I. kötet/7. fejezet: A szeráj

Az éjszaka árnyai megnyúlt kísérteteként követték minden egyes lépését, miközben átvágott a hatalmas kerten maga mögött hagyva a rideg épületet. A Múzeumot körülvevő fák görcsös sziluettjei most sokkal ijesztőbbé és hidegebbé varázsolták a tájat. Görnyedten magasodtak az alattuk elhaladó lány fölé, aki rémülten meredt fel a leveleiket olykor lehullató koronájukra. Éhesen nyújtózkodó ágaik felkarcolták bőrét. Minden egyes csapásukkal egy újabb, vékony sebet vágva arcán. Reszketve törölte a meleg, fekete pulóverbe vérző arcát, és riadtan felnyöszörögve igyekezett védekezni a szemébe, arcába, ruhájába akadó apró bokrok és ágak ellen. Teljesen tehetetlen volt; még így is megtalálták az apró tüskékként belemaró növényujjak.
A kertben nem volt világítás, vagy ha volt is, azt valaki már régen lekapcsolta. A teljes sötétségben vándorolt alig látva valamit. Csak a körvonalakat érzékelte, így tétován megállt, hogy szeme szokja az éjszaka érzékeket tompító fényeit.
Felpillantott az égre, de nem látott semmit. Nem ragyogtak az apró fehéres csillagok, nem nézett rá a sápadt hold; összefüggő felhőzet fátyolozta el szeme elől az éjszakai ég ragyogó fénypontjait. Visszapillantott az immár kivehetőbb formákat öltő tájra, de még így is elborzadt a látványtól.
Úgy látszik egy kert nemcsak örömet és nyugalmat tud teremteni az ember lelkében. Mennyire különbözött ez a táj nagyapja gyönyörűen rendben tartott környezetétől, pihenőhelyétől, ahová kiskorában elsétáltak gondolkodni és meditálni. Csak úgy némán együtt lenni. Itt azonban minden a hideg, sötét és a feloldhatatlan idegenség hatását keltette. Egy olyan táj, aminek Aya nem látta az értelmét; a létének a mozgatóját. Minden fagyott volt, mozdulatlan és fekete. A kert nemcsak az éjszakának köszönhetően nyelte el az ember pillantását, hanem a légköre miatt is. Testetlen burokként záródott az idetévedő kósza lelkek köré. Mintha játszi könnyedséggel bűvkörébe fonná az ajtaján kopogtató vándorokat, nem nyújtva nekik kijutási lehetőséget. Fojtó idillként telepedett a ténfergők köré, megfagyasztva élettől lüktető lelküket. Borzalmasan érezte magát ezen a helyen. Mintha nem a szabadba, hanem egy újabb burokba lépett volna ki, amikor maga mögött hagyta az ajtót.
Az apróbb gallyak vészjóslóan recsegtek lábai alatt, ő pedig minden erejével arra törekedett, hogy minél csendesebben haladjon, görnyedt macskaként osonva egyik fától a másikig. Ezek a fák... Nem nyújtottak támaszt a görcsösen kapaszkodó kezeknek, nem rejtették el a világ szeme elől. Nem segítettek rajta. Igyekezett minél halkabban lélegezni, nehogy egy arra tévedő őr meghallja. Legnagyobb bánatára heves zihálását így sem volt képes elnyomni. Lehelete tejszerű páraként gomolygott előtte a levegőben, ahogy megcsúszva térdre esett a nedves, sáros füvön. Megdermedve fülelt, hátha hall valami hangot, mely arra utal, hogy üldözik. Csak karjai remegtek, ahogy rajtuk támaszkodva meredt maga elé a csatakos földre.
De nem jött utána senki. Sem egy őr, sem egy kutya.
Senki.
Kissé hitetlenkedve emelte meg fejét, hogy körbe nézzen. A lágyan táncoló szél lökésein kívül, melyek megmozgatták a gyér növényzetet és a bokrok vékony ágait, nem látott semmit. Szemeit összeszűkítve erőlködött, hátha lát valamit a sötétben, hátha mozdul valami. Nem látott semmit, és a végtelen csend, a tétlen mozdulatlanság túlzottan nyomasztóan telepedett a tájra. Nem hallott neszezést, mintha állatok sem éltek volna ezen a helyen.
- Ezek szerint mégis lehet szerencsém, de valamiért nem tudom ezt elhinni! Ez így túl könnyű. - Lassan kecmergett talpra, lábát maga alá húzva. Megkínzott ízületei élesen sikoltottak, ahogy megreccsenő térddel feltápászkodott a sárban. Végtagjai még mindig remegtek az idegességtől de tudta; ha ki akar jutni és élni akar, cselekednie kell. Tovább kell mennie.
Karjait maga körül összefonva indult el, fogai össze-összekoccantak. Rémült idegessége először torkába, majd szájába kúszva akart kitörni a testéből. Vacogva nyelte vissza a feltörő epét, kihűlt ujjait ajkára szorítva.
- Nem lehetek rosszul! - ment tovább egyre elveszettebben, de amint meglátta a hatalmas, nyitott kaput, gyanút fogva megtorpant. Lábujjhegyre emelkedve beosont az egyik bokor mögé, és leguggolva az ágak és levelek között, mozdulatlanul nézte a szabadság ajtaját.
- Miért van nyitva? - gondolkodott lázasan, és ajkát beharapva reszketett tovább, mint egy magára hagyott erdei állatka. Jobb kezének hüvelykujját ajkai közé nyomva kezdte el rágcsálni ujjának hegyét, de nem tépett le így is töredezett körméből, csak feszültségét vezette le vékony ujján. Nem tetszett neki amit látott. A magukra hagyott, erdei vadak is mindig megérzik a veszélyt.
Szemei rémülten cikáztak az üres feljáró, a fák koronái és a kapu között. Mégsem látott senkit, nem érzékelte senkinek a jelenlétét, amit egyszerűen elképzelhetetlennek tartott. Hiszen a piros szemű egy veszélyes fickó, és egyszerűen nem hitte el róla, hogy ne őriztetné a főhadiszállását. Mozdulatlan némaságba dermedve várakozott. Talán egy a gyanúját igazoló jelre.
- Átverés! - sikították idegei, testének minden tiltakozó porcikája, ahogy lassan felemelkedve kilépett a bokor takarásából, és elindult a kapu felé.

 

***

A mobil berregése lágyan hasított a fojtott csendbe. A hideg pulton rezegve vonaglott és csúszkált lenémítva, kijelzője kékes fénnyel izzott fel a csillogó, fekete lapon. A hideg, kék szemű fiú lusta mozdulatokkal majszolta az előtte fekvő tálban lapuló mogyoró darabokat. Fogai között szétroppantak a szemek, miközben elégedett mosollyal a pult egyik székére ülve felvette a telefont. Füléhez illesztve megnyomta a hívás fogadását szolgáló gombot, és unott hangon beleszólt.
- Mondd! - mordult fel szokatlanul hideg hangon.
- Az embereim kint várakoznak a megadott helyen. Mikor jön már? - Érdes hang hallatszott a vonal másik végéről.
- Nyugi, Karmos - csippentett ki egy darab sózott mogyorót, és rideg vigyorral a nyitott ajtó felé nézett. - Már kint van. Csak lehet, hogy lassan halad a kapu felé. Az őröket elintéztem. Elirányítottam őket fél óra erejéig a kijárat felé, mondván, hogy valami mozgás van, és nézzenek utána - sóhajtotta ujjai között morzsolgatva egy olajos szemet. - Én meg addig jófiúként felügyelek a bejáratra.
- El is hitték neked? - röhögött fel a hang, nem tompítva gúnyos élén.
- Ha akarnám, kinyírhatnám a szaros bandát. Messze a legjobb vagyok köztük - mondta nyugodtan. - Tehát, a kutyák bezárva - sorolta unott hangon -, a felvételeket pedig majd kicserélem a biztonsági kamerákban. Nyugi, nem fog rájönni. Amióta tudomást szereztem a lány pontos kilétéről tudom, hogy mi a terve vele - morrant fel hűvösen. - A kelepce kinyílt Aya-sama.
- Hm. Remélem is, hogy így lesz. Nincs kedvem ujjat húzni vele - válaszolta vissza a mély hang.
- Ch - morrant megvetően a készülékbe -, erre azelőtt kellett volna gondolnod, mielőtt a megbízást adtad! - provokálta jéghideg hangon, és szemeivel a kinti sötétséget kémlelte. Lassan leszállt a forgószékről, és a tálba markolva kivett egy marék mogyorót. Az egészet magába tömve indult el az ajtó felé. - Megy már? - kérdezte teli szájjal, és megállt az ajtóban; mintha ezzel is szuggerálhatná a lányt, hogy siessen.
- Még nem, pedig már ideje lenne. Kifutunk az időből - hallatszott az egyre idegesebbé váló hang. - Vagyis, nem... Most érkezett be a hívás, amit vártam. A kapu felé halad - hangjában izgatottság bujkált, és Akira szinte látta maga előtt, ahogy a férfi hosszú lábait lekapva az asztaláról, a telefon felé görnyed.
- Akkor kapjátok el, ha kiér! - utasította hűvösen, és az ajtót becsukva, lassan visszasétált a pulthoz. A kezére tapadt só és olaj maradványokat a ruhájába törölte.
- Jut eszembe - váltott témát, búgó hangon. - Örülnék, ha tudnál rám egy kis időt szakítani - duruzsolta, enyhén elrekedve a vágyakozástól. Akira egy darabig hallgatott, majd rideg mosolyra húzva ajkait ujjait a tál széléhez érintve, végigsimított a peremén.
- Csak nem hiányzom? - kérdezte karcos hangon, maga elé meredve a tálban kuszán fekvő nyalánkságokra. Ujjával szórakozott közelített feléjük, ajka perverz vigyorra húzódott, ahogy mutatóujja elmerült közöttük. A vonal másik végéről csak egy hideg, fenyegető morgás hallatszott.
- Biztosan jönni fog? - kérdezte váratlanul Karmos, újra témát váltva.
- Igen, mert a lány kell neki. - Pokolian élvezte, hogy főnöke miatta feszeng.
- Készülj! - hallotta Akira Karmos hangját, ahogy utasította embereit a másik vonalon. Közben a tál legaljáról elővett egy mogyorószemet, és befalta. Éles fogai között először morzsolgatta, majd szétroppantotta az elárvult, tehetetlen darabot.
- Akkor kiért - motyogta, miközben letette a telefont. - A vad belesétált az előkészített csapdába.

***

Aya reszketve, meg-megrebbenő szempillákkal haladt a kétszárnyú kapu felé. Szemeiben pattogtak az idegek az erőszakkal visszafojtott idegesség miatt. Fogai összekoccantak, de nem az őt körülölelő hidegtől, hanem a gerincén végigfutó jeges bizsergésnek köszönhetően. Teste radarként érzékelte a veszélyt, de minden elővigyázatosságát félretolva, megbabonázva haladt a kapu felé. Vonzotta. Egy út, amely a szabadulás felé vezet. Amit, ha el akart érni, el kellett indulnia bármennyire is rettegett, bármennyire is érezte a torkát fojtogató könnyeket.
A hisztéria maró, savas könnyeit, amik vékony barázdákat szántottak arcára.
Nagyot nyelve haladt tovább, fázósan kezei köré húzva, csavarva a hosszú fekete pulóver ujjait. Öklébe szorította végeit, elbújtatva bennük jéggé fagyott ujjait. A tüdeje már égett a folyamatosan benntartott, de ki nem engedett levegőtornyok miatt. Mind felhalmozódva feszítettek testében. Egyre vadabbul harapdálta ajkait, szemei villámként cikáztak a kapu és a kert között. Fejébe irgalmatlan lüktetés hasított, ahogy egyszerre harapva, és kiengedve a levegőt fulladozva köhögni kezdett. Idegesen nyeldekelt, hátha sikerül égő nyelőcsövét lenyugtatnia. Szorosan zárt ajkai közül olykor előtört a visszafojtott köhögésroham, de rendületlenül haladt tovább.
Késztetést érzett, hogy megforduljon, mert úgy érezte követik. De nem volt hozzá bátorsága. Mi lesz, ha valakivel tényleg szemben találja magát? Nem mert a háta mögé nézni. Félelme testetlen és nemtelen szellemként kísértette, nem öltve alakot. Talán csak a gondolataiban létezett az őt követő alak, felőrölve idegeit. Talán tényleg lopózott valaki szorosan a nyomában. Nem tudhatta. Így is érzékelte a szemei sarkában mozgó elmosódott árnyakat, melyekről most már végképp nem tudta megállapítani, hogy csak a képzelet varázsolja-e eléje őket vagy tényleg emberek sziluettjei voltak.
Az utca eddig hívogató neonfényei most rettegéssel töltötték el. Lassan araszolt el a kapuig, tagjait ellepte a jeges zsibbadtság. A tompa ernyedtség még akkor sem hagyta el, amikor pulóverbe bújtatott kezét rátette a hideg fémre, és az így is tátongó rést kiszélesítve kilökte a nyikorgó kaput. Remegő lábakkal kilépett az utcára, az áhított szabadság útjára.
A kovácsoltvasból összeforrasztott vasrudak hatalmas börtönrácsokként meredtek rá, miközben kipréselődött közöttük.
Végre kint volt, de nem realizálta a helyzetet. Nem fogta fel, hogy ilyen egyszerűen és könnyedén szabadult. Kifújta az eddig öntudatlanul bent tartott levegőt, és lábai szinte azonnal mozgásba lendültek. Egyre gyorsabban és gyorsabban akart lépdelni, mégis izmaiba görcsös feszültség kúszott, nem engedve gyorsítani tempóján. Monoton dobolás hangzott a fülében. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy a veszettül tomboló vérárama vagy az utca rideg zajai, neonjainak pattogása süketítette-e meg fülét? De legnagyobb rémületére az egy ritmikára pattanó hangok közé belekúszott egy másik is; egy eltérő ütemre dobbanó, tompa foszlány. Lépések, melyek közvetlenül mögötte csattantak Toshima betonkövén. Képtelen volt gondolkodni. Most érezte csak mennyire védtelen ebben a városban, ahol bárki büntetlenül megölheti, elrabolhatja.
- Valaki követ! Valaki mögöttem van - hasított gondolatai közé saját hisztérikus pánikrohama, bezárva őt gyilkos rémületébe. Fojtott hangon felkiáltva rohant tovább, de a mögötte felhangzó lépések is felgyorsultak. Még az utcáról sem ért ki, amikor két erős kéz ragadta meg vállait. Élesen felsikoltott, de az elgyötört segélykérés nem hatott. Senki nem volt ott, hogy meghallja.
Az erős kezek megperdítették, és erőteljesen nekilökték a mellette elterülő kőfalnak. Felkiáltva csapódott az ott futó ház oldalának, kezével igyekezve tompítani az elkerülhetetlen ütközést. Feje nekicsapódott a hideg vakolatnak, és a nyomában felbukkanó tompa, lüktető fájdalom mellett azonnal érezte a felszakadt bőr alól szivárgó ragacsos, meleg nedvet. Vér.
Ajkába harapva fojtotta vissza a feltörő zokogást, miközben megérintette a friss sebet. Hihetetlenül szédült, forgott vele az amúgy is sötétbe burkolózó világ. Erőtlenül csúszott össze, és a földön támaszkodva zihált. Fájdalmasan nyögve kaparászott a földön valami fegyver után kutatva, de semmilyen használható tárgy nem akadt a kezébe. Matató ujjai, váratlanul megakadtak valamiben. Egy fényesre bokszolt bakancsban. Reszketve kapta maga elé kezeit, és megpróbált elhúzódni tőle. De a lábbeli makacsul követte.
Szédülve nézett fel a nagydarab, fekete szövetkabátba bújt alakra, akinek lehelete hófehéren gomolygott az orra előtt. Egy versenyparipa fújtatására emlékeztette. Rémülten zihálva nézett továbbra is, és összekucorodva préselődött neki a mögötte fekvő kőkerítésnek. Képtelen volt felállni. Csak ismételgetni tudta magát, és erőtlenül nekifeszülni az érte nyúló alaknak. Lökdösődni és rugdalózni tudott, de ütései nagyon gyengék voltak. A férfi meg sem érezte a mellkasán doboló törékeny öklöket.
- Ne, kérem! Eresszen el! - zihálta, amikor a férfi felkapta, és vállára lendítette, nem foglalkozva a kapálózó, kiabáló lánnyal. Macska léptekkel haladt a fekete furgon felé, és a félrehúzódó ajtó résén át egy cseppet sem gyengéden behajította a félig eszméletlen lányt. Nyekkenve érkezett a hideg platóra, lehorzsolva vállát és oldalát. Nem volt képes megmozdulni, nem tudta kinyitni a szemeit sem. Valahonnan messziről érezte, hogy a furgon lejjebb süllyed, majd tompán hallotta a tolóajtó surrogását. Visszazárták a helyére.
- Ch. Nem nagy szám - hallotta feje felett. Valaki durván megragadta az állát és belevilágított az arcába. Még csukott szemén át is érzékelte az arcába ömlő bántóan fényes világosságot.
- Tedd már el azt a rohadt zseblámpát! Idióta! Remélem, nem cseszted el a tárolót amiben a szert tartom. Ereszd már el! - mordult fel egy mélyebb hang háta mögül, és újra visszalökték a hideg földre. Édeskés illat kúszott orrába. Amikor a puha, kloroformmal átitatott anyagot arcába nyomták, nem tiltakozott. Teljesen elgyengült a sokktól. Vártak rá, és valaki elárulta.
- Ki lehetett? - kérdezte magától, ahogy a jótékony sötétség ráborult, álom nélküli álomba kényszerítve elméjét.

 

***

Valaki vizet spriccelt az arcába. Fáradtan felnyitotta ólomnehézségű szemhéjait. Homályosan és nagyokat pislogva nézett fel, igyekezve kitörölni szeméből a tudatára kényszerített álmot. Rémülten kapta oldalra a fejét, ahogy halk neszezést hallatszott mellőle. Valaki felállt, és megszólította a mellette farmerban álldogáló alakot. Nem látta az arcukat. Még nem tudott pontosan fókuszálni, csak elmaszatolódott képeket és a felette repkedő hangokat hallotta.
- A főnök most indult el az irodából, azt kérte hozzuk ide. - Azonnal felismerte a furgonban hallott hangokat. Az elrablói beszélgettek felette.
- Szóltál már az őrnek? - kérdezett rá a másik. Őt is felismerte, ez a férfi világított az arcába.
- Majd szólok, de addig itt marad a többivel - válaszolta röviden, és elindultak kifelé. Csak a távolodó fekete foltokat látta, ahogy eljutnak az ajtóig, és azt hangosan becsapva elhagyták a helyet ahová hozták.
Aya azonnal felült, és kezével reszketve kezdte el dörzsölni bal karját. Körbenézett, és szemei hatalmasra nyíltak a csodálkozástól. A hatalmas teremben mindenütt megkínzott, könnyektől nedves arcú lányok hevertek vagy kucorogtak egymáshoz bújva. Némelyikük csendesen zokogott, maszatos arcukat törölgették, tépett ruhájukat combjaik közé húzogatták igyekezve elrejteni hiányos öltözéküket. - Főnök? Hol lehetek?
Légzése elnehezült. Szíve először lelassult, majd hevesen kalapálni kezdett, ahogy felfogta hol van. De nem akarta elhinni, egyszerűen lehetetlennek tartotta. Rinn mesélt róla valamit futólag, de egyszerűen nem akart beletörődni abba, hogy valóban ott van, ahol éppen tényleg tartózkodik. - Nem, és kész - rebbentek meg szempillái. A nyirkos falak fullasztóan hatottak rá, még jobban átfagyasztva már így is elgémberedett tagjait. Az undorító falakból kipárolgó dohos nedvesség újabb hidegrázásra késztette meggyötört testét. A plafonról lecsüngő láncok csak tovább fokozták idegességét.
- Minek ez a sok lánc? - reszketett tovább némán. - Mi ez a szörnyűséges hely? - Rögtön megkapta a válaszát, amit eddig annyira nem akart elhinni. Mert a sejtése, amitől a legjobban tartott beigazolódott. - Nem. - Két nagydarab, magas férfi lépett be, maguk után vonszolva egy fiatal lányt. - Istenem, nem! - Egy feszes, testhez álló ruhát viselt, melynek áttetsző anyaga alatt teljesen átsejlettek idomai. - Nem, nem lehet! - Ajkait beharapva, szemeit összeszorítva kuporodott össze, gyönyörű kékesfekete haját a benne maradt fehér anyag ragacsos maradványai tarkították.
- Ügyes voltál a beavatáson, így élhetsz, amíg nem vesz meg valaki. Hozd a következőt! - utasította kellemes hangon egy harmadik férfi a két végrehajtót. Eddig észre sem vette, hogy más is jött a lányt vonszoló alakokkal. Annyira lekötötte a sokkoló látvány, ahogy a földre taszítják, mint egy használt rongyot. A kellemes hangú alak az ajtóban várakozott, lustán nekivetve hátát a félfának. Elegáns öltönyt viselt, amin Aya igencsak megütközött. Egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe. A meginduló férfiak ragadozó mozdulatai a földre kényszerítették. Lekuporodott, nehogy észrevegyék. A tágas teremben nem volt semmilyen berendezés. Csak a szétdobált matracok, és a rájuk terített lepedők feküdtek rendezetlenül.
Most kivételesen örült neki, hogy koszos és büdös. Saját verejtéke már teljesen átitatta a kölcsönbe kapott pulóvert. Nem fürdött azóta, hogy elhozták a kórházból, így hirtelen megérezte az orrába kúszó szúrós félelemszagot. Undorító volt, de reménykedett benne, hogy így talán visszataszítónak fogják találni, és nem őt választják ki.
Hirtelen éberré vált, ahogy a lépések egyre csak közeledtek felé. Hosszú hajának fátyla mögé bújva, dobogó szívvel várta, hogy elhaladjanak mellette. Kezei ökölbe szorultak amint az egyik cipő lelassított mellette. Egy pillanatig nem történt semmi, mintha csak tanulmányozná őt a felette álló férfi. Nem mert felnézni. Nem lehet ennyire szerencsétlen! Riadtan levegő után kapott, ahogy a durva ujjak vadul megragadták haját, és felrántották. Szemei kipattantak, és egy jéghideg fekete szempárba nézett bele.
- Istenem, ne...
- Ezt még nem láttam - mordult fel ridegen. Aya egyre nagyobb félelemmel nézte szeme sarkából a riadtan összébb húzódó lányokat. Feszülten várakozva figyelték a végkifejletet. A férfi másik kezével elkapta az állát, és megforgatta az arcát, figyelmesen tanulmányozva arcvonásait.
- Hagyd! Itt is van egy új; és ahogy nézem, ez szebb falat. Azt még jobban rendbe kell rakni. Ez bűzlik, mint a szar - morgott mérgesen, fejével a lány felé bökve. A férfi egy hosszú pillanatig még nézte a barna szemet, majd durván visszalökte helyére a még kábult lányt. Továbblépett. Aya elrebegve egy hálaimát összekucorodott. Nem nézve semerre, felhúzott térdeit szorosan melleihez préselve, összeszorított combjait. Rettegett. Mert ez a hely maga pokol volt a számára.
Még hallotta a választott lány rémült sikoltását.
- Segítsetek! - Mind hallották a könnyektől elnehezedett, vékony hangot, de nem mozdult senki. Sós könnyek öntötték el szemeit, és ajkait véresre harapdálta, ahogy hallgatta az élesen csattanó pofonokat. A könyörgő zokogást, a halk káromkodást, és végül az ajtó tompa puffanását. - Elvitték.
Remegve kapaszkodott önmagába, mintha képes lenne menedéket lelni ebben a mozdulatban. Közben mélyeket lélegezve igyekezett lenyugtatni tajtékzó gondolatait és testét. Amint összeszedte magát elengedte lábait, és kissé ellazítva görnyedt tagjait, ránézett a földön kucorgó lányra. Őt hozták be az előbb. Szinte négykézláb csúszva elmászott hozzá. Eddig még senki sem mert megmozdulni. A dermedt félelem beborított mindent, megfagyasztva a segítő mozdulatokat. De lehet, hogy annyi ideje vannak itt, hogy már nem is akartak segíteni. Két kezébe fogva gyengéden megrázta a karcsú vállakat, és amikor a hátára fordította, elborzadva nézett rá. Szája széléről fehéres csík folydogált lefelé; meggyalázott teste vacogva rándult össze, ahogy Aya a fejét ölébe húzta, és átölelte. Fojtottan zokogott fel, és a dermedt csendben csak a fájdalmasan megkínzott és megtaposott emberi lélek hangjait lehetett hallani. A sírás lassan csendesedett el, majd Aya letörölve saját koszos pulóverével a lány arcát, azt lehúzva magáról ráterítette. Bebugyolálta, amennyire csak tudta.
- Mit tettek veled? - simogatta meg vigasztalóan sűrű haját, de a levendula színű szemek üresen tekintettek fel rá.
Van úgy, hogy semmit nem ér a menedék, amit nyújtani tudunk.
- Beavattak - nyögte ki, de olyan halkan, mintha torkában lakozó hangszálak nem bírnák megformálni a hangokat. - Ez itt a szeráj - susogta halkan. - Csak idő kérdése, és mindenkire ez a sors vár itt - suttogta elhalóan. Látszott, ahogy az önálló élet sugara kihuny szemében, hogy átadja helyét, egy mindent teljesítő engedelmes szolgának.
- Istenem, hogyan keveredek ki ebből?

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés