I. kötet/16. fejezet: Összeesküvés elmélet I.

Akira lassan lépdelt a tanácskozó felé, ahová Shiki parancsolta az embereit. A gyér homály finom vonásokkal vázolta fel suhanó alakját a csupasz falakra, mintegy műalkotássá avatva árnyékát a Múzeum többi műremeke között. Idegesen megszívta fogait, és gondolatban még egyszer átfutotta, hogy hová rejtette a szolgálati telefont. Senki sem fedezhette fel a készüléket különben azonnal lebukna. - Bár Shiki már így is sejti - húzta torz, fanyar vigyorra ajkait. Tudta, hogy a férfi gyanakszik rá, és azt is tökéletesen érzékelte, hogy ő az első számú gyenge láncszem a férfi szemében. El kellett követnie mindent, hogy meggyőzze megbízhatóságáról. Mind e közben teljesítenie kellett a rábízott feladatot is. Nehéz helyzet, de ha nem Toshimában lenne a parádés terv végrehajtásának helyszíne, nem működne a dolog. Toshimában nincs olyan, hogy valami vagy valaki furcsa. Minden furcsaságnak megvan a maga oka, amelyet senki sem firtat. Mert egyszerűen senkit sem érdekel.
Inkább azaz érdekes, ha az érdeklődés csekélyke szikrája fellángol valakiben.
Az egyik olajfestmény előtt nagydarab férfiak csoportja várakozott. Az őrök voltak, meg néhány ismeretlen arc, akik Shikinek ki tudja milyen kapcsolatai közé tartoztak. Ujjaik finoman játszadoztak fegyvereikkel, mintha csak egymásnak mutatnák kinek milyen lőfegyvere vagy éppen kése van. Akira nyirkos kezeit ökölbe szorítva vett egy mély lélegzetet. - Nem árulhatom el magamat - pislogta el nyugtalanságának maradványait, és némán ellépdelt a várakozók előtt. Egy pillanatra érezte, hogy megfagy körülöttük a levegő. Az emberi oldal állati ösztöne csodálatosan működött ebben a városban. Szinte ezerszer élesebben, mint bármely más közegben. Az időlegesen egy oldalon álló felek mindig tudták, hogy csak ideig-óráig játszhatnak ugyanazon csapat tagjaiként. Amint hibáznak vagy már nincsen rájuk szükség, ugyanolyan ellenféllé vagy éppen prédává válnak, mint az összes többi igurai játékos. Látszólag felhőtlenül nevetgéltek egymás sikamlós vicceit hallgatva, mégis az apró szikrákként pattanó pillantások kereszttüzében várakoztak. Ó igen. Vajon melyik fél, mit rejt igazán? Mi rejtőzik az álmosoly és a nyomasztó hallgatás mögött? Mi lehet a titkos fegyvere, melyet aztán ellene fordítva le lehet győzni, ha kell? A falkába verődött egyedek bár kitartanak egymás mellett, mégis folyamatosan figyelik, hogy ki az esendő tag, akit ki kell ejteniük a boldogulásuk érdekében. Egy folyamatosan zajló teszt, amely a lehetséges ellenfél legpontosabb potenciáljait igyekszik felmérni. Félig katonák, félig gyilkosok. Ki látja tisztán, hol húzódik a választóvonal az oldalak között? Ebben a városban minden érték határvonala elmosódott semmiként lebeg az ember orra előtt, hogy aztán a képébe nevetve a szükség órájában cserbenhagyhassa. Toshima egy láthatatlan, mégis annál valósabb világ az emberiség által tákolt civilizációban. Bár joggal merül fel a kérdés. Vajon Toshima nem egy valaki keze által összefércelt mű?
A délelőttre összehívott tanácskozás, illetve megbeszélés csak tovább fokozta a benne lappangó rossz előérzetet. - Shiki valamit akar - aggodalmaskodott némán, igyekezve nyugtatgatni így is felajzott idegrendszerét. A lebukás semmilyen körülmények között nem következhetett be. Léptei tompán koppantak a fényes kövezeten, a lámpákból pislákoló rideg villódzás fakó árnyékként nyelte el lopakodó alakját. - A tervet végre kell hajtanom, bármi is történjék. Azonban a lány és a bizalma nélkül mindez lehetetlen - gondolkodott komoran. A terv, amiért annyit kockáztatott, mindent megért. Akár az életét is.
Megérkezett az ódon, vasalt faajtó elé, és egy mély lélegzetet véve belökte a szárnyakat. Némán, leszegett fejjel lépett be a tágas helyiségbe, azonnal kiszúrva a magas ablak előtt várakozó néma férfit. Arbitro idegesen toporgott mellette a nyakában lógó szőrméjével játszadozva. A koszos ablakokon elkószálva jutottak be a napfénycseppek, megtörve a vörös kárpitokkal borított fotelek komor hangulatát és a bronzból öntött figurák meredt csendjét. A tanácskozóban uralkodó félhomály csak tovább fokozta nyugtalanságát. Nagyot nyelve rendezte arcizmait, megfegyelmezve árulkodó mozdulatait. - Ő nem vehette észre, hogy ideges. - Ha ez megtörténik, elveszett. Shiki karba tett kézzel támaszkodott a magas ablak karnisáról lecsüngő bíbor függönynek. Kopottas anyaga még így is kihangsúlyozta az érzéketlen rubint szemek csillogását, lágy keretet szolgáltatva a fekete ruhákba bujtatott alaknak. Sötét haja csapzottan omlott homlokába. Kifürkészhetetlen pillantással mérte fel az előtte várakozó férfiakat. Ijesztőbb volt, mint bármikor máskor. A zsigereket szaggató feszültség kézzelfoghatóvá vált a tágas teremben. - Vajon mi történhetett? - húzta ki magát, igyekezve szilárdan tekinteni főnöke szemébe. - Oké, nyugi - nyugtatgatta feszült idegeit, tudatosan magára erőltetve hűvös nyugalmát. Egy végtelenül hosszú pillanatig a helyiségben tartózkodó három férfi gyanakodva meredt egymásra. Közöttük nem létezett bizalom. Ami egymáshoz kötötte őket az a pillanatnyi érdek és a belőle származó előny volt. Toshimában minden kötelék a rajta kívül fekvő világban található pandanja volt.
- Szükségem lesz rátok az elkövetkezendő napokban. Ma este azt akarom, hogy a lány körül erősítsétek meg az őrséget. Arbitro - emelte jeges rubint szemeit a férfira. - Telefonálj a NEF vezetőjének, hogy tárgyalni óhajtok vele! Ott és akkor, amikor én mondom. Nincs kompromisszum! - közölte röviden. - Akira! - fordult a rezzenéstelen arcú férfi felé. - A te feladatod a lány testi épségének közvetlen megóvása lesz! Ha eltűnik, az a te felelősséged. Megértettétek? - fordított hátat embereinek. Akira szeme sarkából a boájával babráló Arbitrora nézett, aki közben előkaparta cigarettáját, és idegesen megrebbenő mozdulatokkal rágyújtott. Ő megértette a rejtett üzenetet, mégis tudta, hogy lépnie kell. - Igen. Mindent értek. - Shiki ráosztotta a lány védelmének a feladatát, de nem azért, mert annyira bízott benne. - Ellenkezőleg. - Próbára akarja tenni. - Hiszen, ha jók a számításaim... Márpedig a fene essen bele, beletrafált ez a szemét, akkor nekem árulóként el kell innen vinnem Ayaka-samát. - A lányt vinnie kell és kész, mivel felettesétől ezt a parancsot kapta. Ha pedig Shikinek akar bizonyítani, maradnia kell. - Ha ez megtörténik... Elveszik a cél, amelyért annyi ideig dolgoztunk. Mit tegyek? Kapcsolatba kell lépnem a vezérrel. - Némán bólintva meghajoltak.
- Van még valami amit tudnunk kell? - kérdezte Arbitro felemelkedve, és cigarettájába beleszívva bizonytalanul rápillantott a komor férfi hátára.
- Nincs - vetette hátra a vállai felett. Arbitro azonnal összerezzent, és hátrálva megindult kifelé. Nem mert hátat fordítani neki. Shiki nem tett semmit. Csak szótlanul állt és várt. Mégis érzékelték, hogy a hirtelen felgyorsított ügymenet hátterében valamilyen fontos dolog húzódik meg. Valami fontos, amiről vezetőjük nem hajlandó beszélni, de senki sem vette a bátorságot, hogy meg merje kérdezni.

 

***

Nano érzelmek nélküli mosolyra húzta ajkait, ahogy nekitámaszkodott a kihalt raktárhelyiség korlátjának. - Nemsokára megérkezik - mosolyodott el elégedetten. Szemeit békésen lehunyva hagyta, hogy arcán végigbarangoljanak a lágy napfénycseppek. Tudta, hogy csak este fog előbújni, így még rengeteg idő állt a rendelkezésére. Csak várnia kellett. Ez a harc már régóta váratott magára. Nem volt vesztenivalója, olyan természetes volt a fölénye, mégis meg kellett szabadulnia múltjának utolsó nyomasztó emlékétől. Ahogyan azt a másik kulcsfigura esetében is megtette. - Még akkor sem hitte el, hogy képes vagyok megölni, amikor ráemeltem a katanámat - nyitotta fel szemeit, és kissé hunyorítva beszippantotta Toshima mocskos levegőjét. - Pedig őt még tiszteltem is csak - húzta el szépen ívelt ajkait -, az utamban állt. - Egyedül akkor volt dühös igazán, amikor átvágta mestere nyakát. Utolsó szavaival, melyek bugyborékolva törtek fel torkából a kiömlő vérrel együtt, azt állította, tévedett. - Tévedett, de miben? - Meredten ült székében a mindig viselt katonai egyenruhájában, és azt állította vesztett. - Vesztett de mit? - A tökéletes vér és katona iránti vágyakozás teljesen elvette az emberek eszét. Talán még azokét is, akik részt vettek ebben a programnak nevezett kísérletben. - Emberi életekkel játszva manipulálták a géneket, ellentmondva a természetnek. Ez bűn - csóválta meg fejét, és fakó tincseibe beletúrva lassan az előtte terpeszkedő ablak elé sétált. - Mennyiben bűn a haladás? Az emberi célok teljes körű szolgálata? - Soha nem tudta rá megadni a választ. Mert sohasem kérdezték tőle. Csak arra tudott gondolni, hogy a kísérletek nagyon érdekes dolgok. Vegyünk egy átlagos emberi alanyt, egy lányt... Aki hermetikusan elzárva a világ nyomasztó gondjai elől éli életét, és aki úgy szomjazza a szabadságot, mint egy sivatagban eltévedt utazó. Teljesen megszokott értékekkel rendelkezik, teljesen hétköznapi erényekkel. - Áldozatkészség, hazaszeretet, béke iránti elkötelezettség. Mégis mi történik, ha kiszakítjuk a már előre megrajzolt és általa ismert köreiből? - pillantott ki az ablakon. - Mennyire erős az akarata? Mennyire védik azok a tanok, melyeket oly sok szigorral belé neveltek? Segítenek neki abban, hogy tisztánlátóvá tegyék? Felvértezik bármi és bárki ellen? - merengett tovább, és eszébe jutott az a nap, amikor elmentek együtt az álorvoshoz. Valóban el akart jutni Toshimába, de nem a bosszú miatt. Egy olyan személy számára, aki szinte elpusztíthatatlan, semmissé válnak az olyan értékek és indulatok, mint a harag, a szenvedély vagy a bosszú. Fásult unalommá és kiszámított semmivé válnak a hétköznapok, parttalanul hömpölyögve és bekebelezve a benne élőt. - Mert nincs mit veszítenie. - Ezért kellett látnia, mit tesz az, akinek van. A tábornok által bálványozott ivadék és a katona mire képes? - Ma pedig, amint az est leszáll, megérkezel. Várlak Shiki!

***

Akira hunyorogva lépett be a szobába, ahol dermedt sötétség és áporodott levegő fogadta. Egy pillanatra megtorpant, és óvatosan beljebb evickélt, igyekezve minden apró neszre figyelni. Halotti csend és szag terjengett a kis helyiségben. Csak a vadul fújtató lihegés töltötte be a néma teret, baljóslatú légkört kölcsönözve az apró szobának. Aya megremegve nézett fel az ajtónyílásban tornyosuló alakra és összébb húzva magát, még jobban belegabalyodott a takarójába. Gyomra bár éhesen kordult meg, azonnal rosszul lett a kávé émelyítően erős illatától. Hallotta az éles tálcacsörömpölést, mely szinte sikoltva csengett fülében, és érezte a szemeibe hasító fájdalmat, ahogy az alak elhúzta a nehéz függönyöket. Akira meglepve nézte az ágyban heverő lányt. Paplanjába bújva kukucskált fel rá, kelletlenül felszisszenve az arcába áradó fénytől. Karikás szemekkel meredt fel a férfira, feltornázva magát az izzadt ágyneműn. Megpróbált kikelni az ágyból, de izmai nem engedelmeskedtek akaratának. Azonnal összecsúszott, amikor megpróbált lábra állni. Homloka tüzelt, ajkai pedig cserepesen harapták az átmelegedett levegőt.
- Akira? - hallotta meg a nevét, és a lányhoz lépve felemelte a segítséget kérő nőt.
- Ayaka-sama?! - suttogta halkan, és óvatosan az ágyra fektetve, kissé megpaskolta az arcát. - Ez így nem lesz jó. Nem tudom kivinni, ha ilyen rossz állapotban van. - Aggódó arccal újra a lány fölé hajolt, és magában ezerszer elátkozta a félkegyelmű kapitányt, aki hagyta így szenvedni. - El ne aludj! - figyelmeztette, és gyors léptekkel a fürdő felé vette az irányt. Egy fehér törülközőt lekapva megnyitotta a csapot, és a belőle kiáramló jéghideg víz alá tartotta. - Ez lehetetlen! Még csak egy napja nem veheti be a gyógyszert. Mégis úgy viselkedik, mintha hetek óta nem jutott volna hozzá. - Meleg kezeit szinte átfagyasztotta a nehéz frottírdarab, ahogy kicsavarta belőle a vizet. Gyorsan visszasietett az ágyhoz, de legnagyobb döbbenetére már nem talált ott senkit. - Csak fél perc volt! - Fogai megcsikordultak egymáson a hirtelen beléhasító feszültségtől. A kintről beszűrődő neszek megbénították lábait. A félelem lassan kúszott fel a zsigereibe, és a víztől csöpögő anyaggal a kezében lépett ki a folyosóra. - Mi lesz ha...?

***

Aya kissé megbotlott, miközben kilépett a kitárt ajtón. Kezével kapaszkodót keresve véletlenül levert egy antik vázát. Szanaszét heverő darabjai éles szőnyegként borították a hideg kövezetet. - Opsz! - kapta kezeit szája elé, és rogyadozó lábakkal megpróbált eltipegni a lépcső felé. Úgy kerülgette a földre hullott darabokat, mint egy komisz gyermek, aki az utolsó utáni pillanatban igyekszik jóvátenni csínytevését. Csak egy csésze teát szeretett volna meginni, és elmenekülni annak a szörnyűséges szagnak a közeléből. Nem gondolta volna, hogy a falakon lógó festmények és az egész tér hirtelen táncra kél körülötte, bizarr keringőre hívva láztól rázkódó testét. Fájdalom. Apró tűszúrásokként fúródtak a fájdalom szilánkok nyirkos bőre alá, megkínozva idegeit. Ez nemcsak a gyógyszer volt. Azon a rosszulléten már túljutott éjjel. Ez más volt. Ez a veszteség, a betegség egy kombinálódott egyvelege volt, amely lebénította tagjait. Melybe talán önmagát taszította. - Innék egy teát - visszhangzott fejében a gondolat, és csukott szemekkel megtámaszkodott a korlátnál. Képtelen volt megtenni több lépést. Csak állt földbegyökerezett lábakkal, miközben érdeklődve szemlélte a falakról lelógó foszló drapériákat. - Milyen ocsmányak! Pedig egykor biztosan gyönyörűek lehettek! - ábrándozott el, és mosolyogva kinyújtotta karját a vele szemben levő anyag felé. Nem léteznek távolságok, üres terek, melyekben a hiány csak azért manifesztálódik, hogy valamilyen többnek a jelenlétéről árulkodhasson. Itt valamikor művészetkedvelő emberek sorai rótták a fényes kövezetet, élvezettel merülve el annak felszabadító oltalmában. Bármennyire is nem értették, bármennyire is távol állt tőlük absztrakt formáival vagy a már régen elavult eszméikkel, akkor is értették, érezték a számukra kimondatlan lényegét. Mindenkinek más jelentéssel, szimbólummal bírt; számára egyet jelentett. Szabadságot. Művészet és szabadság. Ez a két fogalom számára tökéletesen összefonódott. Talán ezért szerette annyira a festményeket, a képtárakban és gyűjteményekben őrzött vázlatokat vagy a kiállított szobrokat. Kezei folyamatosan nyújtóztak az egykor fenséges tapéta felé. Már majdnem elérték tapogatózó ujjai az áhított célt, már annyira kevés hiányzott... Nagyon távolról hallotta a halk morgást. Derekára meleg karok fonódtak.
- Ideje lesz felébrednie! - hallotta maga mögül a rekedt hangot, és a következő pillanatban egy meleg testhez csapódott. A képekről rámeredő szemek vakon követték mozdulataikat.

***

A tanácskozóban hallotta meg a csörgést, és katanáját elővéve azonnal kiviharzott a teremből. - Ki merészelte ilyenkor zavarni? - szorította össze fogait, majd amint a lépcső alá ért megdermedve meredt fölfelé. Aya egy hosszú fehér ingben markolta meg a korlátot, és szoborrá dermedve meredt egyetlen pontra maga előtt. Egy pillanatig még állt, hogy egyáltalán felmérje a lány észrevette-e a jelenlétét? De erre semmilyen jel sem mutatott. Átszellemült mosollyal nézte az elhanyagolt tapétát, és kezét felé nyújtva megpróbálta elérni a tőle két méterre levő falat. - Idióta! - szisszent fel magában a férfi. Földöntúli mosolya hideg verítéket csalt gerincére. - Eszement ostoba! - viharzott fel átkozódva. Hallotta, hogy motyog valamit, de nem értette és nem is érdekelte. - Még egy ilyen problémás esetet! - fújtatott hirtelen haragjában, és fél kézzel felkapva elindult vele visszafelé. Csak akkor pillantott rá, amikor már a vállára támaszkodva pihegett. Meghökkentette a lázrózsa és a cserepes ajkak látványa. Akira abban a pillanatban lépett ki a folyosóra, csepegő törülközőjével a kezében. Arca szinte sápadt volt a rettenettől, de amint meglátta a férfi karjaiban levő lányt megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Shiki döngő léptekkel viharzott el mellette, és egy pillantást sem vetve rá, becsapta orra előtt az ajtót. Az aléltan mosolygó lányt azonnal a zuhany alá állította, és először meleg vizet engedve rá folyamatosan elkezdte hűteni a láztól felhevült testet. A víz folyamatosan ömlött az egyre jobban remegő Ayára. Lassan elkezdett összecsúszni a zuhanykabin félhomályában. Tincsei nedvesen gubancolódtak fel a csempére, körülölelve kipirult arcát. Homályos barna szemei lassan kúsztak rideg vörös tekintetére, és elfogadta a felé nyúló karokat. Átölelte őt. Kissé tartózkodóan érintette meg a víztől egyre hűvösebbé váló bőrfelületet, hogy megtarthassa a ránehezedő terhet.
- Miért? - súgta nagyon halkan a nedvességtől nehézzé váló fekete tincsei közé. Meleg lehelete megborzongatta víztől nyirkos fülcimpáját. - Miért tenne bárki is ilyet azzal, akit szeret? - Shiki szeme sarkából figyelte az egyre lassabban és nyugodtabban lélegző leányt, aki bár reszketve, de tűrte a hideg víz égető csapásait. Nem válaszolt a kérdésre, csak hosszú percekig tartotta a jegessé váló víz alatt, amíg végül a karja nem érzékelte a ráhulló vízcseppeket. Érzéketlen arccal figyelte a halkan szuszogó lányt. Finoman elmosolyodva nézett fel rá. - Utálom a hideget - susogta, és ajkait kissé benedvesítve tovább beszélt. - Utálok fázni. A tavaszt szeretem, a napfényt, ami szétárad és élettel tölt el. A napfénycseppeket, amelyek szétszóródnak az arcunkon, amikor életük adója felé fordítjuk tekintetünket. Olyan, mintha maga az élet lenne nem? - faggatta gyengén, miközben pillái egyre súlyosabban nehezültek szemére. A meredt csendet, csak a fagyos vízcseppek monoton kopogása oldotta fel. Aya még mindig válaszra várt, míg a férfi az elhangzott kérdésen gondolkodott. A láz lassanként lejjebb kúszott a karjaiban tartott testben, bár Shiki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a neheze még csak most kezdődik. Kiemelte a vízből, és elkezdte levetkőztetni. Keze megremegett, ahogy az átázott blúz gombjaihoz ért. Tekintete lassan vándorolt fel nyakán keresztül az arcára. A nő ajkai lila színben pompáztak, míg hamuszín arcában smaragdokként világítottak a most vakítóan zöld szemek. Olyan volt, mint egy gyönyörűen megmintázott baba. De a babák tekintete mindig üvegesen mered az őket befogadó világra.

Némán vágtatott ki a folyosóra, rezzenéstelen arccal. Szinte felöklelte az ajtóban toporgó Akirát.
- Lement a láza, öltöztesd át! A NEF vezetője nemsokára jelentkezni fog - pillantott rá ridegen, és megindult a kijárat felé. - Nekem még dolgom van - vetette hátra a válla felett, és határozott léptekkel elindult arra, amerre ellenfelét sejtette. Tudta, hogy hol fognak találkozni. Mindent tudott róla, ahogyan azt is, hogy várja. Már itt volt a városban. Már csak oda kellett mennie, és el kellett metszenie a torkát.

***

Akira nehéz szívvel csukta be maga mögött az ajtót, és egy hatalmasat fújva ránézett az ágyra ültetett, törülközőbe csavart lányra. Aya még mindig mosolyogva nézelődött a szűk kis szobában, mintha valamilyen gyönyörű kertben sütkérezne. Teljesen delíriumi állapotban volt.
- Ayaka-sama? - kérdezte Akira óvatosan.
- Úgy szeretnék újra ott lenni - révedt el tekintete, és az ágyon hátradőlve lehunyta a szemeit.
- Hol? - nézett rá kérdőn a fiú, és óvatosan közelebb lopakodott az ágyhoz.
- Nagyapa kertjében - susogta maga elé, és összekucorodott az ágyon. Akira szemeit összeszűkítve az ágyhoz lépett, és betakarta a törülközőbe csavart lányt. Kisétált a fürdőbe, és az előkészített hajszárítót előhozva, gyorsan megszárította a nedves barna fürtöket.
- Majd meglátjuk, hogy hazamehetsz-e? Rendben? - kérdezte nyugtatóan, és a zsebébe rejtett telefont előkaparva azonnal tárcsázta főnöke számát.
- Elindult - mordult bele a telefonba halkan, de tisztelettudóan. - A katana nyelébe rejtettem a mikroszkopikus méretű nyomkövetőt, tudni fogom hol van. Mi legyen a csomaggal? Szállítsam? - kérdezte hidegen, és halkan hümmögve rápillantott az alvó lányra. - Igen. Elég rossz állapotban van, nem bírná ki. Igen - bólogatott katonásan. - Biztosítom a terepet, és utána szállítom. Értettem! - nyomta ki a telefont, és határozottan felemelkedett. - Nemsokára minden rendben lesz. Most át kell öltöznünk - sorolta a lázas lánynak a teendőiket, óvatosan feltámogatva őt az ágyon.
- Akira-kun? - kérdezte a lány kedvesen, és rámosolygott. - Ki vagy te valójában? - simogatta meg a kezét.
- Csak egy jó barát. Pihenjen! - emelkedett fel, és elindult a szekrény felé, melyből elővett néhány meleg ruhát, amit Shiki készíttetett ki a lánynak. Lassan, óvatosan bújtatta át a kinyújtott karokon a hosszú ujjú pizsamát, és illendően elfordult, amikor a fehérneműt Aya magára rángatta a törülköző alatt.
- Ne menj utána! - suttogta Aya szomorúan. A fiú hideg kék szemei azonnal a nő arcára vetődtek. Hihetetlen volt számára, hogy még a láztól elkábított leány is rájött a titkára. - Vagy esetleg...
- Kihallgatta a beszélgetést? - kérdezte kedvesen, és vészjóslóan fölé emelkedett. Egy pillanatra megfagyott a szoba fülledt levegője.
- Úgyis mondhatjuk - válaszolta lassan forgó nyelvvel. - Még egyszer megkérdezem. Ki vagy te Akira-kun? - Olyan határozottan és tekintélyt parancsolóan nézett rá, akárcsak ő. A főnöke.
- Már mondtam - mosolygott rá kedvesen, és visszanyomta Ayát az ágyra. - Egy jó barát - tette hozzá, mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót.

***

Akira sebesen haladt a jeladó irányába. A vöröslő pontocska már egy jó ideje nem mozdult meg. Tőle talán másfél yardra várakozhatott a célpontja. - Feltehetően már találkozott Hayatéval, ezért lapult meg - kalkulált előre, miközben azon töprengett, milyen stratégiát válasszon a feladat végrehajtásához. Mindenképpen fel kellett mérnie, hogy milyen terepen kell megmérkőznie a kapitánnyal. Lépteit felgyorsította, és a kabátja ujjába rejtett tőrre fonódtak ujjai. Megnyugtatta a hűvös fém hidegsége. Gyilkos nyugalma bénító méregként kúszott bele tagjaiba. Egyre gyorsabban és gyorsabban lélegzett, ahogy a célobjektum felé tartott. Már nem hallotta az embereket, a felkacagó kurvák hangjait. Csak a veszettül doboló vérárama létezett, lüktetve száguldozva ereiben. Sietnie kellett, hogy elérje mindkettejüket, bár a parancs egyértelműen hangzott.
A távolból már felderengett a koszos raktárépület. Kicsi, lőrésszerű ablakai vakon meredtek a mellette futó utcára. Kihalt és csendes volt minden. - Pedig még csak délután van - szűkítette össze szemeit a fiú, és lépteit lelassítva nekifeszült az egyik ház falának. Pár percig a jeladót figyelte, és az általa jelzett repedezett falú épületet. Egy mély lélegzetet véve, lassan elindult a bejárat felé. - Túl nagy a csend - haladt tovább óvatosan, és az ablakok alatt lebukva, eloldalazott a járda szélére, belesve az egyik mellékutcába. Dermesztő némaság honolt mindenhol, még a szél sem táncolt végig a piszkos konténerek és szállítószalagok roncsai között. Csak a tűzlépcső hegyesen felmeredő csövei emelkedtek ki a fal sziluettjéből, megtörve annak simaságát. Előcsúsztatta tőrét, és az egyik ablak melletti falnak vetette hátát. Újra rálesett a követőre, de a pont még mindig nem mozdult el. Ott volt bent a raktárban. Finoman behajolva lesett be az egyik ablakrepedésen, igyekezve minél kisebb felületet mutatni testéből. Ki tudja? Akár még el is fajulhatnak a dolgok odabent, és megsérülhet már idekint. A belső térben komor sötétség uralkodott. Sűrűségét az ablakok pici résein beáradó fénycsíkok törték meg, megvilágítva a plafonról lefüggesztett fémes láncon lógó kampókat és a levegőben szállingózó porszemeket. - Porszemek! Valaki már járt itt - kapta vissza fejét, és elszántan lebukva elsietett a tűzlépcsőig. Mélyeket lélegezve koncentrált a feladatra, hogy minél tökéletesebben hajthassa végre azt. Nem bizonytalanodhatott el. Nem retteghetett. A rettegés megöli a józan észt, és megbénítja a testet, mert valami olyasmitől tart, melyet nem ismer. Ő sem tudhatta mi lesz a dolgok kimenetele. Mégis megpróbálta. Úgy döntött a tetőről közelíti meg a helyiséget. Gyorsan felkapaszkodott a nyikorgó, rozsdaette létrafokokon és a tetőre jutva a bejárathoz sietett. Lassan felnyitotta a barnás színekben játszó vasajtót, és a következő pillanatban a kitáruló szárny mellé perdülve a falhoz lapult. A sötét feljáróból semmilyen visszhang sem szűrődött ki, így egy pár másodperces várakozás után elindult lefelé a lépcsőn. Szemei hamar hozzászoktak a félhomályhoz, ő pedig minden sarokból várva a támadást. Lassan learaszolt a tágas térbe. Finom fehér porral volt felhintve az egész padló. Valamikor egy lisztüzem részeként funkcionált a raktár, de már évek óta nem dolgozott itt senki. Újra rápillantott a jeladóra, amely folyamatosan küldte a jeleket. Itt kellett volna lennie előtte. - Akkor mégis hol van? - emelte fel pillantását, és megfagyva dermedt mozdulatlanná, amikor észrevette az árnyékban megmozduló alakot. Homlokára jeges veríték csorgott világos fürtjeiből, míg torka elszorult a rettenettől.
- Már vártalak Akira - hallatszott a szigorú hang. - Vagy inkább nevezzelek az állományneveden? AKIRA? - lépett ki a sötétből a férfi. Hosszú katanáján megcsillant az ablakokon beáramló lágy fény, kiemelve a penge gyilkos élét.
- Megleptél - húzta ki magát hűvösen, maga előtt tartva a tőrét. - Gondolom, már tudod egy ideje, és így csaltál csapdába - gondolkodott tovább hangosan.
- Nem hittem volna, hogy a NEF ilyen messzire elmegy, és egy ügynököt küld utánam - állapította meg tárgyilagosan az árny.
- Mint láthatod, ez megtörtént - jelentette ki nyugodtan Akira. Nem készült támadásra. Várt. - Hogyan jöttél rá? - kérdezte udvariasan.
- Várható volt, hogy ma is hívni fogod - jelentette ki ridegen.
- Valóban? - kérdezett vissza. - Ezek szerint kiszámítható vagyok.
- Csak elővigyázatlan - javította ki a fiút. - A kettős kelepcét illetően... Nem mindig az esik bele, akinek állították - csillantak meg a rideg rubint szemek.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés