I. kötet/4. fejezet: Jótett helyébe, jót várj?

A két alak mereven sétált a hidegen villódzó fények árjában igyekezve minél észrevétlenebbnek tűnni a zajos utcákban. Meleg leheletüket felfogta az arcuk elé húzott széles sál.
Olykor kiszabadult néhány fehér, párázó gomolyag, de ilyenkor azonnal visszafúrták fejüket a lágy anyag védelmébe; mintha ezzel elrejtőzhetnének az éles, figyelő tekintetek elől.
Aya laposakat pislogva tekintgetett körbe, igyekezve kerülni a szemkontaktust az utcákon tartózkodó ismeretlenekkel. Önkéntelenül engedelmeskedett az ősi ösztönnek, mely arra késztette, hogy ne nézzen fel. Nem akarta felhívni magára a figyelmet; nem akarta, hogy megtámadják őket.
Fél kézzel hosszú, szürke kabátját fogta össze szorosan, mintha csak a kabát megvédhetné az utcán járkáló veszélyektől. Egyszerű, fekete bőrcipője olykor megnyikordult a súlya alatt, ahogy igyekeztek minél visszafogottabb, de mégis feszes tempóban haladni. Még ez a hang is idegesítette.
Magában elrebegett egy hálaimát, amiért vissza tudott mászni a kabátért. - Ha csak a kendőt hagyom magamon, sokkal csupaszabbnak érezném magam - gondolta, és fázósan összerezzent. Nem a hideg volt, ami kiváltotta a heves testi reakciót.
A félelem.
Riadt madárkaként bújt el a felhajtott, magas gallérban, orráig beletemetve arcát puha sáljába.
Magas, tetovált homlokú, karú, hátú, piercinget viselő alakok edzettek, nevetgéltek rekedt hangjukon, csoportokba verődve. A saját esélyeiket latolgatták, és arról beszéltek, mennyire várják, hogy végre megküzdhessenek az Il Revel.
Némelyek nem csatlakoztak senkihez. Magányosan és komoran lézengtek a csoportok között, nem találva a helyüket. Talán nem is akarták megtalálni. Talán, nem mindenkit az esztelen gyilkolás vezet ebbe a városba. - Ki tudja, milyen okok vezették őket Toshimába? Ha nem lenne Rinn, ki tudja, én hol lennék? - sóhajtotta nehéz szívvel, és magában újra elrebegett egy hálaimát, amiért Hayate ennyire gondoskodott róla. - Hayate... - Gondolataiban előderengtek a régi emlékek, annak az éjszakának az emléke, amikor végre huszonegy éves lett.
A forró csókok, az izgató érintések. Nem tudta mi vezérelte akkor. Talán a valakihez való tartozás törékeny illúziója. Talán a kaland heve fűtötte.
Mégis ott volt a karjaiban kiélvezve a közelségét, a védelmét.
Lassan szűntek meg a találkák, és alakult át kapcsolatuk barátsággá. Nem tudta Hayate mit érzett iránta. Soha nem mondta meg. Ő pedig nem kérdezte.

Váratlanul feszült vibrálás telepedett a városrészre. Ez megtorpanásra késztette a két óvatosan sikló alakot.
A hangok, a zajok, melyek oly sok mindenről árulkodnak. Veszélyről, örömről, halálról most felcsendült egy tompán, öblösen kongó harang képében.
Finoman kondult meg a zúgó orgánum végiggyűrűzve az emberek testén és lelkén. Ez volt a jel, amely miatt az utcákon bandákba verődött árnyalakok időztek.
A harc, melyre a résztvevők vártak, hivatalosan is megkezdődött. Lecsaphat a halál, a gyilkos kés, mely hidegen metszi át a bőrt, az izmokat, a húst; a vékony huzal egy utolsó öleléssel fonódhat rá az élettől lüktető nyakakra.
Az emberek szétfoszló ködként tűntek el az utcákról, hogy utána lesben álló vadászokként figyelhessék az eléjük vetődő áldozatokat.
A gyermek kissé megszeppenten, de nagyobb bátorsággal lépdelt mellette barna, kord kabátkájában. Zöld színű sála mögé rejtőzve figyelte ijedten megrebbenő pillákkal a körülötte gyülekező, és a harang kongásával egy időben feloszló csoportokat.
A lány idegességtől lüktető halántékán egy kövér izzadságcsepp csurgott végig, ahogy érezte a rejtekhelyükről őket pásztázó alakok ragadozó tekintetét. Szinte lyukat égettek a hátába. - Hát persze, hogy néznek te buta liba! Nem ismernek, és azért néznek. Nem másért. Igen ezért - nyugtatgatta magát, és megpróbált úrrá lenni az agyán fokozatosan eluralkodó, zsibbadó érzésen. - Nem eshetek pánikba! - szólította fel magát, és tovább haladtak a törmelékes néhol kigőzölgéseket eregető úton.

Már régen kiértek a Lakott negyed védelmező övezetéből, így igyekezett az útvonalra is figyelni, hogy megjegyezhesse és visszafelé hazataláljon. Ez a kerület sokkal elhanyagoltabb volt, mint a családok lakhelye. A falakat élénk színekkel telerajzolt graffitik borították. Talán a hulladék is több volt az utakon, de ezt nem volt alkalma pontosan megfigyelni. A félelem arra ösztönözte, hogy a még látható személyeket fürkéssze, és a gyermekre vigyázzon.
Ahogy sétált tovább és figyelte a keselyűként gyülekező, és utána szétrebbenő harcosokat, eljátszott azzal az őrült gondolattal, hogy inkább a gyermeknél alszik. Magában még egyszer újra megfogadta, hogy ha ezt túléli, és Rinn nem jön rá, egy hétig főzni fog a fiúra.
Az ijedt, fekete szemek felpillantottak rá, ő pedig kihűlt kezével megszorította a merev ujjacskákat. Biztatóan mosolygott le, ajkai még mindig a sála mögött rejtőztek.
- Most merre? - kérdezte lágyan a hozzá egyre közelebb araszoló gyermeket. Úgy kapaszkodott belé, mint egy fuldokló az elé vetett szalmaszálba.
- Itt balra, és az első utca lesz az - kukkantott ki félénken az úttesten szédelgő alakokra. Szája kicsit megrándult.

Amint befordultak a szűk, mocskos sikátorba, amit az egymáshoz tapadó lakóházak mereven föléjük magasodó sziluettjei tettek még nyomasztóbbá, Aya egy gyenge, pilleszárny érintést érzett meg szeme alatt. A hideg levegőtől kicsípett arcát égette ez az egy parányi, nedves simítás. Bosszankodva kapott bőréhez, és maszatolt el rajta egy esőcseppet.
- Remek! - motyogta maga elé mérgesen, összehúzva szemöldökét. Megérkeztek az egyik vasajtó elé, amelyre a fiú mutogatott, és bekopogtak.
- Nincsen nálad kulcs? - kérdezte. A kisfiú megrázta a fejét, majd újra bekopogott, de egy kicsit erőteljesebben.
Nem kaptak választ. A cseppek egyre sűrűbben hullottak, elmaszatolva a vörös és szürke téglaborítású épületeknél összegyűlő hulladékokat.
A lakás ablakai vaksötéten meredtek az utcára. Semmilyen mozgás nem hallatszott bentről. Szíve egyre hevesebben kalimpált, és nagyot nyelve igyekezett fegyelmezetten viselkedni a kisgyerek előtt. - Miért nem nyitnak ajtót? Egyáltalán hol vannak? Mi van, ha meghaltak? - Gondolatfolyama megállíthatatlan folyóként patakzott agyában. Egyre gyorsabban kopogott, amikor halk kiáltást hallott a háta mögül.
- Kicsim! Bocsáss meg, de csak most tudtunk jönni! - A gyengéd női hang és a kellemes tónus meglepte.
Azonnal megperdült, és látta a gyermeket, ahogy kezét elengedve egy feketeruhás, karcsú alak karjaiba röppen boldog, megkönnyebbült mosollyal. Mögötte egy magas, roppant izomzatú férfi állt. Kurtán biccentett felé.
- Köszönöm, hogy hazahozta - mordult rá öblös hangján. Rövid fekete hajtincsei apró tüskékként meredeztek az ég felé. Hideg fekete szemei nyugodtan mérték végig. Ő pedig kezeit zavartan zsebre vágva igyekezett lehűteni rákvörös arcát.
- Anya, ő Aya-senpai, akiről már meséltem - rángatta meg anyja kabátját, és a nő kedves pillantással nézett fel a döbbenten meredező, hol kipiruló, hol elsápadó lányra.
- Nem akar befáradni egy teára? - kérdezte lágyan. Aya kezeit összeszorítva hátrált egy lépést.
- Nem, mert Rinn megharagudna, ha hazaérne, és nem lennék otthon - hadarta el egy szuszra. Nem tudta megmagyarázni mi miatt, de menekülni akart haza a saját ágyába ebből a nyomasztó, veszélyes városrészből. Csodálta, hogy a kis Shun, minden reggel képes innen bejönni az iskolába.
Nem akart itt maradni.
Nem akart velük maradni.
Az elutasítást tükröző férfi csak tovább erősítette ezt a késztetését. Inkább meghátrált, és úgy döntött összekaparja bátorsága még megmaradt foszlányait. Pedig a józan esze azt diktálta, hogy maradjon éjszakára, és menjen innen másnap dolgozni.
De valami más, ami csak halkan szólt belülről, talán a lelkéből azt súgta, hogy menjen.
- Ahogy gondolja - mosolygott fel a nő kedvesen. - Mennyire különbözik a mogorva férjétől - kémlelt óvatosan a néma alak felé, aki szintén őt pásztázta. Amióta megemlítette Rinn nevét, folyamatosan őt fürkészte sötéten izzó szemeivel. Ettől azonnal zavarba jött, és idegesen felnevetve megvakarta a fejét.
- Akkor jó éjt, és legközelebb nyugodtan hívjanak fel, ha bármi baj lesz - próbált meg egy kedves mosolyt az arcára erőltetni, de nem nagyon sikerült.
- Nem volt időnk, a munkánk pedig igencsak lekötött ma bennünket - mordult ellenségesen a férfi, és Aya azonnal elhátrált. Biccentett feléjük, és elindult visszafelé.
Még hallotta a boldogan utána kiabáló gyermeket, aki miatt még egyszer megfordult, hogy mosolyogva integethessen neki, mintha minden rendben lenne.
De a képkockák innentől összemosódtak a fejében.
Az eddig fáradtan pityergő eső most váratlanul hatalmas felhőszakadásba kezdett. Karjait maga köré fonva gyorsította lépteit. Egyik sikátorból a másikba zuhant. Mindent egyszerre érzékelt élesen és mégis mintha egy tükörből szemlélte volna önmagát.
Egy elmosódott, torz tükörben amelyben csak a sziluettek tükröződnek üresen, megtörve. Látta a körülötte lecsüngő vezetékeket, a rémülten elfutó patkányokat.
De magát az utat nem látta. Mintha az érzékelése csak bizonyos dolgokra korlátozódott volna, azokat befogadva, de mást nem. Úgy érezte kábán szédeleg egy hatalmas betondzsungelben, ahonnan nincs kiút.
Rá kellett jönnie a szomorú tényre.
Eltévedt.
Rémülten nézett végig a fölé magasodó épületeken, de nem talált semmit, ami emlékeztette volna őt arra, hogy ez a helyes irány. Mindent ismerősnek talált, és egyszerre idegennek. - Erre kell mennem, nem.... Nem, mégiscsak erre - zakatolt agya leállíthatatlan gépezetként. Úgy érezte, hogy folyamatosan rossz irányba kanyarodik, rossz utcát választ, és ostorozta magát, hogy miért nem ment mégis a másik irányba.
A folyamatosan zuhogó eső eláztatta barna fürtjeit, amik most nedvesen tapadtak arcára és vizes szövetkabátjára.
Nagyon tompán hallotta a mögötte felhangzó lábdobogásokat. Rémülten perdült meg, de a zuhogó fátyolesőn keresztül még nem tudta kivenni a harcoló feleket. Rettegve iszkolt be az egyik hatalmas fémkonténer mögé, és az épület fala mentén ijedten fuldokolva csúszott le igyekezve minél kisebbre összehúzni magát.
Nedves tincsei az arca elé hullottak, a belőlük és az égből patakzó vízcseppek összeolvadtak, és végigfolytak félelemtől sápadt arcán.
Háta szinte átfagyott a hideg betonépület nyirkosságától. Kezeit a szájára tapasztva igyekezett visszafogni rémült hördüléseit.
Egész teste remegett a rátörő félelem hullámoktól megbénítva mozdulatait. Hallotta a fémesen csendülő, és egymáson sikoltva megcsúszó pengék hangjait.
A mély hörgéseket, káromkodásokat, ziháló és dühöngő légvételeket, szisszenéseket.
Mégis, mintha egyszerre tartózkodott volna a testén belül, és lebegett volna felette.

Arra eszmélt fel, hogy a hangok elhaltak, és egy fekete csizmára meredt maga előtt. Barna szemei rémülten nyíltak tágra, ahogy feltekintett a gesztenyehajú, hideg, szürkeszemű férfira. Ruhája véres volt, kezében egy láncra fűzött fémlap csendült meg.
- Gyere elő kisbogár! - reccsent rá kéjelegve, gúnyos vigyorra húzva ajkait. Aya remegő testtel a mögötte lévő ház falába kapaszkodva evickélt egyre feljebb, olykor megcsúszva a nedves falon. Tenyerei eggyé váltak a háta mögött lévő épület vizes falával.
A férfi megunva a lassúságát magához rántotta, és vértől csepegő tőrét a nyakához préselte. Rémülten pislantott félre csak annyira, hogy láthassa a nem messze fekvő meggyalázott, megcsonkított tetemet. Nagyot nyelve kúszott vissza homályos pillantása a jeges, szürke szemekbe. A következő pillanatban vadul nekilökték a mögötte levő falnak, és kabátját szétrántották.
Rémülten hunyta le szemeit, és tehetetlenül állva hagyta, hogy a férfi keze a nyakára kulcsolódjon, és előrerántsa vékony láncát kitépve a nyakából.
- Te nem játszol? - hördült rá dühödten és szemeiben pokoli lángok gyúltak fel. - A Vischio egyik embere vagy? - dörrent rá, kezéből elhajítva a feleslegessé vált nyakéket. - Miről beszél? - remegett Aya, és nézett aggódva az ezüstösen szálló lánc után, hogy zilált tekintetét újra ráfüggeszthesse, az előtte magasodó, agresszív férfira.
- Vischio? - lehelte halálsápadtan. - Én nem... - Csatt.
Egy éles csattanás, és a hangot követő égő érzés szakította félbe mondatát, ő pedig néhány métert repült a hatalmas pofontól.
Szemei előtt színes foltok cikáztak. Arca izzott az erős ütéstől, szájában vér gyűlt össze. Azon csodálkozott, hogy még megvan az összes foga. Hasra esve zihált kétségbeesetten érezve a pánikroham egyre fojtogatóbb ölelését. Kezeit ökölbe szorította, de rögtön el is lazította, hogy testsúlyát meg tudja támasztani nyitott tenyerein.
Szeme sarkából, mintha egy árnyat látott volna mozdulni a mellette levő kis utcácskában, de amilyen gyorsan jött, úgy illant el fájdalomtól megkínzott érzékei előtt táncoló képzete. - Van ott valaki? - nézett döbbenten, de figyelmét a felé közeledő léptek hangja törte meg.
Remegve igyekezett térdre kászálódni, de annyira megbénult a félelemtől, hogy képtelen volt rá. A férfi fölötte állva, kegyetlen mosollyal figyelte vergődését.
Lenyúlt érte, és a nyakánál fogva emelte fel elszorítva lég-és nyelőcsövét.
- Senki nem mászkál erre ilyenkor, ha nincsen rá oka - mordult fel. - Tiltja a szabályzat. Tehát kém vagy - szegezte le.
- Nem, egy elveszett kisfiút hoztam haza - zihálta és felszisszent, ahogy a vasmarok egyre szorosabban zárult vékony nyaka köré.
- Persze! - nézett rá gúnyosan, közel hajolva a rettegő lányhoz. - Tehát akkor újra megkérdezem - fogott neki újra. - Miért vagy itt?
- Egy gyermeket kísértem haza! - Egy újabb csapást kapott, és öklendezve esett össze, ahogy a kemény ököl gyomorszájába vágódva adta meg neki a kegyelemdöfést.
Patakokban ömlött arcáról a könny, elhomályosítva látását. Ezüstös csillanás villódzott fájdalomtól elborult szemei előtt. Nem tudta, hogy képzelődik, vagy valóban ott van? Nagyokat pislogva igyekezett fókuszálni. Valóban ott volt. A lánca. A nagyapja lánca, melyet csak azok a shinto papok kaphattak meg, akik a legnagyobb békében éltek önmagukkal, a világgal.
Egy kitüntetés, egy érdem.
Egy életút jellemzése.
- Ha meg kell halnod, fogadd el, és húzd ki magad. Tárd ki az elméd és a szíved! - hallotta fejében a mindig szilárd hangot. Ő pedig hét évének összes öntudatával és büszkeségével egyenesedett fel az idős ember mellett. Meleg szeretettel tekintett fel rá, hogy utána ismét együtt, csendben nézhessék a mesterségesen kialakított tavat. Mert a csend, beszél.
- Akkor lássuk - suttogta maga elé, és minden erőmorzsáját összeszedve, felhúzta magát ülőhelyzetbe. Derekát kiegyenesítette, és reszkető kezeit, összefonta maga előtt. - Mindig ezt mondta... Vajon képes vagyok most megtenni?
Büszkén, de a fájdalomtól homályos szemekkel tekintett az előtte álló férfira. Ajkaira földöntúli mosoly varázsolt angyali arckifejezést.
- Egyszer azt hallottam, hogy ha meg kell halnod - suttogta, szinte magába öntve a természetfeletti erőt -, fogadd el, és húzd ki magad! - Könnyei patakokban csorogtak szemeiből, de már nem a félelem hajtotta, hanem a megnyugvás. - Ha ennyit élhettem szabadon, akkor örömmel halok meg itt.
Homályosan látta a csapásra emelt hidegen megvillanó pengét.
Váratlanul a férfi összerándult, és ernyedt rongybabaként csuklott össze a lány előtt. Lassított felvételként pergett előtte az események sora, ahogy a férfi élettelenné vált arcára a halál fagyasztott, rémisztő fintort. Hideg szemei üveggolyókként csillantak a tompa árnyak között.
Pupillái előtt sárgás fények villództak, öntudata lassanként kezdett visszaereszkedni megfáradt elméjébe.
A test tompán puffant előtte a pocsolyában, nyomában egy őszes szakáll simította végig arcát. Touro...
Éles csörömpölés...
Hosszú, egyenes fémrúd zuhant a földre, hűvös sikollyal sokáig gurulva, kínozva a meggyötört lány idegrendszerét. Érezte, ahogy rázzák, rángatják de képtelen volt magához térni kábulatából.
- Aya! - hallotta a hideg hangot. - Aya, térj magadhoz! - mordult rá egy mély tónus. Felnézett a melegséget sugárzó szembe. Vérző arcát koszos rongy maszatolta még mocskosabbá.
- Istenem! - suttogta, és hagyta, hogy ernyedt testét egy másikhoz préselve felemeljék. - A lánc - simította végig vérrel és könnyel kevert arcát.
- Gyere - suttogta a férfi, ő pedig rogyadozó lábakkal megindult mellette. - Mit keresel itt?
- Csak az egyik diákom - motyogta alig érthetően. Tántorogva sétált el, az egyik pocsolya mellett. Kicsit megbicsaklottak léptei a hatalmas sokktól. Hagyta, hogy vonszolják, húzzák maguk után az erős lábak. Fájdalomtól és félelemtől zavaros szemeivel kutatta a zavaros víztükröt igyekezve bekukkantani alá, de nem látott semmit.
Nem látta a benne levő gyönyörűen megmunkált láncot, sem a hátuk mögött megvillanó árny vörös szemeit.

 

***

Egy fekete kesztyűbe bújtatott kéz nyúlt le a pocsolyába esett, elárvult láncért. Szemei villogva tanulmányozták a medálba vésett alakokat. Nem szólt semmit, csak magához véve lassan elsétált a sűrű könnyfátyolként hulló esőben, átlépve két férfi holttestét.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés