csak siess már! - fújta mérgesen. Megvetően fordult el tőle, pedig szerette volna még hozzáfűzni a mondandójához, hogy jobb lenne, ha nem dühítené tovább a kapitányt. Az senkinek sem kifizetődő ebben a házban. Sőt a városban sem. De végül csendre intve magát, rágyújtott. Minek pocsékolja rá a szavakat? - Hamarosan úgysem akar majd ugrálni.
Aya ólom nehéz léptekkel araszolt el a reggeli fények vakító sugaraiba öltöztetett szobrok között, tőlük várva a segítséget. Tagjaiból eltűnt az álom zsibbadt nyugalma; eddigi higgadt érzései semmivé lettek. Ahogy az egyik faun groteszken nevető arcára nézett, eszébe jutott a hajtincs, amit az óvóhelyen egy dobozban látott. - Nem - rázta meg fejét. - Nem gondolok most erre! Nem lesz semmi olyan baj, amire most gondolsz. Csak... Csak nyugodt tudjak maradni... Vagy valami ahhoz hasonló - esdekelt némán. Imái talán meghallgattatásra leltek valahol a kék egek között rejtező mennyekben. Legalábbis nagyon bízott benne. - Könyörgöm, segíts! - Fogait ajkába mélyesztette, nyelvének egy gyors csapásával nyalva le a nyomában kiserkenő vért. Kihez fohászkodik? Meghallja egyáltalán valaki a hangját? A sima, hideg márványkorlátra támaszkodva vonszolta magát felfelé. Tenyere izzadtan csúszott meg a kemény felületen. - Francba! - morogta megremegve. Minden egyes fokkal, amivel feljebb jutott, fogytak az energiái. - Toshimában még ez is pusztító fegyver tud lenni. - Végül a lépcső tetejére érve, elindult a végtelenül hosszúnak tűnő folyosón. A falakra felfüggesztett olajfestmények egykor élő szereplői pillantottak le rá, megfakult tónusaik takarásába bújva. A kabátot magához szorítva igyekezett egy kis erőt meríteni a puha bőrből. Ismerte ezt az anyagot. Amikor elszökött, ez volt nála; de aztán a koldus beadta a tisztítóba. Hihetetlennek találta mennyi apróság jutott az eszébe, pont akkor, amikor összeszedetten és higgadtan kellene viselnie a büntetését. Keze a lapon landolt, és még egy utolsó lélegzetet véve, elcsúsztatta a tolóajtót. Már ide is ért. Ilyen hamar. Megremegve, sápadtan lépett ki a reggeli csípős levegőre, automatikus mozdulattal húzva magára a kabátot.
Az utolsó menedék jeleként.

***

Shiki arra sem vette a fáradtságot, hogy megforduljon. Hallotta az ajtó halk csapódását, és a szinte nesztelenül óvakodó lépteket. A nap aranyló színeit nézte, figyelve a lustán végigömlő fényeket az épületeken. Széthintett gyémántokként csillantak fel a lehullott hópelyhek, némán pihegve a házak tetőin, az ablakok párkányain. A lány egy darabig csendesen fürkészte szeme sarkából a férfit várva, hogy tudomást vegyen róla. De a percek nehéz kövekként görögtek tovább az idő folyamában, nem kímélve így is zaklatott idegrendszerét. Nem tört meg a jég közöttük. Sőt. A férfi minden egyes légvétele arra emlékeztette, hogy a távolság csak növekedett minden egyes tovaszálló pillanattal. Ajkát kissé megnyalva úgy döntött, kezdeményez.
- Jó reggelt! - mormolta halkan, de nem kapott választ. Karjait maga körül összefonva nézett körbe a széles placcon. Semmilyen változást nem tapasztalt, leszámítva a férfi mögött pár lépéssel felállított kisebb asztalt. Egy teáskanna és egy csésze hevert rajta. Remegő, darabos mozdulatokkal csámpázott el az asztalig, és egy éles csörömpöléssel talpára állította a csészét. - Francba! - szisszent fel némán. Idétlen, ormótlan bohócnak érezte magát, aki még ezt a tágas teret is szűknek élte meg. Két kezébe fogva az átmelegedett bögrét, belekortyolt italába. Üdítően jólesett a szájában szétáradó kesernyés aroma. Feszengve állt meg a férfi mellett, vele együtt figyelve az ébredező Barakkot. Látott még néhány embert, akik fegyverüket eltéve vagy éppen puszta kezükben tartva siettek ideiglenes szállásuk felé. - Az Iguráról jönnek - merengett el Aya, lopva Shikire sandítva. - Vajon ő is ott volt éjjel? Vagy pihent? - morfondírozását a csésze tompa koppanása szakította félbe. A vörös szemek, még mindig nem néztek rá. Minden érzelem nélkül meredtek előre, pásztázva a környéket.
- Egyszer figyelmeztettem, mi történik, ha velem húz ujjat - kezdte elmélyült hangon, és fejével a doboz felé intett. - Nyissa ki! - utasította ridegen. Megrettenve lépett hátra. - Tessék? - Kezében megremegett a bögre, majdnem kilötyögtetve forró tartalmát a szürke betonra. - Ugye nem? Ugye nem az történt? - nyitotta tágra hisztérikusan szemeit. Kocsonyás tagokkal fordult a doboz felé, de nem volt képes mozdulni. - Nem hallotta? - A kérdés annyira egykedvű és semmitmondó volt. Könyörtelen és elutasító. Egy gyilkos hangja. Könnyeit nyeldesve tette egyik lábát a másik elé, kitartva az utolsó pillanatig. Talán mégsem az lesz, amire számít. Talán csak egy újabb elrettentés, egy tincs, egy ingdarab. Bármi. Fél kézzel tétovázva nyúlt a doboz felé, amikor váratlanul megakadt a tekintete valamin. Szépen rajzolt vonalakban itatta át a doboz alját a vérvörös nedv. A papír már nem tudta tovább magába szívni a sűrű anyagot, és lecsepegtette a földre. - Vér... Vérben úszik a barna papírdoboz. - Nem maradt több levegő. Füle váratlanul csengeni kezdett, nem engedve befogadni egyetlen hangot sem. Valóra vált a rémálma. A csésze éles csörömpöléssel landolt lábai előtt, apró szilánkokként szóródva szét körülötte. Nem tudott tovább menni. Ott állt megfagyva abban a mozdulattöredékben, amelyet útjára engedett. Bárcsak érezhetne valamit... Valamit, ami emberi. Ami nem a terror által kiváltott rettegés. Egy vágyat... Vágyni arra, hogy máshol is lehetne. A kék ég alatt, habos felhőket figyelve. De most itt volt. A nap sugarai csillogó fényeikkel beburkolták a véres dobozt, még inkább hangsúlyozva dermesztő tartalmát. Már tudta mi van benne. Tétován hátrasandított a férfira, de Shiki nem nézett rá. Várt.
Ez még rosszabb volt, mintha megütötte volna. Jól emlékezett arra az ígéretre, amit tett neki. Ha megszökik, megtorolja rajta. De nem ő fogja bánni. Ennyire ostoba lett volna, amikor azt hitte, talán nem beszél komolyan? Remegve fordult vissza a dobozhoz, és a fedél egyik felét kihajtva, belepislogott. Csak félig látta megvillanni ugyanazt a színű hajat, és a hozzátartozó hulla fehér arcot. A fél szemét látta. A rettenettől elkerekedett, vakon előremeredő fekete szemet. Egy élettelen üveggolyót. Sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Csak nézni tudta. Bámulni bénultan, akár egy mérges harapástól tehetetlenné váló áldozat. - Áldozat? Ki itt az igazi áldozat? A saját felelőtlenségem... A kíváncsiságom elvette egy ember életét! Az egyik oktatóét a Színházból. Hiszen ismertem, és megöltem. Nem Aya - tiltakozott esze azonnal. - Erről nem te tehetsz, hanem ő. Csakis ő. - Akkor miért fáj ennyire mégis? Miért nem hisz ennek a hangnak? Miért érzi azt legbelül, hogy csakis és kizárólag ő tehet róla?
- Mint látjuk a lelketlenségnek sok formája van. Úgy gondolja, csak tettlegesen lehet valakit bántani? Csak akkor kegyetlen egy ember, ha megüt valakit? - suttogta bársonyos hangon fülébe. Ott állt mögötte, tűzforró katlanként borulva köré, örök börtönbe zárva.
- Hogy tehette? - lehelte erőtlenül, de már zokogni sem tudott.
- Tudja, a meggondolatlan kislányok szeszélyei miket tehetnek tönkre? - folytatta rendületlenül, tovább kínozva a lányt. - Emberi életeket - pillantott le válla felett a dobozra. - A saját önzőségük miatt úgy dobálóznak emberi életekkel, mintha játékok lennének.
- Nem - rázta meg a fejét elutasítóan. Ő nem ilyen. Nem lehet ilyen. Mindig a jót kereste, az igazat. Ő csak keresett.
- Valóban? - duruzsolta férfi cinikusan, meleg leheletével átborzongatva a nő tarkóját. - Mondja Aya! Mi ez, ha nem a könyörtelenség egyik legvégsőbb formája? - susogta, arcát beletemetve a hajtincsei közé. Aya remegve omlott hátra. A sors gusztustalan iróniája, hogy az egyetlen biztos menedéket pont benne találta meg. Inkább verte volna láncra, erőszakolta volna meg vagy bármi más... Bármi, ami miatt őt hibáztathatná saját maga helyett. Olyan könnyű lenne rámutatni, hogy ő tehet róla! Az ő hibája! De nem volt rá képes.
„Megmentett és bekötözte a sebeimet."
Figyelmeztette a tettei következményeire, de ő fittyet hányt neki. Ahogyan az apjával is tette, cserbenhagyva egy egész ország előtt. Valóban ez lenne ő? Ez az önző gyerek, aki tönkretette mások sorsát?
„Hagyta, hogy megfürödjek, amikor úgy éreztem nincs elég víz, ami kimoshatná belőlem a gyalázatot. A tompa, bénító fájdalmat."
- Nem - susogta megtörve. - Nem vagyok ilyen... - mormolta. Lassan csúszott össze a férfi teste mentén. Nem nyúlt utána. Hagyta a földre omlani. A saját mocskába.
- Valóban? - pillantott le rá a jeges szempár. - Micsoda álszent hazugság! - ingatta fejét megvetően.
- Én csak az akartam lenni, aki vagyok - nyekeregte, karjain támaszkodva. Izmai remegve mondták fel a szolgálatot. Homloka ökleire zuhant, keményen koppanva csontjain.
- Az lett? - kérdezett vissza érzelemmentesen.
- Már nem tudom, mi a szabadság. Már nem tudom, ki vagyok. - Hangja annyira üres volt, mint az arca előtt táncoló, halvány napsugár. A felhők elbújtatták a ragyogó korongot, piszkosszürke fátyolba bújtatva Toshima városát.
- Micsoda nagy szavak egy olyan embertől, aki megakadályozta egy ország békéjét - ciccegett fel a férfi. Gúnyolódott vele, de megérdemelte. Mit mondhatna? Hogy többet nem teszi? Hogy engedelmes lesz?
„Úgy sajnálom."
- Sajnálom - susogta elkínzottan. Minden energia eltűnt belőle. - Miattam halt meg ez az ember - nyöszörögte elkínzottan. Pár percig néma csend honolt közöttük.
„Annyira sajnálom." Lelke zokogva tört darabjaira, örökre maga alá temetve azt az embert, aki egykor volt. Már nem volt visszaút. Légzése egyre nehezült, ahogy a pánik átvette teste felett az uralmat. - Sajnálom - motyogta sípolva. A levegő egyszerűen nem akart beléáramlani. Csak kifelé áradt, ezüstös láncként húzva maga után szárnyaló lelkét. Azt a könyörtelen, kegyetlen szívet, amely rosszabb volt még Shikiénél is. Mit tett valójában? Ébren volt eddig?

***

Shiki azonnal felmérte a pánikroham első jeleit, és az elalélt lányt felnyalábolva, berobogott vele a Múzeumba. Véresre harapdált ajkai folyamatosan csak egy szót ismételtek, már-már mantraként. - Sajnálom.
Az orvos szerencsére elmagyarázta mit kell tennie, ha meg akarja szüntetni a fájdalmat, és a fulladás görcsös rohamait. Szobája ajtaját berúgva letette a lányt az ágyra, és már vette is elő az előre összeállított kenőcsöket. Kabátját ledobta, és kiviharzott a folyosóra. Minden az időzítésen, illetve a megfelelő ellátáson múlt.
- Arbitro! - csattant hangja éles ostorként a Múzeum szoborerdejében. - Melegíts forró vizet, és oldj fel benne mentát és eukaliptuszt! Most! Utána felhozni! - Utasítása nyomán élénk csörömpölést hallott a konyhából, ami arról győzte meg, hogy beosztottja most eshetett le a pult mögül. Nem baj, legalább hallotta. Mélyeket lélegezve tért vissza a zihálva, kiizzadtan fekvő lányhoz. Gyors mozdulatokkal szabadította meg a kabáttól, a garbótól, majd derékig betakarva, gyorsan rakott az alig pislákoló tűzre. A krémes doboz fedele a földön koppant, ujjai pedig már bele is vájtak a lágy zselébe. Lassú, körkörös mozgással dolgozta bele bőrébe a gyógyszert. Először a mellkas és a torok ívén át, igyekezve feloldani a görcsös ellenállást a testben. Utána gyorsan felültetve a lányt fél kézzel megtámasztotta, és átkente tüdejét a hát oldaláról is. Minden egyes szervének, ami a légzéssel állt kapcsolatban, el kellett ernyednie. Az orvos pont erről beszélt neki. Lehet, hogy nem beteg valójában, de a beléplántált rettegés és megszokás annyira erős volt, hogy már a fizikai síkon is megjelentek a tünetei. Arbitro reszketve farolt be a menta illatot árasztó folyadékkal. Riadt kék szeme egy izzó vörös pillantással találta magát szemben.
- Tedd le ide! - biccentett maga elé Shiki. - Kifelé! - morrant rá nem túl kedvesen. A szőke férfi megremegve hagyta maga mögött a szobát, igyekezve minél hamarabb kijutni onnan. Shikinek nem volt ideje foglalkozni a vörös boáját rémülten nyakába csapó alakkal. Csak az ajtó csapódását hallotta. Pillantása folyamatosan a sápadt arcot vizsgálta, figyelve a placebó hatásától felzaklatott test reakcióit. Masszírozó tenyerei mentén lassan csillapodtak a görcsös rándulások. - Túl van rajta - hunyta le szemeit megkönnyebbülve, de azonnal felpillantott, amint egy hideg és nyirkos kéz megragadta alkarját.
- Bocsáss meg, kérlek - suttogta a lány felpuffadt, kiszáradt ajkakkal. - Valószínűleg nincs is magánál. Legalábbis ha igen, akkor is csak a sokk beszélt belőle - állapította meg a férfi. Óvatosan felültette őt, puha párnákkal polcolva fel hátát. Elétette a golyóválogató és fegyvertisztító asztalkáját, amit mindig az ágya mellett tartott. Rátette a lábost, és kíméletlenül fölé döntötte a lány fejét.
- Lélegezz! - utasította ridegen. Aya szaggatottan harapta mélyre a felcsapó forró gőzt. A rideg hang a feje felett folyamatosan utasította.
„Még egyszer!"
Tüdeje egyre jobban magába tudta fogadni a lazító, tisztító meleget, végigmarva légcsövét. Félig ájultan hanyatlott hátra a párnák közé.
- Még egyszer! - Az ellentmondást nem tűrő hangnak köszönhetően összeszedte magát, és újra magába szívta a frissítő párát. Elméjére jóleső sötétség borult, kényelmes álomba repítve gondolatait.

***

Nyöszörögve fordult oldalára, belefúrva magát a puha takaró és párnahalmok közé. Mélyen magába szívta az anyagokból áradó nyugtató illatot. Valahonnan ismerte ezt az aromát, de ködös elméjével nem tudott rájönni, honnan. Kicsit felnyögve feszítette fel szemhéjait, hogy aztán meglepetten tágra nyithassa. Nem a saját szobájában volt. Dermedten fordult a hátára. - A roham elmúlt? - pillogott csodálkozva a plafonra, majd onnan az ablakra. Odakint már az éjszakai fények hintették el mesterséges csillagporaikat, gyér világítást adva a tágas szobának. Az indigó eget és a rajta tanyázó holdat nehéz hófelhők függönyözték el szemei elől. Lassan mozdította fejét a széken alvó férfi felé.
Karjait összefonta mellkasa előtt, feje előrebillenve pihent. Aludt. Nem látta a vonásait, csak azt az egyenletes, mély légzést hallotta, ami talán jobban hatott idegeire, mint a tenger lágy moraja vagy maga a csend. Tekintete elkalandozott az előreomló fényes fürtökön, és lágy sóhajjal oldalra fordult, hogy tovább figyelhesse. Még sohasem látta Shikit aludni.
Megrázta az, amit a dobozban látott. Az a szem még sokáig kísérteni fogja őt. A halál maszkja beleégett a tudatába. Sohasem fogja tudni kitörölni magából, de talán nem is kell. Emlékeznie kell rá azért, hogy mindig magához térítse. Azért, hogy többé ne engedje meg magának a gyengeséget, az önzést. Igaza volt Shikinek mindenben. Lehet, hogy ő egy gyilkos, egy dezertálással vádolt katona... De abban a pokoli pillanatban igazat mondott neki. Ez fájt a legjobban. Annak az embernek a halála és még nagyon sok más személy sanyarú sorsa ebben a megosztott országban, az ő lelkén száradna? Egyáltalán, ha meg is tehetné.... Lenne arra ereje, hogy megvédje őket, feláldozva önmagát? - Soha többé - fogadta meg némán. - Soha többé nem kockáztatom senki életét magam miatt. - Kezeit feje alá csúsztatta, és picire összegömbölyödve figyelte a narancsos lángok arany fényeit. A meleg színek egészen otthonos külcsínt kölcsönöztek az amúgy puritán szobának. Végigsimították a fekete pólóban és nadrágban ülő férfi alakját, megállapodva fejének búbján, hajtincseinek végein. - Milyen békés, amikor alszik - csodálkozott Aya, és halkan felsóhajtott. Élvezte, hogy ismét képes mélyeket lélegezni. - Nem is gondolná az ember, hogy mikre képes. Akárcsak Rinn esetében. De, ahogyan Shiki is mondta, a könyörtelenség olykor nemcsak a brutalitás vagy az erőszak fegyvere. Hogyan is felejthettem el ezt?

Észrevétlen szálak, melyek összefűznek embereket. Úgy alakulnak és szövődnek, hogy fel sem tűnnek az érintetteknek. Egyszer csak arra eszmélnek fel, hogy számít a másik véleménye, az élete. Figyelnek az elhangzott szavakra... Ragadozóként elemzik a gesztusokat, igyekezve értelmet lelni mögöttük. Tét lesz a kiejtett szó, bizonyításra vágynak a felek. Egy újabb szenvedély és érzés ölt bennük testet, a ragaszkodás láthatatlan fonala személyében.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés