I. kötet/9. fejezet: Vérengzés a szerájban II.

A cipőt kezében szorongatva reszketett a falnál, összekuporodva olyan kicsire amennyire csak lehetett. Az orrán kifújt pára gőzölögve szállt fel előtte a levegőben, pillanatnyi fehérségével átitatva a tinta fekete éjszakát. Egyik kezét orra és szája elé szorítva feszülten hallgatózott tovább. - Nem vehetnek észre, nem láthatnak meg - szűkölt fel elméjében egy hang. Háta egyre inkább átfagyott a jéghideg nedves fal miatt, melyhez hozzátapadva várakozott. Görcsösen összerándult izmai teljesen megdermedtek a kíméletlen fagytól. Nem volt annyira hideg, mégis az olykor meglebbenő levegő hűvössége láthatatlan karomként karcolta végig bőrének felszínét. Hallgatózni akart, mégsem hallott mást csak a lüktetve fülében doboló véráramát. Kizárva, kirekesztve minden hangfoszlányt vagy neszt. Mégis azt, amit nem akart meghallani, érzékelte. Az eddig tétlenül várakozó lábak most lassú, csoszogó léptek formájában megindultak a konténer felé ahol meglapulva rejtőzött. Olyan vontatottan és óvatosan mozgott az illető, mint egy vadász, aki éppen az áldozatát készült becserkészni. Aya egyre görcsösebben markolta a cipőt, hegyes sarkát maga előtt tartva védekező eszközként. Bár a cipő sarka nem volt annyira hegyes, mint egy penge, de ha valaki pusztakézzel támad rá, talán nyer egy kis időt, ha belevágja a lábába.
De ha fegyverrel?
Esélye sem volt. Mégsem akart belegondolni abba a logikus következtetésbe, hogy ha őr az illető, aki követi, akkor minden bizonnyal fegyver is van nála. Éles csattanás verte fel zakatoló gondolatai közül. Üldözője a testét rejtő konténer melletti lomokba túrt bele. Nyakizmai annyira merevek voltak, mintha az élő szövetek helyén acélcsövek meredeznének, nem engedve ruganyos mozgást testének. Izmai nem akartak engedelmeskedni akaratának, és önálló életre kelve satuként szorították, korlátozva mozgásának szabad terét. Teste egy börtönné vált. Érzékelt, mégsem tett semmit, hogy elhárítsa a ráleselkedő veszélyeket. Lassú, vontatott mozdulatokkal fordította fejét a hang irányába. Feje remegett az erőfeszítéstől. Kikémlelt a vékony résen át, ami a fal és a konténer között húzódott. A szemei elé táruló rémületes kép miatt a levegő egy pillanatra bent rekedt a tüdejében.
A hosszú, acélból készült fegyver végére egy késhez hasonló penge volt rögzítve. Aki követte, most vadul szurkálta át a ledobált lomokat. A dárdára emlékeztető gyilkoló eszköz egy élő testet keresett. Az illetőt, aki kezében a gyilkos kést tartotta nem láthatta az előtte tornyosuló hatalmas tárolótól. Fülében csak a folyamatosan szúró, döfő mozdulatokat hallotta. A penge sikoltva csusszant ki az eldobált, egykori használati tárgyak közül. Rádiók meredtek rá süketen, televíziók bezúzott monitorjai néztek rá vakon. Néha halk káromkodást hallott, ahogy a férfi odébb rúgott egy-egy legurult használhatatlan lomot. Újra halk csattanást, és tekintete rémülten itta be a látványt.
A férfi karjára egy meghosszabbított karomra emlékeztető fegyver volt felcsatolva, azzal túrta el az útjába kerülő lomokat. Már lélegezni is alig tudott a bénító rettegéstől. Csak akkor merte kiengedni a belérekedt levegőt, amikor a fülét kínzó döfést meghallotta.
Keze mögé rejtett ajkaiba mart, nehogy hangosan felzokogjon. Idegrendszerének stabil falai egyre jobban repedeztek a ránehezedő nyomás következtében. A tétlenségre ítélt teste, az elfojthatatlan pánik mely eluralkodott rajta, összekuszálta józan gondolatait; a rettegés már szerves részévé vált az életének. Felőrölte az erejét, végül megtörte az akaratát.
Nem volt többé ereje védekezni és ellenállni. Tehetetlen rongybabaként érezte, ahogyan az eddig görcsösen szorongatott cipő lassan lecsúszik teste mentén az ölébe. Másik keze lehanyatlik szájáról, ezzel hagyva, hogy a testnyílásaiból felszabaduló pára kiszakadjon az előtte tátongó koromfekete éjszakába. Már nem volt több remény, nem volt több kibúvó. Nem volt több mellékutca ahová elkanyarodhatott volna. Nem volt többé semmi, csak a tehetetlen várakozás. Várni a halálra.
Gondolatai szabad madarakként szárnyaltak. Képtelen volt felfogni a dolgok súlyát. Egyfajta transzba esett, mint akkor, amikor elkísérték az előkészítő szobába. Hiába akarta megmarkolni a cipőt, hogy belevágjon majd a támadójába. Hiába akarta mozdítani a lábait, hogy futásra bírja ernyedt izmait. Valahol az akarata a folyamatos harc során eltűnt, és semmivé foszlott. Még az a tény sem rémítette meg, hogy maga az akarat, az élni akarás tűnt el belőle. Kétségbeesetten kaparászott nyakában, de az eddig talizmánként benne feszülő lánc nem volt sehol. Elszörnyedve hunyta le a szemeit. Nem emlékezett arra, hogy az apró lánc mikor szakadt le róla.
- Ennyi volt Aya - állapította meg rezignáltan. - A függöny, most valóban legördül - tekintett fel, ahogyan csuszatoló, hideg fémes hangok váratlanul elhaltak. Már csak egy lépés hiányzott és elérkezik hozzá. Már csak egy tétova, féloldalas mozdulat és nem kell tovább várnia a halálra. Egy másodpernyi idő, egy töredéknyi. Csak annyi, ameddig egy kapkodó lélegzetet még vehet, és gondolatban elbúcsúzhat mindenkitől.
Mégsem jutott az eszébe senki.
Csak egy utca egy kávés bódéval és egy hajléktalan férfi, aki folyamatosan dobálta.

 

***

Shiki és csapata meglapulva várakozott az épület bejárata előtt. Fejére ráigazította az apró mikrofont, és bekapcsolta. Némán intett a társainak, hogy tegyék ugyanezt, és egy másik kézmozdulattal mindenkit a már előre megbeszélt pozíciójába parancsolt. Csapatának tagjai hangtalan, testetlen árnyékokként olvadtak bele a falakba, elfoglalva helyüket a betörési pontokon.
- Jól hallotok? - mordult bele a mikrofonba.
- Igen kapitány - morgott bele egy mély hang.
- Odabent a lányon kívül azt öltök meg, akit akartok - adta ki a parancsot halkan. - De ha a neki bántódása esik... - A mondatot nem fejezte be, mert nem volt rá szüksége. Mindenki tudta mire gondol. - Nem ajánlom, hogy elcsesszétek az üzletemet. Világos? - dörrent bele jegesen az ajka előtt lógó mikrofonba.
- Igen - hallotta a fülébe dugott fülesből. Hűvösen kémlelt körbe az elhagyatott raktárépület területén. A kocsi kint várakozott indulásra készen, ha bármikor megérkeznének a lánnyal együtt. Amint valaki megtalálta a tábornok unokáját, azonnal ki kellett hoznia, és az adóvevőn jeleznie kellet a társainak, hogy induljanak el kifelé az épületből. Aki nem ért ki tíz percen belül a kocsihoz, azt nem várták meg. A pozícióikat nem tarthatták a végtelenségig a kiáramló vérebekkel szemben. Különben rommá lőtték volna a kint várakozó furgont. Nem kockáztathattak. Így kiadta a parancsot, hogy amint a lány megvan, mindenki azonnal induljon el a kocsi felé.
Az emberei pedig már akcióba lendültek. Neki csak várnia kellett. Öt percet adott a külső, tisztogató akció végrehajtására. Még két perc állt a rendelkezésükre, hogy az épület körül posztoló őröket hangtalanul leszedjék, és a testeket elrejtsék. Először meg kellett próbálniuk belopózni, és óvatosan, minden feltűnést kerülve elintézni még több őrt. Rápillantott az órájára, és amint a számláló nullához ért, elindult a bejárati ajtó felé. Lassú, ruganyos léptekkel haladt befelé, igyekezve elrejtőzni a kamerák elől. Még nem vehették észre a jelenlétüket, így a lehető legelővigyázatosabban evickélt előre, megbújva a hatalmas konténerek vagy az udvarra állított szemetesek mögött. A többszintes raktár ablakai vakon ontották sárgás fényeiket, ezzel is jelezve, hogy vannak odabent. Shiki nagyon jól ismerte a szeráj szabályait, de nem nagyon foglalkozott velük. Neki csak az számított, hogy a lány életben maradjon.
- Ha esetleg kórházba juttatják a keményebb beavatási szokásaikkal, még az élete így is menthető. Nekem pedig csak ennyi kell.
Toshimában a becsület egy jelentését vesztett kifejezés volt. Itt senki sem harcolt becsületből, vagy ha ezt is tette, egy idő után kiölték belőle az erre való törekvést. Nem voltak barátok csak végrehajtók, akik a parancsai szerint cselekedtek. Nem voltak szerelmek, csak szeretők, akiket aztán nyugodtan eldobhatott magától. Ha Toshimában gyenge pontod volt, halott ember voltál. Ujjai ökölbe szorultak a kesztyűben, a bőr keményen ráfeszült kezére. Az anyag finoman megroppant, ahogyan kezei kardja markolatra feszültek.
- Ha Ayaka-sama életben is marad - kezdte el a gondolatmenetet -, magam tekerem ki a nyakát ezért a kis esti akcióért.
Meglapulva suhant a barnára festett falhoz. Nekifeszülve, katanáját maga előtt tartva lassan araszolni kezdett a bejárat felé. A hosszú penge leeresztve, a földet söpörve várt a vérontásra.
- Mindenki elfoglalta a pozícióját? - duruzsolta bele a mikrofonba.
- Igen uram, hátsó kijárat biztosítva - dördült az öblös hang a fülében.
- Tető biztosítva - hallatszott egy lágy, női hang az éterben.

- Első szint biztosítva!
- Második szint kész! - Shiki mintegy magának bólintva nyugtázta a helyzetet.
- Udvar tiszta - reccsent meg az adóvevő egy kissé, de a hangot újra tisztán hallotta.
- Berakodó tiszta - morrant az utolsó férfi hangja.
- Akkor indulás! - adta ki a parancsot, és az ajtót feltépve berohant a helyiségbe. Egy hosszú és szűk folyosón találta magát.
- Hé, te! - hallotta maga előtt a recsegő hangot. Szélvészként tört előre, és metszette át a nyaki ütőeret, elkapva a lezuhanó testet. Nem foglalkozott a ráspriccelő vérrel, mely a karjaiba zuhanó még meleg testből csapódott arcára. Hangtalanul helyezte a földre, behúzva a fal mellé, hogy minél később fedezzék fel az erre elhaladók. Ördögi vigyorral törölte le sápadt bőréről a fémes szagot árasztó anyagot. Izmai megfeszültek az éhes várakozástól, ahogy lüktetve érzékelte az előtte járkáló férfiak hőjét. Az elvehető élet energiáját. Hideg, gyilkos mosolya még arcán feszült, amikor a folyosó végére érve egy újabb emberbe botlott. Egy újabb emberbe, aki bármikor veszélyeztethette a pozícióját. Ezt mindenképpen meg kellett akadályoznia. Bár ma éjjel már volt portyán, ezt most újra megismételhette. Talán Ayaka-sama tett is neki egy szívességet. Még több riválist takaríthat el az útjából.
- Te meg mi az istent keresel itt?! - De a megkezdett monológot és a tirádát elvágta a levegőben fémes kígyóként sikló penge. A kiontott vér folyékony karmazsinként áramlott ki a lassan térdre rogyó férfi nyakából, melyet Shiki egy lágy metszéssel ejtett rajta. Már a folyosó végén járt, felfedezve a lépcsőn egyik emberét. Némán bólintott felé jelezve, hogy az első és a második szint már tiszta. Akkor valahol itt kell lenniük. Két embere azonnal felzárkózott mellé, és szinte osonva haladtak egyre beljebb.
- Ha lehet minél tovább lapuljunk meg! - adta ki a parancsot. - Keressétek a lányt, és közben amennyit szükséges kapcsoljatok le!
- Értettük! - hallatszottak a halk hangok.
Ahogyan tovább haladt, előkészítette pisztolyait, ha esetleg mégis észrevennék a jelenlétüket. Az előtte felcsendülő recsegő hangok hallatán megtorpant.
- Már néhányat elvittek az előkészítőbe. Most öltöztetik őket - mordult fel az egyik őr. - A többire viszont figyelnünk kellene. Sokat szedtek össze - morogta tovább. Bakancsuk keményen a padlónak csapódott. Beszélgetésük elhalt, ahogyan befordultak a folyosón.
- Menjetek a fürdő felé. Én megnézem az előkészítőt - mordult fel két emberére. Azonnal elindult a térkép szerinti öltöztető szoba felé, amikor hangos géppisztolyropogásra figyelt fel. Az egyik emberét észrevették. Lépteit meggyorsítva sietett tovább, és már hallotta is a folyosó végén felhangzó dübörgő léptek zaját. Megnyúlt árnyékok táncoltak a hideg sárgás fényekben. Lelapulva a fal mentén gyorsan elővette pisztolyát. Egy halk kattanással jelezte, hogy készen áll az elkövetkezendő harcra. Katanáját maga elé húzva az éle felett figyelte a közeledő áldozatokat, miközben másik kezében a kibiztosított fegyvert tartotta.
Várt.
Várta, hogy a felé szaladó őröket leszedhesse. Gyorsan akart dolgozni és hangtalanul, hogy folytathassa az útját. Nem akarta elvesztegetni az idejét. Szerencséjére egy viszonylag szűk terepen találta magát, ahonnan apróbb folyosók nyíltak, így fedezékül bármikor beugorhatott az egyikbe. Ha a támadóit meg tudná állítani a folyosó végén nyert ügye lehetne. Amint feltűnt az első robosztus alak, azonnal a fejébe küldte halálos golyóját. A következő mozdulatával már be is ugrott az egyik folyosóra igyekezve elkerülni a feléje zúduló golyózáport. Még ki sem fújta magát, máris azonnal kilesett, és tüzet nyitott a továbbra is feléje áramló férfiakra. Hármat gyorsan leszedve újra előugrott, és folyamatos tüzelés közben, előrerohant a következő kisebb folyosóig. A csata hangjai egy pillanatra elhallgattak.
Mind a két fél meglapulva várt.
Fél szemmel kikémlelt a fal mögül, de az őrök hasonlóan jó helyzetben voltak, mint ő. Meg tudtak bújni a főfolyosóról vágott apróbb mellékeken, melyek végeit még így sem látta. A nyers félhomályba veszve kanyarogtak a labirintusra emlékeztető folyosórendszerek. Mintha csak az alkotója szándékosan játszadozott volna a használóival, kísérleti patkányokként használva őket. Némelyik folyosó zsákutca volt, némelyiknek volt kijárata, de a legtöbb csak egymásba nyílt, szépen vezetve egyre beljebb és beljebb a betolakodókat. Az apróbb vágatok amik bemetszésekként tűntek fel a tervrajzon, most megelevenedtek figyelő szemei előtt és stratégiai pontokká váltak. Az ellenfeleknek is volt idejük felkészülni az összecsapásra. Azonban ő nem akart vacakolni velük. Nem húzhatta tovább felesleges összecsapásokkal az időt. Egy váratlan gondolattól vezérelve elővette tükrét, majd megragadott egy mellette fekvő apróbb tárgyat, és előre hajította. Fogalma sem volt róla mi lehetett a fémes, hosszúkás tárgy. Talán valamilyen háztartási eszköz tartozéka, talán egy fegyveré. Mindenesetre, pillanatnyi céljait kiválóan kiszolgálta a kezébe akadó darab.
A reakciókra várva figyelte, hogy merről érkeznek a lövések. Talán ezzel képes lesz kiugrasztani a nyulat a bokorból. Az évek rutinjával megszerzett számításai pedig igazolódtak is. A várakozó őrök azonnal tüzet nyitottak a csattanás irányába, ő pedig hideg vicsorral a tükröt kissé kitartva mérte be ellenfelei pozícióját. Katanáját előrecsúsztatta a főfolyosón a feltételezett helyre, és a tükröt zsebébe süllyesztve, előhúzta a másik pisztolyát. Megvárta, amíg a fémes karistolás elhal, és a fegyver megállapodik a földön. Egy pillanatot még várt, de a férfiak nem nyitottak tüzet kardjára. Bizonyára azt hitték, ez is az elterelés része. Halkan kattant újra a kibiztosított fegyver, ő pedig elrugaszkodva a poros faltól megindult a férfiak felé.
- Nos, nem elterelés - gondolta hűvösen, miközben ránehezedett jobb lábára. A keresztek halkan megcsendültek nyakában. Hatalmas sebességgel indult el a bujkáló alakok irányába. Most minden az időn és az ő fürgeségén múlt. Nem engedhette, hogy még több embert csődítsenek ide, mert akkor elakad, és nem tud tovább haladni. Amennyire kiváló stratégiai pontok voltak ezek az apróbb mellékfolyosók, annyira akadályozhatták is a keresőket. Hiszen bárki bármikor elrejtőzhetett, és egy váratlan támadással ismét megakadályozhatta a haladásban. Gyorsan elejét akarta venni a harcnak. Nem foglalkozott a szemébe hulló tincsekkel, érzékei csak és kizárólag az előtte várakozó megszeppent prédák felé fordította.
Mert abban tökéletesen biztos volt, hogy aki élve el fogja hagyni a helyszínt, az ő lesz.
- Nem lehetnek sokan, már nem. - Gondolkodott higgadtan, ahogyan hallgatta a körülötte élesen becsapódó töltények hangjait. Vett egy mély lélegzetet, miközben folyamatosan tüzelve futott tovább az előrecsúsztatott katana felé.
- Egyet valószínűleg leszedtem. - Legalábbis erre következtetett a ritkuló golyók számából. A sűrűségük mintha csökkent volna. - De az is lehet, hogy valamelyik tárat cserél. Bár egy tárcsere pár másodperc. Már régen lőnie kellene, ha életben lenne.
A levegőt továbbra is nyugodtan lélegezte be. A rutin teljesen felvértezte, és ezzel a biztonsággal futott katanája felé. Az egyik fegyvert eltéve berontott a mellékfolyosóra. Menetközben felkapta a fémesen megcsikorduló kardot, azonnal golyót eresztve az előtte felbukkanó férfi fejébe. A másiknak egy laza mozdulattal felhasította a hasát, szabadjára engedve a nyílás mentén kiforduló belső szerveket.
Az őr egy hatalmas üvöltéssel rogyott térdre, miközben kezével igyekezett összefogni a rajta tátongó hatalmas sebet. Gőzölögve ömlött ki vöröslő vére. Az élet melege a kicsúszó belek és vércseppek mentén kiáramlott a felhasított testből, élénk pirosra színezve a remegő lábak alatt szürkéllő padlót. Még a félhomályon át is látható volt eltorzult arca, melyre a halál festette rá kézjegyét. Viaszos maszkként használta a hihetetlenül sápadt bőrt, rárajzolva az élet hamvadó szikráinak dermedt tónusait.
A fájdalmas üvöltés egyszerre árulkodott a mérhetetlen szenvedésről és sokkról melyet a férfi kapott. Visítva bámulta saját testének alkotó elemeit, és megcsapta orrát fanyar bűzük. Vadul öklendezve zokogott, és magát átölelve vonyított kétségbeesetten esdekelve a megváltó halálért. Shiki a harmadikként felbukkanó férfit egy ökölcsapással terítette le. Hallotta az ökle alatt megreccsenő orrcsont tompa hangját, és az elfojtott kiáltást, amellyel a férfi tántorogva a falhoz csapódott. Majd a szűkölő, üvöltő férfi fejét gyorsan lemetszve gondoskodott arról, hogy ne szenvedjen és hangoskodjon tovább.
- Túl hangos vagy - jegyezte meg halk, jeges hangján az eldőlő testnek. A kifröccsenő vér elől kitérve belelőtt az időközben feltápászkodó, és felé induló őrbe. Szívós dög volt. A támadó egy tompa puffanással esett össze, mellkasához kapva. Őt a szívén találta a halálos golyó, hogy aztán mélyen beleáshassa magát a még lüktető szervbe, örökre elállítva annak pulzálását. Gyorsan végigpillantott a tetemeken, és a kiontott vér és bél szagban tárat cserélve, kikanyarodott a folyosóról. Rezzenéstelen arccal folytatva útját.
Őt sohasem rázta meg a halál kiosztása, vagy annak elfogadása.
Aki a legjobbá akart válni Toshimában, annak vele kellett megbirkóznia.

Csak távolról hallotta az egyre hangosabbá váló sikolyokat, és a vaskorláton át kikémlelve az alatta futó folyosóra, figyelte a hömpölygő tömeget. Hajából apró karmazsincseppek csorogtak alá, néha lepottyanva az alatta elrohanó lányok hamvas vagy éppen napbarnított bőrére, frissen mosott hajára. Nem foglalkozott a rémült arcokkal, mert csak egyet keresett a parttalanul áramló kocsonyaként rezgő masszában. Egy pillanatra meglátta a lebbenő barna hajat, de annyira gyorsan történt, mintha nem is a valóságos Ayakát látta volna. Mégsem tétovázott. Azonnal leugrott a rémülten szétrebbenő tömegbe, nem foglalkozva a megjelenésével kiváltott ijedt sikolyokkal. Hiába volt gyors, a lányt már nem volt sehol. Mintha a föld nyílt volna meg alatta, és nyelte volna el a testét.
A menekülők nem foglalkoztak vele. Sikítozva, sokkos állapotban kerülték ki. Fürgén megindult hátrafelé, ahol utoljára látta őt. Egy apróbb folyosó környékén. Csak egy őrt látott, aki jó pár méterrel előtte poroszkált, és pont az általa kiszemelt mellékfolyosóra kanyarodott be.
- Hm - húzta össze a szemeit gyanakvóan. Szerencséjére nem vette őt észre. Hiszen a lányok lábdobogása, a rémült sikolyok és a folyamatosan hallható kiabálások alapján az őr gondolhatott arra is, hogy csak a pánik szólt a lányokból, amikor megrémültek tőle.
Mégis, valami szöget ütött a fejébe. Ez a figyelmetlenség, ez az óvatlanság. Más őr nem volt itt, így sokkal elővigyázatosabbnak kellett volna lennie a férfinak.
- Ayaka-sama nincsen itt, de itt volt. Ebben biztos vagyok. Az őr pedig elindult a mellékfolyosón, holott a lányok nagy része erre indult tovább. Ha egy egyszerű őr lenne, a lányokat kellene feltartóztatnia, és segítséget kellett volna hívnia. De nem ezt tette, hanem elindult egy teljesen másik irányba. Ki után indulhatott? - Ösztöneire hagyatkozva indult el arra, amerre a férfi haladt. Beért egy folyosóra, ahol mindenütt szétdobált bútorokat látott. A félhomályban derengő szűk folyosó egy lomtárra emlékeztette, ahol nem tették helyre a kacatokat, csak hanyagul bedobálva hagyták, hogy az idő vasfoga felőrölje őket.
Váratlanul csillant meg a gyér fényben a vékony ezüstös szál. Mintha ott sem lett volna, hamar múló káprázatként illant tovább a folyosóra boruló homályban. Azonban a férfi megjegyezte a helyét, és azonnal lehajolva érte kutakodni kezdett a mocskos padlón. A sötétben látó szeme hamar felfedezte a földre hullatott apró tárgyat. Felmarkolta a vékony láncot, és véve egy mély lélegzetet felemelkedett.
Újra a kezében tartotta a vékony szálon függő medaliont, és kezei ökölbe szorultak a dühtől. Jól gondolta. Aki a lány után ment, nemcsak egy egyszerű őr volt. Nem annak kellett lennie, hanem valaki másnak, akinek Ayaka-samára fájt a foga. Bárki is volt az, azonnal megtalálta a lányt, pedig ekkora felfordulásban, még neki is nehézséget okozott a hely felderítése. Igazából, most is csak a vak szerencsének köszönhette, hogy rátalált a lányra, hiába volt tisztában a szeráj felépítésével. Hiszen annak bármelyik pontján lehetett volna ebben a pillanatban.
De ez az alak, mintha csak tudta volna, hogy jönni fognak, és még előtte el akarta csípni a lányt. Vagy talán meg akarta ölni. Nem tudhatta, így sietnie kellett. Óvatosan átugrálva haladt el a széthajított szőnyegek és az elszórtan heverő bútorok között. Lehet, hogy értékes túsza, már nem is él.
Csak haloványan látta a folyosó végéről beszűrődő tompa fényeket, és szemeit összehúzva érzékelte a bőrét érő, metsző levegőt.
Egy kijárat. A labirintus elvére épült monstrum egy kijáratot rejtett, melynek a végén két embert kell találnia.
Az egyikük a lány lesz.
De másik. Akárki lehet.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés