I. kötet/20. fejezet: A kísértés ára I.

A világ legegyszerűbb dolga volt visszajutni a Shiki által bérelt lakásba. Nem is gondolta volna, hogy a szerencse ennyire sokféleképpen képes rámosolyogni egy olyan városban, ahol az nemcsak forgandó hanem képlékeny is volt. Képlékeny, mivel mi nevezhető pontosan a sors jótékony fordulatának? Vagy egy nem várt esemény sikeresen bekövetkező megtörténtének?
Toshimában valóban létezett a szerencse. Működött az életnek egy olyan aspektusa is, ami képes volt pillanatnyi boldogsághoz juttatni a benne lakó népeket, a reménykedő embereket akik nap, mint nap a megélhetésükért küzdöttek. Szerencse volt, ha az Igura tagjaiként túlélhették a napot. Vagy szerencse volt, ha játékosként nyerhettek az egyik ellenfelükkel szemben elorozva annak dögcéduláját. Az is az élet napsütötte, kellemesebb oldalához tartozott, amikor a mindennapi betevő gőzölögve került az asztalra. Ezek a dolgok és események a toshimai emberek jobb napjaihoz tartoztak. Mindenki számára más vertikumban mozgott a szerencse mikéntje, de egy biztos volt. Ha valami nem várt, de kedvező maskarába bújt vagy éppen bújtatott fordulat következett be, az emberek azt mindig Fortuna kegyelmének nevezték.
Az már teljesen más lapra tartozott, hogy a szemernyi mámor elmúltával a sors jónak nevezett fejleménye semmivé foszlott, és helyét a gyötrődés, a hosszútávon elveszített vagy figyelmen kívül hagyott cél megszűnése vette át. Mert az Igura résztvevőit másnap is ugyanúgy elérhette az édes halál. Míg egyszerű emberként az annyiszor látogatott bolt nyugalmát bármikor megzavarhatta egy játékos puszta szórakozásból osztva halált a bent várakozó vásárlóknak. Mert az számára egy jó nap volt. A szerencse - ahogyan azt mondani szokták -, forgandó volt Toshimában is.
A pillanatnyi örömökből nem maradtak hátra kellemes élmények, amelyekbe kapaszkodni lehetett. A másnap rendíthetetlen falként magasodott előttük. Semmi sem bizonyította jobban, hogy a ma mennyire egyszeri és egyedi. Talán visszahozhatatlan. Nincs olyan erő, amellyel ugyanabban a formában újjá lehetne építeni a már megtörténtet. Az eltelt idő új színezetet ad a mának tegnappá avatva, puszta emlékké változtatva. Folyamatosan alakítja a képet hozzátéve újabb élményeket és benyomásokat. Az idő kizárhatatlan tényező egy halandó életében, mert mindazt megadja neki, amitől az élet tapasztalatok láncolatává kapcsolódhat össze. De a kizárhatósága csak egy halandó életében tényező. A toshimai élet mégsem különbözött semmiben sem a rajta kívül eső alternatíváktól. Pusztán az egyik megélhető változata volt az élet forgatagának. Ugyanúgy választási lehetőségeket kínált fel, és döntési helyzetekbe kényszerítette az egyéneket. Döntések meghozatalára, melyeket az adott pillanatban jónak ítéltek. A sors nevetve megkísértette az embereket, felkínálva a lehető legjobb döntési lehetőség látszatát... Mégis annak a sikeressége csak az idő múlásával igazolódott be. Az idő Toshimában is diktált.
- Hallo kisasszony! - integetett felé egy sárgásan villogó lámpás, összezavarva lopakodása közepette. Éppen azon gondolkozott, hogyan fog visszaevickélni azon a vékony párkányzaton, amikor gondolatmenetét valaki félbeszakította. Pontosabban egy vékony fénycsíkban világító lámpatest törte meg aggodalmas töprengését. A mögötte megbúvó férfi őszes szakállával és kopottas gúnyájával folyamatosan fel- és alá járatta arca és ruhái között a kicsi elemlámpát. - Kisasszonykám, hát mit keres errefelé ezen a csodálatos teliholdas estén? - ismerte fel a vidám, rekedtes hangot. - Hiszen ez...?
- Touro? - hökkent meg egy pillanatra, és fejét megrázva próbált magához térni a sokktól. - Mit keres itt? Pont itt? Ez egyszerűen félelmetes! - Nincs is telihold - igyekezett megütni legkellemesebb hangját. Ajkait elhúzta, és azonnal tettetett szemrehányással visszalépett a kezét felé nyújtó alaktól. - Beszéljek neki Shikiről? Meg az elrablásról? És, ha nem véletlenül áll velem szemben? Vagy már rémeket látok? - ingott meg egy pillanatra, de utána úgy döntött inkább mégis vár. Senkiben sem mert megbízni.
- Rinn már égre-földre kerestetett - vakarta meg szakállát a férfi, és a lány arcába dugta a lámpást csak azért, hogy bosszanthassa.
- Elvennéd az arcomból a lámpát? - csikorogta frusztráltan Aya. - Mi lesz, ha ő is Shiki embere?
- Csak nem bosszant? - nevetett fel gúnyosan a koldus, és tovább szórakozott.
- Csak de?! - szisszent fel Aya kissé türelmetlenül. - Lehet, hogy nem véletlenül van itt?!
- De nagy lett a szád! - puffogott a férfi, és kikapcsolta az átkozott szerkentyűt.
- Végre! - sóhajtotta Aya, és felvont szemöldökkel kérdőn rápillantott a még mindig kopottas gúnyát viselő férfira.
- Ne köszönd meg... Minek?! - nyújtotta el a szavakat, hangja egyre rekedtebben csengett. - Che! - legyintett a férfi. - Szóval a tárgyra térve, hol a francban voltál eddig? És mit keresel itt? - tárta szét karjait.
- Szerinted? - terelte a témát Aya. - Túl sokat kérdez - pánikolt némán, folyamatosan dübörgésre emlékeztető szívverését hallgatva. - Persze, hogy sokat kérdez ez természetes. Hiszen régen látott - nyugtatgatta magát.
- Itt laksz? Ha? - sandított rá kétkedve. - Mert azért erről igazán szólhattál volna... Vagy ilyesmi - mormogta kissé ingerülten. - Hogy elköltözöl, na! - nyögte ki, és idegesen beletúrt a szakállába. Aya egy hosszú pillanatig a kis szürke mókust nézte, majd megenyhülve halványan elmosolyodott. Még mindig nem értette pontosan, hogyan került oda a férfi. A gyanakvás folyamatosan ott motozott az elméjében, nem eresztve el csapongó gondolatait.
- Mmm... Hirtelen kellett távoznom, és igen. Itt lakom - kapott azonnal a válaszon. - És te? Már nem az utcán vagy? - Talán nem kellene szólnom neki erről a Shiki ügyről. Jobb, ha azt hiszi... Önszántamból mentem el. Vagy ez az egész, csak egy hatalmas nagy színjáték? Te jó ég! Mióta lettem ilyen paranoiás? - igyekezett a lehető legkedvesebben nézni Tourora de érezte, hogy arcvonásaira szikkadt maszkként fagy rá hamis vigyora. Nem tudhatta biztosan, hogy a szürke kis mókus mit is keres pontosan Toshimának ennek a szegletében. Pont abban az időpontban, amikor Shikivel ideérkezett. - Ez több, mint gyanús.
- Mint látod te észkombájn... Állást kaptam - bökött győzedelmesen a mögötte emelkedő bérház felé. - Két napja én lettem a háziúr - húzta ki magát büszkén, és öntelten elmosolyodott. - Már régóta akarok dolgozni, de itt Toshimában, már szarni sem lehet papír nélkül - rázta meg karját ingerülten. - Ezt is fű alatt szereztem meg egy régi katonatársamtól. Ja! Egyébként melyikben laksz? - vakarta meg kobakját. - Kissé elkanyarodtam, de beszélünk mi még vagy megdobállak, ha nem figyelsz! - vigyorgott szemtelenül.
- Abban, amelyikben te is dolgozol - hökkent meg Aya, és szemöldökei összefutottak szeme felett. Nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg. - Mellesleg felettébb érdekes, hogy pont akkor kerültél ide, amikor én is - vetette fel, és egy lépést elhátrált. A hűvös éjszakai levegő végigborzongatta átizzadt tagjait.
- Most meg mi bajod van? Inkább az a felettébb érdekes Aya, hogy még nem dugtad be hozzám a semmitmondó kis pofidat, hogy bejelentkezzél, ha már úgyis itt laksz - lépett közelebb a koldus. - Ezt mégis, hogy gondoltad? Azonnal elcsesznéd a munkámat mi? Tudod, mit kapok ezért? - tolta ismét arcába az újra felkapcsolt lámpát. - Mellesleg miért vagy ilyen ellenséges?
- Ellenséges? Dehogy vagyok! És nem, még csak elképzelni sem tudom, mit kapsz ezért! - sóhajtotta fáradtan, megadva magát Touro ömlengésének. - Lehetséges, hogy ez csak a véletlen lenne? De itt Toshimában, mintha nem lennének véletlenek. Már elveszítettem Rinnt... Nem lennék képes Tourohoz is így állni. Talán mégsem Shiki embere, talán csak a vak szerencse vezérelte el hozzám... - Nem akarom elcseszni a frissen szerzett munkádat, csak érdekelt, hogy kerültél ide - egészítette ki mondatát.
- Érdekelt? Nagyon kíváncsi vagy te lány - értetlenkedett a koldus, majd a lámpát babrálva, még közelebb lépett a lányhoz. - Aya bajban vagy? - nézett mélyen a szemeibe. - Mert ha gond van, tudod... - kezdte vigasztalóan.
- Értem - szakította félbe, és igyekezett a lehető legkönnyedebb és legkellemesebb modorát elővenni mintha, tényleg nem lenne semmi gond. - Nincs gond, csak a kulcsaim... - kapott idegesen a zsebe felé.
- A kulcsaid? - nézett rá kritikusan Touro. Aya egy fényes mosollyal megveregette a vállát. - Ez az! - kapott a felvillanó ötleten. - Géniusz vagyok, egy géniusz! - őrjöngött elszállva magától.
- Igazából pont ez a problémám. Kínos nagyon, de mindegy! Szóval kijöttem, hogy telefonálhassak, és valahogy útközben elhagytam a kulcsomat - vakarta meg a fejét, továbbra is fenntartva könnyed mosolyának álcáját. - Ne is kérdezd hogyan! - vigyorgott kitartóan. Mind a ketten mosolyogva figyelték a másikat, mégis valahogy tudták az igazság kétoldalú érmeként pörög-forog közöttük, mindig a hamisabb felét mutatva a beszélgetőknek. Lehet úgy is beszélni, hogy abban benne rejlik az igazság egy darabja.
- És sikerült telefonálni? - kérdezte Touro könnyedén, Aya mégis alig láthatóan nyelt egyet. Mozdulatai megdermedtek, izmai megfeszültek. - Még, hogy nem Shiki embere?
- Miért is érdekel ez téged? - mosolygott még mindig kitartóan, de már tudta. - Szóval, így állunk.
- Nem szabad kérdezni? - vágott vissza azonnal a koldus élesen, és duzzogva belevilágított Aya szemeibe.
- Az a lámpa... Tedd már el! - szűrte ki fogai között, és igyekezett visszafogni egyre hevesebbé és idegesebbé váló reakcióit. Igazából már tényleg túl sokat időzött vele. Talán nem is véletlenül. Lehet, hogy fel akarja tartani addig, ameddig Shiki ideér. - Nem tudom, mi lenne az egyszerűbb. Ha akkor szembesítene a tettemmel, amikor csak ketten vagyunk - nyelte le a torkában összegyűlő gombócot -, vagy akkor, ha ő is itt van? Mert Shiki meg fogja tudni ezt a ma esti kiruccanásomat, annyi szent.
- Jaj Aya, de béna vagy - vigyorgott rá a koldus gúnyosan, és idegesen csettintett nyelvével. - Hogy hagyhatod el a kulcsodat? Ráadásul telefonálás közben? - ingatta meg a fejét. - Egy szóval sem mondtam, hogy telefonáltam is. Csak azt mondtam, hogy akartam - vigyorgott tovább Aya, de egyre jobban feszítette belülről a fájdalom. - Itt minden ember neki dolgozik? - Na de jól figyelj! - tért magához, ahogy Touro felemelte mutató ujját, és közelebb intette magához őt. Megvárta, míg hozzálép és a füléhez hajolva belesuttogott. Savanyú leheletének szaga megcsapta a lány orrát. - Ki tudom neked nyitni a pótkulcsommal a zárat, utána pedig lecseréltethetem, ha félsz attól, hogy esetleg valaki betör. - Elmosolyodott, pedig értelmetlennek találta már a színjátékot.
- Ezt már felesleges így folytatnunk - mondta váratlanul elkomolyodva. - El fogod mondani neki? - kérdezte nyíltan.
- Miről beszélsz...? - próbálta tovább játszani a szerepét, de félbeszakították. Törékeny ujjacska telepedett ajkára, csendre intve.
- Kérlek, Touro... Legalább te ne tedd ezt velem. Oké? - préselte ki ajkai közül fáradtan, mire a férfi felsóhajtott.
- Tudod, bár a helyzet nem ezt mutatja, de minden tettemmel téged védelek - simogatta meg a lány haját, mint egy gyermekét. - Gyere, beengedlek - noszogatta kedvesen, most már újra őszinte volt a lánnyal.
- Nagyon köszönöm Touro-san. Most igazán nagy szívességet teszel nekem - simogatta meg Aya az öreg arcát. - Még ha nem is véletlenül vagy itt, legalább nem kell a lépcsőt használnom a visszajutás érdekében. - Akkor felsegítenél a lépcsőn, és kinyitnád nekem az ajtót?
- Persze - veregette meg a vállát. - Aya? - torpant meg egy pillanatra. A lány bár elindult, azonnal szoborrá merevedett a fájdalmas tónus hallatán. A férfi megköszörülte a torkát, és nehéz pillantású szemével felnézett rá. - Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem így van. Mellette életben maradhatsz - recsegte nagyon halkan. A lány nem mozdult, nem reagált a szavaira. Csak némán elindult a bejárati ajtó felé. Lehet, hogy nem válaszolt neki, de abban biztos volt, hogy a lány teljesen megértette őt.

***

A fekete ruhákba bújtatott alak léptei döngve visszhangoztak a szűk utcák kopott falai között. Nem volt szüksége arra, hogy a csatornát használja Nano ellenében. Most már tudta, hogy ellenfele ismeri a pozícióját, így kár lett volna bárminemű erőfeszítést tennie, hogy takargassa azt. Ha meg valamelyik önkéntes harcos utána megy, hát... Nem hagyja életben. A keresztek halkan megcsendültek, miközben lendületes, hosszú lépteivel közeledett a Lakott sorok egyik negyede felé. Az ébredező napsugarak megérintették a fémesen megcsillanó láncokat, és végigkószálva a szikár alakon megsimogatták a mögötte elterülő várost. Toshima ezen része teljesen más volt, mint a barakk, ahol a legtöbb idejét töltötte. Már-már kellemesnek hatott a kifeszített szárítókötelek, és a rajtuk színes zászlókként lógó száradó vagy már megszáradt ruhák látványa. A boltok felett hidegen világító sárgás neonfények... Éjszaka annyira vakítóan izzottak, de most lassan kialudtak a feltörekvő napsugarak kósza csillanásában. Majdnem olyan volt az egész díszlet, mint bármelyik másik város lakónegyede. De Shiki tudta, hogy amit lát az pusztán egy illúzió. Egy összefoltozott hazugság, melynek álságos világa apró képkockákra töredezett szét az idő súlya alatt. Mert a színes ruhák alatt a kötelek már szürkésen foszladoztak, a neonlámpák csövei alatt a vakolat málladozott a falakról egyre nagyobb darabokban válva le a téglákról. Az emberek megállíthatatlanul áradó fásult fáradtságát és unalmát visszaverték a járdát borító aszfaltkockák. A város szaga ott lebegett és fullasztóan pulzált körülötte. Olykor erősebb volt az intenzitása, de a legtöbb esetben csak a feszült légkör árulta el az itt lakók érzéseit. Érzések. Nem is gondolta volna, hogy a félelmen kívül valaha érzékelni fogja az emberek bármilyen nemű érzéseit. Bár azt a képességét, amellyel megérezhette az ellenfélből áradó jegesen bénító félelmet, tökéletesre tudta fejleszteni a katonaság évei alatt. Ez az érzék jelezte neki a megfelelő pillanatot. A tábornok szerint ehhez meg kellett találnia magát a félelmet. A félelmet, mely megbénította az embereket, és gátolta gondolataik helyes áramlását. Egy katona nem engedhette meg magának, hogy a félelem szelleme vezesse. A katona félelme csak akkor válhatott erővé, ha annak tengerében képes volt helyesen mérlegelni, és felülemelkedve rajta végrehajtani a kiadott parancsot. Higgadtan, hideg fejjel. Ez az emberek többségének nem sikerült. Shiki tudta miért nem. Mivel pont a lényegüket adó dolgok bénították meg őket. Az érzéseik. Utána jött a következő lépés. Meg kellett találnia a félelmet is megelőző jellemzőt; a gyenge pontot. Edzések sorozatai segítették ahhoz, hogy tökéletesre pallérozza feltáró stratégiáját. A tanulási folyamat maga hasonlított az egyik régi civilizáció kiképzési formájához. Évente kellett vadászatot folytatniuk ellenséges területen, és a velük összeakadó embereket meg kellett ölniük. Közben hasznosítaniuk kellett a hadseregnél tanult fogásokat. Hunyorgó szemekkel sétált a hajnali városban, és gondolataiban újra és újra végigfutottak kiképzésének pillanatai, nehéz percei. Ajkai megrándultak, ahogy mobilja finoman zúgni kezdett a zsebében.
- Nos? - vette fel a telefont Shiki.
- Beengedtem a lakásba - válaszolta vissza az óvóhely őrzője.
- Mondtam, hogy ne fedd fel magad - rótta meg ridegen.
- Tudom kapitány, de ha megint az ablakon balettozik vissza, tényleg leesik - felelte zavartan. Néma csend honolt a vonal másik végén, végül Shiki lassan megszólalt.
- Csak egy nő lehet ennyire ostoba - szitkozódott halkan.
- Annyira nem, mint hiszed kapitány. Telefonált valakinek - válaszolta vontatottan, tartva a másik végen levő személy reakciójától.
- Azonnal nyomoztasd le a nyilvános fülkéből kimenő hívást! - utasította hidegen a férfi és gondolatban ezerszer elátkozta magát, amiért elővigyázatlan volt. - Egyáltalán honnan szerzett ez az ostoba pénzt? - őrjöngött némán, de csak magára lehetett dühös. - A beszélgetés visszahallgatható? - hangjában semennyire sem tükröződött őrjöngő dühe.
- Igen, de hozzá kell férnem a hálózathoz. Ez beletelhet egy kis időbe. A szám az hamarabb meglesz.
- Mikorra? - morrant fel a férfi.
- Délutánra. A beszélgetés azonban... Nos, az attól függ, mennyire kódolt az a telefon, amit hívott.
- Valószínűleg van olyan, aki hozzánk hasonló kódrendszert használ - jelentette ki szárazon. - Nano képes lehet rá. Ha pedig nem tudom kiszedni Ayából, hogy kivel és miről beszéltek csőbe is húzhatnak. Biztosra kell mennem! - pillantott szigorúan maga elé. Már tudta mit kell tennie, így a Színház felé vette az irányt.
- A katonai alakulatok tagjai biztosan képesek részleges leárnyékolásra és zavarásra - értett egyet Touro a férfival.
- Értem - szívta be a levegőt Shiki. - Délutánra tudni akarom kivel lépett kapcsolatba - zárta le a beszélgetést.
- Hai! - válaszolta a férfi katonásan. - Egyébként... Jól van - tette hozzá zavartan.
- Nem kérdeztem - morrant fel Shiki jegesen.
- Hai! - mormolta, de a telefon már süketen sípolt.

 

***

Idegesen dobolt a térdén úgy várakozott a kanapén. Már levetette izzadt, koszos ruháit bedobva azokat a szennyesbe. Most ott kucorgott a puha párnákon szépen megfürödve, illatosan és üres tekintettel bámult ki az ablakon. Feladta, hogy a csukott ajtót bámulja, ami nem és nem akart kinyílni. Nemrég még sokkal több bátorságot érzett magában. Azonban az idő múlásával ez a tiszavirág életű vakmerősége is szépen elveszejtette szirmait. Gyomra ökölnyi nagyságúra szorult össze, a levegő pedig egyszerűen nem akart eljutni összepréselt tüdejébe annyira rettegett. Nem félt. Rettegett. Amikor valaki fél, tudja mitől iszonyodik, mitől tart. Ez az érzés azonban sokkal mélyebbről táplálkozott, és csúszós kígyóként terjeszkedett a torka felé, igyekezve összeroppantani légcsövét. Gyűlölte ezt az érzést. A rettegést az ismeretlentől, a nem várttól, mely lassan összemosta előtte a valós világot reszketésének határaival. Már nem létezett semmi, csak az illúzió szülte rettegés. - Jól esne egy szem, csak egy... Nem! - pattant fel a kanapéról, és körbejárta a szobát, remegő kézzel feltéve egy kanna vizet a tűzhelyre. - Talán a tea megnyugtat - gondolta, de remegő lábai már alig bírták tartani testét. Inkább visszabotorkált a kanapéhoz, és lerogyott rá. Újra a várakozás néma, tehetetlen állapotába süppedt. Hosszú órák óta ücsörgött egy helyben, folyamatosan a szépen lefestett ajtót nézve.
Tikk-takk.
Eszmélt fel az óra ketyegésére, és kétségbeesetten látta, hogy még csak fél perc telt el. - Csak fél perc - suttogta maga elé reszketve. A valójában óráknak tűnő percek csak pillanatokat vettek igénybe az életéből. Nevetségesnek tűnhetett volna a testét elöntő pánik. De Shikiről lévén szó szinte túl nyugodtnak is érezte magát. Valahonnan távolról hallotta a kanna sípolását, de a füleiben veszettül doboló vérárama elnyomta az egyre hangosabban fütyülő gőz kicsapódó hangját. Ismét összeszedve magát felállt, és a teát gyorsan elkészítve lezárta a forró lapot. Töltött magának egy keveset, majd egy másodpercnyi tétovázás után a férfinak is kikészített egy bögrét. Halk sóhajjal sétált át a nappaliba, és visszasüppedve a már ismert párnák közé az ablakon túli tájra szegezte a tekintetét. A mai nap is elkezdődött. Ragyogásával homályba borítva, sötétségbe taszítva a tegnapot. Mintha ezek a játékos fények el tudnák feledtetni vagy képesek lennének kitörölni egy egyszerű mozdulattal az elmúlt nap eseményeit. De nem tudták megtenni. Ő meg talán nem is bánta annyira, hiszen végre mert cselekedni. Bármennyire is rettegett Shikitől, azért büszke volt magára. - Megtettem. Megtettem... Képes voltam rá - ismételgette magának némán a szemben levő tűzfalat figyelve. - Lehet rá esélyem, hogy kapjak válaszokat? Talán tudni fogom, ki mond igazat? Hayate vagy Shiki? Mi lesz, ha pont rosszul döntök? - harapta be ajkait, és kortyolt egy keveset a forró zöld teából. Túl sok a kétség, a kockázat. De amikor Toshimába érkezett, tudta, hogy rengeteg nehézséggel kell majd szembenéznie. - Nehézségekkel, nem pedig életveszéllyel - hunyta be szemét fáradtan, majd újra kinyitotta, ahogy finom cirógatást érzett az arcán.
A hajnal rózsaszínes, arany sugaraival ragyogta be az ízlésesen berendezett kisebb lakást, és fényei rásiklottak a tűzhelyen álldogáló teáskannára, az ő sápadt bőrére. - Lehet, hogy nem a legtökéletesebb döntést fogom meghozni, de legalább cselekedni fogok. A fények is állandóan mozognak. Nincs megállás az életükben, még ha nem is látható, akkor is lebegnek és haladnak valami felé. Nem dermednek meg, hanem szárnyalnak, repülnek. Mint a játékos napsugarak. Így nem adhatom fel! Nem szabad. Bármi lesz. - Összerezzent, ahogy az ajtóban megcsendültek a kulcsok. A másik oldalon álló sikertelenül próbálkozott a zár elfordításával, míg végül az eleve nyitott ajtó feltárult. - Bármennyire is fogok félni. - A férfi egy szó nélkül sétált be rajta, elegáns mozdulattal megszabadulva a kulcstól és a bőrkabáttól. A kezében tartott papírba csomagolt dobozt a komód tetejére helyezte. Nem szóltak egymáshoz, Aya kezei pedig egyre szorosabban zárultak a forró bögre köré. Jeges ujjai hamar átmelegedtek, szinte égtek a csupor körül. - Bármennyire is meg fogom bánni.
- Készítettem teát - préselte ki ajkai közül a mondatot. Szíve egyre hevesebben zakatolt. A férfi válaszra sem méltatta, helyette csizmáját lerúgva egy zokniban elsétált a kannáig. Aya csak a tea csorgását hallotta a háta mögött. A férfi teletöltötte a kikészített bögrét. Nem mert hátrafordulni, helyette csak levegő után kapkodva bámult ki továbbra is az ablakon. Rettegett. Némi bűntudatot is érzett, de hamar elhessegette magától ezt az érzést, ahogy emlékeztette magát ki a fogva tartó és ki a fogoly. Márpedig ha ő a fogoly, akkor nem véletlenül merészkedhetett ki az utcára.
- Jól sikerült az esti kiruccanás? - kérdezte a férfi ridegen, és az ablakhoz sétálva elállta a melengetően bekandikáló napsugarakat. Aya halott sápadtan szorította össze az ajkait.
- Kár lenne titkolnom? - pillantott rá hűvösen, szempillái idegesen megrebbentek.
- Ön szerint? - kérdezett vissza hidegen a férfi. Mintha nem is zavarta volna, hogy a lány elhagyta a lakást.
- Most megbüntet? - kérdezte a lány nyíltan.
- Erre vágyik? - emelkedett magasba a fekete szemöldök. Aya nem válaszolt, a férfi pedig hátat fordítva neki, ajkaihoz emelte a bögréjét. - Nem jellemző rám, hogy kárt tennék a cserealapomban, és mivel ön az, ez nem fog bekövetkezni - kezdte a férfi lassan. - Azonban - várt egy pillanatot a hatás kedvéért -, ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám megbüntetni... - Aya pillantása azonnal a dobozra úszott, és megbűvölten tapadt rá. Nem akarta tudni, hogy mi lehet a zsíros papírba csomagolt dobozban, mégis meg kellett kérdeznie.
- Mi az a doboz? - kérdezte vontatottan, szája kiszáradt. A tér hirtelen túl kicsivé vált, a levegő túl kevéssé. A melengető sugarak perzselő fényoszlopokká alakultak keresztülvágva testén. Sebe egyre jobban égett, mintha csak most kezdené érezni az éjszakai kaland hatásait.
- Vagy inkább, mi van benne? Kinyitná? - kérdezte Shiki, hátra sem fordulva. A lány képtelen volt megmozdulni, remegése egyre hevesebbé vált, teste lúdbőrözött. Szíve már a torkában dörömbölt kijutási lehetőséget keresve. Nagyon lassan mozdult meg a parancs hallatán, letéve a bögrét az asztalra. Tudta, ha nemet mond annak következményeivel semmiképpen sem akar majd szembesülni.
Ő nem, de valaki lehet, hogy szembesült vele. Mert mindennek ára van. Ára volt annak, hogy megszökött otthonról. Ára volt annak, hogy életben akart maradni Toshimában. Tudta, hogy ára lesz annak is, hogy elhagyta a lakást, de egyszerűen képtelen volt nem élni a felkínálkozó lehetőséggel. Elképzelése sem volt róla, Shiki hogyan akarja megtorolni az őt ért sérelmet. Gondolhatta volna, hogy nagyon „kreatív" ötlettel fog elő állni. Ólomsúlyú léptekkel közeledett a csomag felé, és megállva felette, még utoljára rásandított a széles hátra, a borzas fekete hajra, mintha tőle várna segítséget. De Shiki nem szólt hozzá, nem nézett rá. Várt. Kezei óvatosan, remegve bontották ki a csomagot, és felnyitotta a doboz tetejét. Légvételei egyre inkább felgyorsultak, mialatt belemeredt a doboz alján talált hajtincsre. Nem gondolta volna, hogy pusztán egy fürt ekkora hatással lehet rá. Olykor a fenyegetésnek nem kell iszonytatónak vagy undorítónak lennie; elég, ha csak utal arra, ami akár be is következhetett volna, és félelmet kelt a fenyegetni kívánt személyben. A mögötte rejtőző értelem és az általa gyakorolt hatás a félelmet átérző személyben maga válik a pokollá. Mert nem a testet, hanem a lelket teszi nyílt célpontjává. A félelem ugyanolyan szörnyű lehet, mint a rettegés. Semmi különbség sincs közöttük, amikor az emberek megélik. Ugyanolyan kiszolgáltatottan szenvednek a béklyójában, nem tudva megszabadulni tőle.
- Kié ez? - lehelte alig hallhatóan.
- Az egyik oktatóé a Színházból - felelte röviden, mintegy mellékesen megjegyezve. Aya szeretett volna üvöltve a férfinak rontani a semmitmondó hangneme miatt. De tudta, hogy nem teheti meg. Uralkodnia kell magán, mert három nap múlva ki kell jutnia Nanohoz. Gondolkodnia kellett volna, de a benne kuszán szertefutó képek összegabalyodtak, megtapadtak egymáson, egyfelé fókuszálva kimeredt szemeit. Fuldokolva harapta be ajkait, hogy Shiki ne hallja a torkából feltörő zokogást. - Megteszi. Ha újra elmegyek, megteszi.
- Ha még egyszer meg meri kockáztatni a szökést, elhozom a hozzátartozó fejet is - jelentette ki hűvösen a férfi. - Remélem tudja, hogy nem szokásom a levegőbe beszélni - folytatta hűvösen.
- Hai - fuldoklott kétségbeesetten, és a komódnak támaszkodva megpróbálta lehajtani a fejét. Nem akarta látni. Nem akart újra elborzadni a ráháruló felelősségtől. Egyszer már megtette ugyanezt. Amikor otthagyta az esküvőjét. Nem foglalkozott senkivel és semmivel csak elment. Otthagyva az apját, a létrejövő szövetséget, a saját álmaiért mindenki másét feladta. - Vajon azt jól tettem? - csuklott fel halkan. Reszketve érzékelte a háta mögül sugárzó meleget, és az állára sikló bőrkesztyűs kezet. Shiki kegyetlenül feszítette fel a nő remegő arcát, had bámulja a doboz tartalmát.
- Nézze! - utasította ridegen, de Aya összeszorította a szemét, és megrázta a fejét. - Gyerünk! - sziszegte a férfi, és ujjai kicsit megszorították a puha bőrt és az alatt futó csontot. A zöldes szemek lassan felnyíltak, és Aya üveges tekintettel meredt a tincsre. - Nem szeretem az engedetlenséget Ayaka-sama. Úgyhogy volna szíves elmondani nekem, hogy kit hívott fel? - szűrte ki a fogai között.
- Nem tudtam telefonálni, nem volt nálam pénz - nyögte Aya, és fájdalmasan felszisszent, ahogy az acélos ujjak egyre erőteljesebben zárultak állkapcsa köré. Egész testében remegett, és finom izzadságcseppek szántották végig halántékát. A reszketés édes nedű volt Shiki számára. Elégedetten látta, hogy a nő meg fog törni.
- Nos? Várom a válaszát - folytatta rendületlenül. Ujjai még szorosabban feszültek a törékeny csontozat köré. Aya halkan felsírt, de nem válaszolt.
- Esküszöm, hogy senkivel sem beszéltem - lihegte levegő után kapkodva, és feje hátrafeszült a férfi vállához. A bőrkesztyűs ujjak kínzóan lassúan, szinte cirógatva csúsztak le nyakához. Egymás szemébe bámulva, dermedten álltak a meghitt reggeli napsütésben. - Tudja, hogy hazudok, tudja - nézte továbbra is a rideg, érzéketlen piros szemeket. Az ujjak szorítása erősödött a nyakán, Aya pedig érezte, hogy egyre kevésbé jut levegőhöz.
- Úgy látom, nem a legértékesebb embert találtam meg az életében - nézett le rá a kegyetlenül semmitmondó rubint tekintet. - Talán, ha a darabjait hozom el, megenyhül? - érdeklődött kellemes hangját.
- Dögöljön meg! - préselte ki torkán kínkeservesen a hangokat, mire az ujjak még egyet szorítottak rajta. Háta reszketve szorult a forró mellkashoz, és mindez valószínűtlenül lehetetlen hatást keltett testében. Pont ahhoz az élettől lüktető testhez simult, amely éppen módszeresen préselte ki belőle a még benne ragadt szuszt.
- Ha ennyire mindegy, valóban meg kellett volna ölnöm néhány...
- Elég! Kérem - suttogta halkan megtörve. Nem volt kiút, beszélnie kellett. Ha nem akarta, hogy Shiki ártson a barátainak, az ismerőseinek akkor meg kellett tennie. Mert felelős volt értük. Nem ismerte őket, de ez nem jelentette azt, hogy csak úgy veszélybe sodorhatta őket. - Talán mégis maradt volna bennem némi emberség? Ennyi toshimai itt tartózkodás után? - Nem beszéltem senki olyannal, aki magára veszélyes - suttogta halkan, és a férfi szorítása meglazult.
- Tehát mégis beszél? - kérdezte szarkasztikusan a férfi, és elengedte a lányt. Aya köhögve fonta ujjait nyaka köré idegesen masszírozva a fájdalmasan megszorított bőrfelületet. Légcsöve égett, ahogy újra teljesen átáramlott rajta a sokáig elszorított levegő. Shiki nagyon is jól tudta, hogyan szorítsa el úgy a nyakát, hogy ne törje el azt, és csak leheletnyi levegőt engedjen belélegezni elnyújtva kínzását.
- Hayatéval beszéltem - lihegte elkínzottan, és a kanapéhoz botorkálva leroskadt rá. - Megpróbáltam meggyőzni őt, hogy jól vagyok, és hogy ne én legyek a cserealap, hanem a tárgyalófél. Tessék, ennyi - dörzsölte meg halántékát. A férfi karba tett kézzel állt, és bizalmatlanul meredt rá a lányra.
- Miért is hinnék önnek? - kérdezte ridegen.
- Ön akarta tudni, én válaszoltam - csattant fel Aya száraz torokkal. - Nem tudhatja meg az igazat. És ugyan honnan jönne rá? - gondolkodott lázasan. - Ha tudta, hogy nem fog nekem hinni, egyáltalán miért kérdezte? - vádaskodott idegesen.
- Ismerni akartam a verzióját - indult el felé, és szorosan megállva előtte, hűvösen lepillantott rá. - Hm. Elmondaná nekem Hayate telefonszámát? - kérdezte ridegen.
- Ön tesztel? - hökkent meg, és újra nyelt egy nagyot.
- Így is mondhatnám - mosolyodott el metszően Shiki, amitől Ayát kirázta a hideg. - Hogyan fogom így végrehajtani a tervemet? - keseredett el egy pillanatra.
- Rendben. 1347891046 - sütötte le pilláit. - Most elégedett? - kérdezte mérgesen, és reszketve magára húzta a takarót.
- Akkor lettem volna elégedett, ha itt marad - válaszolta a férfi csendesen.
- Shiki-san - kezdte Aya, és összegömbölyödve a kanapén fáradtan kibámult az ablakon. A férfi nem válaszolt, megállt a fürdő ajtajában. - Nem akartam elszökni - mondta nagyon halkan. A férfi egy hosszú pillanatig várt, majd hajába túrva nekitámaszkodott a falnak.
- Nagyon finom lett a tea - jegyezte meg udvariasan, és hátra sem pillantva, belépett az ajtón.
- Hogy a fenébe jutok ki innen három nap múlva? - suttogta maga elé Aya, és fáradtan lehunyta szemét. - Hogy fogok a közelébe férkőzni?


 

***

Nano tudta, hogy időt kell nyernie Aya számára. El kellett terelnie Shiki figyelmét ahhoz, hogy a lány elszökhessen. Mi több, ezt úgy kellett véghezvinnie, hogy közben Shiki összes emberét le kellett kötnie. Nem engedhette meg azt a luxust, hogy bármelyik személy Aya segítségére siessen. - Nem. Neki el kell onnan tűnnie, és nálam kell kikötnie. - Ezt pedig csak egy személy bevetésével tehette meg. Egy olyan ifjú felhasználásával, akit hajt a bosszú, aki még mindig nem dolgozta fel szerelmének halálát. Aki elé elég bevetni egyetlen egy koncot, hogy ráharapjon. Hűvös vigyorral az arcán nyomta meg a telefon gombjait, és megvárta amíg az kicseng. Elővigyázatosságból több készüléket is használt, melyeket titkosított kódok segítségével levédett a katonaság és a Vischio szindikátus hálózati elérhetősége elől. - Ha sikerül egy áltámadással kiugrasztanom Shikit az óvóhelyről, akkor Ayát eltávolíthatnám az útból. Így ismételten kudarcot vallana. Hiszen a nagyszerű kapitány csak egy újabb igazolást kapna arról, hogy nem képes irányítani maga körül az eseményeket. - Tudta, hogy már most is odamehetne, és kihívhatná őt. De nem. Előtte még totális vereséget akart mérni arra a férfira, aki egy szörnyű bűn kísértésébe esett. Shiki hitt. Azt hitte, valaha is egyenlővé válhat vele vagy felérhet hozzá. Ennek az árát pedig meg kellett fizetnie. - Ch Shiki! Nem voltál elég jó tanítvány. Tehetséggel születni kell. Van, amiért nem lehet gyötrődve felkapaszkodni - mosolygott ridegen. Mégsem nézte le az ellenfelét inkább kíváncsi volt rá, hogy mivé fejlődött. De előtte minden akadályozó dolgot el kellett takarítani az útjából. - Mert Shikinek csak rám kell koncentrálnia, ha elérkezik az idő. - Az általa megálmodott tökéletes összecsapásban csak egymásra figyelhettek. Így az olyan felesleges tényezők, mint a tábornok, Rinn vagy akár Aya csak hátráltatnák őket a céljaik megvalósításában. - Shiki kockára tennéd, amiért eddig dolgoztál? Ami eddig a célodat, a célunkat alkotta? - Számára az idő semmitmondó tényezővé vált, ha arról volt szó, hogy a Shikivel való összecsapást kell a lehető legmegfelelőbben előkészítenie. - Ugyan kapitány! Soha nem hagynád ki ezt az alkalmat! - Az addig csörgő telefont váratlanul felvették, és egy ideges hang recsegett bele a fülébe.
- Rinn? - kérdezte kellemesen duruzsoló hangján. - Én vagyok - mosolygott bele a telefonba. A múlt árnyékai, emlékei, régi vágyai olykor testet tudnak ölteni. Eleven kísértésekké válhatnak egy ember életében a telhetetlen bosszú, fájdalmas hiány vagy kellemesen borzongató emlékek képében. - Azt hiszem van valami, amiről beszélnünk kellene Akira halála kapcsán. - De mindennek meg kell fizetni az árát.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés