I. kötet/13. fejezet: Pengeélen táncolva

 

- Százegy, százkettő, százhárom - számolta a felüléseket a fiú magában, élvezve, ahogy hasizmai egyre forrósodnak és fájdalmasan feszülnek az erőkifejtéstől. - Száznégy, százöt, százhat. - Egyre hangosabban fújtatott, és nyitott szemekkel meredt a körülötte pergő szobára. Nem akart elszédülni, így fókusz nélkül meredt előre, igyekezve kizárni a körülötte imbolygó szobát. Ha talált egy fix pontot az csak az elméjében létezett, nem pedig a szobában. Befelé figyelt, hallgatva a benne honoló, mélységes csendet.
- Százhét, száznyolc, százkilenc... - Az izzadság lassan, ragacsosan szivárgott hasáról nyaka felé, ahogy a függeszkedésre használt korláton lógva folytatta munkáját. Nem tompulhatott el, nem lassulhatott azért, mert pusztán megfigyelőként vett részt a munkában. Bármikor szüksége lehet az erejére és a gyorsaságára. Bármikor lebukhat, és ha menekülésre kerül a sor a lehető legjobb formában kell lennie.
- Száztíz, száztizenegy, száztizenkettő...
Pengeélen táncolt. Shiki valószínűleg már sejtette, hogy ő húzódhat meg a szökés mögött. Így jobb, ha innentől óvatos lesz, és még jobban figyel a körülményekre. Most háttérbe kell vonulnia amíg a kedélyek lecsillapodnak. Bár egy olyan férfinek, mint amilyen Shiki, nem jelentett semmit az időtényező.
Bármikor likvidálhatja, ha úgy látta jónak. Ennyire már sikerült megismernie.
A telefon vad zúgása rázta fel reggeli edzéséből. Akira egy laza mozdulattal szökkent le a szobája közepére állított magas korlátról, és lihegve benyomta a hívás fogadását jelző gombot.
- Tessék - szólt bele fojtottan egyik kezét kockás hasizmaira csúsztatva.
- Én vagyok - dörmögte egy mély hang a vonal másik végén.
- Nano - tátogta halkan Akira, és alig láthatóan nyelt egyet. - Igen? - kérdezte semleges hangon.
- Most értesültem róla, hogy a lány Karmosnál töltött egy kis időt - kezdte tompán, érzelmek nélkül.
- Összesen egy napot uram - felelte tárgyilagosan.
- Nem tűröm az engedetlenséget - mordult figyelmeztetően a férfi.
- Tudom, uram. - A lehető legalázatosabb hangot igyekezett megütni vele szemben. Kissé idegesen járkálni kezdett. A szoba hirtelen túl szűk lett számára, a levegő túl kevésnek tűnt meggyötört tüdejének.
- A gyógyszerek nála voltak? - fújtatott Nano egyre sötétebb tónusban a vonal másik végén. Határtalan düh uralkodott benne, mégis igyekezett visszafogni borzalmas haragját. - Még szerencse, hogy csak egy nap volt. - A fiú véve egy mély levegőt, azt hangtalanul kiengedte.
- Nyugi! - szólította fel magát.
- Nem tudom. Miért olyan fontos ez? - kérdezte hűvösen. Váratlanul lefékezte lépteit, és megtorpant a korláttal szemben. A mögötte álló tükörben figyelte kusza tincseit, és kipirult arcát.
- Itt csak én kérdezek - dörmögte Nano. - Szóval, nála voltak? - Elutasító ridegsége végigborzongatta Akira izzadtságtól nedves bőrét. Nem tudta, hogy a hűvös levegőtől vagy inkább a férfi válaszától rázta ki a hideg.
- Nem - felelte halkan. A félelem már kezdett eluralkodni rajta, megfosztva kommunikációjának egyik fontos elemétől a beszédtől. Torka egyre jobban összeszorult, és légzése kezdett elnehezedni. A megmagyarázhatatlan, páni félelem kezdte átvenni teste felett az irányítást, zsibbadt tehetetlenségbe lökve izmait, elnémítva hangját; mintha csak pecket ékeltek volna ajkai közé.
- Megmondtam, hogy nem mehet sehová - hallatszott a higgadt kioktatás. A hanghordozása veszélyesen nyugodt volt. Akira ilyenkor tartott a legjobban Nanotól. Nem lehetett kikövetkeztetni, hogy mi lesz megbízója következő lépése. A férfi kiszámíthatatlansága lassan kezdte az őrületbe kergetni. Nem egy emberét tette el láb alól azért, mert hibáztak.
De talán, ha szerencséje van elkerülheti Nanot. Nem tudta pontosan behatárolni mi miatt érzi ezt a megnevezhetetlen rettegést. Azonban ösztönei óvatosságra intették. Vigyáznia kell vele. Valójában nem tudta, mire lehet képes, milyen potenciálokat tud magában mozgósítani. Hiszen Shiki sem egy átlagos ember erejével és gyorsaságával bírt. Akkor ki tudja, milyen személy lehet a mostani főnöke?
Nano nem nagyon beszélt az indíttatásairól. A magánnyomozók, akiket múltja kikutatására bérelt fel pedig szintén nem mutattak fel eredményeket; ha egyáltalán elevenen tértek vissza hozzá.
A sötétben tapogatózott, és kénytelen volt elfogadni a fennálló helyzetet. Nano egy megfejthetetlen rejtély maradt a számára.
Egy valamiben azonban teljesen biztos volt; a férfi mindenáron el akart jutni Toshimába. Akinek pedig itt akadt valamilyen dolga, annak kellett, hogy legyen valamilyen célja.
- Mert céloknak lenniük kell, anélkül értelmetlen az emberi létezés - pillantott maga elé.
A célnélküli cél volt azaz indíttatás, amelynek létéről Akira egyszerűen nem akart tudomást venni. Ha találkozott is olyan emberrel, aki így élte az életét azt mélyen megvetette. Mert célok és megvalósítandó feladatok nélkül élni, számára értelmetlen és felesleges volt. Ami pedig felesleges azt jelentette a nélkülözhető dolgok csoportját képezi. Ami pedig nélkülözhető volt, az nem nyert értelmet az ő világában. Egyszerűen nem volt létjogosultsága.
Azonban Nanot egy valami miatt nem tekinthette elhanyagolható tényezőnek. Egy olyan meghatározó dolog miatt, amelyben hasonlítottak. Mind a ketten rendelkeztek egy meghatározott és feltehetően értelmes életcéllal.
A problémát már csak az jelentette, ha a két elképzelés keresztezni fogja egymást. - Az semmiképpen sem lenne jó. Akkor Őt is meg kellene ölnöm, márpedig az időmet semmiképpen sem akarom erre pocsékolni - húzta el ajkait.
Nano...
Egy olyan ember, aki célokkal rendelkezett. Elgondolásokkal és értelemmel rendelkező egyén, aki Toshimába akart jönni.
- Neki is csak egy célja lehetett - spekulált tovább -, megtalálni az Il Ret, és megütközni vele. De ahhoz Shikin keresztül vezet az út. Vagy talán nem? - harapta be duzzadt ajkait.
- Többet nem fordul elő ilyesmi - mondta darabosan, igyekezve uralkodni hangszínén. Nano nem jöhet rá, mennyire retteg tőle. Nem tudhatja meg.
Konkrétan nem tudta megfogalmazni miért akarja elrejteni mindenáron Nano elől a valódi reakcióit. Talán azért, mert úgy érezte amint tudomást szerez róla, az egyenlő a halállal. E mellett el kellett rejtenie előle a valódi céljait is.
- Nem ajánlom, hogy a saját céljaid eléréséhez felhasználd a lányt - utasította hűvösen Nano, és letette a telefont.
- Értettem - susogta a már süket éterbe, és összeszorította fogait. Mély levegőt véve igyekezett lenyugtatni felzaklatott idegeit. Shikin kívül egyedül Nano volt képes előcsalni belőle ezt a megfoghatatlan rettegést.
Amire nincsen magyarázat és nincsen szó. Csak érezni lehet és átélni.

 

***

Aya lassan vánszorgott fel a szobájába. Szoba? Nem szoba, hanem újdonsült börtönének egyik cellája volt. Sohasem gondolta volna, hogy egyszer újra bekerül egy másik kényelmes fogdába.
Az otthona volt az első. Milyen érdekes, hogy sokan szeretnek otthon lenni. Ő azonban sohasem szeretett a családjával élni. Idegennek érezte magát mindattól, amit nyújtani tudtak neki. Hiába vették körül gondoskodásukkal, mégsem tudott maximálisan feloldódni a közelükben.
Azután meghalt az anyja, és a meleg családi fészek egy dermedt pokollá változott. Fagyott hellyé, melynek mélyén mégis ezernyi perzselő láng várakozott arra, hogy kitörhessen. Mondhatná, hogy akkor változott meg minden és lett idegen az otthonában. Akkor haltak ki belőle az érzelmek, akkor szakadtak el a kötelékek. De ez nem lenne igaz. Mert ezek a dolgok, mint a gyökértelenség, a hontalanság érzete már régen vele voltak, állandó kísérőül szegődve mellé. Talán már akkor, amikor belezuhant ebbe a világba. A lépcső tetejére érve lassan fordult be az ajtajához vezető folyosóra. - Fogság. Valahol mindenki rab, teljesen mindegy mivel áltatja magát.
Az útját szegélyező festmények szereplői vakon meredtek le rá, és a reggeli fény hiába festette be rózsás színeivel ezt az elsötétített birodalmat, ő nem találta meg benne a ragyogást. Egy végtelen alagutat látott csak maga előtt, melyben nem voltak fények. Nem látott semmit csak érezni volt képes. A torz, árnyékban rejtőző szörnyeket akik őt vizslatták élveteg, ragacsos pillantásaikkal. Nem tudta levakarni magáról ezeket a lelkébe araszoló nyákos szemeket. Talán kimoshatatlan az a mocskos, gusztustalan érzés. Befészkelte magát a testébe, belekúszott zsigereibe. Uralta.
- Itt maradtam egy újabb börtönben. Megpróbáltam kitörni, és nem jártam sikerrel - hunyta le szemeit, ahogy lenyomta a kilincsét, és belépett a szobába. - Már be sem zárja az ajtómat. Úgyis tudja, hogy nem megyek innen sehová. Miért? Mert, nem merem megkockáztatni - zárta be maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodva felpillantott ideiglenes cellájára.
Az ablakok még mindig ugyanolyan koszosak voltak, mint amikor elment. A mindent beborító por fojtogatta. Lassan araszolt el a ragacsos üvegig és ráfektetve ujjait kibámult a kertre. Most szívesen kitárta volna az ablakot, hogy beengedhesse az éltető levegőt. Ujjai maguktól siklottak lefelé, és kissé felnevetett, ahogy megkísérelte felfeszíteni a nyílászárót. Nem engedett. - Miért is engedne? Nem egy hétvégi kiránduláson vagyok - kacagott keserűen. Homlokát nekitámasztotta az üvegnek, és ránehezedve figyelte annak hajszálrepedéseit. Vékony pókhálókként szőtték be a sárgás felületet, mint egy nagyon régi és öreg vonatablakét. Még mindig a kezében volt a lánc, és azt szorosan megmarkolva halkan felsóhajtott.
Egyszer a nagyapja mutatott neki egy ilyen vagont. A háború kitörésével nagyon sok régi emlék bukkant elő, de ugyanúgy más tárgyak az örök feledésbe vesztek. Az a kocsi is ilyen repedezett és töredezett volt, amit az egyik újonnan kijelölt hadiövezetben találtak.
Csak az egyik ablakon volt üveg, ő pedig kislányként tátott szájjal és elkerekedett szemekkel figyelte a rengeteg hajszálrepedést. Már kivontatták a feltárt helyről, és egy nagy mezőn állították fel, ahol a hadsereg északi szárnya ideiglenesen tábort vert. Ide ő is bejöhetett, és aznap nagyapjának kellett figyelnie rá.
Az elkerített kordon mögött álló vagont a legfontosabb tisztek tanulmányozták. Attól tartottak, hogy a lelet személyében valamilyen új fegyverrel állnak szemben. De a feltárt emlék nem volt más csak egy vonat. Az elfeledett múlt egy megkopott darabkája. A mező selymes, zöld füvét belepasszírozták a földbe, hogy az azon áthaladó furgonok kényelmesen haladhassanak a döngölt földön. Aya lekuporodva, vékonyka lábait átfogva leste a vonatot tovább, nem foglalkozva a körülötte sáskákként hemzsegő katonákkal. Egy apró, gyönyörű pillangó cikázott el a tábor felett kissé imbolygó szárnycsapásokkal. Nem vette észre senki, csak a hatalmas szemeket meresztgető, szánalmasan vékonyka kislány, akinek hosszú haja a csípőjéig lelógva keretezte bájos arcát.
- Pillangó! Milyen furcsán csapdos - nézegette Aya. Csak az ártatlan gyermekek tudják észrevenni azokat a szépségeket, amelyek körbevesznek bennünket. De ami szépnek látszik, még nem jelenti azt, hogy annak szépsége múlhatatlanul örök is.

***

„- Tábornok! A projekt alany kiválóan teljesített a teszten. - Rémülten rezzent fel álmodozásából. Már nem is emlékezett erre a rövid beszélgetésre, amit a tábornál folytattak le. - Engedelmével, idehoznánk gyakorlatozni! Szoknia kell a harcászati bevetést. - A szavak annyira üresen és hidegen csengtek. Még itt is megborzongatta a hideg üvegnek támaszkodva. Úgy hallotta vissza magában, mint egy szalagon rögzített hanganyagot. Nem tudta kiről beszélhettek, de nem is nagyon érdekelte. Őt csak a vagon kötötte le és a törött ablak. Azt sem értette, miért merült fel egyáltalán benne ez az emlék, hiszen nem is találkozott az alannyal. Mégis agyának egy elrejtett kis zugában megmaradt ez a valószínűtlen és megfoghatatlan beszélgetés a vonatroncs mellett.
- Természetesen - dörrent emlékeiben nagyapja hideg, érzéketlen hangja. Majd amint a katona magukra hagyta őket, az őszülő férfi újra felé fordult és kezét nyújtva, melegen rápillantott unokájára. Annak ellenére, hogy pap volt, mégis itt volt a harcmezőn. Ezt Aya soha nem értette, de apja megtiltotta, hogy megkérdezze, mit keres itt.
- Ki azaz alany? - hallotta saját gyermeki hangját, majd kezét a nagy tenyérbe csúsztatta.
- Csak egy nagyon különleges kisfiú - válaszolta a nagyapja. - De most hagynunk kell, hogy tanulhasson.
- Oh, megnézhetem? - kerekedtek el szemei kíváncsian csillogva. Pont annyira érdekelte, mint egy kiskutya vagy valamilyen cirkuszi látványosság.
- Nem - rázta meg nagyapja a fejét. - Tetszett a vonat? - kérdezte mosolyogva.
- Ühüm - bólogatott, és felemelkedett. Nem kezdett el nyafogni, hogy miért nem láthatja a különleges kisfiút. Mindig engedelmeskedett nagyapjának mindenben.
- Menjünk haza! - utasította a férfi, ő pedig engedelmesen bólintott. A háttérben még látta, hogy egy páncélozott rohamkocsi fut be, de már nem látta, hogy ki az, aki kiszáll belőle.
A kis pillangó pedig tovább repdesett a tábor felett, hogy végül maga mögött hagyva azt, megtelepedhessen a mellette húzódó még érintetlen erdőben. Azt senki sem látta, hogy az egyik hártyás szárny lágy szimmetrikus alakzatai kissé megtörtek. Talán csak egy kicsit kellett volna figyelniük, hogy lássák a gyönyörű pillangó haldokolva teszi meg utolsó rebbenéseit a tábor felett.
"Mint egy lassan és észrevétlenül pusztuló lélek."

 

***

Nagyot nyelve perdült meg, és véve egy mély lélegzetet igyekezett lenyugtatni zakatoló szívét.
- Honnan ez az emlék? Nem is emlékszem, hogy ezt átéltem volna - harapta be ajkait, és lassan elsétált az ágyáig. Halk reccsenésre figyelt fel, ahogy leült, és hátára dőlve elterült a bevetett paplanon. Valami határozottan beleszúrt a hátába, ő pedig morgolódva homorított fel, és karját háta alá csavarva, kipöckölte a támadót.
A megkezdett gyógyszeres levélke fémesen meredt vissza rá. Az apró pirulák mintha csak figyelő szemekként tanulmányozták volna szerencsétlenkedő mozdulatait. Nem emlékezett arra, mikor tette az ágyra.
- A gyógyszereim nem voltak nálam? - szorította szívére a fémes műanyagba bújtatott gyógyszereket. Az ágyon összekucorodva rémülten nyitott szemekkel meredt az ajtóra. - Mi lett volna, ha rosszul leszek? - kúszott belé a pánik. Hiába tudta, hogy nem történt semmi, mégis a félelem egyre mélyebben beletaszította az önmaga által generált rettegésbe. Ördögi tangóként keringett benne a gondolat, hogy akár rohamot is kaphatott volna. - Kiszolgáltatott vagyok - harapta be ajkait. Észre sem vette a szájából lassú patakként leszivárgó rubint színű anyagot. Lehetséges, hogy nem történt semmi, de a „mi lett volna, ha" érzése talán most uralkodott el benne a legjobban, nyomasztva egész lényét. Lehet, hogy csak az átélt élmények sokkja teljesedett ki most zaklatott idegeiben. De az végleg a kiborulás szélére sodorta, hogy a gyógyszerei nem voltak nála.
Mi lett volna, ha Hayate nem jön rá a betegségemre?
Ha nem kezd el gondozni, és a szívén viselni a szenvedésemet?
Meghaltam volna nélküled.
Mert te vagy a támaszom.
- Mi lett volna, ha nem szedsz gyógyszereket? - merült fel benne egy kellemes, férfias hang, valahonnan elméjének legmélyéről. Azonnal megdermedt, és tágra meredt szemekkel kezdett el reszketni az ágy tetején. A nagyapja hangján beszélt hozzá.
- Nos? - faggatta tovább.
- Meghalok? - kérdezte vissza gyengén.
- Semmi - susogta egy belső hang, melyet azonnal némaságra kényszerített.
Nem vagyok bolond.
Teste egyre jobban remegett, ahogy szemei előtt lefutottak a lehetséges alternatívák. - Hayate azt mondta, ha nem veszem be az előírt adagot akkor rohamom lesz. Újra visszasüllyedek az asztma legszörnyűbb állapotába. Most pedig - szorította még erősebben a levelet, melynek élei már tenyerébe vájtak -, egyre inkább fogy az adagom. Újat kell felíratnom különben nélkülük... Meg fogok fulladni - tudatosult benne a nyomasztó érzés. - Szólnom kell neki, mert pengeélen táncolok - szorította össze szemeit. - Mennyire szánalmas vagyok. Most meg fogja tudni, és akkor zsarolni fog. De ha nem szólok, akkor... Én nem bírom ki nélkülük - szöktek könnyek a szemeibe, és a torkát fojtogató hisztérikus sírás végre kitört belőle.
- Nem vagyok bolond - motyogta zokogva a takaróba.
Eddig észre sem vette, mennyire rabja saját kis piruláinak. Egy újabb börtön és útvesztő az életben.
Most azonban megőrjítette a gondolat, hogy nem kaphat többet, nincs ott az a védelmező biztosíték, hogy bármikor bevehet belőle, és bármikor segíthet rajta.
"Egy cukormázzal borított cella."
Bármikor ellazítja az izmait, a testét áttaszítva azon a vékony, tiszta elmével átléphetetlen korláton, amely a béke édes illúzióját lebegteti előtte. Keserédes kielégülést hozva bénító kínnal kevert gyönyört vonva maga után. Mert még a nyugalom édes felhőin lebegve is tudta, hogy átmeneti állapot, melyet érez. Nem tart örökké, és nem állandó a bódulatban megtalált szépség, melyet mindenhol keresett az életében.
Mégis örömmel lépett be ebbe a fogdába.
Mert ha megfosztaná magát a biztonságos szárnyalás lehetőségétől az élete nem lenne teljes. De milyen élet ez? Annak a rabja, amelytől a legjobban fél. Hiszen így is egy eszköz. Eszköze a saját gyengeségének.
- Függő vagyok! - zokogott fel elkeseredetten, de még az is meglepte, hogy beismerte önmagának. Teljesen kifordult önmagából. Olykor érzett magában annyi erőt, hogy felálljon a padlóról és ilyenkor cselekedni is képes volt. Máskor teljesen eluralkodott rajta a tehetetlenség bénító érzése.
- Nem vagyok képes semmire. Haszontalan vagyok - visszhangzottak benne a szavak. Egy erőtlen és magatehetetlen bábbá vált a gyógyszerek hatására. A tudatában volt mindennek, mégsem volt képes lemondani azokról a pillanatnyi és nagyon gyorsan elillanó örömökről, amelyet a pirulája nyújthatott neki. Még ha hazugság is az, amit ad. Még ha a valódi életét elvetve pengeélen táncolt is... Nem bánta.
"Önkéntes rabok, akik maguk zárják bilincsüket csuklóik köré."
A hátára gördült, és gépies mozdulatokkal pattintotta ki a pirulát az őt körbevevő védőcsomagolásból, majd tétovázva ajkaihoz emelte azt. Keze mégis lehanyatlott mellé, mintha nem akarná, hogy bevegye. Egy darabig üres fejjel feküdt az ágyon tágra meredt szemekkel nézve a plafont, majd újra útjára engedve a mozdulatot bekapta, és lenyelte a gyógyszert.
Olykor kellenek a hazugságok. Szükségünk van az önáltatásra. Nem számít, hogy tudjuk becsapjunk magunkat és az eszmélés csak fájdalmasabb és ridegebb.
- Legalább ennyi boldogságot had kapjak - hunyta le pilláit, átadva magát a sötét álom nélküli álomnak. A lánc körüli görcsös szorítása lassan megszűnt, és az ezüstös apró ékszer megadóan hullott mellé a takaróra.

 

***

Az est megérkeztével Shiki újra elindult halálos portyájára. Magára kanyarította fekete kabátját és hosszú katanáját a kezébe fogva ellépdelt a sikátorok irányába. Nem sietett, nem hajtotta senki és semmi. Talán csak a benne lappangó, hideg vérszomja volt az, amely arra ösztönözte, hogy előrehaladjon és öljön. Mintha a gyilkolásból soha nem lehetne elég.
Érezte a rátapadó szemeket, melyek vizslatva követték minden egyes mozdulatát. Az Igura versenyzői apró patkányokként meredtek rá, megbújva az apró utcácskákban, félve saját haláluktól.
Pedig nem tudhatták ki ő valójában. Hiszen aki vele találkozott, az nem hagyta el élve a helyszínt. De ennek ellenére talán ők is érezték a belőle áradó különös feszültséget.
Amíg a lány, fürdött átellenőrizte a szobáját, hogy ne tudjon megszökni. Jobb az óvatosság, ha a tábornok unokájával áll szemben. Bár valahol tudta, hogy a beszélgetésük után Aya nem fog megszökni. Már indult, hogy elhagyja a szobát, amikor szemei sarkából felfedezte a szürkés villanást. Ajka egy pillanatra megrándult.
A gyógyszeres tasak az ágy mellett hevert az elrongyolódott szőnyegen. Nem volt egy kíváncsi alkat, de ha a lánynak betegsége volt, akkor arról tudnia kellett.
- Ki tudja? Lehet, hogy valami komoly dolog. Nem kéne idő előtt meghalnia - húzta fel szemöldökét, ahogy elkezdte vizsgálni a pirulákat. - Aya-sama, gyógyszert szed? - Nem is vette észre a lányon, hogy beteg lett volna. Egy váratlan elhatározással kipattintott egyet belőle, és markába zárva az ágyra hajította a megkezdett csomagot.
Úgy döntött hozat még a nőnek ebből az anyagból. Már tovább is adta gyógyszerészének a pirulát, hogy vizsgálja meg és azonosítsa. Lehet, hogy egy egyszerű fájdalomcsillapító vagy fogamzásgátló. De az is lehet, hogy a lány valamilyen komoly dolgot rejteget előle.
- Beteg is lehet - gondolkodott tovább, ahogy haladt halálos útján. - Egy halottal nem lehet üzletelni.
Az éjszaka nagyra nyúlt árnyai sötéten kúsztak utána, követve minden egyes lépését. Az eső utáni pocsolyák egy része már felszáradt a napsütésben, csak néhol villantak meg maradványaik a villódzó neonfényekben.
Az éjszaka leszálltával újra érezte a város betonos bűzét. Kaparta az ember torkát, és orrába alattomosan belekúszott az alatta futó szellőzőrendszerből felgomolygó pára.
Az utat burkoló aszfalt napközben magába szívta a lángoló napsütést, hogy aztán éjszaka visszaárassza magából, megfertőzve a lehűlő levegőt fülledt bűzével. Áporodott, városszag volt ez, melytől mindig is irtózott.
Pedig Toshima már az otthonává vált, ha egyáltalán egy olyan embernek, amilyen ő volt létezhetett ilyen hely a világon. Mégis a gyermeke volt ez a város, hiszen ő tette azzá, amivé végül vált. Egy sötét és átláthatatlan csatornarendszerré, amelyben valóban csak patkányokként mozognak az emberek. Függetlenül attól, hogy rászolgáltak-e erre az életre avagy nem.
Nem számított. Toshimában ezek a dolgok lényegtelenek voltak. Itt nem számított ki vagy és milyen értékeket hordozol magadban. Azok az értékek idővel úgyis elkoptak és elhalványultak.
Belelépett az egyik félig felszáradt pocsolyába, és felfigyelt az előtte haladó férfira. Ujjai megfeszültek kardjának markolatán és könnyed léptekkel sietett kiszemelt áldozata felé. A vadász ösztönösen választja a legmegfelelőbb prédát.
Egy darabig még hallatszottak a lépteik, ahogy ütemtelenül kopogva haladtak egymás előtt. Majd az egyik lépés kissé gyorsítani kezdett. A tompa dobogás egyre sebesebbé vált, szinte futva menekült ellenfele elől.
Pótcselekvések sorozata, melyek pengeélen egyensúlyozva igyekeznek megtartani az embereket megszokott életükben. Ezzel mutatnak utat, nyújtanak biztonságot elleplezve a változás lassan feltámadó szelét.
De nem akarhat mindenki megváltozni, és nem is lehet képes rá.
A léptek váratlanul elhaltak. Csak néhány nyisszantás, és egy pár fojtott kiáltás hangzott fel a sötét sikátor mélyéről.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés