I. Kötet/10. fejezet: Harc a sikátorban

 

Felszisszent amint meghallotta a férfi jól ismert hangját. Annyira kevésszer találkoztak, orgánuma mégis beleégett tudatába. Emlékezett rá. Mély hangja ott visszhangzott a fülében, pedig legszívesebben elfelejtette volna azt a napot, amikor foglyul ejtette. Miatta veszítette el újra a szabadságát. Mégis megkönnyebbült, és valami megmagyarázhatatlan hálát érzett a gondviselés iránt, aki idevezérelte őt.
A fogva tartóját.
Mert ő sem különbözött a szerájbeli emberektől. Egy cseppet sem. Legfeljebb nem erőszakolta meg és ütötte meg, mint ahogyan itt tették ezt a nőkkel. Legalábbis eddig a napig Shiki nem bántotta. De most minden meg fog változni óvatlan tette miatt.
Tudta, hogy a férfi pokolian mérges rá a szökése miatt. Hiába tündökölt a megmentő hős szerepében, ő végtelenül rettegett attól, hogy mit fog tenni vele a megmentése után. Mert az, hogy ő itt van azt jelenti, hogy igenis tud a szökéséről. Minden bizonnyal miatta van itt, és valószínűleg dühös rá.
- Lehet, hogy meg fog ölni? - rágcsálta ajkait idegesen. - De nem. Akkor már nem venné hasznomat - bátorította magát Aya, és újra végigrohant testén egy reszketés hullám. - De várjunk csak! Hogyan talált meg? Hiszen ez egy hatalmas hely... - Lázas gondolataiból megmentője hangja térítette magához.
- Hé, te! - szólította meg Shiki elmélyült hangon a férfit. Karmos azonnal az ellenfele felé perdült, otthagyva a szemetet és a lerakott sittet. Tudta, hogy a lánynak valahol itt kell bujkálnia, hiszen olyan sok ideje nem lehetett a menekülésre. Valószínűleg megtalálta volna, ha Shiki nem zavarja meg a munkáját.
- A francba! De megnéztem volna a fejét, ha a zsákmánya torkának szegezem az egyik karmomat. - Ajkai gyilkos vigyorra húzódtak, és karjait széttárva gúnyosan rápillantott a férfira. A karjára felcsatolt karmok hidegen megvillantak az utca gyér világításában. Hosszú lándzsája hidegen koppant a nedves aszfalton amikor elhajította. A falakról lelógó neonok folyamatosan zúgtak, Aya pedig csak most volt képes meghallani a hangjukat. Eddig ezt sem volt tudta észlelni. A cipőt újra megszorítva, tovább fülelt. A közvetlen veszély elhárult a feje felől. De itt van egy másik probléma amelyet meg kellene oldania.
- Hogyan léphetnék le innen? - kétségbeesetten kémlelt ki ideiglenes rejtekéről. - A terep nem alkalmas, nem tudok elfutni. Vagy ezt kellene tennem? Felállni és futni? - Szívverése egyre hevesebb taktust diktált mellkasában. - Nem... Nem merem megtenni. Nincs hova futnom... Golyót repítenek a hátamba - harapott ajkaiba, és ismét kirázta a hideg, ahogy meghallotta az őt követő férfi hangját.
- Üdvözöllek szerény hajlékomban! A szeráj vezetője vagyok - duruzsolta kellemesen. Aya újra és újra megborzongott a hangjától, mintha csak egy hideg késlapot nyomtak volna a gerince aljához, hogy onnan zsibbasztó, bénító érzetet keltsenek testében.
Shiki nem válaszolt, csak hosszú katanáját maga elé emelve komoran rápillantott.
- Karmos! - köpte megvetően a férfi. - Van valami nálad, ami az enyém - morogta hidegen. A szőke férfi élesen felnevetett.
- Oh! És mi lenne az? - provokálta a férfit.
- Hol van? - kérdezte színtelenül a férfi, de a másik válaszként csak felnevetett. - Értem, akkor nem találtad meg! Valahol itt kellett megbújnia az elhasznált holmik és a szemét között. Óvatosabbnak kell lennem. Ki tudja, hol rejtőzik? Még a végén megölném. Az pedig számomra nem kifizetődő.
- Sok a beszéd Shiki - vágta hozzá flegmán, és támadóállást felvéve azonnal nekirontott a férfinak. Shiki mozdulatlanul állva várta az ellenfelet. Aya nem mert kikémlelni a szemetes mögül, csak a falhoz tapadva rezzent össze a rekedt kiáltásra, mely elhagyta a Karmosnak nevezett férfi ajkait. Halkan csendülő hang, a két penge éles sikoltása a dermedt éjben.
Shiki egy laza mozdulattal hárította a felé érkező bal karom csapását. Mozdulata közben megcsörrentek a láncok nyakában. Hosszú kardját az ujjak közé csúsztatva megakasztotta a támadás lendületét. Az oldala felé közeledő csapás elől szinte eltáncolva kifeszítette a férfi bal karját, és szabadon maradt öklével bezúzta a tüdejét. A karom a levegőt átszelve lezuhant a földre, ahogy Karmos megtántorodott a találattól. Tekintetük egy pillanatra összeforrt. A hideg vörös és a dühtől lángoló kék tekintet. A tompa reccsenés adta tudtára, hogy Shiki bezúzta néhány bordáját. De még így sem érezte magát gyengébbnek. Hörögve vett egy mély lélegzetet, mely aztán sípolva távozott megkínzott tüdejéből.
A férfi tudta hová kell ütnie, hogy a tüdő puha, szivacsos állományát átszúrhassák a bordákból leszakadozó csontszilánkok. Az ütéssel megbénította egy pillanatra a légzését, és fulladozva próbálta kihúzni beakadt karmát a férfi szorításából. A pengék hideg csikorgással csúsztak szét, amikor a két férfi elugrott egymástól. Shiki elégedetten szemlélte művét.
Tudta, hogy a zúzódás nemsokára elkezdi megbénítani a tüdő lebenyeit. - Legalábbis a bal tüdő két lebenye garantáltan megsérült az ütés következtében. Ezzel nem sikerül annyi oxigént eljuttatnia az agyhoz, és a reakció ideje lassulni fog. - Akár pár tized másodperc is elegendő volt a harc során, hogy előnyhöz juthasson. Ajkain egy alig látható kegyetlen mosoly siklott végig, amint elképzelte maga előtt a ruharétegek alatt megképződő lilás foltot, a zúzódás helyét. - Valószínűleg neki fel sem fog tűnni - gondolta sötéten, elfojtva vigyorát. Egy darabig néma csendben figyelték a másikat. Csak a vak üregként tátongó éjszaka meredt rájuk tudva, hogy egyikük ma nem hagyja el élve a sikátort. Egy élet-halál harc mindennapos dolog Toshimában, és azoknak az embereknek, akik itt élnek. Talán már nem is igazán emberek, akik érző lényekként élnek és hibázhatnak. Ha itt hibáznak, meghalnak. Eltűnnek, nyomtalanul a gondolataikkal, az álmaikkal együtt. Semmivé válnak.
Megőriznek az emlékek? Talán. Hiszen ott lenne egyedül esély a túlélésre. De kinek az emlékei tartják meg? Akik megölték?
Keserű továbbélése egy emberi személynek.
A város foglyul ejti az embereket, nem engedi el őket, mert egy újabb életminőséget ad nekik, mely már szinte nem is emberi. Mert itt a rendezőelv nem az élet, hanem a harc, a folyamatos küzdelem. Az élni akarás egyvalamire irányul a küzdelemre, az eljövendő másnap reményében lebonyolított összecsapásra. A túlélésre.
Shiki újra megindult a férfi felé. Először fel kellett mérnie mire képes az ellenfele. Bár Karmos nem volt nagy falat neki. De ki tudja, milyen meglepetéseket tartogat neki? Az ellenfelet soha nem szabad lebecsülni. Egy laza mozdulattal csapott le a férfira, és kezdte el hátrálásra kényszeríteni. Pont oda, ahová Aya rejtőzött.

A lány csak azt érzékelte, hogy a fémesen csattogó hangok egyre hangosabbá és hangosabbá válnak, ezzel is jelezve, hogy a két harcoló fél közeledik felé. Mégsem mert megmozdulni. Nem mert kikémlelni az erődként fölé magasodó lom és szeméthalmaz felett, mert félt mind a két férfitól. Hiába tudta, hogy az egyikük miatta jött, hogy megmentse, és elvigye innen. - Megmentse. - De mitől akarja megmenteni? Valójában neki is csak eszközként kellett. Egy eldobható tárgyként. Egész életében harcolt és küzdött az ellen, hogy eszközként kezeljék. - Nem vagyok az.
Picire összegömbölyödve kémlelt ki a résen, és figyelte a párducként mozgó két alakot. Olyanok voltak, mintha csak táncolnának. Mintha a tét nem is az életük lenne. Játszi könnyedséggel tértek ki, és hárították egymás csapásait. Egy elvont, elborzasztó haláltánc, amihez a zenét az egymáson elcsúszó pengék elhaló sikolya szolgáltatta, míg a taktust a szívek dobogása adta meg. Az energiától pulzáló szívek, csak arra vártak, hogy valaki kitépje belőle az élet legutolsó, legapróbb szikráit.
Aya felpillantott az egyre jobban elhomályosuló, vakon pislogó csillagokra, melyek jelezték a hajnal érkezését. Hideg lángokként tündököltek a még jegesebb éjszakában.
Remegő térdeit még jobban maga elé húzva reszketett tovább. Testében bénító méregként áradt szét a félelem. Ajkait már véresre harapdálta, ruhája teljesen átnedvesedett az esőtől nyirkos, hideg földön. Egyre jobban remegett, hiába próbálta csillapítani teste rángását. Egyszerűen képtelen volt uralkodni magán. Rettegett és ez az ősi zsigereiből előtörő félelem teljesen átjárta a lábujja hegyétől, egészen a feje búbjáig.
Könnyei megállíthatatlan patakokként folytak végig arcán. A feszültség már máshogyan nem talált kiutat a szervezetéből. Halkan fel-felcsuklott lázas igyekezetében, hogy a torkában képződő könnygombócot visszatuszkolhassa. Hatalmasakat nyelve próbált lecsillapodni.
- Nyugodj le! Le kell nyugodnod!
De a pengék egyre közelebbről csaptak össze, egyre élesebben sikoltottak közvetlenül mellette, ettől újra fellendítve adrenalinját az egekbe. Lassan átaraszolt a konténerhez, és hátát hozzá simítva, összegömbölyödött. Nem bírta végignézni, csak hallgatta a rekedten feltörő hangokat.
Shiki pedig elkezdte szépen, precízen kivégezni az áldozatát.
- Honnan tudtad, hogy nálam van? - kérdezte hűvösen. Mintha nem is egy harc közepén lenne, hanem egy tárgyalóasztalnál ülne.
- Miről beszélsz? - vicsorgott vissza Karmos, kivédve a férfi egyik csapását. - Nehéz az ütése, és a súlya folyamatosan lefelé kényszerít. De ez nem jó a bordáimnak. A fenébe! Hol ütött meg ez a rohadék?!
Pillái egyre sűrűben csapkodtak, igyekezve kipislogni a szemei elé kúszó homályt. Egyre több kisebb sebből vérzett, és ahogyan Shiki módszerét ismerte tudta, hogy ez csak a kezdet. A sebeibe csorgó sós veríték vadul csípte a vágatokat tovább zilálva koncentrációját. Az apróbb vágások után következtek az izmok, és az inak elmetszése, melyek meggátolják majd a védekezésben.
- Ne ködösíts! - utasította a kapitány hideg hangján, és újra elé pattant. Hosszú kardja elmetszette az egyik térdben futó ínt, és Karmos fél térdre zuhant. Vadul kortyolva harapta a levegőt, igyekezve minél többet juttatni szervezetébe. De az egyik tüdeje nem funkcionált túl jól, és ezért újra kezdett elhomályosulni a látása. A világot finoman remegő képként látta, mintha csak egy hullámzó víztükör felületén át tekintett volna rá. - Lassabb vagyok!
- Nem ködösítek! - tiltakozott lihegve. Nyakán finoman végigcsúsztak a tarkójából kiinduló izzadtságcseppek, savként marva bőre felületét. A lándzsaszerű fegyvert nem használta a harcok alkalmával. Azzal csak kivégezni szerette a túszait, vagy egy kicsit megszurkálni őket, miután már tehetetlenek. Hosszú, szőke lobonca alól nézett fel a vöröslő szempárba, és ajkait megnyalva kihívóan tekintett fel a férfira. - Elintézhetnénk mi ezt máshogy is... Nem gondolod? - kérdezte kihívóan, és remegve feltápászkodott.
- Féreg! - mordult rá a férfi, ahogyan elvágta a másik térdszalagot. A férfi tehetetlen rongybábuként esett össze. - Eljátszogatnék veled, de jelenleg fontosabb, hogy megtaláljam a lányt. - Lassan lépdelt egyre közelebb a férfihoz, aki csapott egyet felé a karmával. Shiki egy fáradt sóhajjal metszette le a zavaró végtagokat.
Karmos egy pár másodpercig elhűlve meredt karcsonkjaira, ahogyan arcába spriccelt vöröslő vére. Saját vérének íze, mely lecsorgott szája sarkába, és onnan beszivárgott ajkai közé enyhe tébolyt indított el elméjében.
A fájdalom érzetet elhomályosította a vak gyűlölet, a tehetetlenség vad dühe. Úgy döntött, most már akkor sem beszél, ha az élete múlik rajta. Az élete?
Már nincsen élete. Azóta nincsen, hogy Shikivel szemben veszített. Mert veszített, ez már nyilvánvaló volt a számára. Levágott karmai és karjai mellette hevertek a mocskos, nedves földön, belelógva az egyik pocsolyába. - Végem van.
Shiki mindenkit kivégzett, aki az útjában állt. Ő pedig az útjában állt, és mivel összecsaptak és veszített... Tudta, hogy ezzel mindennek vége.

Aya reszketve, kimeredt szemekkel hallgatta a két férfit. Szemeiből már nem folytak a könnyek. A megkínzott könnycsatornák nem voltak képesek kiereszteni magukból a sós cseppeket. Kézfejébe harapva fojtotta vissza a feltörő halk sóhajokat, melyek el akarták hagyni ajkait. A rettegés apró lélekharangjai kondultak meg benne minden egyes levegővételével. Nem látott semmit, csak a hangokat hallotta, és a hozzá elérő foszlányokat.
- Mondhatnám, hogy megszorongattalak, heh - nevetett fel őrülten a férfi, miközben levágott csonkjait bámulta.
A neonlámpák hidegen pattogtak a három ember között, visszhangozva a távolságot közöttük.
Egy férfi, aki a sötét elleplező erejét használva sétál, hogy kíméletlenül gyilkolhasson.
Egy másik, aki a sötétben kúszva, elrejti aljas számításait.
Egy lány, aki a sötétben bújik meg reszketve, mint egy gyermek.
Shiki nemtörődöm tekintettel figyelte a tébolyult férfit.
- Te tényleg egy féreg vagy - lendítette meg katanáját a férfi felé, és egy elegáns metszéssel átszelte torkát. Karmos végig a rubint szemeket nézte, melyekben nem látott sem kíméletet, sem más érzelmet. Még undort sem.

Aya még kisebbre kucorodott össze, ahogy meghallotta a lecsapó pengét, és a nyomában tompán eldőlő test puffanását. A halk, elfojtott hang hörögve bukkant ki a nyitott légcsőből és a szájból egyszerre. Visszataszítóan bugyborékoló, elhaló hang volt.
Nem mert megmozdulni, alig mert lélegezni. Csak ült, hátát nekivetve a hideg fémnek, és reszketett. Az átkozott remegés már teljesen átjárta legyengült tagjait. Lehelete tejszerű páraként fodrozódott előtte a levegőben.
Nem hallotta a mellette tompán megnyikorduló lépteket, és nem látta a mellé letérdelő férfit.
Shiki elhűlve tekintett végig a lányon. Bár nem kellett volna, hogy megrázza a látvány, mégis megdöbbentette a belőle áradó törékeny üresség. Az ujjatlan felső, melyet ráadtak nem takarta a puha vállakat, és a vadul fel-leemelkedő mellkast. A rövid szoknya és a kezében görcsösen szorongatott magassarkú cipő, a sokkos arc. Halkan felsóhajtott, és megragadta a nő vállait.
- Ayaka-sama! - rázta meg finoman, de a lány nem reagált. Csak rémülten összerezzent, és tágra nyílt szemekkel feltekintett rá. Ayaka ajkai szétnyíltak, mintha valamit mondani akart volna, de a cserepes száj azonnal összezárult. Shiki kihúzta a cipőt a kezéből, és közelebb vonta magához.
A hatalmas zöldes árnyalatú szemek óriásira nyílva tanulmányozták a hajába száradt, és az arcán elmaszatolt alvadt vért. Aya szembefordult vele, és nagyot nyelve zavartan pislogott fel a rubint szemekre. Egyik keze tétován indult meg felé, és rásimította kezét a férfi arcára. Shiki megdermedve hagyta, hogy a lány hozzáérjen. De amint a barna szemek rásiklottak a másik hideg, vörösen izzó szemeire, azonnal elkapta a kezét róla. Nem is értette, miért érintette meg, hogy miért érezte azt, hogy meg kell érintenie. Talán mert egyedül belőle áradt az élet melegsége.
Némán figyelték egymást, a másik előtt térdelve a lágyan felkelő hajnali fényekben. Aya érezte, hogy szívét elönti a hála. Mintha a felkelő nap, valami újat hozott volna el benne. Talán egy új reményt.
Karjait maga elé húzva megtámaszkodott rajtuk. Még mindig remegett, és egy mélyet lélegezve igyekezett mosolyt erőltetni ajkaira.
- Megint elhagytam - súgta száraz torokkal. A férfi levetette kabátját, és a nőre terítve finoman a karjaiba emelte. Tudta miről beszél, de úgy döntött később adja oda neki a láncot. Aya egy pillanatra eltekintett a férfi válla felett, és szemei dermedten itták magukba a látványt.
A gyalázatosan megcsonkított test vérezve hevert a nedves földön. Levágott karjai nem messze hevertek egy pocsolyába lógva. Egyre gyorsabban kezdte el kapkodni a levegőt, és nem mert a férfi arcára pillantani. Újra remegni kezdett a lelkébe és tagjaiba maró iszonyattól. Shiki azonnal érezte a nő megfeszülő testében beálló változást. Megfagyott közöttük a levegő.
Tudta, hogy mit néz, és hogy mit lát. Egy hullát. Egy emberi tetemet, amit ő tett olyanná, amilyennek látta. Tudta azt is, hogy mire gondol.
- Mire lehet még képes? - harapott az ajkaiba a lány. Az új nappal születő remény pedig lágyan elaludt szívében, mint egy lassan kihunyó, gyertya lángja.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés