I. kötet/18. fejezet: Az óvóhely árnyai

Átevickélni a Shiki által megtervezett útvonalon nem jelentett nagy örömet Aya számára. A férfit nem érdekelte, hogy nincsen rajta cipő, hogy az összes apró kavics és porszem a bőrébe vájt. Ridegen fürkészve az utcákat húzta maga után, mintha csak valamilyen ide-oda tehető bábú lenne. Egyáltalán nem számított a sorsa. - Talán nem is tekintett rám soha másképpen - pillantott le meztelen talpaira a lány. A férfi egy szót sem szólt hozzá. Csak akkor tett valamilyen megjegyzést, ha egy kissé lelassult mögötte.
- Igyekezzen! - parancsolta halkan a férfi, ő pedig megremegve nyomta el a halk nyüszítést, amikor belelépett valamilyen éles tárgyba. Nem látta pontosan mi lehetett az, testébe mégis belemart a csípő, szúró fájdalom. - A francba! - sziszegte némán megtorpanva, és talpát felhúzva kémlelni kezdte mi férkőzhetett a bőre alá.
- Mi az? - torpant meg a férfi, és várakozóan rápillantott. Nem tűnt idegesnek vagy izgatottnak. Aya egyáltalán nem érezte rajta azt, hogy ebben a pillanatban menekülnének. Egyszerűen nem érzett rajta semmilyen érzelmet. Shiki nem félt. - Van olyan dolog amitől ez a férfi fél? - húzta el megvetően ajkait.
- Én csak... Azt hiszem, elnézést! - talált rá hangjára, és visszafojtva egy kiszakadni kívánó apró nyögést, lassan letette a lábát. Megpróbált ránehezedni, de azonnal felszisszent, amikor újra belényilallt az apró, viszont annál intenzívebb fájdalom. - Basszus! - átkozódott némán. Sok ember járkált az utcákon, akár potenciális támadók is lehettek volna. Shiki mégis azzal a biztonsággal haladt el az őket fürkésző tekintetek előtt, mintha nem is látná őket. - Olyan magabiztos fölénnyel közlekedik a városában, mintha az életünk nem is forogna veszélyben és pusztán egy kis kiruccanást tennénk Toshima festői városában. A francba abba bele! - nyögte némán.
- Jöjjön! - utasította ridegen Shiki, és Aya a következő pillanatban már egyre gyorsuló léptekkel sántikált a bőrkabátos férfi mögött, igyekezve nem túlzottan lemaradni mögötte. Folyamatosan a férfi hátát nézte, mégis olykor csapongó pillantása felsiklott a körülöttük emelkedő lakóházak sorai közé. Ez a hely most nem a barakk volt. Eltávolodtak a Múzeumtól, és a rengeteg kanyargós, szűk utca után végül kilyukadtak a Lakott sorok peremén. Vagy legalábbis Ayát a Lakott sorokra emlékeztette a rengeteg épület. A szűk utcákon kifeszített szárítókötelek szövevénye pókhálóként takarta el előle az eget. A házak magasak voltak és a rengeteg ép ablak arról győzte meg, hogy feltehetően Toshima egyik emberek által lakott vidékén voltak. Menet közben egyre hangosabb fújtatást hallott és rá kellett ébrednie, hogy a saját hangját hallja. Nappal volt, mégis nyomasztotta a világos fény, mely mindent annyira vakítóan feltárt a szemei előtt.
- Uh! - nyögött fel, ahogy talpába újra belehasított a szúró fájdalom. Már nem tudta magát fegyelmezni. Azonnal megtorpant, és elkerekedett szemekkel meredt a véres bőrfelületre. - Fene vigye el! Nagyon vérzik - csikorgatta meg fogait, és ahogy a mocskos földre nézett, szemeit azonnal elfutották a könnyek.
- Ayaka-sama? - kérdezte halkan a férfi, és közelebb lépve hozzá lepillantott a nő sérült lábára. Halk sóhajjal ragadta meg a derekánál fogva, egy pillanatig sem teketóriázva a halk sikoly hallatán.
- Mit csinál?! - szívta be rémülten Aya a levegőt, ahogy megindult vele a mocskos szürke világ.
- Felveszem. - Tömör egyszavas válasz. Hosszú lépteivel megindult előre, rá sem nézve a karjaiban hurcolt lányra. Aya egy pillanatra lesütötte hosszú szempilláit, majd kissé megremegve a férfira tekintett. A kócos fekete tincsek ziláltan hullottak a rideg szempár elé, markáns keretet adva a hófehér arcban ülő szemeknek. Egy pillanatra szólásra nyíltak az ajkai, de amilyen gyorsan érkezett, olyan sebesen illant el a bátorsága. Megborzongott, ahogy friss sebébe belevágott a hűvös levegő, és egy alig hallható sóhajjal közelebb húzódott a férfihoz. Próbálta figyelni az egymást követő utcákat, melyek végeláthatatlan labirintusként kígyóztak újra kanyarodásra vagy egy aluljáróba kényszerítve őket. Még sohasem járt egyetlen toshimai aluljáróban sem. Rinn nem engedte, hogy bármelyikbe betegye a lábát. - Mindig közlekedj a felszínen! - hallotta újra a fiú hangját, és ahogy végigpillantott a lemállott, nedves falú, emberi vizelettől és alkoholtól bűzlő sarkokon és kidőlt kőlapokon megértette őt. - Rinn... - komorodott el egy pillanatra, de gondolatait újra lekötötte a szeme elé táruló látvány.
Ez a hely a poklon belül is egy pokol volt. - Vagy inkább a pokol egyik tornáca? - szegezte pillantását a fekete pólóra, igyekezve elbújni a férfi bőrkabátja mögött. Körülöttük kisebb csoportokba verődve bandák verekedtek, játékként fogva fel az akár halálosként érkező vagy éppen szánt pofont, rúgást. Hallotta a rekedt nevetéseket, az egymást heccelő és biztató hangokat... Az elhaló hörgéseket, az elfulladt és útjára indított hányások hangjait. Szemét lecsukva kucorodott össze még jobban Shiki karjaiban. Senkire sem akart ránézni. Szíve a torkában dobogott, izmai egyre hevesebben remegtek, ahogy a félelem lassú tűzként elharapózott ereiben. Egy megkönnyebbült sóhajjal fogadta a lépcsőket, melyeken a férfi felcipelte, hogy aztán újra egy szűk és nyomasztó kis sikátorba érhessenek ki. Ismételten egy végeláthatatlan utca. Fáradtan fújt egyet, és feladta a jegyzetelést. Amikor elindultak még megpróbálta fejben tartani az útirányt, hátha esetleg a későbbiekben még hasznára válhat. - Hasznomra? Miben? - fintorodott el, és újra felpillantott a magas házakra. Már fogalma sem volt róla, hogy hozzávetőlegesen hol lehetnek. A barakk egy másik részén? Vagy a lakott sorokon? Vagy valahol teljesen máshol? Biztos volt benne, hogy az óvóhely nagyon el van rejtve, de álmában sem gondolta volna, hogy majdnem több órás feszített tempóval is csak kanyart kanyar hátán fog majd bámulni. Mindig amikor már azt hitte, hogy megérkeztek, a férfi hirtelen irányt váltott. Nem mert megszólalni és megmoccanni a karjai között, amik forró kapcsokként záródtak teste köré átmelegítve jéggé fagyott bőrét. Folyamatosan reszketett pedig tudta, hogy nem fázik. Állandóan Rinnen, meg Hayatén járt az esze és... Shikin.
- Vajon mit tervez velem? Még mindig ugyanolyan értékes eszköz vagyok a számára? - harapott bele finoman ajkaiba, amint a férfi megállt. Lassan letette őt a földre, és miután biztosan állt a lábán a telefonért nyúlt.
- Itt vagyunk - szólt bele borzongatóan mély és kellemes hangján. - Nem követtek figyeltem mindenre. Engedhetsz! - A telefont kinyomva gyorsan a zsebébe süllyesztette azt, és Ayát újra felemelve elindult vele az utcában. A lány egy pillanatra megdermedt a félelemtől, ahogy meglátta az út végén tornyosuló falat. Shiki rendületlenül haladt felé, mintha nem is lenne ott, mintha nem létezne a vakolattal sebtében lemázolt, koromtól fekete és színes festékekkel összefújt kőhalmaz. Vannak percek és pillanatok, amelyek látszólag sosem érnek véget. A falig való eljutás pont ezt az érzetet keltette a nőben. - Shiki netán át akar menni a falon? Annyira magabiztosan lépdel felé - élcelődött némán, mégis megmagyarázhatatlan rettegés uralta elméjét. - Óvóhely... óvóhely, mi lehet az? - Amint elé értek, közvetlenül megálltak előtte. Shiki fürgén letette őt, majd eltúrta a papundeklikből és szétdobált kacatokból álló halmot. - Miféle hely? Talán a föld alatt van? - Aya kíváncsian meredt az alatta feltáruló szennyvízcsatorna rozsdás fedelére. Shiki egy laza mozdulattal gördítette el a tetejét, és maga elé mutatott.
- Lassan menjen le! - utasította hidegen, Aya pedig iszonyodva és bizonytalanul felpillantott a férfire.
- Én... - susogta halkan, és megremegve előrébb lépett, hogy beletekinthessen a sötét lyukba. Utálta az ilyen nyirkos, sötét helyeket, ahol sohasem tudta, hogy mi vár rá a következő pillanatban. Most pedig sebesült lábbal lesántikálni ezen az amúgy is rozsdás és koszos létrán... Ha Shiki arra pályázik, hogy vérmérgezést kapjon okosan játszik.
- A sebre a lehető legkevesebbet nehezedjen! - eszmélt fel a parancsoló hangra, mire összerezzenve lassan elindult az akna felé. Egy pillanatig még tétovázva felnézett a férfira, hátha azt mondja ez csak egy rossz vicc és ugratta. De nem történt semmi. Érzéketlenül figyelte a mozdulatait várva, hogy elinduljon. - Indulj már! - bátorította magát Aya. Egy halk nyögéssel leguggolt, és lábát letéve a vaslétrára, lassan leegyensúlyozott a nyirkos fokokon. Igyekezett óvni a sebet és a lehető legkevésbé érinteni talpívével a rozsdás rudakat. Folyamatosan nyugtatta magát, és izzadt tenyereivel kétségbeesetten kapaszkodott a létrába, nem nézve maga mellé vagy alá. - Csak menj! Menj! - hallotta a folyamatosan duruzsoló hangocskát a fejében. Lelkiekben már felkészült arra, hogy a szennyvízelvezetőben majd térdig fog állni a bűzös lében és patkányok fognak hullani a fejére... Vagy netán pókok. Iszonyodott tőlük. - Nyomorult nyolclábú szörnyetegek! - Döbbenten fújta ki a tüdejébe feszült levegőt, amikor pár lépcsőfok után a száraz és porral borított földön találta magát. Álmélkodva fordult körbe és kissé felszisszent, ahogy sérült lábára nehezedett. Alig látott valamit, csak a nyílásból kandikált le némi fénycsík bevilágítva az alatta futó szürke betont. Élénken fülelt, mégsem hallott semmilyen arra utaló morajt, hogy valami esetleg elfolyna a lábai mellett. Semmi nem hallatszott csak a némaság és az utána érkező határozott, gyors léptek zaja. Riadtan kapta fel pillantását a mellé érkező férfira, aki behúzva feje felett a csatorna fedelét, vaksötétségbe burkolta az egész teret. Aya szíve egyre hevesebben vert, kezei ökölbe szorultak és szemeit lehunyva próbált védekezni a mindent beborító vaksötétség ellen. Halkan kattant valami. A következő pillanatban vakító fényesség világított az arcába.
- Nyissa ki a szemét, és jöjjön utánam! - utasította a férfi. - Itt csak egymás mögött mehetünk - tette hozzá halkan, és lassan elindult a nő előtt. Aya picit lemaradva bicegve követte az amúgy sem siető férfit, igyekezve nem hozzáérni a karjai mellett futó falakhoz. A járat eléggé szűk volt, és hirtelen nagyon egyedül érezte magát, szerencsétlenül sántikálva a férfi mögött. Már percek óta folyamatosan csak mentek előre, Aya pedig nem látott mást, csak a férfi kirajzolódó enyhén görnyedt hátát, és az előtte imbolygó zseblámpa hideg fényét. Amilyen kicsire tudta összehúzta magát, és ajkait kitartóan marcangolva követte Shikit. Borzalmasan fájt a lába, és az apró porszemek nem segítettek neki a haladásban. Csak tovább csípték a nyílt sebet. A keresztek folyamatos csilingelése tovább ajzotta így is pattanásig feszült idegeit. Lassan tört rá a torokszorongató pánik. - Csapdába estem! Csapdába estem a föld alatt! - fújtatott egyre hangosabban, és leizzadva vette észre, hogy a férfi váratlanul megtorpan előtte. Halk nyikorgó hang hasított az alagút néma csendjébe, és Shiki belépett egy kör alakú vasajtón. Olyan volt, mint a régi tengeralattjárók összekötő ajtói, melyeket nagyapja megmutatott neki a Hadtörténeti Múzeumban. Egy hatalmas levegővétellel lépett át a gyér fényeket eregető ajtón, és döbbenten vette észre a kicsivel előttük álló lépcsősort. A férfi becsapta maguk mögött az ajtót, és éppen egy biztonsági kódot pötyögött be a falra szerelt zárba. - Profi - nézett rá elismerően. Gyorsan körbekémlelt a nem túl kicsi, de nem is annyira tágas helyiségben. Mintha, egy pincében találta volna magukat. Legalábbis az eldőlt régi biciklik, a papírkosarakból kilógó foszladozó plüssállatok és az elöregedett bőröndök egy kupacba dobált halmazai erről árulkodtak. Shiki a zseblámpát kikapcsolva a biztonsági zár alatt található kisebb asztalra helyezte azt, és a lányt újra a karjaiba emelve elindult felfelé a lépcsőn.
- Visz. Megint - nézett Aya döbbenten a férfira. Döbbenten pislogott, ahogy észrevette a bérház folyosóját. Valóban egy pincében voltak, méghozzá egy lakóház pincéjének az egyik tárolójában. Feltehetően az egyik lakáshoz tartozott. - Lehet, hogy ahhoz, amely az óvóhelyünk lesz? - De ezek a kérdések most mind értelmetlennek hatottak, hiszen fogalma sem volt róla, hogy merre lehetnek. Szemei kíváncsian siklottak Shikire, és bizalmatlanul méricskélt végig mindent, mintha csak hibát keresne. - Egy rejtett út vezetett a csatornától egészen eddig a bérházig. Ez még egyáltalán Toshima? - bámulta értetlenül a természetellenesen fehér falakat. Amint felértek a pincéből felvezető lépcsősorról, egy szépen gondozott és karban tartott lépcsőházban találta magát. Nem mállott le a festék a falakról, nem voltak kopottak a padlót burkoló járólapok. Az ajtók szépen sorakoztak egymás mellett, Shiki pedig ismételten elindult felfelé a lépcsőn. Mintha nem is Toshimában lennének. A férfi meg sem állt vele, hozzá sem szólt egész idő alatt. Végül a negyedik emelten az egyik ajtónál megállt, és vállával belökte azt. - Nyitva volt? - húzta fel Aya a szemöldökét, de utána rá kellett jönnie, hogy már régen várták őket. - Valószínűleg akivel beszélt már régen előkészítette az óvóhelyet - nézett körbe csodálkozó szemekkel. Egy teljesen egyszerű lakás tárult elé.
- Ez lenne az óvóhely? - csúszott ki a döbbent kérdés ajkain. Egyszerűen nem tudta palástolni meglepetését. Shiki nem reagált a mondatára, helyette letette a barna huzattal bevont kanapéra, és az ajtót bezárva gyorsan körbejárta a lakást.
- Remek - darálta gyorsan a férfi, ahogy előjött az egyik kisebb szobából. Bőrkabátját ledobva a pulttal elválasztott konyhába ment, hogy feltegyen egy kanna teát. Utána a lányra sem nézve eltűnt az egyik kisebb ajtó mögött. Aya fülét a víz zubogásának hangjai ütötték meg, és pár perc múlva döbbenten meredt a lába elé letett gőzölgő lavór vízre, és a mellé hanyagul ledobált kötszerekre.
- El tudja látni a lábát? - kérdezte a férfi halkan, mire bólintott egyet és egy kis géz anyagot letekerve, majd letépve lassan elkezdte letisztogatni a lábán tátongó sebet. Nagyokat nyelve igyekezett visszafojtani fájdalmas sóhajait és halk szisszenésit. De önuralma addig tartott, amíg rá nem meredt a sebébe beleékelődött üvegdarabra.
- Istenem! - susogta halkan, majd falfehéren rápillantott az ablak előtt szobrozó férfira. Shiki az utcát kémlelte, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy valóban nem követték őket. - Bocsánat! - lehelte Aya alig halhatóan. - Kérhetnék egy csipeszt? - kérdezte bátortalanul, és elkínzottan rámeredt a felé forduló férfira. A rideg, vörös szemek egy pillanatra rá, majd a már megtisztított talpára siklottak. A férfi szó nélkül elsétált a fürdőbe, és előhozta amit kért. Már nyújtotta volna érte a kezét, és nyitotta volna a száját, hogy megköszönje, amikor a döbbenettől megdermedt és megnémult. Shiki egy egyszerű mozdulattal taszította odébb a lavórt, és a kilöttyenő vízzel nem törődve letérdelt elé. Combjára terítette a törülközőt. - Mit csinál?! - meredt rá Aya. Szakszerű mozdulatokkal törölte át újra a sebet, és a csipesszel felé közeledve először szétfeszítette az apró vágatot.
- Mit csinál? - kérdezte elhűlve. A férfi rá sem pillantva belenyúlt a sebbe.
- Vajon mit? - kérdezte morogva. Aya halkan felszisszent, és szemeit becsukva tehetetlenül hagyta, hogy a férfi kiügyeskedje a szilánkot a talpából. Többet nem adott hangot a döbbenetének, és igyekezett izmait ellazítani, ahogy a férfi meleg tenyerébe zárta a bokáját. Vádlija alatt érezte a keményen megfeszülő izmokat, és kissé megborzongott a rémülettől, amikor a férfi újra áttörölte a lábát. Shiki egy kis alkohollal átitatott gézlapot szorított a sebszájára, és gyorsan bekötözte a talpát. Fogait egy pillanatra összeszorította a csípő fájdalomtól. Az alkohol átfertőtlenítette a sebét. Mély lélegzetet véve, lassan felpillantott. Folyamatosan az ezüstös színben pompázó kereszteket bámulta, nem merve ránézni a férfira. Dermedt csend és némaság honolt közöttük, melyet csak a teafőző sípoló fütyülése tört meg. Shiki egy szó nélkül emelkedett fel, és a konyhába sietve levette a vizet a tűzhelyről. Aya fáradtan pillantott ki az ablakon, és lenyűgözte az üveg elé vont egyszerű tüll függöny, mely annyira természetesen, mégis otthonosan ölelte körbe a megtisztított ablakkeretet. A lassanként saját színeiben elmerülő nap fényei egyre sötétebb és sötétebb árnyékokat rajzoltak a velük szemben terpeszkedő tűzfalra, ezzel is tovább hangsúlyozva a lakás egyszerű intimitását. Halk koppanásra eszmélt fel, és látta, hogy Shiki a mellette levő asztalra tette a teáscsészéjét. A férfi egy szó nélkül a sajátját kortyolgatva újra az ablakhoz sétált. Rápillantott a délutáni napfénytől most narancsos és arany színekben játszó fekete tincsekre, a komor, magas alakra és ajkait szólásra nyitotta. Meg kellett tennie. Most nem lehetett gyáva. Mert akárhogyan is álltak a dolgok.
- Shiki-san - suttogta halkan, hangja most mégsem a fájdalomtól vagy a félelemtől volt halk, hanem a hála finom lágyságától. A férfi nem fordult felé, csak dermedten állt az ablak előtt, mintha nem hallotta volna meg a nő hangját. Mégis Aya tudta. A zsigereiből tört fel az ösztön, mellyel megérezte, hogy hallotta és várja a mondanivalóját.
- Köszönöm - suttogta halkan, és teájába kortyolva lassan hátradőlt a puha kanapén.
- Hm - hallatszott a semmitmondó válasz, Aya mégis egy elégedett mosollyal nyújtóztatta ki lábait.

***

Amikor felnyitotta a szemeit egy pokróc volt rajta, a feje pedig egy puha párnán pihent. Már nem sütött a léha délutáni nap, Aya mégis valami végtelen nyugalmat érzett, ahogy az égen ragyogó sárga csillagokra és az általuk hideg ezüsttel bevont falra pillantott. Az árnyak megnyúltak és elnyújtóztak a szoba falain és padlóján, mintha csak életre kelt, táncoló lények lettek volna. Mégsem rémítette meg őt. Inkább békével töltötte el a nyugalom eme kézzel fogható bizonyítéka. Lám Toshimában is fellelhető a harmónia egy apró szelete.
A fürdőből tompa vízcsobogás hangjai szűrődtek ki így tudta, hogy a férfi merre lehet. - Megszökhetnék - pillantott fel a gömbölydeden kerekedő holdra. - De a hangsúly azon van, hogy megszökhetnék - fürkészte tovább az olykor tompábban pislákoló csillagokat. Lehet, hogy az a csillag, amit néz már nincs is ott. - Nem fogom megtenni. - Lehet, hogy már régen meghalt, megsemmisült és lehanyatlott. Csak a fizikai látás törvényei korlátozzák a valós látvány megragadásában. Lehet, hogy az a csillag amit néz, és a legfényesebbnek tart... Amely olyan gyönyörű ezüstszínnel vonja be a toshimai világot már régen szétrobbant és apró darabokra hullva szétszóródott a galaxisban. - Illékony, tűnékeny álom. Pont olyan megfoghatatlan, annyira illúziószerű, mint ez az óvóhely és az itt táncoló árnyak. Illúzió, mint az eddig körbevevő valóság. Ki mond igazat? Ki hazudik? - Shiki finoman csúsztatta el a tolóajtót, és vizes hajjal kilépve félmeztelenül a kanapé felé sétált. - Nem megyek innen sehová. - Rubint szemei hidegen csillogtak a sötét szobában, a hold pedig csak még inkább kiemelte bőre sápadtságát. - Megvárom...
- Felébredt? - kérdezte halkan, mire Aya továbbra is mozdulatlanul fürkészte a férfit.
- Szeretnék megfürdeni - suttogta halkan, és kissé elpirulva lesütötte a szempilláit. Még sohasem látta Shikit félmeztelenül. - Megvárom, amíg kiderül az igazság. Bármi is legyen az.
- Van még víz. Menjen nyugodtan - felelte a férfi, és a konyhába kisétálva felült a pulthoz. Aya óvatosan feltápászkodott a kanapéról, és lassan bebicegett a fürdőbe. A krémszínnel borított csempe idilli kontrasztot alkotott a barna járólap meleg barázdáival. Maga mögött behúzva az ajtót, ledobálta átizzadt ruháit, majd óvatosan letekerve a fásliját levette az átvérzett gézlapot. Megengedte a vizet, és egy halk sóhajjal beállt a gyengéden permetező zuhany alá. Haját a víz alá tartva gyorsan átmosta a kikészített samponnal, és testét is átszappanozva hagyta, hogy az üdítően meleg víz kiöblítse a ráragadt szappanhabot. Már nem is tudta hány perce folyatta magára a vizet, amikorra végre úgy érezte a mocskos élmények végre kimosódtak tagjaiból. Lelkére üdítő, mégis gyorsan semmivé foszló nyugalom ereszkedett. Hiába tudta, hogy az óvóhelyet is el kell hagynia, mégis egy pillanatra megszállta a mindent átfogó béke. Haját gyorsan áttörölte, és a számára kikészített frottír köntöst magára húzva kibicegett a nappaliba. Egy szó nélkül sétált a pult elé, és annak másik oldalára leülve, maga elé pillantott.
- Szedjen! - utasította Shiki halkan, és Aya összerezzent, ahogy szemei elkalandoztak az izmos karokon és vállakon. Nem akart zavarba jönni, mégis a vele született szemérmessége pirulásra kényszerítette. Utálta ezt a gyengeségét, így megpróbált másra figyelni, hátha eltűnik lányos zavara. Végül ideges pillantása a hosszú kezeken állapodott meg. - Nincsen rajta kesztyű - nézte meg egy pillanatra a vágásokkal tarkított alkart, és automatikus mozdulatokkal, mint akit beprogramoztak szedett magának a zöldségágyon feltálalt sült halból.
- Finom lett - dicsérte meg az ételt udvariasan, és megeresztett egy könnyű mosolyt.
- A sebe? - koppant a hideg kérdés.
- Majd bekötöm vacsora után. Most nem vérzik - felelte Aya. Egy szó nélkül fogyasztották tovább az egyszerű vacsorát, majd annak végeztével a férfi maga elé húzta újra teletöltött teáscsészéjét. Monoton, egyszerű mozdulatok. Mintha évek óta összeszokott emberek ültek volna egymással szemben. Aya ajkaiba harapva sandított félre, és ujjaival nedves haját fésülgetve elnyomott egy ásítást. Nem érezte a gyógyszerek hiányát. - Miért nem érzem? - dermedt meg a mozdulat közben, mire pillantása lassan visszasiklott a férfira.
- Köszönöm a vacsorát - biccentett felé, hogy oldja a feszültséget. Shiki karba tett kezekkel hátradőlt, és összeszűkült szemekkel végigmérte a nőt.
- Túl sokat hallom ma ezt a szót az ön szájából - nézett rá gúnyosan.
- Pedig nem hallott félre - húzta fel szemöldökeit a lány.
- Ebben biztos vagyok. Szóval? Ma is megpróbál megszökni? - kérdezte ridegen, hangjában mégis árnyalatnyi játékosság bujkált.
- Nem - sütötte le Aya a szempilláit. - Meddig maradunk itt? - pillantott ki az ablakon, elterelve a beszélgetést.
- Ameddig szükséges - válaszolta a férfi semmitmondóan, mire a lány képtelen volt elrejteni ajkának apró rándulását.
- Értem - suttogta. - Átkötöm a lábamat, és megszárítom a hajamat - intett a kanapé felé, hogy megtörje az ismételten beállt csendet. Elbicegett a barna drapériával fedett bútordarabig, és rázöttyenve óvatosan átkötözte a sebet. A fojtogató némaság ismételten rájuk telepedett, a férfi pedig a kisujját sem mozdította annak érdekében, hogy feloszlassa ezt az őrjítő csendet. Aya amint végzett a seb átkötözésével mozdulatlanná dermedt.
- Shiki-san? Kérdezhetek valamit? - kérdezte rendkívül óvatosan. Nem kapott választ, így torkát kissé megköszörülve bizonytalanul felpillantott az ablakra. Az árnyak tétován imbolyogtak, ahogy egy felhő elsötétítette a ragyogó csillagokat. - Kicsoda ön valójában? - kérdezte nagyon halkan. Újra csak a fullasztó csend fogadta, így szemeit lassan a férfira emelte.
- Miért akarja tudni? - izzott fel a rubint szempár a gyér fényekben. Olyan volt azon a széken, mintha az egyik árnyék ült volna vele szemben.
- Mert kíváncsi vagyok - vonta meg a vállát Aya. Őszinte válasza egy apró, cinikus mosolyt csalt a férfi arcára.
- Csak egy ember, aki a saját céljait követi - vonta meg a vállát Shiki.
- Jó önnek - pillantott ki Aya az ablakon, mire a férfi szemöldökei lassan a magasba emelkedtek. - Mármint... Ön legalább tudja, hogy hová tart - fejezte be a mondatot.
- Miért, ön nem tudja? - kérdezett vissza, és lassan belekortyolt a teájába.
- Azt hiszem, nem - rázta meg a fejét Aya bizonytalanul. - Csak keresgélek - tette hozzá.
- Szerintem ön már tudja, mit akar - mondta a férfi komoran. Az elsötétült szemek ránéztek. A feszült, dermedt csend talán ekkor rajzolódott ki leginkább a két fél között. Akkor, amikor már szinte halhatóvá vált az utcán járkáló emberek szívének dobogása, halk zihálásuk. Zavart, elnyújtott csend, melyben a két különböző világból származó fél állt egymással szemben ugyanakkor kényszerűen egymás mellett. Két árny, akik csak a hold ezüstös fényében kelnek életre, megnyílva egymás előtt.
- Sokáig szabad akartam lenni - kezdte a lány kicsit tétovázva. Talán ő maga sem értette miért mondja el ezt a férfinak. Részvét miatt? Vagy csak azért, hogy megértse miért teszi, amit tesz? - Ugyan! Shiki nem képes részvétet táplálni senki iránt, az pedig pláne nem érdekli, ki mit akar. - De most már tudni akarom, mi az igazság - mondta ki kereken.
- Az igazság kétélű fegyver - dőlt előre a férfi érdeklődve.
- De jogomban áll tudni - makacskodott a lány, és elszántan nézett a lazán előredőlő férfira. Egy pillanatra mind a ketten hallgatásba burkolóztak, majd Shiki lecsusszanva a székről, a kanapéval szemben álló komódhoz lépett. Szó nélkül vette ki belőle az egyszerű fekete pólót, és amikor Aya már azt hitte, hogy véget ért a beszélgetés váratlanul megszólalt.
- Ezek csak üres szavak. Szavak, melyek túl keveset érnek. Nagynak hangzanak, de valójában nincs mögöttük az az értelem, amelyet sokszor keresnek az emberek - húzta át fején a pólót, kidobva rá az ezüstös kereszteket.
- Mintha annyira tudná! - suttogta Aya kissé ellenségesen. - Az igazság az pusztán a dolgok állása, amelyek eddig rejtetten várakoztak, most pedig kilépnek az árnyékból - pillantott ki az ablakon, figyelve a falakra vetített árnyékok táncát. - Ki a fényre.
- Változik valami, ha fény derül rá? - faggatta hidegen. Valamikor régen, ugyanezekre a kérdésekre kellett válaszolnia. És nagyon hasonló válaszokkal vizsgázott, mint ahogyan azt Aya tette. - Az igazság. Az igazság csak egy üres szó.
- Igen.
- Mi? - fordult felé a férfi, és karba tett kézzel komoran rápillantott.
- Önnek nincsen olyan az életében, amiről szeretné, ha kiderülne? Ha jó lenne, ha tudná? - szorította ökölbe a kezeit. Rettentően törékenynek hatott abban a pillanatban. Mint egy gyönyörű baba, aki megelevenedve a hold ezüstös fényeiben életre kel, és táncot jár az árnyak víg csoportjával.
- Nincsen - kapta fel bőrkabátját a kanapéról, és futólag átellenőrizte a fegyvereit. Egy pillanatra összeért a bőrük, amitől mind a ketten megborzongtak.
- Ugyan, ezt nem hiszem el! - ingatta a fejét a lány.
- Eltereli a szót Ayaka-sama - húzta fanyar mosolyra ajkait a férfi.
- Csak úgy, mint ön Shiki-san - felelte a lány egyre idegesebben.
- Ennyire fontos önnek az igazság? - kérdezte a férfi rendületlenül.
- Igen, mert segít, hogy megértsem a körülöttem zajló dolgokat - vágott vissza a lány egyre tüzesebben, arca mérgesen kipirult.
- Az igazság nem ment meg, és nem vált meg Ayaka-sama. Semmitől. Az igazság, csak egy elcsépelt szó, egy eszme, amit kényünkre-kedvünkre forgatunk. Ebbe pedig... Csak a gyenge emberek kapaszkodnak.
- Az az ember, aki tudni szeretné, mi zajlik a háta mögött nem gyenge, hanem erős, mert szembe akar vele nézni - remegett meg teste, ahogy érezte, hogy feltörnek szemeiből az átkozott könnypatakok.
- Csak egyszerű visszaigazolást keresnek az ilyenek. - A megvető hang teljesen kiborította a lányt.
- Ilyenek?! Hogy mondhat ilyet? Ez... Ez nem igaz! - fakadt ki dühödten. - Nem igaz - susogta halkan, gyorsan letörölve egy kósza könnycseppet. - Nem tudni olyan, mintha állandóan az árnyakat figyelnénk. A semmire szegezzük a pillantásunkat nem a valóságra - susogta nagyon halkan, és lassan felemelkedett. Egy pillanatra lehunyta szemeit, és torkát megköszörülve, zavartan a férfira pillantott.
- Akkor hadd segítsek egy kicsit. Az ön valósága az itt és most - szólalt meg a férfi halkan. Szemei veszélyesen megcsillantak, ahogy a nő felpillantott rá. - Ezt fogadja el Ayaka-sama - utasította halkan. Utasította mindarra, amit az állapota képezett. Rab volt. Az ő rabja.
- Egy szóval sem állítottam Shiki-san, hogy lenne ellenvetésem - suttogta a nő halkan. Halk ajtócsapódást és kulcsok zörgését hallotta a zárban. Elment.

***

A Pesca Corsica tagjai már nem éltek, azonban a csoport vezetője, és a hozzá hűséges emberek még őrizték a szűk katonai csoport emlékét. Rinn komoran nézett maga elé, és finoman beletúrt kusza szőke tincseibe. Sohasem gondolta volna, hogy valaha pont Aya lesz az ellenfele. Egy olyan ellenfél, akit megkedvelhet. Mindenáron meg akarta ölni Shikit, a férfit, aki megölte a szerelmét. Az egyetlen férfit, akiről életében felvállalta, hogy szereti. Sohasem érezte magát annyira izgatottnak, mint amikor az újonnan csatlakozó Shikivel megoszthatta a titkát. Ő a bátyja volt és megértette. Nem nézett rá megvetően, nem húzta el az ajkait. Nagyon hamar beilleszkedett közéjük, és a csapat tagjai megbíztak benne. - Minek gondolok erre?! Kár újra előhívni a már régen eltemetett érzéseket. Nem éri meg! - Újoncnak hívták, pedig ismerték az erejét, a képességeit, a megbízhatóságát. - Nem éri meg! Ne gondolj rá! - Mindig megbízott a testvérében, eszébe sem jutott, hogy esetleg azzal a szándékkal lépett be közéjük, hogy... - Mindegy. Most csak arra a napra akarok gondolni, amikor először mondtam el neki, hogy szeretem őt. Nem nézett rám megvetően, nem nézett rám sehogyan sem. Egyszerűen csak megfogta a vállamat, majd miután megszorította egy pillanatra azonnal el is eresztette.
Az az este az agyába égett. Egy újonnan vásárolt karperecet szorongatott a zsebében, hogy a szerelmének adhassa.
Akirának.
Egy név hogyan okozhat ennyi örömet? Egy puszta névhez hogyan fűzhetik az embert ennyire sokrétű és leírhatatlan érzések? Izgatott volt, boldog és félt. Meg akarta mondani neki, hogy most már nem kell olyan sietve összepakolnia reggelente. - Maradhatnál Akira. - Soha nem lesz képes elfelejteni azokat az érzéseket, azokat a gondolatokat, melyeket akkor érzett, lépdelve az emberek között az utcán. Kissé megkopott az emlék, már nem ismerné fel a valaha látott arcokat. Csak az érzéseire emlékezett, olyan tisztán, mintha az a pillanat sohasem tűnt volna tova.
Amikor visszatért a bázisra, mindenütt a szanaszét heverő tetemeket látta vérükben ázva, émelyítő bűzt árasztva. De őt...Őt nem találta sehol. Nem látta. Kétségbeesetten futott fel a vaslépcsőn, léptei alatt tompán döbbentek a fokok, de nem hallatszott más csak a halál néma, fagyos csendje. Nem találta a tetemét, és ebbe a tudatba szinte beleőrült. Ha legalább látná, és utoljára megölelhetné... Vagy ez azt jeleni, hogy él? - Élsz még?
Hallotta a tompa lépteket, melyek követték.
- Akira? - kiáltott ki reménykedve, és megperdülve elindult a léptek irányába. Mindent olyan hangosan hallott, hogy már szinte fájt a füle, a feje. Alig látta az elé lépő és hidegen rápillantó árnyat.
- Shiki! Mi történt itt? - meredt rá elrettenve. - Hol van Akira? - kérdezte, és bár nem akarta, megremegett a hangja. - Nem ő volt... De legalább Shiki megúszta. Megúszta, de hogyan? Hiszen...
- Sajnálom Rinn! Ez a szervezet nem szolgálja a katonaság érdekeit - kezdett bele azon az undorítóan jéghideg hangján. Mintha neki nem számítana itt senki.
- Miről beszélsz? - csúsztatta elő tőrét, felfigyelve a másik mozgására. Zavarodott volt, és nem akarta felfogni az igazságot. - Ő volt. - Egy pillanat alatt tört benne össze a megkönnyebbülés, hogy átadva magát a baljós kétségbeesésnek végül pusztító haraggá váljon.
- Arról, hogy ennek a csoportosulásnak el kellett tűnnie - felelte változatlanul hideg hangon.
- Te tetted? - emelte fel hangját, egyre fenyegetőbb arccal nézve bátyjára. A távolság, mely eddig is ott húzódott közöttük semmivé omlott. Már távolság sem létezett, hogy legalább ez egy apró kapcsot biztosíthasson közöttük. Nem volt ott már semmi. Sem üresség, sem kötelék. Egyszerűen a nagy semmi visszhangzott közöttük.
- Ki más? - hallatszott a síri hang, minden kérdésére fél másodperc alatt választ adva. - Ki más? Hogyan mondhatja ezt így?! Csak így?! - Esztelenül támadt neki, hogy fékevesztett ordításával sírba szálljon minden érzelme, amelyet táplálhatott volna a testvére iránt. Nem létezett más, csak az ernyedt, mindent körbefonó semmi.
- Hol van? - üvöltötte kétségbeesetten, de nem kapott választ. Shiki hidegen védte ki minden egyes csapását, míg végül kecsesen eltáncolva előle megindította felé a kardját. Tehetetlenül térdre rogyva várta a véget. - Mi értelme volna élni? - hallotta, ahogy sípolva veszi a levegőt megkínzott tüdején át. - Ha ő nincs velem? Mi? - Szemei előtt folyamatosan a szürkés árnyalatban játszó kék tekintetet látta, a finom mosolyt... Újra érezte a csókjait, a teste hevét... Hallotta a hangját.
- Holnap este nálad alszom - csengett fülébe kellemes tónusa. Simogatott, mint egy puha kelme. Újra látta a mozdulatait, ahogy pólóját áthúzva a feje felett, öltözködött az ággyal szemben álló szekrény előtt. Oda hajították le a ruháikat... Még a hajnal sem kopogtatott az ajtón, ő már öltözött.
- És reggel is maradsz? - kérdezte tétovázva, szíve pedig a torkában dobogott. Ha azt mondja, hogy nem, akkor minden eldőlt.
- Ha szeretnéd...
Ő pedig elvette tőle... Elvette tőle a mindazt, amit már soha többé nem kaphatott vissza. Éltethetné a bosszú, de már képtelen volt lépni, vagy felemelni a karját. Nem tudott mit tenni, csak várni. Várni a halálra. - Ennyi volt öreg - figyelte közönyösen a felé érkező katanát, látva a megcsillanó jeges élt, a hideg, végtelenül fagyos rubint szemeket.
A markolat pedig lesújtott a halántékára több órás eszméletlenségre kárhoztatva őt. Shiki nem ölte meg.
Most pedig itt állt és várta, hogy végre találkozhasson az egyetlen személlyel, akinek halála talán békét hozhat neki. - Békét? Vagy pusztán elégtételt? Vagy már azt sem? - Lelkének árnyai, melyek sanda, puha léptekkel osontak fejébe és szívébe, már kiölték belőle azt a kedves, végtelenül optimista fiút, aki valaha volt. Sohasem lelhetett békére, mert múltjának árnyai elvakították, a feketébe öltözött alakok nem engedték őt szabadon. Mert nem is akart szabad lenni. Menekülhetne önmaga elől, megváltozhatna. - De mit érne? Semmit.
Szótlanul figyelte a kihalt raktárban táncoló fényeket, melyeket egyre inkább eluralt a leszálló éjszaka komor árnyaival. Sötét leplet terített az arra járókra, egyben védelmet és láthatatlan határokat vonva a benne mozgó emberek közé.
- Vissza kell mennem hozzá - sandított hátra embereire. - Készítsétek elő a mikrofonokat, és folyamatosan figyeljétek a területet. Nem fogja annyiban hagyni - tette hozzá, és elindult Nano szállása felé.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés